Vannak szavaink, amelyeket oly sokféle jelentéssel használunk, hogy lehetetlenné teszik egymás megértését. Újabban ezek közé tartoznak a kétnyelvű, kétnyelvűség és a kétnyelvű oktatás kifejezések is. A zavart az is növeli, hogy e szavakhoz olyanok is társulnak, mint a két tannyelvű oktatás, anyanyelvi oktatás, anyanyelvű oktatás stb.

A félreértések nagyrészt a nyelvészek és a nem nyelvészek között vannak (de azért a magyar nyelvészek között is előfordulnak). A magyar nyelvészeknek az a része, amelyik az egynél több nyelvet ismerő vagy használó magyarok kutatásával (is) foglalkozik, illetve ismeri a két- és többnyelvűség szakirodalmát, a kétnyelvűséget általában szélesen határozza meg. Kétnyelvűségben él az az ember vagy népcsoport, aki/amelyik két nyelvet ismer valamilyen fokon, és azokat rendszeresen használja is. E meghatározás szerint bízvást mondhatjuk, hogy az ausztriai, szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi és szlovéniai magyarok zöme kétnyelvű. Kivételt csak azok a kisebbségi magyarok képeznek, akik képtelenek megérteni a hozzájuk nem magyarul, hanem szlovákul, ukránul stb. szóló embert, illetve képtelenek elolvasni valamilyen nem magyarul írt szöveget. Bizonyára akadnak ilyen magyarok a Magyarországgal szomszédos országokban, de hogy hol, s mennyien vannak, arról nincsenek megbízható ismereteink. Fontosnak tartom azt, hogy e széles meghatározás szerint elég, ha valaki a nem anyanyelvi passzív készségek (beszédértés és olvasás) terén mutat bizonyos kompetenciát, tehát nem kritériuma a kétnyelvűségnek, hogy valaki beszélni és írni is tudjon a másik nyelven.

A normális emberek, vagyis a nem nyelvészek azonban általában mást értenek kétnyelvűségen. Sokan csak azokat nevezik kétnyelvűnek, akik "mindkét nyelven tökéletesen beszélnek". Ebből a szempontból a Magyar Értelmező Kéziszótár a kétnyelvű szót jól határozza meg (azt a definíciót adja, amit a magyarországi - magyarok zöme adna): "két nyelvet egyformán jól használó". Az ilyen embert a nyelvészek kiegyensúlyozott vagy balansz kétnyelvűnek hívják. A nyelvészek (legalábbis azok, akik a kétnyelvűség kutatásában járatosak) azonban a két nyelvet egyformán rosszul használókat is kétnyelvűeknek tekintik. Más nyelvészek az ilyen embereket gyakran nevezik félnyelvűeknek, ez a szó azonban a magyar nyelvészetben még pszeudoterminusnak sem tekinthető mivel soha senki kísérletet sem tett arra, hogy szabatosan meghatározza.

Előfordul, hogy kétnyelvű magyarok élesen tiltakoznak az ellen, hogy őket kétnyelvűnek nevezzék. Például 1990 nyarán a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség által Csíkszeredában magyartanároknak szervezett továbbképzése; számosan "nem"-mel válaszoltak az "Ön kétnyelvű-e?" kérdésre. Egyikük, e szlovákiai magyartanár ki is fejtette, hogy ő politikai okokból nem hajlandó magát kétnyelvűnek nevezni, mert ha így tenne, azzal "a szlovák asszimilációs törekvések malmára hajtaná a vizet". Ami tehát a nyelvész számára egyszerű deskriptív terminus technicus, az a kisebbségi magyar számára keserű kisebbség sorsa miatt tabuszóvá válhat.

Az utóbbi néhány évben Szlovákiában még egy kifejezés elterjedt, ám tovább növelte a szemantikai zavart és a politikai félelmeket: ez az alternatív oktatás (vö. pl. Balassa, 1996), ami kötelezően bevezetné minden iskolába; bizonyos tárgyak szlovákul tanítását és e tárgyakat lehetőleg magyarul nem tudó szlovák nemzetiségű tanárok tanítanák. 1995. április 22-én Révkomáromban szlovákiai magyarok tiltakozó nagygyűlést rendeztek e terv megvalósítása elled mert "alternatív oktatási mód fedőnév alatt hirdetik la szlovák hatóságok]; kétnyelvű oktatásnak érvényesülésünk szempontjából való áldásos voltát". (Sidó 1995.20). Erről az alternatívoktatásról Szigeti László (1995) azt gyanítja, hogy a Szovjetunióból származik. Én azonban egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy-miként az 1995-i szlovák nyelvtörvény számos passzusa (vö. Kontra, megj. alatt) - ez az "ötlet" is az Egyesült Államokból átvett kacat.        

