Alighanem a világ egyetlen olyan történész vegyesbizottsága a román-magyar, amelyet kétszer is kiemelten említettek legmagasabb szintű találkozók — Kádár—Ceauşescu: Debrecen-Nagyvárad 1977; Ceauşescu — Grósz: Arad 1988-közös közleményében. Akár hízelgő is lehetett volna az 1971-ben alakult vegyesbizottság s általában is a történészek számára, hogy a nagypolitika kitüntető szerepet szán a történettudománynak a magyar-román kapcsolatok fájdalmas tüskéinek eltávolításában; A politikusok foglalkozzanak napjaink aktuális, égető kérdésének megoldásával, a múlttal kapcsolatos kérdéseket, az ún. történeti vitákat pedig oldják meg az illetékes szakemberek: a történészek — hangzott a tetszetősnek, meggyőzőnek szánt politikusi bölcsesség, s bizonyára elhangzik ez még a jövőben is, annak jelzéseként, hogy a modem politika mennyire tehetetlennek érzi magát a nemzeti feszültségek oldásának kétségtelenül nehéz ügyében.

A történészek igényesebbje persze másként látja a politika és a történetírás szerepét, lehetőségeit ezen a területen. Azt érzi, hogy a régmúlt konfliktusainak felidézése éppen a napi politika közvetlen vagy közvetett következménye. Oldjuk meg a legégetőbb mai feladatokat, s akkor nem vetülnek vissza jelen feszültségeink a múltra, akkor inkább lehet gyógyítani a történeti traumákat.

A politikus és történész tehát egymásnak dobálja a labdát, a másiktól várná az indítást is, áttörést is. Persze a politikusi megközelítés a történetietlenebb és egyben a képmutatóbb. Mintha a politikus nem tudná, hogy egy nemzeti társadalom, de még egy egész kicsi közösség is hordozza egész múltját mindennapi jelenében. Mintha a politika nem hozná elő nap mint nap a hajdani nemzeti sérelmek emlékét pártpolitikai vagy diplomáciai csatározások jól bevált fegyvereként, hogy ezzel nap mint nap beljebb nyomja azt a bizonyos tüskét különösen Európa Keletjén.

Valaminő hasznosítható igazság ezúttal is a két álláspont között, ha nem is középen található. A felelősségből mindenesetre kijut a történésznek is.

Vegyesbizottságok látszattündöklése

A kommunista elit kezdetben komolyan hitt a nemzeti ellentétek gyors megszüntetésének lehetőségében. A nacionalista múltszemlélet helyét átveheti az internacionalista örökség ápolása. "Azt nézzük, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt bennünket" -hangzott a korai ötvenes évek pausálé bölcsessége. Csakhogy a tökéletes harmóniának még az ígérete is szertefoszlott, amint a kommunista rendszerek megszilárdultak. Mert egy évtized alatt nem az internacionalista országok harmonikus szövetsége jött létre, hanem új típusú nemzetállamok; minden szovjet függés ellenére olyan tökéletesen zárt, egységes nemzetállamok, amilyenekről egy múlt századi doktriner nacionalista legfeljebb csak álmodhatott.

Nem azt akarjuk mondani, hogy visszaállt a háború előtti helyzet, egymásra vicsorgó országok politikusaival, polémiákba bonyolódó történetírásokkal. Új helyzet állt elő. A felszínen őrizni kellett még román-magyar viszonyban is a harmónia látszatát, de a történetírásban lehetett, sőt kellett aktuálpolitikai "üzeneteket" megfogalmazni. (Az, erdélyi olvasót csak egyetlen példára. emlékeztetjük: Komintern két Világháború közötti működésének óvatos romániai kritikájára, ami nemcsak a mozgalom moszkvai áldozatainak rehabilitálását szolgálta, hanem Romániának Moszkvától való függetlenségét volt hivatva indokolni.) Így alakult át a történetírás szaktudomány és politizálás új ötvözetévé a hivatalos direktívák és a nem hivatalos cenzúra koordináta-rendszerében.

A hatvanas évektől jöttek létre, jellegzetesen szocialista újításként a nemzeti történetírások kapcsolatait megteremteni hivatott, országok közötti történész vegyes bizottságok. A fentiekből következően a zsákba varrt táncolók mozgásszabadságával.

Vagy mégsem?

