Kulcsár Katalin: Balogh Edgár, romániai magyar író, közíró, ahogyan a lexikon is jelzi, 1996. szeptember 7-én lett volna 90 esztendős. Nem érte meg a kerek évfordulót, ez év júniusában véget ért tevékeny élete. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője emlékezik rá. Elővettem Balogh Edgár Hétpróba című könyvét, önéletrajzi munkájának rá jellemző módon azt az alcímet adta: Egy nemzedék története. Nem szeretett személyes dolgaival foglalkozni, az első oldalakon meg is magyarázza, hogy miért. Az 1965-ben, Bukarestben megjelent könyvből Rajhona Adám részletet olvas fel.

KK: Kántor Lajos szinte az utolsó pillanatig ott lehetett Balogh Edgár mellett. A kolozsvári Korunk főszerkesztője sokat tanult az idősebb pályatárstól, de ez barátság is volt...

Kántor Lajos: Valóban, ha jól összeszámolom, 38 éven keresztül voltam elég szoros kapcsolatban Balogh Edgárral; a Korunk szerkesztőségében együtt dolgoztunk, amikor ő még felelős szerkesztő volt, én pedig fiatal irodalmi és művészeti szerkesztője a lapnak. Kapcsolatunk, ha megritkult is, teljesen az ő nyugdíjba vonulása (1971) után sem szakadt meg.

KK: Tanította önt Balogh Edgár?

KL: Közvetlenül nem tanított, a Bolyain csak mint az államvizsga-bizottság tagjával találkoztam. De a szerkesztésben kétségtelenül sokat köszönhetek neki, sok mindent tanultam tőle a szerkesztés technikájáról. Ő tényleg nagyon sokat tudott arról, hogy egy lapnak hogyan kell kinéznie. Balogh Edgár a régi Korunknak is munkatársa volt, a Gaál Gábor-i időkben. Azután a Világosságnak volt főszerkesztője, korábban a Magyar Nemzetnek dolgozott külső munkatársként, és Móricz Zsigmondnak is, a Kelet Népe szerkesztőjének. Egy időben az egyetemen tanította is a publicisztikát, a bölcsészkaron, magyar szakos diákoknak (Farkas Arpádnak, Király Lászlónak, Magyari Lajosnak, másoknak). Tőle mint diák én nem tanultam, de kollégaként, mint főnökömtől, tagadhatatlanul sokat tanultam. Sajátos kapcsolat volt ez; én Őt mindig tiszteltem és becsültem, de nagyon sokat vitatkoztunk: egy új nemzedék nevében annak idején elég sok szemrehányást fogalmaztam meg neki, történelmi-politikai értelemben. A hatvanas évek Romániájáról, Erdélyéről volt szó, de tágabban természetesen Kelet-Közép-Európáról is, arról az úgymond szocializmusról, amelynek kialakulásában az előző nemzedék, a Balogh Edgáréké, tevékeny részt vett; politikai vezető szerepet vállaltak jó néhányan, először mint ellenzék, aztán nagyon rövid ideig hatalmon lévőkként, majd sokan közülük, mint Balogh Edgár is, börtönbe kerültek; ő két ízben is és elég hosszú időt töltött börtönben. Vitáinkban arról volt szó, hogy ezért a szocializmusért őket milyen felelősség terheli. Az én meggyőződésem szerint Balogh Edgár abszolút tiszta és hívő ember volt, a maga gyerekkorának katolikus hitét egészen fiatalon fölcserélte, meggyőződésből, a kommunista hitre. * És ettől ő nem is tudott elszakadni. (Idős korában, 1989 után visszatért a katolikus valláshoz is valamiképpen.) Számottevő értéket teremtett, ugyanakkor nagyon sok ellentmondás van életpályáján. Nem lesz könnyű ezt objektíven, higgadtan értékelni, hiszen az indulatok még biztosan sokáig kísérni fogják az értékítéleteket. De az biztos, hogy a magyarság ügyét elsőrendűnek tekintette. Amikor szűkebb körben vagy éppen négyszemközt erről beszéltünk, ő nagyon sokszor kifejtette meggyőződését, hogy a szocializmus az, amelyik majd megoldja a magyarság ügyeit. És különösen kisebbségi sorban az egyetlen lehetőséget és mentsvárat abban látta, hogy majd a szocialista politika és a szocialista állam egyenlőséget teremt, és így a kisebbségi (a romániai) magyarság megmaradhat, sőt kifejlődhet.