Amikor Amerikában a Reagan-kormány oktatási minisztert William Beme 1985-ben frontális támadást intézett az amerikai kétnyelvű oktatási törvény ellen" "alternatív" oktatási programként az egynyelvű, kizárólag angolul folyó oktatást kívánta bevezetni, nem is sikertelenül: 1988-ban a Kongresszus úgy döntött, hogy a kétnyelvű oktatási programokra szánt föderális pénzösszegeknek akár 25%-át: az egynyelvű, alternatívnak nevezett programokra lehet fordítani (vö. Crawford 1992a, 217 és 274). Ezek a programok expressis verbis nem kétnyelvű programok; (vö. Crawford, 1992b, 93 és 361), amelyeket azzal az "érveléssel" hoz, forgalomba, hogy a drága kétnyelvű programokban tanulók nem tanultak meg eléggé angolul. Az olcsóbb és a diákok anyanyelvét teljesen figyelmen kívül hagyó mert rögtön az elsajátítandó angolt használó programok a konzervatív Reagan-kormány szerint jobban szolgálták Amerika érdekeit. Ma már jól látszik hogy ez az érvelés gyakorlatilag az amerikai etnikai türelmetlenség és lingvicizmus1, egyik megnyilvánulása volt.

A szlovéniai magyarok kétnyelvű oktatását2 kezdetben majd mindenki dicsőítette, nemcsak a szlovének (pl. Necak Lük, 1993), hanem a magyarok1 (vö pl. Varga, 1996/1, 11). Mára a kritika fölerősödött, és a "szlovén modell magyarok számára előnytelen voltát egyre nyilvánvalóbbnak látják (vö. pl. Bokor, 1995; Zágorec-Csuka, 1995 és Vörös, 1996).

A továbbiakban egy nemrég megjelent alapvető kézikönyvnek a kétnyelvű oktatásra vonatkozó fejezetét (Garcia, 1996) ismertetem röviden, annak is a kétnyelvű oktatás típusait leíró részét.

A kétnyelvű oktatási programok három nagy csoportra oszthatók: (1) egynyelvű oktatás kisebbségi diákok számára, ami relatív egynyelvűség; eredményez; (2) gyenge kétnyelvű oktatás, ami relatív egynyelvűséget és korlátozott kétnyelvűséget eredményez; és (3) erős kétnyelvű oktatás, ami relatív kétnyelvűséget és két nyelven írni-olvasni tudást hoz.

Az (1) ESETBEN (EGYNYELVU OKTATAS) a kisebbségi tanulók az iskolában kizárólag a többség nyelvét használják, az oktatás célja az asszimiláció, a nyelvi cél az egynyelvűség (anyanyelvvesztés). Ilyenek a "befullasztó" (angolul: "submersion") programok (vö. Göncz, 1995) és az Amerikában "structured immersion" néven ismert programok. Ez utóbbiak abban különböznek a befullasztó programoktól, hogy a tananyagok és a tanítás, noha egynyelvűek, a diákok anyanyelvének figyelembevételével készülnek, illetve történnek. Magyar példa a befullasztó program alkalmazására a moldvai csángók esete, akik csak román iskolába járhatnak. Az ilyen típusú oktatásnak extrém esete a szegregációs oktatás, amikor az iskolai oktatás kizárólag a kisebbség anyanyelvén folyik, mert a többség így kívánja a kisebbséget szegregálni. Erre volt példa Dél-Afrika az apartheid idején, amikor a bantu nyelveket beszélők kizárólag saját anyanyelvükön tanulhattak.

