Anatole de Monzie portréjához

Kányádi Sándornak ajánlom

Anatole de Monzie nevével az 1923. január 26-i párizsi Petőfi — ünnepség szónokai között találkozhatunk. Részese ő — névtelenül  —  Illyés Gyula Hunok Párizsban című regényes korrajza első jelenetének: Nyitányának. Találkozhatunk  —  elvétve —  nevével mai történészeink munkáiban, például Ormos Mária Az 1924. évi magyarállamkölcsön megszerzése című tanulmányában mint tanácsadóval, közbenjáróval. Legutóbb ¬1975-ben  —  az utolsó szemtanú, a kilencvenkét éves Hevesy Pál, volt meghatalmazott párizsi követ beszélt  —  e sorok írójának  —  a szenátorról, és fejtette meg a francia forrásokból fel — felbukkanó mondatot, miszerint "Monzie gyűjtötte a rendkívüli sorsokat". Hevesy Pál közléséből kiderült: Monzie könyvet írt Rendkívüli sorsok címmel, amelyben Bethlen István portréja is szerepel. Az 1927-ben megjelent könyv valóban "gyűjteménye" a rendkívüli sorsoknak, többek közt a Clémenceau miniszterelnöksége idején börtönnel sújtott Joseph Caillaux, a francia "Catilina" sorsának is. (Caillaux-t Clémenceau nevezi Catilinának.) Monzie (az egykori radikál — szocialista képviselő, államtitkár, 1920-tól szenátor, majd hat ízben miniszter) egyéb írásaiból megtudhatjuk, miként kél a "politika grand seigneur-je" — amint életrajzírója nevezi — a hazaárulás vádjával elítélt Joseph Caillaux volt pénzügyminiszter és Jean - Louis Malvy volt belügyminiszter védelmére ¬1920-ban  —  a szenátusban. Hogyan Kíséreli meg érvekkel, de ugyanannyi lelkesedéssel, kitartással  —  és nem kevés romantikus hittel — , hogy védencei erkölcsi és politikai igazát elfogadtassa. Georges Bonnefou Franciaország politikai történelmében azt állítja: Monzie indítéka a bukott miniszterelnök, Clémenceau iránti gyűlölete lett volna. Mások szerint a már említett "gyűjtőszenvedély": a rendkívüli sorsok iránti rokonszenve, kíváncsisága.

Monzie-t valóban érdekelték az átlagból kiemelkedő emberek (ma ezeket "nehéz embereknek" nevezzük). De 1927-re már tudja, amit 1920-ban nem tudott még: a "hősöket" nem jellemük avatja "mártírokká" vagy "bűnösökké": sorsuk az, ami  —  így vagy amúgy — megszabja életüket. Amikor tehát 1920-ban Caillaux és Malvy védelmére kél, még hisz a "Catilinák" hősiességében. De, a "bűnösöket" Catilináknak bélyegző Clémenceauval szemben, hisz ártatlanságukban is.

1920 még tartogat Monzie számára rendkívüli eseteket és feladatokat. Ekkor kezd élete legreménytelenebb vállalkozásába. A "Legyőzött", tehát "bűnös" Magyarországot veszi védelmébe a szenátusban. Ezúttal is  —  szokása szerint  —  kézzelfogható érvekkel és — sokak számára megfoghatatlan  —  szenvedéllyel és hittel.

A szenátor indítékaira az ugyanez évvel kezdődő másik diplomáciai akciója, a "Fekete — tengeri lázadók" gyűjtőnévvel ismert persorozat egyik vádlottja, André Marty védelme, amnesztiakérelmének támogatása deríthet leginkább fényt. Martyt, az Oroszországba vezényelt francia hajónaszád gépész — tisztjét  —  szolgálat megtagadása miatt  —  húszévi kényszermunkára ítélték Ebben az Afférrá terebélyesedő heves küzdelemben a szenátor nemcsak a lázadók elítélését, de a francia intervenció jogosságát is megkérdőjelezi. A Marty-ügyből az Humanité  —  a párizsi Petőfi — ünnepséggel egy időben  —  szintén kiveszi részét: Séverine asszony, a munkásmozgalom  —  akkorra már beteg veteránja megjósolja: "Martyt a nép szabadítja ki." Ami 1923 nyarára meg is történik.

De ha a katonai intervenció s az imperialista terjeszkedés Monzie meggyőződésével ellentétes vállalkozás, mit jelent számára az a filozófia, az a meggyőződés, az a magatartás, amit egész életén át a "jelenlét politikájának" mond? Mit jelent a "la France partout" jelszava?

Monzie Magyarországgal kapcsolatos, egész politikai pályafutását végigkísérő ténykedése: a párizsi Petőfi-ünnepségen elmondott beszéde, a magyarság sorsáért való őszinte aggodalma, a legyőzött nemzet igazát hangoztató hűsége, a helyszínen ¬1920-tól — szerzett tapasztalatok mély igazságérzettől átfűtött, szenvedélyes közlései: a beszámolók, bevezetők, elemzések, esszék — e kérdésre adott válaszok. Akárcsak — az oroszok vonatkozásában — az 1923-as moszkvai út, az azt követő nyilatkozatok, az

1924-ben megjelent A Kremltől a Luxembiurg-ig (tudniillik a Luxembourg — palotáig, a szenátus vitafórumáig), majd 1931-ben Az Új Oroszország kézikönyve: megannyi bizonyítéka a diplomáciai alkotómunkának.

Monzie, az ízig — vérig jogász szerint a jelenlét politikája egy addig ismeretlen vagy félreismert nép törvénybe iktatásával azonos. A szenátor — közvetve — azzal a felfogással vitázik, amit legpregnánsabban Michelet így fogalmaz meg: "A Törvény birodalmának határai — akárcsak a középkorban — a Visztula és a Duna." Monzie szerint: "A megismerés kötelessége nem szűnik meg ott, ahol a Törvény hatalma, ahol a mi Nyugatunk törvényének hatalma végetér." "Nem hiszek a tudatlanság békéjében"  —  írja a miniszter Az Új Oroszország... bevezetőjében. — Ha valaha eljön az enyhülés korszaka, az csakis a kölcsönös megértés gyakorlatában lehetséges. A jóakarat — Krisztus ígérete szerint — talán elegendő az emberek között. A népek között megismerésre van szükség."

