A "közép-európai" irodalmi eszmék története, amelynek megjelenését Franciaországban bejelentették, külön fejezeteket szentel a cseh, a lengyel és a magyar gondolkodóknak, ezek közé vannak beszúrva vázlatosan a hozzájárulások, amelyeket a románok nyújtottak ezen a területen. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen projekt valóra váltása bárkit is kielégíthetne, nemcsak azért, mivel az elkerülhetetlen versengésben mindegyik fél úgy fogja találni, hogy a népének szentelt rész túl rövidre szabott, de amiatt is, mivel a külföldiek számára szerkesztett, de összeférhetetlen nemzeti előítéleteket. tükröző áttekintések összessége távol áll attól, hogy egységes egészet képezzen.
Ennél is nehezebb a Balti-tengertől a Dunáig terjedő egész térség irodalomtörténetét összeállítani. Ám a közös, noha korántsem homogén irodalmi kultúráról beszélni igenis lehetséges. Bizonyos korszakok - a 17. század vagy az 1848-as forradalmat megelőző harminc év "tavasza" - láthatták, miként alakul ki e régió értelmiségi elitjének gondolati, ismereti és érzelmi patrimóniuma. Két klasszikus -latin és görög - avagy a modem irodalmi nyelveken megszólaló kifejezései összecsengnek, akár a kölcsönhatások okán, akár a részben-egészben azonos civilizációs helyzetet teremtő társadalmi és politikai állapotok következtében. Még egyszer mondom: nem az eredeti irodalomról van szó, amelyben egy partikuláris lelki élet nyilvánul meg, hanem a szélesebb értelemben vett irodalmi kultúráról, amely magában foglalja mindazt, ami történelmi információként vagy mint teológiai-politikai, filozófiai stb. diskurzus belekerülhet. az értékek körforgásába. Az ilyen irányú kutatásnak folytatódnia kell, hogy elegendő mennyiségű anyagot lehessen felhalmozni.l Amit - a magunk rendjén - máris megteszünk, noha csak egyszerű olvasói följegyzések formájában.
A 17. századi román irodalom gyámfalait, a szerzők külhoni tanulmányai és az utánzott vagy fordított szövegek eredete folytán, Lengyelországban és a görög világban keresték, Velencétől Trapezuntig. A nyugati kultúra mind ekét úton - közülük az első a század első felében volt gyakoribb, míg a második 1680 körül szerzet tekintélyt -terjedt a román országokban. 2 Szokás mondani, hogy mind a "szarmatizmus", mind pedig az "ortodox humanizmus" átszűrte a Nyugatról áramló hatásokat, egyfajta ruszticitást adott hozzájuk, ami humanizálta a barokkot: De létezett egy másik útvonal is, amelyen át a nyugati civilizáció behatolt főként Moldvába. Erdély az erasmusi és a szociniánus tanok menhelye, tehát a tolerancia földje volt. Ám annak a függvényében, ahogyan a katolicizmus és a reformáció egymás közötti küzdelme kiéleződött, a fejedelemségen belül pedig a hatalom a vidéki kisnemesség kezébe került, Erdély a kálvinizmus utolsó bástyája lett Keleten. A két Rákóczi uralkodása idején - mint az Oszmán Birodalomhoz fűződő viszonyában relatív önállóságot élvező enklávé határozott politikai fölényben volt Moldvával és Havaselvével szemben. El jelenti - és ezt román bojárok és magyar nemesek közötti, Veress Endre publikált levelezés családias hangvétele bizonyítja -, hogy az egyazon vezető társadalmi osztály tagjai között szoros személyi kapcsolatok léteztek, és még állami intézmények nevét is le lehetett fordítani egyik nyelvről a másikra. A 51 itt egészen másként működött, minta katolicizmussal vagy a görög ortodoxi, való kapcsolatok esetében: a szelekció kevesebbet engedett át Erdélybe a nyugati szellemi tevékenység eredményeiből, ennek folytán az ebből az irányból érkező kulturális üzenetek még ennél is kisebb mértékben jutottak el Moldvába Havaselvére, hisz a kálvinista propagandának köszönhetően eleve bizalmatlanul, fogadták őket.3 E kapcsolatoknak a török-lengyel háborúkat és Erdély Habsburg bekebelezését megelőzően mintegy három évtized, rendelkezésükre, ezt követően a román művelődés a görög felé kezd tájékozódni.
A román és a magyar művelődés találkozásainak e közös térségen, Erdélyen kívüli ritka 17. századi példái tehát rendszerint ugyanannak a nyugati mintának a választását sugallják, amelyet mindkét nyelvre fordítottak. Annak, hogy a román és a magyar írástudók mint egyfajta neveltetési típus és intellektuális horizont kifejezői egymás mellé kerültek, csakis társadalmi vonatkozású magyarázata lehet: egy erdélyi nemes és egy moldvai vagy havasalföldi bojár között sohasem volt ennél kisebb a távolság. Mind a Kárpátoktól nyugatra, mi Iaşi-ban vagy Bukarestben a katonai nemesség útban volt afelé, hogy üdv arisztokráciává alakuljon. Az olvasmányokban tehát viselkedési szabályokat példaértékű magatartásformákat kerestek.