A (2) CSOPORTBA (GYENGE KÉTNYELVŰ OKTATÁS) tartozik a tranzitív (átirányítási) program, amelyben az oktatás kezdetben két nyelven folyik, majd a diákokat átirányítják az egynyelvű (többségi nyelvű, oktatásba. Az oktatási cél az asszimiláció, a nyelvi cél az egynyelvűség. Az USA-beli kétnyelvű oktatási törvénynek 1968-tól máig ez a fő célja. Ugyancsak ide tartoznak azok a programok, amelyekben a többségi nyelvet anyanyelvként beszélő tanulók egy kisebbségi nyelvet is tanulnak az iskolában, tantárgyként, nyelvi gazdagodás céljából. Az ilyen iskolákban nem fordítanak elegendő időt és energiát a kisebbségi nyelv fejlesztésére, ezért az eredmény korlátozott kétnyelvűség. Olvasmányaim alapján (pl. Bence, 1994) úgy látom, hogy az 1959 utáni szlovéniai kétnyelvű oktatás ebbe a csoportba tartozik: mind a magyarok esetében (tranzitív program), mind a szlovénekében (korlátozott magyartudás megszerzése, az ún. környezetnyelv tanulása).

A (3) Típusú PROGRAMOKAT (ERÖS KÉTNYELVŰ OKTATAS) az jellemzi, hogy az iskolák és a közösségek, melyek működtetik őket, jelentős erőforrásokat mozgósítanak a kétnyelvűség kifejlesztésére. Ide a következő típusok tartoznak:

(A) SZEPARATISTA PROGRAMOK: ezeket az erős kisebbségek szervezik, bennük az oktatás nyelve az anyanyelv, a többségi nyelv tantárgy, a cél pedig a politikai autonómia. Az ilyen program ritka. Franco idejében a baszkok titkos baszk iskolákat működtettek nyelvi, kulturális és nemzeti identitásuk ápolása céljából.

(B) KET TANNYELVU (ANGOLUL: TWO-WAY/DUAL LANGUAGE) PROGRAMOK: ezekben a kisebbségi és többségi diákok általában nyelvileg heterogén csoportokban tanulnak, és mindkét nyelvet használják az oktatásban. A nyelvek jól el vannak különítve: vagy a napszakok szerint, vagy úgy, hogy a két nyelvet különböző tanárok használják.

(C) ANYANYELVMEGTARTÓ PROGRAMOK: az oktatásban mindvégig használják a kisebbségi nyelvet is és a többségi nyelvet is. A nyelvek jól el vannak különítve, a cél a kisebbségi nyelv és kultúra megtartása és fejlesztése. Kanadában sok ilyen programot támogatnak közpénzekből (a nevük "heritage language bilingual education"), az USA-ban viszont az ilyen iskolák zöme magánkézben van. Ezeknek az iskoláknak a működtetéséhez önellátó és gazdaságilag erős etnikai-nyelvi csoportokra van szükség.

(D) BELEMERÜLÉSI (ANGOLUL: IMMERSION) PROGRAMOK: ezeket a domináns nyelvet beszélők számára fejlesztik ki, például a québeci angol anyanyelvűeknek először kizárólag a francia az oktatási nyelve az ilyen iskolákban, később fokozatosan bevezetik az angolt is, de mindkét nyelvet használják az oktatás végéig. Az angol ajkúak a franciát számukra hasznos, magas presztízsű nyelvként tanulják. A kanadai sikerek mellett ezt a programot eredményesen használják Katalóniában is, ahol a spanyol ajkúak tanulják így a katalánt (vö. Baker, 1995. 166). Az "alternatív oktatást" erőltető szlovák oktatási minisztériumi tisztviselők ezekre hivatkoznak, elhallgatva azt a tényt, hogy a belemerülési programokat többségi gyermekek számára létesítik, hogy: megtanulják a kisebbség nyelvét (vö. Lanstyák, 1996. 81). Amint Lanstyák István írja egy helyen, a kanadai példa követése Szlovákiában azt jelentené, hogy a szlovákok (mint többség) tanulnák a magyart (a kisebbségi nyelvet), először. kizárólagos oktatási nyelvként, majd később mindkét nyelven tanulnák a különböző tantárgyakat. A belemerülési programok a többségi diákok magas; szintű kétnyelvűségét eredményezik (ami a magyar vonatkozásában egyáltalán nem célja a mai szlovák kormányzatnak).