Válasz ez többek közt A Jóakaratú emberek írójának, Jules Romains-nek is, aki azt tartja: a történelmet "néhány jóakaratú ember csinálja". Kinek óhaja: "bárcsak minden jóakarat [egybeforrva], s megállapodna valami módszerben, amelynek segítségével felismerhetnénk egymást, hogy el ne pusztuljon a világ, melynek nincs is más értelme, mint az, hogy akad benne jóakarat is."

A történelemformáló jóakarat — mint kiderül — Jules Romains esetében sem az egyedül üdvözítő eszköz a megértéshez. Az "unanimizmus" apostola is rádöbben Monzie igazára. Elmondja: amikor  — 1927-ben  —  Magyarországra látogat, még arról sincs fogalma, hogy ezt az országot 1914-ben területének kétharmadáig megcsonkították. Romains helyszíni tapasztalata ugyanaz, mint Monzie-é: tanúja annak az általános pszichózisnak, amit Monzie a nemzeti katasztrófa köztudatának, közérzetének mond. Romains, akárcsak Monzie, bejár más legyőzött európai országokat is. Más országok tapasztalata szerint  —  a legyőzetés tényét ellenséges, túlzó intézkedések átmeneti következményének tekintették, egyesek bíztak a közeli jóvátételben, másoknál a gyűlöleten a szkepticizmus lett úrrá. Általában inkább a szónokiasság, mintsem a tényleges elkeseredés érvényesült. Míg Magyarországon a területveszteség, a mélyen igazságtalannak érzett megcsonkítás az egész nemzetet — rögeszmeként kínozta. "Ez nem érv  —  tény volt." Tény, melynek okozatát Romains hiába kereste a tények arzenáljában. "Kételkedem — úgymond —, hogy ez a nép jóvátehetetlen bűntetteket követett volna el. "

Hasonló tapasztalatokat szerzett Monzie 1920-ban magyarországi látogatása idején. Megrendülése annyira mély és őszinte, hogy még a második világháború előestején is magyarországi élményeiről, főleg Teleki pusztába kiáltó, Párizsban süket fülekhez szóló fájdalmáról: egy nép jajkiáltásairól beszél.

Más a helyzet Oroszországgal, amelyet a Nyugat de facto legyőzöttnek tud, de amellyel számolnia kell. Monzie 1923-ban tett oroszországi útjáról a Budapesten megjelenő francia nyelvű napilap, az Echo du Danube  —  a párizsi újságok híradásainak, beszámolóinak közlésével egyidejűleg  —  tudósít. A szerkesztő kezdetben a várakozás álláspontjára helyezkedik, de csakhamar királypárti érzülete kerekedik felül, és helyt ad  — óvatosan a háttérbe húzódva  —  az Európai Orosz Monarchisták Szervezete elnöke, Galicin herceg válaszának. A párizsi emigránsok vezérét Monzie — nak főleg e mondata sokkolja: "Sokkal inkább, mint eddig bármikor, meg vagyok győződve arról, hogy a hiányzás politikája Oroszországgal szemben a Franciaország érdekeivel leginkább ellentétes magatartás. A jelenlét politikája ugyanolyan logikával vonatkozik a Kremlre, mint a Vatikánra." Mire Galicin herceg: "Hogyhogy a Kreml és a Vatikán?! Az előbbiben orangutánok és gorillák lakoznak. Talán bizony azok között is kötelező a francia jelenlét? Szent Oroszország halott. Egy országot nem képviselhetnek gyilkosok és hazaárulók, amilyenek Lenin és Trockij." S a konklúzió: "Lám, így hipnotizálható egy tehetséges szenátor."

A szenátor a tőle megszokott bölcsességgel néz szembe a támadásokkal. 1924-ben — közreműködésével  —  létrejön a hivatalos diplomáciai kapcsolat Oroszországgal; az új orosz követség ünnepélyes kapunyitásán jelen van Illyés Gyula és barátja, Wessely László, a Petőfi — ünnepség két rendbontója is. Az 1925 — 26-os  —  szintén Monzie által vezetett — gazdasági tárgyalások végül megoldják az oroszországi francia javak jóvátételének kérdését.

De elégtételül szolgálhatott Monzie-nak 1926-ban az új oroszországi párizsi követ, Rakovszkij kinevezése is: őbenne a miniszter hajdani pártfogoltját, a párizsi orvostanhallgatót köszönti, akinek francia állampolgárságáért valamikor síkraszállt.

Ezek az igyekezetek és eredmények megegyeznek Franciaország igyekezetével: kilépni az elszigeteltségből, amelybe a béketárgyalások, majd a Ruhr — kérdés szorította az országot. Az izoláltság oldódásának arányában egyre csökken Poincaré népszerűsége, egyre zsugorodó tekintélyével fordított arányban növekedik a miniszterelnök neve: "Poincaré-le-Boche", "Poincaré-la-Ruhr", "Poincaré-la-Guerre", "Poincaré-qui-rit-dans-la-Cimetiere" ("Poincaré, a Boche", "...a Háború", "...a Ruhr", végül: "Poincaré-ki-nevet-a- Temetőben"). A nevető miniszterelnök kénytelen  —  a parlamentben  magyarázkodni: az angol delegációval együttesen tett temetőlátogatáson, a Hősök sírjánál nem nevetett, csupán úgymond szemébe sütött a nap.