A "közös érdeklődésre számot tartó" vagy "vitás" kérdések megtárgyalására szervezett tudományos ülésszakok, a fontoskodást sem nélkülöző vegyes-bizottsági zárt ülések, a diplomáciai megállapodások gondosságával formulázott zárójegyzőkönyvek, kommünikék, ha színpadias ki.1lséSségekkel is, de mégiscsak keretet biztosítottak a korlátozott véleménycserének, még inkább "egymás nézetei jobb megismerésének" s leginkább a személyes szakmai kapcsolatok megteremtésének. Mert ne feledjük, olyan időszakról van szó, amikor még szinte teljesen hiányzott a "tudományos turizmus". S azt sem feledhetjük, hogy nemcsak a magánbeszélgetések, hanem a fegyelmezetten kiegyensúlyozott előadások is hordoztak egy második kommunikációs szintet: mindig kitűnt a deklaratív elemek mögött, mekkora tudományos teljesítmény, milyen elemzőkészség, milyen nyitottság, milyen egyéniség húz6dik meg -mint a jobb jövő egyik záloga.

A kapcsolatok javulásával a vegyesbizottságok jelentősége lecsökkent; de még Nyugat felé sem szűnt meg egészen. (Egy osztrák-magyar vegyesbizottság ma is jó szakmai fórum, talán éppen azért, mert működését sosem terhelték politikai nehezékek.)

Egy vegyesbizottság a román és magyar történetírás között

A magyar és román történetírás 1956 után diametrálisan ellentétes utakra kanyarodott. A magyar hivatalos politika a forradalom után nem választhatta eszközül a nacionalizmust, jól tudván, hogy az törvényszerűen vezet a szovjetellenességhez. Ma már beismerhetjük, hogy áttételesen jót tett ez a magyar történetírásnak: a kutatást a gazdaság-, a társadalom- és az eszmetörténet irányába szorította, s éppen ezek eredményeivel kezdhetett integrálódni a nyugati -tegyük hozzá: markánsan antinacionalista -történetírásba. A hatvanas évek végének politikai liberalizálódásával azután -néhány tabutémát leszámítva, mint 1956, a Szovjetunió -lényegében szabaddá vált a történeti kutatás. Ezzel történetírásunk valójában elveszítette hivatalos jellegét. A kutatók egyéni eredményeiket, véleményüket képviselték, vagy valamilyen műhely -például az MTA Történettudományi Intézetének -szakmai munkában kialakult konszenzusos szellemét.

A Magyar-Román Történész Vegyesbizottság akkor jött létre, amikor a román történetírást az újabb -tehát nem is első -gleichschaltolási hullám elérte. A román párt a múltat jelenként kezelte, direktívákat adott az osztályharccai elegyített nacionalizmus szellemében. Az idegen számára a román történész elveszítette arcát, nem lehetett tudni, mi az, amit gondol, mi az, amit a cenzúra törölt, mi az, amit beleíratott vagy éppen beleírt művébe. Kevesen voltak, akik ezzel szembeszálltak, vagy legalább jelezték külföldi kollégáiknak az irásaikban deformált részeket. Annál többen azok, akik túlteljesitettek.

Hogy is lehetett volna szinkronban a magyar és román történetírás a hetvenes években, ha Magyarországon senki sem tartotta fontosnak észrevenni, hogy egyik napon egy interjúban Kádár János főtitkár mond elítélő véleményt a Ferenc József-i korról, s másnap ugyanabban a televízióban az egyik vezetőtörténész emeli ki ugyanannak a kornak a nagyságát, míg Romániában Ceauşescu államfő részletekbe menő kötelező érvényű értékelést ad nemcsak a trákokról, hanem még Kossuthról és Petőfiről is?..

Amikor hosszas előkészítés után, 1970-ben megállapodás született a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság megalakulásáról, a fenti folyamat még csak elkezdődött, csak később vált visszafordíthatatlanná. Az első, 1971. évi ülésszak még megmaradt "a két ország történetírása közötti kölcsönös tájékoztatás" szintjén, de már akkor elhangzott -éppen Camil Mureşan professzor részéről -, hogy a célok közt szerepel az eltérő vélemények őszinte vita általi közelítése. Meg kell mondani, hogy ez a cél nem sikkadt el teljesen a későbbiek során, a nehezedő viszonyok közepette sem. Kevésbé kényes és valóban kényes témák gondos párosításával sikerült a bizottság működését fenntartani, ami önmagában véve is eredmény volt. A közép- és kelet-európai agrárfejlődésről, a fasizmus jelenségéről, a kulturális fejlődésről éppúgy volt nyilvános tanácskozás, mint a súlyos nézetkülönbségekkel terhelt 9-11. század történetéről (értsd a magyar honfoglalás kora, illetve a dákoromán kontinuitás problematikájáról,) az 1848. évi forradalmakról, a tankönyvekről. Kemény viták voltak ezek, melyekben a legtöbbször Dan Berindei próbálta román részről oldani a feszültséget. Nem egy tárgyban volt egyetértés, csak éppen a magyar és román történetírás közötti hagyományosan nagy vitakérdésekben az álláspontok nem voltak összeegyeztethetők.