(E) KÉT VAGY TÖBB TANNYELVŰ TÖBBSÉGI ISKOLÁK: ezekben minden nyelvnek azonos státusa van az oktatásban. Kezdetben a tanulók homogén csoportokban főleg anyanyelvükön tanulnak, de egy másik nyelven is; oktatják őket. Később már vegyes csoportokban tanulnak, és az oktatás egyre: inkább mindkét nyelven folyik. A cél a többnyelvű állampolgárokká nevelés; a legjobb példák erre az "Európai iskolák".

García (1996. 417) egyik megállapítása Szlovéniára is vonatkozik. Eszerint a nyelveknek az oktatásban történő el nem különítése, ami például egyes tantárgyak A nyelven tanításában, de az óra végi B nyelvű összefoglalásban nyilvánul meg, általában a kisebbségi - domináns nyelvcseréhez vezet. Az ilyen egyidejű fordítás csak a kétnyelvűség kezdeti szakaszában kívánatos.

A szerzőnek egy másik megállapítása a kétnyelvű iskolákba járók tudásának értékeléséről szól: a kétnyelvűek teljesítményét nem szabad(na}. az egynyelvűekéhez hasonlítani. A vizsgákat az oktatási nyelven vagy a diák által választott nyelven kell(ene) letenni (García, 1996. 420). Ez olyan kívánalom, amivel a legtöbb nyelvész egyetért, de amiről a kisebbségeket asszimilálni akaró; többségi oktatáspolitikusok, például Ukrajnában (vö. Csernicskó, 1996) vagy] Romániában, hallani sem akarnak.

Pozsonyi tanulságok

Lassan két évtizede, hogy a kétnyelvűség kutatásával is foglalkozom. Az elmúlt hat-hét évben a magyar határokon belül s kívül egyaránt azt tapasztaltam, hogy a kétnyelvűséget a magyarok valami rossznak, kerülendőnek, ördögi ! praktikának tartják. Akárhány nem kizárólag szakembereknek szóló konferencián vettem részt, de tarthattam előadást tanároknak is bárhol, a "kétnyelvűséget" legtöbbször valami viszolygással terhes aura vette körül. A: normális emberekkel (tehát nem a céhbeli nyelvészekkel) folytatott vitáimat rendre elvesztettem, s fogalmam sem volt, miért.

S akkor 1996 novemberében Pozsonyban, a Magyar Kulturális Intézetben rendezett kétnyelvűségi konferencia egyik vitájában rájöttem, mi a baj. Aki nálunk szájára veszi a "kétnyelvűséget", kizárólag szubtraktív kétnyelvűségre1 gondol, vagyis a kétnyelvűség azon formájára, amelyben az egyik nyelv kiszorítja a használatból a másikat. Aki pedig a kétnyelvű oktatás/iskolai kérdéseiről ejt szót, kizárólag az asszimiláló oktatásra/iskolára gondol. Tapasztalataim szerint így van ez Soprontól Brassóig, Brassótól Bártfáig, Bártfától Mariborig. Végül is nincs ebben semmi csodálatos, ha belegondolunk abba, hogy a trianoni határokon túlra került magyarság a kétnyelvűséggel kizárólag mint az anyanyelvét kiszorító jelenséggel találkozott. Additív kétnyelvűséget - vagyis olyat, amelyben a második nyelv ismerete és használata gazdagodást jelent, s e nyelv nem szorítja ki az anyanyelvét - sosem látott, ilyennek hírét sem hallotta. Miként olyan iskolát sem sokat látott életében, amelynek a célja nem a kisebbségi magyarok asszimilálása lett volna. A többségi államhatalmak az iskolákat mindig a nemkívánatos kisebbségek asszimilálására) használták. Bizonyos különbségek - egyes korszakok között is, de az államok között is - csak a megvalósítás formáinak keménységében fordultak elő.

A magyarok egyedül a szubtraktív kétnyelvűséget és kizárólag az asszimiláló kétnyelvű oktatást ismerik, ezért viszolyognak a kétnyelvűségtől. Nincs tudomásuk arról, hogy a világ boldogabb tájain van additív kétnyelvűség is, és  vannak olyan kétnyelvű iskolák, amelyek nem az állami asszimiláció eszközei, hanem olyan intézmények, ahol a gyerekek semmit sem vesztenek, de sokat nyernek ha elsajátítanak egy második nyelvet.