A Petőfi — ünnepség évében vagyunk. 1923-ban azonban a "névadónak", az Humaniténak is elmegy a kedve a nevetéstől. A francia lapok címoldalai a "második André Marty — ügyet" lobogtatják. Képtrükkökkel érzékeltetik a valóban farce-ba illő helyzetet; Marcel Cachin egyik arca sír, a másik — nevet. Valójában Poincaré sír — ezúttal. A kommunista párt központi bizottsága vezetőségi tagja, Cachin elfogatása, képviselői mandátumától való megfosztása és — társaival együttes  —  perbe fogása valóban a Mariy — affér pandanja. Az ok ezúttal: a német és francia munkások s a megszálló francia katonák lázítása Essenben és Párizsban, a Ruhr megszállása idején. Az ügyet a szenátus elé terjesztik: alakuljon át a testület —Cachin megbüntetésére —  Legfelsőbb Bírósággá, akárcsak a Caillaux — per esetében. Amit  —  ezúttal is  —  Monzie torpedóz meg. Ékesszólásával, érveivel rábírja a szenátusi, nyilvánítsa illetéktelenségét a hazaárulási perben. Ami meg is történik. A Liberté című szélsőjobboldali orgánum a szenátus álláspontját "politikai gyávaságnak" minősíti, olyan pártszempontnak, amely "csakis a hazafiakat ítéli el míg a "bolsevista anarchiát" támogatja. A lap felrója a szenátusnak Maivy és Caillaux védelmét (tehát Monzie "bűneit" is); mindez úgymond a testület "szétzüllésének prelúdiuma".

Az eset nem a szenátus "szétzüllését": majdhogynem Poincaré lemondását okozza. Másnap a képviselőházban a baloldal "Lemondani! " szavalókorusára a jobboldal "Le a szenátussal!" replikával felel. A Clarté pedig a történteket szellőztetve gúnyosan megkérdi: ugyan kiket tart a Liberté "hazafiaknak"?

Elérkeztünk a Sorbonne-on rendezett Petőfi — ünnepséghez, Monzie beszédéhez. Fortunat Strowsky, az egyetem esztétikatanára rövid megnyitóbeszéde, Jean de Bonnefou és Pekár Gyula előadása után  —  mint egyes magyar újságok is megírják  —  az ünnepség nyílt politikai színezetet ölt. A Budapesti Hírlap szerint "Monzie szenátor azt fejtegette, hogy a francia és a magyar népnek közelednie kell egymáshoz a 48 — as tradíciók kultuszában. Kiemelte, hogy a szabadságharc Magyarországát franciabarát szellem töltötte el. Most szenved az ország  —  mondotta  — , és Petőfi szellemét küldi el hozzánk követnek. Magyarországot  —  folytatta azután  —  feketelistára tették, pedig megérdemli, hogy rokonérzéssel érdeklődjenek iránta a franciák, akik most még nem tudják, milyen magatartást foglaljanak el Magyarországgal szemben. [...] Az ünnep nagy sikere kétségbevonhatatlan győzelmét jelenti a magyar géniusznak, mert egyetlen más ellenséges nemzet nem részesült Franciaországban ilyen fogadtatásban. "

Rákosi Jenő lapjának kommentárja: az utolsó mondat inkább Pekár Gyula, mintsem a francia szenátor beszédének tanulsága. Monzie rövid előadásának egyébként is kevés köze van Petőfihez. A szónoknak nincs szüksége arra, hogy  —  miként Bonnefou, a szélsőjobboldali újságíró  —  a magyar költő nevét ürügyként használja fel politikai érveihez. Helytállóbb Az Est következtetése, mely a beszéd lényegéhez csatlakozik: "Magyarországnak élnie kell!"  — "Élnie kell Magyarországnak, ez a mi hitvallásunk [is]. Élni akarunk  —  folytatja a cikkíró  — , ha nem is boldogságban  —  mert mostani határai közt, földjétől, fájától, sójától, sok hegyétől, vizétől megfosztva, hogy lehetne boldog a magyar?  — , de élni akarunk becsületes munkában, szomszédainkkal becsületes békességben." Ha a következő mondatokban a beszámoló a magyarság létét, élniakarását fenyegető veszélyt nem a szomszédokra hárítaná, ez lehetne a szenátor beszédének summája. Mivel azonban a Dunavölgy népeinek érzékenységéről az itteni közérzetről: az egymás iránti szenvedélyes gyűlöletről Monzie — nak van némi tapasztalata félreértések elkerülése végett le is szögezi beszédében: "Vannak szellemek, akik előkészítenek és vannak, akik betetőznek. Egy Stefanik, maga is alkotó és ugyanakkor nagy tudós előkészítette Csehszlovákiát. Egy Petőfi, feltámasztva egy centenárium lelkes ünneplésében, helyrehozhatja  —  amennyiben helyrehozható  —  amit a háború okozott: az anyagi és erkölcsi kárt, melynek terhe alatt Magyarország sorsa roskadozik. Ezen az ünnepélyen, ahol semmilyen szándék egyetlen nép ellen nem irányul ahol szövetségeseink büszkesége éppoly szent, mint Németország szövetségeseinek fájdalma, engedtessék meg, hogy a legnagyobb magyar költő dicsőítését az igazsághoz való visszatérés, a nemzetek közötti jóindulat jelének tekintsük, melyben Petőfi hazája megtalálja majd jogait és örömeit."

Ezen óvatosan fogalmazott mondataitól függően és függetlenül Monzie természetesen ismerte Benes cseh miniszterelnök szerepét mind a trianoni békekötés előzményeit, mind a szerződés módosítására irányuló magyar kísérletek hátterét illetően. A szenátor pontos képet ad erről Charles Tisseyre képviselő Magyarországról írott könyvének bevezetőjében is. Tudja hajszálpontosan, mely pillanatban torpantak meg a Quay d'Orsay-val folytatott, jól induló francia — magyar tárgyalások, mint futott végképp zátonyra a trianoni béke ügye a külügyminisztérium vezértitkára, Philippe Berthelot kinevezésével, Maurice Paléologue távozásával, Benes közbelépésével.