KK: Hogyan élte meg, amikor kiderült, hogy ez nem megoldás? Mert hiszen ezzel szembe kellett néznie.

KL: Valahogy mindig megmagyarázta magának, hogy nem az eszmében csalódott, hanem annak a gyakorlati megvalósulásában -vagyis emberekben. Nem tartozott azok közé, talán éppen az erős hite miatt, akik egyfajta önostorozáshoz el tudtak jutni, szembenézve múltbeli tévedéseikkel. Hibákat elismert, de nem akart és nem tudott eszményt cserélni -ami végül is tiszteletre méltó magatartás.

KK: Talán illúziói is maradtak?

KL: Azt hiszem, bizonyos fokig maradtak, bár nagyon sokszor mondta keserűen azt, hogy ő egy bukott politikus. Ez valóban így is volt, mert őt pontosan az a rendszer, annak a rendszernek a képviselői itélték el és vetették börtönbe, amelynek és akiknek elkötelezte magát. Sokszorosan megalázták, még öreg korában is. Szerintem nincs igaza azoknak, akik őt konjunkturális alkalmazkodással vádolják. Az életmű végső értékelésekor figyelembe kell venni, hogy mi mindent kezdeményezett Balogh Edgár. Mostanában a legtöbb szó a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonról esik, de a sajtóban is számottevő volt a szerepe. A Világosság annak idején egy fontos napilap volt; mint a Magyar Népi Szövetség lapja közvetlenül a második világháború után meghatározó szerepet játszott, bár nem tagadható sok hibája, sőt bűne a pártpolitika függvényében.

Irodalompolitikailag, művelődéstörténetileg jellemző ugyanakkor, hogy ő, aki "korunkos" és Gaál Gábor munkatársa volt, az elsők közé tartozott, akik az Erdélyi Helikon rehabilitációját kezdeményezték. Es ne felejtsük, még a második világháború előtt egyik kezdeményezője volt a Vásárhelyi Találkozónak. Balogh Edgár a népfrontpolitikát komolyan gondolta, és az irodalomban meg a sajtóban is igyekezett ezt megvalósítani. A magyar történelmi hagyományoknak, a magyar művelődéstörténeti és néphagyományoknak a jogaikba való visszahelyezéséért rendkívül sokat tett egy lényegében dogmatikus, nemzetietien szellemű korban. Ami egyértelműen negatív megítélést hívhat viszont elő: azért, hogy elérjen bizonyos célokat -pontosabban a magyarságot szolgáló eredményeket-, nagyon sokszor hajlandó volt kompromisszumokra. Magam is sokszor tapasztaltam, hogy miközben megpróbált küzdeni a cenzúra ellen, beleegyezett olyan közlésekbe, amelyek soron épp azokat a szövegrészeket húzták ki, melyekét;t az illető cikk íródott. Igy aztán apológia, a rendszer apológiája lett belőle. Es mindezenközben őt a román pártvezetés gyanúsnak, magyar nacionalistának tekintette, megfigyeltette, és minden eszközzel megpróbálta visszaszorítani.

KK: Tehát akkor szó sincs arról, hogy ezt megjutalmazták volna?

KL: Nemigen jutalmazták meg őt, inkább gyanakvással fogadták egész tevékenységét. Nagyon tanulságos, bizonyos tekintetben tragikus figurája ő az elmúlt korszaknak, akárcsak Szabédi László. Másképpen persze, sok tekintetben másképpen; nem beszélve arról, hogy Balogh Edgárnak végül is egy hosszú élet adatott meg, és ezalatt új és új kezdeményezésekbe is foghatott, sokakkal közösen. Lehetne említeni ebből az elmúlt korszakból olyanokat, mint Takács Lajos, a Bolyai Egyetem utolsó rektora, aki vállalta az egyesítési akcióban való részvételt, vagy korábbról Demeter Jánost, sőt mondhatnánk Nagy Istvánt is; Balogh Edgár kortársairól, írótársairól van szó. Vagy Méliusz Józsefet is