A szélesebb közvélemény Magyarországon értetlenül nézte a vegyesbizott ság működését -amikor egyáltalán felfigyelt rá. A román történeti publicisztikának a hetvenes évek derekán elszabaduló magyarellenes támadótüze idején a bizottság ritkuló konferenciáiról kiadott semmitmondó sajtóközlemények csak a zavart fokozták. Mire való egyáltalán avegyesbizottság? -hangzott a logikusnak tűnő kérdés.

A kérdésre kettős válasz érkezett. Az egyik a történészeké: nem lehet olyan rossz helyzet, amelyben nem volna muszáj tárgyalni. A másik a bukaresti politikáé: formailag ugyan nem mondta fel a vegyesbizottsági egyezményt, de 1983-ban kétszer egymás után mondatta le a román tagozattal a soron lévő budapesti tanácskozáson való részvételt. A komisszió elhalt.

Mert akkor már készült a háromkötetes Erdély története. Mert már nyilt volt a viszály Románia és Magyarország között.

Megszabadulhat-e a történetírás saját árnyékától?

Talán a történészek osztonak a legkevésbé az 1989-ben felvillanó illúzióban, hogy a rendszerváltással történeti vitáink elveszítik jelentőségüket, elhalnak. Pedig valóban új helyzet jött létre. A teljes vélemény- és sajtószabadság olyan előrelépés, melynek történelmi jelentőségét ma még nem tudhatjuk igazán fölmérni. Csakhogy a fejlődés a történetírásban sem egyenes vonalú. Az 1993-ban munkáját újrakezdő magyar-román vegyesbizottságban is szóba kerültek az új gondok egyes forrásai. A hajdani pártállami direktívák, cenzorok helyét átveheti egy megfoghatatlan, meghatározhatatlan, de sajtóban, telekommunukációban megjelenített "nemzeti közösség" erkölcsi pressziója, ami visszalökheti a történészeket a hagyományos nacionalizmus ketrecébe. Sakkor megint kezdhetjük számolni áldozatainkat Mihálcfalván, Zalatnán, Ippen... éppoly "szakszerűségge!", mint a 19. században tették. A "meg kell mondani végre az igazságot" gyanús jelszava jegyében.

A magyar és román történetfelfogás között ma már bizonyos kérdésekben igenis lehetséges a közeledés. Akár a középkori állami, társadalmi berendezkedésről, akár a török elleni harcról, sőt akár Vitéz Mihály vajdáról van szó. De még 1848 kérdésében is lehet előrelépni. Ha az elemző munkát és nem az értékelést tekintjük fő feladatnak. Vannak azonban kérdéskörök, ahol fennmaradnak az alapvet nézetkülönbségek. Ilyen a román kontinuitás, a "ki volt itt előbb" kérdése. Ebben belátható ideig nincs lehetőség a kiegyenlítésre.

Történetírásaink nemzeti tudományok. De a világtudománynak is részei. Az egyetemesség nyomása és igénye elősegítheti a kitörést a nemzeti bezárkózottságból. A felfogásbeli különbségek a hitelvi kérdések köréből átkerülhetnek a laboratóriumok világába. Tudjuk, erre még jócskán várni kell minálunk.

A Magyar-Román Történész Vegyesbizottság a szakmai szférákközelítését szolgálhatja. Könyveket adhat ki a jobb megismerés érdekében. Kicsi közös kutatócsoportokat hozhat létre fontos témák kidolgozására. Javítgathatja a tankönyveket. Ösztönözheti a kutatásokat. A nem látványos, apró lépések útján segítheti tehát a közeledést. Eredményeit át kell sugároznia a szélesebb társadalomra. Nagy fordulatok nem várhatók. De ha elő tudja mozdítani a magyarságban a román múlt, a románságban a magyar múlt iránti empátia kialakulását, akkor megteszi a legtöbbet, ami tehető a máért is.

            Türelem és hosszú távú program. Ez és a feladat nagysága talán tovább élteti

ezt a vegyesbizottságot, mint a többieket.

            Budapest, 1997. január 7.