De Monzie nemcsak ezért nem kedvelte Benest. Azért, amiért Titulescut sem, amiért ez utóbbit "balkáni Hamletnek" mondta: Monzie nem szerette a politikai Hamleteket. A párizsi magyar kommunista emigráció bolsevik szempontokból értékeli a helyzetet: elutasítva a magyarországi "fehérterrort", elutasítja ugyanakkor Benes hintapolitikáját is. A Párizsi Munkásban olvashatjuk 1924 — ből: "Csehszlovákia szintén elismeri a közeljövőben Oroszországot. Ugyanebből az alkalomból Benes miniszter megkockáztatja a kijelentést, hogy a bolsevizmus napja lefelé megy  —  Oroszországot kivéve. Benestől már ez is nagyon szép. Még azelőtt nagyon kevéssel arra esküdött, hogy Oroszországban sem áll biztos talajon a szovjeturalom. Nehezen tanulnak az urak, de úgy látszik, hat év alatt valamit mégis megjegyeznek maguknak."

Benes politikáját s az általa szított  —  Magyarországot elszigetelő  —  európai és nem kis részben francia ellenérzést a Petőfi — ünnepségen épp csak érinti Monzie. Később elmondja: az 1848 — 49-es évvel kezdődik Franciaország és Magyarország eltávolodása; III. Napóleon bűne, hogy az addig virágzó francia — magyar kapcsolatok megszakadtak, hogy Franciaország jelenléte megszűnt Magyarországon. Monzie többször figyelmeztet: a magukra hagyott magyarok védtelenek a germanizáció veszélyével szemben. A háború után jogtalanul helyezik a magyarságot feketelistára — és épp a franciák. Egy diplomáciai tévedés. A megcsonkított Magyarország: ez Charles Tisseyre említett munkájának címe, ez a Petőfi — ünnepség óvatosan megfogalmazott beszédének summája s e könyv 1922-ben írott bevezetőjének lényege: "A történelem lélekbúvárai  —  írja a bevezetőben Monzie  — sohasem fogják megindokolni, hogy ebben az időszakban miért egyedül Magyarország ellen acsarkodtak Franciaország politikusai.

[...] Milyen nérói észvesztettség hajt minket, hogy felszítsuk az irredentizmust: mintha endémikus tüzet akarnánk szítani egy gyűlölt nép köré, melyet mi lökünk időnként a lángok martalékául? Milyen ördögi sugallat vezette a határokat megállapító szakértőket, hogy olyan földeket adjanak a cseheknek, amelyek alatt a bányajáratok (bejárata magyar területen) magyar iparosok tulajdonában maradtak? Ugyanazok az emberek, akik teleharsogják a világot a fajok és nemzetek jogaival, milyen aberrációtól fűtve vettek el a magyaroktól városokat, ahol az összlakosság  —  csekély kivétellel —  magyarul beszél; szív és kultúra szerint magyar? Miért, igen, miért?"

E kérdésekre a trianoni béke ratifikálása idején Briand miniszterelnök válaszol a szenátusban, többek közt a szerződés ellen felszólaló Monzie — nak is. (Briand válaszát a Bécsi Magyar Újság tolmácsolásában közöljük):

            "Briand miniszterelnök kijelenti, hogy mint külügyminiszter befejezett tény előtt áll. A kritizáló szónokok felé fordulva így szól:

             — Önök nem szavazzák meg a szerződést; nos, mi lesz akkor?

Neki  —  folytatja Briand  —  nem szándéka Magyarország ellen kényszer — rendszabályokat alkalmazni. Ismeri Magyarország és Franciaország korábbi érintkezéseit, de közben háború volt. De Monzie tolmácsolja az elszakított magyarok panaszait. Briand azonban a még nemrég elnyomott népek panaszait hallja. Emlékezik Erdélyre és Romániára s arra a támogatásra, melyben ez utóbbi a szövetségeseket részesítette, a szörnyű áldozatokra, amiket hozott és az elnyomatásra, melyet a magyarok részéről azok a népek szenvedtek el, melyeknek fiai Franciaország oldalán harcoltak [...] Igaz: Magyarország nagyon megkisebbedett. Az elnyomó húsából darabokat kellett kivágni.

Én már választottam Magyarország vagy Románia, Jugoszlávia, Olaszország és Csehszlovákia között [...J A csehszlovák állam élén —  mondja a szónok  —  lyan férfi áll, aki nem ismer gyűlöletet, s aki hatásosan működik azon, hogy a népek egymáshoz közeledjenek. Franciaországnak támogatnia kell ezt." A Bécsi Magyar Újság — cikkek sorozatával —  Briand — nak és Benesnek ad igazat. Az emigráns lap Károlyi Mihály szócsöve ként 1920 — 21 — es évfolyamának számaiban megjelenő, a békeszerződést teljes mértékben helyeslő, sőt arra rálicitáló cikkeiben ezt jól tetten érhetjük. A forradalmár" — nak aposztrofált Benessel szemben Monzie természetesen csakis legitimista lehet. A lap 1920. november 10 — i számában De Monzie cím alatt olvashatjuk a címoldalon: "De Monzie — nak hívják azt a francia szenátort, aki a trianoni szerződést a francia szenátusban referálni fogja. A szenátor Pesten járt, és az Éclairben, a pranginsi Károly újságjában nyílt levelet intézett Jacques de Bainville — hez, egy kitűnő francia royalista publicistához, és ebben a levélben azt írja; hogy meg kell újra csinálni a régi monarchiát. Daniélou úr, a francia képviselőház referense, aki szintén Pesten járt, elfogadásra fogja ajánlani a béke ratifikációját. De Monzie úr, a szenátus előadója [az előadó Raynald szenátor és nem Monzie volt: F.I megjegyzése] «nem lesz abban a helyzetben», hogy ugyanezt tehesse. Károly kezei hosszúak."

