A kelet-közép-európai fordulatok után a túl "falakon" és "háborúkon" szituációja úgy határozható meg, mint a textust kereső kontextus. Ez az a helyzet, amelyben a kontextuális szinkronizáció működése textust hoz létre. Ennek a textusnak vagyunk aztán részei mint magunk, az a mi normális, egységes világ utáni közös, utópisztikus vágyunkat fejezi ki. A régió etnikumainak esetében a normális állapotok és egységesítés álmát kétségtelenül a kommunikáció eksztázisaként magyarázzák. De a kommunikáció még nem jelent szükségképpen megértést, a megértés szubjektum-objektum viszonyokat feltételez, és ez már magában kétségeket támaszt a felcserélhetőség kölcsönösségévei szemben.

A textus, ha elkészült, "fallá" válhat, új világban újabb típusú meghatározóvá és elkülönítővé. [...]

II. Túl háborúkon és falakon ma nemzetközi konszenzus szlilethet abban a kérdésben, hogy mennyire jó vagy rossz egy művész vagy műalkotás, de tulajdonképpen nem ajánlatos, mert alig lehetséges valamiféle megegyezésféle arról, hogy mikor miért tekintünk -vagy nem -egy tárgyat műalkotásnak. És mindez azért, mert a művészet birodalmában konszenzus csak addig lehetséges, míg a hagyományos értelemben vett művészet kontextusában maradunk. De a megégyezés lehetetlen, ha a közelmúlt különböző kultúráinak és valósága inak sajátos kontextusán kívül gondolkodunk.

Christo [bolgár származású amerikai művész -a ford.] esete példaként szolgálhat. Művészete és elvei szerző nélküliek [authorless], abban az értelemben, hogy ő nem saját képzeletbeli világát teremti meg. De ha a két különböző, fő kontextust vizsgáljuk, amelyekben ő dolgozik -Keletet és Nyugatot -, a szerzőszerep hiányának két fő típusára lelünk.

A. A volt kelet-európai országoknak, ezeken belül többségek és kisebbségek, a "létező szocializmus" világának kultúrája egyfajta kollektív beszédkultúra [speech culture]. Logikája az öncélú létezés logikája, a szerző szerepét teljesen átveszi a párt és apparátusa, és ez magát a szociális szférát is végképp kiteljesíti. Mintha a technológia, melyre az utópia valósága épül, magától. működne. Az utópia látszata bekebelezi a valóságot, míg az végül teljesen megsemmisül. Az alkotó aktusok óriási többsége a szociális meghatározatlan szféráiban játszódnak Je. Ebben a beszédkultúrában a legfelsőbb hatalom minden ilyen és hasonló kezdeményezése "művészi" -szándéka szerint.

A kollektív beszédkultúra meghatározó jellege megtalálható minden kreatív folyamatban. Itt a szerző nem halott. Itt a szerző képtelen egyáltalán megszületni.

A szocializmus beszédkultúrájának hagyománya semmit sem ismer, ami rajta kívül létezik. A pótszerekkel vagy szimulákrumokkal ellentétben a társadalmi szimulákrum látszat a négyzeten. A szimulákrum szimulákruma, amelyet semmi sem korlátoz. Nem mintha elnyomná a reflexív kultúra megnyilvánulásait -már megjelenésének feltételeit is leradírozzák, úgymond. Itt a szabálya "potlatch", a jelképes ajándékcsere [ti. ősi indián szokás -a ford.]. Ez a kultúra, lévén a termelés kultúrája, kisebbségi és többségi értelemben is csak kollektivizmust termel. És a kollektív testületek hatékonysága nem más, mint belső égések eredménye, ez pedig nem jelent további termelést. Ők önmaguk egyedüli termékei. Egy eksztatikus szocialitás állapotában élnek. És ez a szocialitás magában textussá válik, amely magán viseli a szerzői mivolt minden jellemvonását. A műalkotás egyedüli lehetséges létformája a textus, amelybe beleíratott az egyéni szerző megszületésének a lehetetlensége. [...]

B. Ha az előbb meghatározott kulturális hagyományt valóban termelési utópiának tekintjük, akkor a "létező kapitalizmus" kultúráját fogyasztói utópiának nevezhetjük. Itt a piac garantálja a fogyasztás feltételeit, és teszi ezt például a szerzőség intézményein, a bejegyzésen, az archívumon keresztül, de a reflexió segítsége nélkül. A piac ugyan nem antireflexív jellegű (mint a potlatch), hanem hiperreflexív, de ez a hiperreflexivitás nem más, mint a reflexivitásnak önerőből történő felszámolása. Itt a szerző haldoklik (vagy már halott, amint azt Roland garthes megfogalmazta), az "írásban" kifejtett túltermelés és kimerültség miatt.

Itt a szerző halálát az elkereskedelmiesedés és végül saját "szerzőségének" megszüntetése-megsemmisítése okozza. A szerző halott, állapota a soha-meg-nem-születendő szerző státusával hasonlítható össze, de mindkét esetben egyre csak a kinyilvánított individuális szerzőszerep hiányának értelmében. De ez szinkrón, nem történeti értelemben tett megállapítás. Amely csak akkor igazolható, ha történelem előtti fogalmakban gondolkodunk, ha azt állítjuk, hogya termelés utópiája ugyanúgy halott, mint a fogyasztásé. Ha ez így igaz, akkor magyarázat lenne arra, hogy Christo Nyugaton miért nem alkotott még olyat, ami ott hagyományos értelemben vett szerzővé tenné. [...]

III. Túl háborúkon és falakon a "progresszív" történelem vége és a vég-utáni-egzisztencia-művészet poétikájának születését követhetjük. De ez csak azzal történik így, akinek szülő- és lakóhelye Kelet-Európa. Máskülönben mindez legalább egyszer úgy élhető meg, mint valami kontextusból kiszakított, és csak művészi, nem egzisztenciális tapasztalatnak számít. Ez magától új "falakat" teremt, a kelet-európai kulturális tapasztalat árucikké válik; példa erre az orosz Flash-art. [...].

V. Túl háborúkon és falakon belátható az is, hogy Jean Baudrillard elképesztően pontosan fogalmazott, amikor így írt: mienk a történelmi eszmények válsága, szembesülvén megvalósításuk lehetetlenségével. Övék (Amerikában) a megvalósult utópia válsága, amelyet az eredmény tartósságának és állandóságának kérdése jelent.

Kizárva Kelet-Európát Baudrillard "mienk"-jéből elmondhatom, hogy a "mienk" a teljes valóság összeomlásának válsága, mind jelképes, mind materiális értelemben. Így azok helyzetébe jutunk, akik valóban megtapasztalták az említett válságok negatív megoldását. És ez a kelet-európaiaknak bizonyos előjogokat biztosít, minthogy a "civilizált" világ más részeivel szemben bizonyos alternatívákról már felsőfokú ismereteink vannak.

Böjthe Erika fordítása