E provokatíván, a fanyelv kliséiből előbányászott cím nemcsak emiatt válthat ki ironikus replikákat, hanem főképp, mert a történészek általában - bár nem szeretik, ha erre emlékezteted őket - egy-egy eszme győzelméért szálltak síkra, legyen ez az poliszé, államé, uralkodóé, párté, vallásé, ami sokkal inkább a viszály, a partikuláris exkluzivizmus ügynökeivé tette őket, mint emberek és vélemények konszenzusra juttatásának hírnökeivé.

Az utóbbi időben azonban, szerencsére, feltűntek az ellentétes példák is. Gondoljunk akár csak az egyikre, amelyet -megtörténtekor –nálunk elhallgattak: 19 51-ben a legjelentősebb francia és német történészek két egymást követő találkozója szerepet játszott a "francia-német történelmi megbékélésben", azzal a közös következtetéslevonással, miszerint az első világháború kirobbantásáért nem lehet kizárólag egyetlen országot felelőssé tenni.

A román és a magyar történetírás -visszafogottabban ugyan, mint a politikusok és újságírók (legalábbis a rangosabb tudósok munkái) -kétszáz éve egymással ellentétes álláspontot képvisel. Mindkét fél alkalmat talált arra, hogy abban, ahogy a másik önnön nemzetének történetét megírta, ha nem is számos, de legalább néhány irritáló pontot fedezzen fel.

Személy szerint mindig azt hittem, hogya történelmet -mely szereti magát "tudományként" definiálni -"tőle idegen célok nélkül" kellene írni -úgy, ahogyan azt Iorga mondta, még akkor is, ha ő maga, más nagy történészekhez hasonlóan, meg is feledkezett néha e megállapításról.* S amennyiben ő maga nem tud ellenállni a kísértésnek, s alászáll az Olümposzról, ne viselkedjék úgy, mint az istenek T rójánál (akik nélkül egyébként a háború gyorsan véget ért volna.. .), hanem válassza mottójául a szerintem legszebb sorokat a homéroszi költeményekből: "És ezután szent békekötést szerzett a hadak közt/pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz!atyjalánya, / S Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló." (Devecseri Gábor fordítása) Szeretném, ha e némiképp lírai

megjegyzések nem keltenék azt a látszatot, miszerint el kívánják túlozni egy román és magyar történészcsoport érdemeit, abban a negyed században, mely eltelt a vegyesbizottság első, budapesti ülésszaka óta. Az évforduló alkalmat nyújtott arra, hogy 1996 szeptemberében -szintén Budapesten –a megszokottnál ünnepélyesebb ülésszakra kerüljön sor. Az ünnepélyes jelleget Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, valamint a Román Akadémia történelmi szakosztálya elnökének, Dan Berindeinek a jelenléte, köszöntő szavai, a két bizottság elnökének, Szász Zoltánnak és alulírottnak üdvözlő beszédei fokozták.

Az ülésszak kétségkívül sikeresnek mondható, mind az előadások, mind a választott témák -középkori és újkori nemzet elit és politikai doktrínák 1849-1939 között -minőségét illetően.

De, visszatérve a néhány sorral fentebbi utalásra, nem annyira egy-egy ilyen találkozó sikeressége a lényeg, mint e történések önmagukban. A két történetírás hírnökei az elmúlt huszonöt évben (egy hosszasabb és általuk nem kívánt kihagyással a múlt évtizedben) sok olyan kérdést vetettek fel, amelyek vonatkozásában különböző vélemények fogalmazódtak és fogalmazódnak meg ma is. Olyan kérdéseket, amikről más körökben és más szinteken szenvedéllyel, olykor erőszakosan vitatkoztak. Avegyesbizottság összetétele állandóan változott, hiszen egyik és másik részről is kiváló személyiségeket ragadott el a sors közülünk, mégis olyan fórum maradt, ahol a megbeszélések kifogástalan hangnemben, személyek és vélemények tiszteletben tartásával zajlottak, a közeledés és a megbékélés szándékával. Ezt sokan megértették és támogatták, nem kevesen közömbösök és szkeptikusak maradtak, néhányan bírálták, kétségbe vonták hatékonyságát, tehát fölöslegesnek vélték.

A múltban a bizottság munkáját az a politikai érdekeltség is befolyásolta, miszerint meg kell teremteni a könvencionális megértés és jószomszédi viszony illúzióját. Néhány éve, bár a két Akadémia támogatja avegyesbizottság tevékenységét, késztetésük nem kényszerítő erejű. Aki nem akar részt venni e tevékenységben, megteheti, hogy tartózkodjék vagy akár támadja ezt. Az utóbbi évek liberalizáló strukturális változásai következtében azonban egyik részről sem jelentkezett "megfutamodási" kísérlet. A bizottság tagjai mintegy folytatói egy hagyománynak és egy elkötelezettségnek.

Néhányan közüluk jogosan "alapító tagoknak" számítanak; nemcsak az intézmény, de önmaguk tevékenységének évfordulóját is ünnepelték, meggyőződésüket, melyet az igazság szolgálatába állítottak, hogy lépésről lépésre, szakmai tisztességgel, őszinteséggel és szabad véleménynyilvánítással előrébb haladjanak a feltárandó valóság megfejtésében.

A múlt néhány nehezebb pillanatában ők -hangfogóval ugyan –Ionesco szavait ismételgették: "Az utolsó ember én vagyok és ember maradok mindvégig." Jelenleg valamivel világosabban látjuk, hogy az, ami egy csoport erőfeszítése volt, egyre inkább jelentős helyet nyer a kollektív mentalitásban.

S ha mi, a még megmaradt úttörők nem is érjük meg e mutáció fináléját, legalább bizonyosak lehetünk abban, hogy a beteljesülését követő pillanatokban nevünket nem felejtik el...

Kovács Kiss Gyöngy fordítása