Álljunk meg egy pillanatra. Ha Károly "kezei hosszúak", ha az Éclair az exkirály szócsöve, ha Monzie — t befolyásolhatja  —  netán megvásárolhatja  —  a trónkövetelés, és ha a királyi Magyarország védelméről van szó: ilyen szép egyetértésben miért nem sétálhatna Monzie a Luxembourg — palotáig, és miért ne lenne abban a helyzetben, hogy  —  meggyőződésének hangot adjon?  —  De hagyjuk a logikát. Folytassuk a magyar republikánus újságnak a republikánus Franciaország lelkiismeretére apelláló eszmefuttatását: "Lehetséges — e, hogy Franciaország komolyan kívánja az Osztrák — Magyar Monarchia feltámasztását és a Habsburg — család visszatérését feldöntött és széthordott, de megragasztandó és felpeckelendő trónjára? Van Franciaországban egy klikk, amely sajnálja, hogy Magyarországot a békeszerződésben nem hagyták még élni kissé. Ennek a klikknek magja a francia royalisták. "Az a Bainville, akihez Monzie szenátor nevezetes levelét intézte, nagyon nyíltan kimondta már, hogy Franciaországnak a Habsburgok restaurációját kell keresztülvinnie [...] Ennek az irányzatnak állítólag Paléologue, a francia külügyminisztérium vezértitkára is titkos támasza volt, de Berthelot, a versailles — i stb. szerződések egyik fő szerzője nem, és így a Habsburgok ügye Franciaországban állt már jobban. "

A mondanivalótól függetlenül nem érdektelen az okfejtés logikai bukferenceire figyelnünk. A cikkíró felrója az Action Française németbarát (?!) álláspontját; nehezményezi, amiért Bainville Németország megerősítését szorgalmazná, ugyanakkor a Habsburg — monarchia felaprózását illetően bólogat. Felhánytorgatja Bainville és Monzie Léon Daudet — val  —  állítólag  —  azonos royalista álláspontját, ugyanakkor megfeledkezik Berthelot és Daudet közismert barátságáról, arról a szellemi keresztapaságról, amelytől a pályakezdő Daudet világnézeti alakulása  —  Berthelot személyében  —  életre szóló irányítást kapott. Amiről azonban a cikkíró és a hasonló cikkek írói nem feledkeznek meg: az "a versailles — i stb. [?!] szerződések egyik fő szerzője", Berthelot magyarellenessége és Benes miniszterelnökkel való közismert barátsága.

Mennyiben a bécsi emigráns magyarok és mennyiben Benes pártállását tolmácsolja a Bécsi Magyar Újság? A válasz a Paléologue — kérdésben is adott. Magyar részről valóban történnek kísérletek József főherceg trónra jutását illetően. De mielőtt ilyen irányban Peléologue lépéseket tehetett volna, Benes megneszelvén a szigorúan titkos tapogatózásokat  — , drámai hangvételű levélben keresi meg a f1"ancia miniszterelnököt:

"Semmi kétség sem fér hozzá, hogy a Csehszlovák Köztársaság oppozíciója Kun Béla kormányával szemben nem volt nagyobb, mint Habsburg Józseffel szemben." Ez valójában a bécsi emigráció polgári radikális, szociáldemokrata: centrista, "kétésfeles" politikusainak, közíróinak álláspontja is.

Bainville kétségkívül királypárti közíró, az Action Français külpolitikai cikkírója, történész  —  később akadémikus. De aki a versailles — i s a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos írásait s ez írásokat összesítő könyvét, A béke politikai követelményeit elolvassa, ha nem tudja pártállását, nem fedezheti fel abban pranginsi Károly "hosszú kezeinek" nyomát. Bainville álláspontja valóban egyezik a Monzi — éval: de egyikük sem a Habsburgokat sírja vissza. Bainville sokkal szkeptikusabb, Monzie sokkal bölcsebb annál. Mindketten az Osztrák — Magyar Monarchia feldarabolásában látják a veszélyt, ami az egyensúly felbomlásával, a sok apró, egymással gyűlölködő kis állammal nem nyújthat biztonságot sem Franciaországnak, sem maguknak e kis államoknak. Ezért a bécsi magyarok konsternációja, és ugyanezért üdvözli  — 1940 — ben  —  Bajcsy — Zsilinszky Endre revelációként Jacques Bainville 1920 — ban megjelent és 1940 — ben újra kiadott említett könyvét. Hisz ekkorra már: az Anschluss után, Cseh —  és Lengyelország német lerohanásának passzív tudomásulvétele idején, a szovjet — német megnemtámadási szerződés nyomasztó árnyékában Bainville jóslata  ténnyé lett. (Benes Angliában kezdte elölről magyarellenes ténykedését.)

Bainville Magyarországra vonatkozó nézeteit Bajcsy — Zsilinszky a Népszava 1941 — es emlékezetes karácsonyi számában teszi közzé Kossuth és a magyar külpolitika címmel. Összefoglalója ez az írás a képviselő Helyünk és sorsunk Európában című, 1940 — ben megjelent könyv Magyarországra vonatkozó nézeteinek.

"Bainville  — írja Bajcsy — Zsilinszky  —  azt tanácsolta 192D — ban a kisantantot még meg sem alakító nyugati nagyhatalmaknak, akiknek aláírása még alighogy megszáradt a trianoni békeszerződésen, hogy ejtsék el Csehszlovákiát, mert az teljességgel értéktelen és használhatatlan tényező az új Közép — Európa kiformálásánál, ahelyett a magyarság köré csoportosítsák az új Duna — völgyét. Magyarország köré, nemcsak központi fekvése, népének egyöntetűsége és politikai — katonai kvalitásai miatt, hanem azért is, mert a dunai népek között szinte egyedül Magyarország van abban a kivételes helyzetben, hogy fejlődésének, erősödésének érdekei nem ütköznek egyetlen nagyhatalom érdekeibe sem. [...]

Mindezt most csak azért hozom fel  —  folytatja Zsilinszky  — , hogy egy rendkívüli szellem és egy páratlan erejű, átfogó képességű politikai gondolkodó megállapításával támasszam meg azt a tételt, hogy számunkra a sors jelölte ki az önálló politika útját, melyről büntetlenül le nem térhetünk.

Ki tehet róla –t eszi fel a kérdést Bajcsy — Zsilinszky  — , hogy Bainville tanácsát Európa urai nem szívlelték meg? Ahhoz, hogy Magyarország már a húszas években kiemelkedhessék a trianoni és az azt még jobban megszorító kisantánt gyűrűből, mindenesetre elsősorban Bainville kellett volna Clémenceau helyén."