említhetném. Egy tragikus nemzedék tulajdonképpen. Ezeket az életműveket érdemes volna alaposan tanulmányozni -a pozitív és negatív tanulságok egyaránt hasznosak lehetnek a későbbi nemzedékek számára. Azt hiszem, bizonyos időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt valakik célul tűzzék ki maguk elé. Nemcsak egy ember életművéről beszélek tehát, hanem egy egész csoportról, csoportosulásról, politikai irányultságról. Persze az embert sokszor elfogja az indulat akkor, amikor bizonyos szövegekkel találkozik. Így jártam én is, amikor átvettem a Korunk szerkesztését 1990-ben; és akkor meg kellett nézni természetesen az ötvenhetes újraindulást, és megdöbbentem, hogy mik jelentek meg például 1956-ról, '56 októberéről és a következő időszakról a Korunkban. És e szövegek szerzői között ott van Balogh Edgár is, ott van Méliusz József is, ott volt Nagy István is. Tehát az ember sokszor nem tudja magát kivonni ennek a hatása alól, és talán kegyetlenebb is lesz ítéleteiben, mint amit a történelmi helyzet elemzése indokol. Ennek kapcsán jut eszembe -és ezt is figyelembe kell venni, amikor az örökségéről beszélünk -, hogya Balogh Edgárnál is magasabb kort megért Kós Károly milyen nagy szeretettel és barátsággal, mondhatni tisztelettel beszélt mindig Balogh Edgárról. Ezt személyesen is tanúsíthatom. (Sokszor le is írta egyébként Kós Károly ezt.) Tehát Kós, aki egy egészen más szellemiséget képviselt, élete egyetlen pillanatában sem tartozott a kommunista párthoz, illetve ahhoz az eszmevilághoz, ő nagyon tudta becsülni Balogh Edgárnak ezt az aktivizmusát, tevékenységének ezt a célirányosságát, a magyarságért vállalt munkáját. Végül is ezen a kilencvenedik évfordulón mindezt figyelembe kellene venni, és meg kellene próbálnunk egyfajta reális értékelést adni Balogh Edgár örökségéről.

KK: Ezt az emlékező műsort Balogh Edgár szavai zárják. 1980-ban Debrecenben nyilatkozott arról, hogy mennyire szeretné, ha lennének olyan fiatalok, akik folytatják, az ő nemzedékének az örökségét.

Balogh Edgár: En újra meg újra azt várom a fiatal értelmiségtől, hogy továbbvigye az én nemzedékem örökségét, mint ahogy az én nemzedékem is átvette az Ady-, Móricz Zsigmond-nemzedék örökségét, és ez az örökség lényegében az volt, hogy cselekvő történelmi szerepre törekedjünk, alkotómunkára a jobb kialakítása érdekében. Semmiképpen sem csak az egyéni megoldásoknál álljunk meg. Meg vagyok győződve arról, hogy az a régi vita európaiság és magyarság szembesítésével, az tulajdonképpen álvita, mert nyilvánvalóan a magunk európaiságát csak a magyarságunkon át tudjuk kiépíteni." Én úgy szoktam ezt mondani, hogy körkörösen gondolkodunk; különösen áll ez a magyar nemzetiségre, és így szélesedve a látókörünk, jutunk el az európaisághoz és az egyetemes emberséghez. Mi, írók, régóta hisszük és valljuk, hogy a nemzetiségek kölcsönösen jelentik a szomszéd országokkal való kapcsolatrenszer új és újabb lehetőségeit; például nálunk a hídszerephez tartozik, hogy mi a román irodalom egészét továbbítjuk műfordításokban a magyar olvasóközönség felé. Mint ahogyan fordítva is, a magyar irodalomnak az értékeit továbbítjuk a románság felé. Nem is tUdom elképzelni, hogy az íróknak ne lenne továbbra is következetes szerepük a hídszerep, legföljebb a politikum fölemeli a hatékonyságát ennek a szerepnek, mert hiába írunk, írunk, írunk, az irodalom nem old meg semmit, legföljebb elősegíti a dolgok tisztább látását. Ha azonban a politika magáévá tesz egy magasztos emberi eszmét, akkor az író sokkal hatékonyabban, valóságosabban tud beállani a megvalósításukba is.