JEGYZETEK

1. A lingvicizmus olyan ideológiákat, struktúrákat és gyakorlatot jelent, amelyeket a hatalom és az (anyagi és nem anyagi) er5források nyelvi alapon történ5 egyenl5tlen elosztásának legitimálására, létrehozására és reprodukálására használnak, vö. pl. Skutnabb-Kangas-Phillipson, 1994, 105. 2. 1959-ben a Muravidéken olyan kétnyelvű oktatást vezettek be, amelyben a kisebbségi magyarok szlovénul, a többségi szlovének pedig magyarul is tanultak.

HIVATKOZÁSOK

Baker, Colin, 1995. A Parents' and Teachers' Guide to Bilingualism. Clevedon. Multilingual Matters. -Balassa Zoltán, 1996. Az "ördögi terv" fed5neve: alternatív iskola. In: Korunk. Harmadik folyam VII/9. 18-24. -Bence Lajos, 1994. A kisebbségi iskolát61 a kétnyelvű oktatásig. In: trott sz6val a megmaradásért; A szlovéniai magyarság 1919-1989. 46-53. Lendva. - Bokor József, 1995. A muravidéki kétnyelvű oktatásról. Magyar Nyelvőr 119. 303-307. - Crawford, James, 1992a. Hold Your T ongue: Bilingualism and the Politics of "English Only". Reading, Mass.: Addison-W esley. -U5 (ed.) 1992b. Language Loyalties: A Source Book on the Official English Controversy. Chicago, The University of Chicago Press. -Csernicsk6 István, 1996. Veszélyben a kétnyelvűség? Az ukrán nyelv oktatása Kárpátalja magyar iskoláiban. Elóőadás a "Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében a honfoglalástól napjainkig, különös tekintettel a „magyarpárú” kétnyelvűségre cím a konferencián Pozsonyban, 1996. november 4-én. -Garcia, Ofelia, 1996. Bilingual Education. In: Rorian Coulmas (ed,): The Handbook of Sociolinguistics. 405-420. Oxford, Blackwell. -Göncz Lajos, 1995. A tannyelv hatása a tanul6k személyiségfejl5désére többnyelvű környezetben. In: Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. 65-81. Bp., MTA Nyelvtudományi Intézet. Kontra, Miklós. megj. alatt: English Only's Cousin: Slovak Only. In: Acta Linguistica Hungarica 43/3-4 (1995-96). - Lanstyák István, 1996. Kinek (nem) jó a kétnyelvű oktatás? In: Irodalmi Szemle 1996/5..80-90. - Necak Lük, Albina, 1993. Ex-Yugoslavia. In: Sociolinguistica 7. 235-247. -Sidó Zoltán. 1995. Kétnyelvűség?.. In: KétnyelVvűség III. évf. 1. szám. 19-23. ¬Skutnabb-Kangas, Tove-Phillipson, Robert, 1994. Unguistic human rights, past and present: In: Tove Skutnabb-Kangas-Robert Phillipson (eds.): Linguistic Human Rights: Ovecoming Linguistic Dlscrimination. 71-110. Berlin, Mouton de Gruyter. -Szigeti Lászl6, 1995. Danaoszi ajándék avagy trójai faló? In: Lanstyák Isván és Szigeti László: Identitásunk alapja az anyanyelvű oktatás: Érveink az ún. alternatív-kétnyelvű oktatással szemben. 1-6. (A Mécs László Alapítvány kiskönyvtára) Pozsony, 1995. május. -Varga József, 1996. Kétnyelvű oktatásunk csődje? I-III. In: Népújság 1996. február 15. ll; február 22. 11 és február 29. II. -Vörös Ottó, 1996. A szlovéniai kétnyelvű oktatás és tankönyvei. In: Csernicsk61stván és Váradi Tamás (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat (A 8. El5nyelvi Konferencia el5adásai). 79-84. Bp., Tinta Könyvkiad6 és Kiadványszerkesztés Bt. - Zágorec-Csuka Judit, 1995. A kétnyelvűség helyzete Szlovéniában a rendszerváltás után. In: Kétnyelvűség Ill. évf. 1. sz. 16-22.