Clémenceau avagy Bainville? Bajcsy — Zsilinszky inkább a morál oldaláról közeledik a kérdéshez. Holott Bainville épp e morális meggondolások ellen írta meg a béke politikai következményeiről szóló könyvét. Azért marasztalja el a békeszerzőket, mert azzal, hogy a legyőzöttek "megbüntetésére" törekedtek, politikai szempontok helyett morális szempontokat tartottak szem előtt, és ezzel  — politikailag  — önmaguknak ártottak. Hasonlóképpen  —  bár a morális szempontok figyelembevételével és a kölcsönösség fokozottabb szem előtt tartásával —  Monzie azt tartja: a nagy összeomlás semmi üdvöset nem hozott a győzteseknek. Változatban maradt a francia és német nép örök vitája: csak a győztesekbőllettek legyőzöttek, s a revans  —  ezúttal  —  a németek kezében van.

Clémenceau vagy Bainville?

            Nincs Clémenceau — nál gyűlőltebb ellenfele sem Bainville — nek, sem Monzie — nak.

Bainville nem váilalta volna azt a szerepet, amit Bajcsy — Zsilinszky kiosztott rá. Nem vállalta volna Monzie, Clémenceau és a "Lotharingiai fejedelmek" másik ellenfele sem. Bainville és Monzie nem véletlenül kerül a Bécsi Magyar Újság vádlottak padjára ~ egymás mellé.

Amikor tehát Monzie a Sorbonne amfiteátrumának dobogójára lép, korántsem egy "bűnös" nép érdekében kér szót. Meggyőződése: nincs "bűnös" nép. Csak győzők és legyőzöttek vannak.

A Bírák évadából kölcsönzött szavakkal summáznók e hozzáállás lényegét: "A vereségnek az egyéni megalázottság az alapélménye, a győzelemé a kollektív gőg és névtelen kielégültség. S amit Monzie a Bírák évadában a német megszállás előtti és alatti időkről: honfitársairól —  és nem a németekről!  —  elmond, pontosan ráillik a húszas évek Magyarországára. Monzie név szerint említi Héjjas nevét, a Move — akciót: nincsenek e téren illúziói. Nem azért beszél e korról vagy később a frank — botrányba bonyolódó Magyarországról szólván nemzeti katasztr6 fár61, hogy a "bűnt", annak felelősségét áthárítsa, vagy hogy  —  miként kortársai  —  egy nemzetet utasíthasson ki a nemzetek közösségéből. A szenátor  —  később hat — hét ízben miniszter  —  meggyőződése: a "revans szent démonának" bűvöletében egy egész nép karaktere torzulhat el —  átmenetileg, amíg a kórokozók hatnak.

Márai Sándor beszél hasonlóképpen a beteg Magyarországról 1923 — ban, Weimarban, közvetlenül Párizsba érkezése előtt. Az író betegnek tudja az emigrációt, önmagát, és hadoklóknak az emigráns sajtót is. Nevet nem említ, de tudjuk; az 1923 — mal megszűnő Bécsi Magyar Ujságról van szó; "Hallom  — írja Márai  — , hakloklik az emigráns sajtó, éppen csak él még. Ezen, bármennyire sajnálom és szeretem azokat, akiknek sovány kenyérkéje megy veszendőbe vele, nem tudok csodálkozni, mert nem lehet magyar nyelvű újságot csinálni úgy, hogy az ember állandóan csak Horlhyéknak mondja oda az igazságot, Beneséknek soha."

Ez Monzie álláspontja is. Természetesen francia változatban; a francia jelenlét — politika szempontjából.

Van még két kései vonatkozása a Petőfi — ünnepségnek. Mindkettő a Pekár személyének és a magyar kormánynak szóló tüptetéssel, illetve a két tüntetővel; Politzer Györggyel és Wessely Lászlóval függ össze. Ugy véljük, az egykori "rendbontókkal" kapcsolatos kitérővel kiegészíthetjük, jobb, élesebb reflektorfénybe állíthatjuk a szenátor alakját. A szónok és tuntetők közötti kései találkozás kiteljesíti a korait.

Monzie és Politzer közvetett találkozásáról, üzenetváltásáról Aragon Kommunisták című regényes korrajzában számol be. Ott találkozunk Monzie — val mint  — karikatúrával. Van még Aragon regényének egy másik karikírozott alakja; Reynaud miniszterelnök is. Aragon azonban nem karikatúrát; reális, méghozzá "szocialista realista" portrét kívánt alkotni; ezért válaszolja kritikusainak; "Hát csakugyan fel kell hívnunk a figyelmüket Monzie, a miniszter vagy Paul Reynaud alakjára  — akik a legkevésbé sem karikatúrák?"

De szerepel Monzie  — a magyarra fordított könyvek között  — írja Ehrenburg szovjet író Emberek, évek, életem című visszaemlékezésében is, mely könyv első részének fordítója Wessely László volt. Wessely a párizsi Petőfi — ünnepségről készülő rádióelőadás számára adott interjújában a francia szónokok közül egyetlen névre emlékezett, illetve Monzie nevének említésekor egyetlen mondattal reagált, azzal a minősítéssel, amely az Ehrenburg — könyv jegyzetanyagában szerepel: "Monzie, Anatole de (1876 — 1947) francia kollaboráns politikus, többször miniszter."

A "jelenlét pontikája" Aragont is foglalkoztatta; a napi politika és a történelem bizonyos fokú ellentmondásossága sohasem volt szembetűnőbb és kínzóbb, mint 1939 — 40 — ben a szovjet — német megnemtámadási szerződés aláírása idején. Aragon Kommunisták című regénye az egyetlen, amit később, a történelem tanulságainak és önnön okulásának jegyében átír, módosít.

Monzie "negatív" figurájának azonban nem kegyelmez. Vagyis; Monzie azért kerül be Aragon könyvébe mint a könyv egyik "negatív alakja, amiért élete egyik bátor vállalkozásába kezd. Paradox helyzet, paradox korszak. Aragon gordiuszi csomóként próbálja átvágni a politikai ellentmondásokat, hogy így kommunistaként és hazafiként is helytállhasson. Kezdetben nem teljes sikerrel. A Ce — Soir, Aragon lapja a megmondhatója s az "Éljen Sztálin, a béke meg van mentve!" jelszó időszerűtlensége a német agresszió, a német megszállás előestéjén. Amit Monzie 1939. augusztus 27 — i naplójegyzetében  — Jacques Sadoul, kommunista újságíróra hivatkozva  —  ki is pécéz. (Sadoul ugyanis gépelt memorandummal fordul a pártvezetőséghez, Marcel Cachinhoz  a Ce — Soir és az Humanité korabeli "hurráoptimizmusát" bírálva, a harcba szólított katonák s az "utca" komoly és részletes tájékoztatását sürgetve. Ezt a beadványt Sadoul átadja Monzie — nak, amit a miniszter Jacques Sadoul tézisei címmel naplójegyzeteiben  — részleteiben  — idéz.)

Monzie naplójegyzetei, a Ci — deuant 1941 — ben jelent meg. Nem tudni, ismerte — e Aragon Monzie naplóját, s azt sem, honnan szerezte értesüléseit. Az azonban bizonyos, hogy Politzer is belejátszott ebbe a kedvezőtlen képbe, miután  — 1941 — ben  — ő tájékoztatta Aragont Monzie akciójáról. Aragon írja 1967 — ben a Kommunisták utószavában: "Erről az időszakról [az 1939 — es év februálja és 1940 júniusa közötti időről] szólván szükségem volt a kommunista filozófus, ahogyan mondani szokás; a Központi Bizottság munkatársa, Georges Politzer alakjára. Georges olyan szerepet játszott, amelyet senki másra nem Iehetett osztani: május végén a fiatal kommunista fizikust, Jacques Solomont, Paul Langevin vejét bízta meg Monzie miniszter, hogy tudakolja meg Politzertől, mi lenne a párt esetleges állásfoglalása, ha a kormány folytatná a harcot [a német] betolakodók ellen, s Politzer adta át Solomonnak a Központi Bizottság Monzie — nak szóló üzenetét, amit Monzie június 6 — án kapott meg."

Ez volt Monzie második "kollaborációja" a  — kommunistákkal. Az elsőről Ilja Ehrenburg számol be említett könyvében. Ő azonban ismeri Monzie előéletét" tehát indítékait is: "Május huszonnegyedikén  —  írja Ehrenburg  —  felhívott telefonon Monzie közmunkaügyi miniszter, akivel azelőtt találkoztam olykor. Monzie az első franciák között volt, akik annak idején ellátogattak a Szovjetunióba. Utazásáról könyvet írt, s nemegyszer tört lándzsát a Szovjetunió val kiépítendő kulturális és gazdasági kapcsolatok mellett. Egy ízben elnökölt valamilyen esten [az Új Oroszország Barátai Köre lehetett amelynek Monzie vezetőségi tagja volt: F.I. megjegyzése], aho) én a szovjet irodalomról tartottam előadast. Amikor megpillantott, dühbe gurult: «Mi az ördögnek nyiratkozott meg?»

Kiderült, hogy bevezetőjében idézni akarta Lenin szavait a «bozontos Iljárób" s én

elrontottam a hatásos ötletet. Politikailag Monzie zavaros figura volt, hol a baloldaliakkal hol a jobboldaliakkal tartott, nem szeszélyességből, hanem számításból."

Ehrenburg kérdésére: miért folytatja a kormány a belső háborút a kommunistákkal, Monzie elmondja, hogy "harmincezer kommunistát fogtak el eddig, s hogy az igazságügyminiszter, a szocialista Serraule nem hajlandó politikai foglyokká átminősíteni őket. Aztán [Monzie] így folytatta: «Ismerem Semard — t. Ő is kommunista, de igazi francia hazafi. Letartóztatták. Beszéltem róla Serraule — lal, de eredménytelenül. Magának megmondom nyíltan: jobban bízom Semard — ban, mint Serraule — ban.» Egy darabig hallgattunk. Monzie letette a pipáját, felállt, s aztán tekintetét elfordítva beszélni kezdett: «Ha az oroszok repülőgépeket adnak nekünk, akkor helyt tudunk állni. Csak nem gondolja, hogy a Szovjetuniónak használ, ha szétzúzzák Franciaországot? Hitler aztán magukat támadja meg...»"

A helyzetkép súlyossága pontosan megegyezik azzal a képpel, amelyet Jacques Sadoul említett memorandumában felvázol. Hasonló Monzie — nak a szovjet — német paktum időlegességét érintő meggyőződése is. Erre az álláspontra jut  — az első napok túlzott derűlátása múltán  —  a kommunista pártvezetőség, az időközben betiltott, illegálisan terjesztett Humanité hasonló jellegű javaslatai révén is. Ez a vélemény jut szóhoz  —  noha sokan ellenezték  —  a kormányban is: Pierre Cot — t  — az ellenálláshoz szükséges  — repülőgépek beszerzése ügyében Moszkvába szándékoznak küldeni. A kormány félhivatalos akciója előtti napon hívatja magához Monzie Ehrenburgot. Mire jó e magánakció? Mert a miniszter tudja, hogy egyetlen napnyi időveszteség is jóvátehetetlen következményekkel járhat. Ebben is neki lett igaza. Mire a szovjetek igenlő válaszát a kormány kézhez veszi, már késő: a franciák fegyverszünetet kötöttek a németekkel.

Ami mármost Monzie „jobboldali" és "baloldali" barátait és politikai "zavarosságát" illeti, amiről Ehrenburg egyetlen mondat erejéig (talán utólagos betoldásként?) beszél, szeretnék ezzel a feltételezéssel vitába szállni. Nem a Monzie által védelmezett személyek pártállásáról beszélnék. Monzie sohasem védencei pártállását, hanem az ügyet amelyben hitt —  vette védelmébe. Inkább arra a bizalomra hivatkoznék, amivel például , — Iacques Sadoul egy olyigen jelentős, a kommunista párt belső ügyével, de ugyanakkor a nemzet érdekévei kapcsolatos kérdésben megkereste Monzie — t, és –meggyőződésünk szerint  —  — véleményét is kikérte. Ugyanez a bizalom diktálja Jacques Salomonnak, hogy a tömeges letélT'(óztatások idején Monzie üzenetét továbbítsa: a kockázatot vállalja. Hasonló bizalom irányítja Ehrenburg lépteit is Monzie munkahelye felé, s ad lehetőséget mind a miniszter, mind látogatója őszinte eszmecseréjének, kölcsönösen bizalmas közléseiknek.

Jacques Sadoul nemcsak hallomásból ismeri a miniszternek a Szovjetunióval kapcsolatos állásfoglalását: maga is részese volt a "Fekete — tengeri lázadásnak": résztvett a Vörös Hadsereg fegyveres harcaiban is. Amiért hazájában  —  távollétében  —  halálra ítélik. Amikor 1920 — ban hazatér, 1925 — ig  — egyvégtében  —  — börtönt ül. Nem utoljára. Amikor tehát a szenátor Martyt s a többi lázadót védelmébe vette, Sadoul szószólója is volt  — közvetve és közvetlenül. Es ezt Sadoul nem felejtette el.

Aragon feltételezhetően nem tudott minderről, ráadásul íróként és nem történészként értékelt. Hogy valóban író, bizonyítja az is, hogy "regényhőse", Monzie jellemének alapvető vonásait veszi célba. A miniszter egyik 1940 — es naplójegyzetében még mindig ezt olvashatjuk: "Az én társadalompolitikám a jelenlét politikája." Ugyanez Aragon beállításában:, ,,[Monzie] mindenbe beleütötte az orrát": "MINDENKÉPPEN SZEREPET AKAR JÁTSZANI". A miniszter tisztánlátása, okossága Aragon szerint: „[Monzie] igen értelmes. Nagyon is értelmes. Először mindig arra gondol, mi történik majd azután. Nyakig vagyunk a háborúban, s őt már a béke érdekli. Nyugodt lehet, mihelyt ott tartunk, hogy aláírjuk a békét, ő már egy új szövetséget tervez a következő háborúra... A kommunistákról is megvannak a maga kis elképzelései." Egyfajta donquijotizmus ez a Kommunisták írója szerint, idejétmúlt, nevetséges széplelkűség: ,,[Monzie] együtt érzett a szegényekkel. Igazán. Semmi sem kellemesebb, mint hogyha bebizonyít juk, hogy szép lelkünk van, nemes érzelmeink, s hogy képesek vagyunk szánalomra [...] Az ő véleménye az volt, minden bűnre van bocsánat." És végül a diplomata kapcsolatteremtő képességeiről, annak indítékairól: Monzie  —  úgymond  —  mindent csak azért csinált, hogy később eldicsekedhessen vele, vagy mert  — adott esetben  — "azt hitte: a párt, a Szovjet, mindez egyszerre megvásárolható".

Ha már éppen üzletről van szó: Monzie azt a váltót kívánta beváltani –a kölcsönösség jegyében  — , amelynek aranyfedezetét egy egész élet őszinte törekvéseivel aláírta. André Salmon, a költő és publicista  — a párizsi magyar festők: Tihanyi Lajos és Farkas István barátja  — visszaemlékezéseiben elmondja: Monzie ugyan rátestálhatta volna koponyáját bármelyik embertani múzeumrg: az  —  masszív, dudoros — csúcsos formátumával  —  "klasszikusan" gascogneei volt. Am ebből az emberből hiányzott minden "gascognade": nagyotmondás és dicsekvés. Monzie természetesen Salmonnak is segítségére volt közoktatásügyi miniszterként. Mégsem hinnők, hogy ez lenne a költő rokonszenvének forrása. A hála olyannyira nem kötelező, hogy Anatole de Monzie nálunk, magyaroknál egyenesen "kollaboránssá" lép elő. (Legutóbb Fejtő Ferenc Budapesttől Párizsig cimű, a Magvetőnél 1990 — ben megjelent önéletrajzi könyvében, nyilván Ehrenburg és a kommunista "átértékelés" hatására, a Bécsi Magyar Újság szellemében.) Nem sokkal jobb sors jutott ki Monzie — nak honfitársai részéről sem. Mire a Központi Bizottság válasza megérkezik, pontosan június 6 — án a miniszter mind a valóságban, mind Aragon könyvében  — csomagol. Miniszteri posztjából felmentették. (Június 14 — én a németek bevonulnak Párizsba.)

Bajcsy — Zsilinszky Endre írja könyvének kitérőjében, Bainville igazolására:

"Keynes, a kiváló angol gazdasági szakértő világhírre és világtekintélyre tett szeli, holott az események túlnyomórészt ellene bizonyítottak. Bainville, a politikai gondolkozás igazi halhatatlanja, a francia politikai racionalizmus világtekintélyének szinte megmentője, aki statisztikai számoszlopok nélkül, szinte matematikai pontossággal számította ki az elkövetkezendőket, még mindig a szegény, nyomorgatott magyar nemzet egy jelentéktelen fiának népszerűsítésére szorul, hogy [...] mint nagy politikust fölismerjék és megismerjék..." Helyettesítsük be a Bainville nevét a Monzie — éval; tekintsük Bajcsy — Zsilinszky Endre szerénységét magunkra nézvést még kötelezőbb érvényűnek; végül képzeljük el Magyarország sebességváltását egy remélhető jobb irányba tendálónak, úgy a Petőfi — ünnepség egykori szónokára ma is érvényesek a hősi életű (és halálú) magyar politikus szavai. Ha nem másért, az évfordulókra oly igen érzékeny nemzet történelmének egy visszavonhatatlan és tragikus évfordulója miatt: hatvan éve ratifikálták a trianoni békeszerződést. Anatole de Monzie pedig harmincöt éve halott.

Míg élt, nem választották be a francia nemzet negyven Halhatatlanja közé. De azt a Quartier Latin — beli tető alatti lakást, ahol az egyszerű adóellenőr fia egy ideig élt, az utcanevéről "Rollin akadémiának" nevezték barátai...

Budapest, 1981.