Az első közvetlen kapcsolat, amely figyelmünket magára vonja, Quintus Curtius Nagy Sándor-históriájához fűződik. Ez a szöveg az 1. századtól fogva (nem teljes, első és második könyv nélküli) latin eredetiben terjedt el, de olasz spanyol, francia és német változatban is.4 Magyarra az erdélyi Háportoni Forró Pál (1570?-1624?) fordította, aki Báthory András püspök pártfogoltjaként brunsbergi jezsuitáknál nevelkedett, később pedig Bethlen Gábor udvari költője lett Gyulafehérvárott. Munkáját 1619-ben nyomtatták ki Debrecenben Quinti Curtiusnak az Nagy Sándornak, Makedonok királyának viselt dolgairól írattatott Históriája címmel.
Románul egy 1671-1773-ban5 fordított részlet Miron Costin (1633¬1691) más kisebb írásai között maradt ránk, mind a három kéziratnak egyazon szerzőtől származó gyűjtemény-jellege van. A szöveg címe: A tatár követnek Makedón Sándor hoz intézett beszéde, miután Bahtariból megérkeztek a Don vizéhez, sereggel menvén a tatárokra, Quintus Curtius nyomán, az ki az igazi Alexandriát szerzette. Az utolsó két szó mintegy magyarázó jegyzet érték1 mivel A moldvaiak nemzetéről című művében, amelyet Miron Costin 1673-1674 körül írt, ez áll: "Cvint Curtius Makedón Sándor tetteinek krónikája (ámde nem ama hazug Alexandriából ismert cselekedeteinek, mely a n nyelvünkön szól, tele mesékkel)."6 Az utalás Pszeudo-Kallisztenész regénye életrajzára vonatkozik, amelyből - szerb közvetítéssel -a román változat származik. 7
Miron Costin persze latinból fordította. A választott részletben (VII. 8. 12–30) 8. egy szkíta követ beszél, szembeszállva a hódítóval. A jelenet 329-bel történhetett, amikor a makedón sereg Szamarkand közelében tartózkodott, az antik geográfusok tévedése azonban az Európa és Azsia határának tekintett Don folyó partjára helyezi a színhelyzet. A maga rendjén Miron Costin a szkítákat összetéveszti a tatárokkal, a Kaszpi-tenger északi partvidékén lakó dahokat a dákokkal ("Dahae" és "Dacae"). Ezeket a szászok őseinek tartja, akik a Trajanusszal vívott harcok után a hegyeken át visszavonulnak Erdélybe; eredetüket a tudós bojár az "Indiai részekig" vezeti vissza, tekintettel arra, hogy "a sahok, dahok, masszagéták mind közönségesen egy nemzet".9 Később, 1684-ben, a Lengyel poémában világosabban kifejti a fő kérdésre vonatkozó következtetéseit, amelyre historikusi erőfeszítései irányultak: "a dák nép e tájakra Tatárországból jött, ahonnan a dahok, száhok és masszagéták származnak, s ahonnan később a magyarok is jöttek ama híres Attilával. A dákoktól származnak a szászok, a magyarországi népek e díszei, akik a mai napig birtokolják a hét várat, az itáliaiakhoz hasonló csodálatos városaikat." 10 Ami a mai olvasó számára meglepő lehet, az szintén az erdélyi művelődés övezetéből származik. Miron Costin olvasta a medgyesi Lorenz Töppelt 1667-ben Lyonban kinyomtatott Origines et occasus Transsylvanorum című könyvét; a szász historikus, aki szintén idézi Quintus Curtiust, 11 annak az elméletnek a híve, amely a szászok erdélyi jelenlétét több mint egy évezreddel hátrább viszi, a románokat pedig kizárólag latin eredetűeknek tekinti.
Miron Costin, aki oly nagyra becsülte Töppelt művét, hogy A magyar királyság története12 címmel egy részt le is fordított belőle, azt szerette volna, hogy a románok megismerjék eleik elszánt ellenállását Nagy Sándorral szemben: a hajdani szkíta követ bátorító példa, és egyazon érzelmeknek ad hangot, amelyeket a mindenkori hódítók váltanak ki, egyik a másik után, az ország lakóiból. A törökre gondolva fordította azt, hogy "alienigenam dominum pati nemo vult" ekképpen: "az idegen urat senki el nem fogadja", azt pedig, hogy "inter dominum et servurn nulla amicitia est" így: "a legyőzöttek gyűlölt barátságokat kötnek". Miron Costin világát ez a summás, de határozott történelemfilozófia kormányozza.
Nicolae Costin (kb. 1660-1712) számára atyja kéziratai szolgáltatták az alapot, amelyre krónikáját építette, benne például a "leleményes historikus" Töppelt szövegének Miron által készített fordításával. Amikor gazdagabb információt kíván, az őelőtte ritkán felhasznált "magyar historiákhoz" is hozzányúl. A számba vett két magyar szerző, Istvánffy Miklós és Bethlen Farkas13 közül az utóbbira való hivatkozás egyben krónikájának 1690 utáni keletkezésére is támpontul szolgálhat, hiszen a Historicarum Pannonico-Dacicarum libri decem elkészülte után még közel egy évszázadon át a Bethlen család kerezsdi kastélyának nyomdájában rostokolt. Az akkor megjelent kiadásból mindössze néhány példány került a forgalomba.
De Nicolae Costin a spanyol reneszánsz egyik jeles művét, Antonio de Guevara erkölcsnevelési és etikai-politikai traktátumát is lefordította, amelyet Johann Wanckel ültetett át latin nyelvre Frigyes Vilmos szász választófejedelem részére (Torgau, 1601), E munkának két magyar fordítása is létezett. Az egyik, amely 1610-ben jelent meg Grazban Horologium Principum, azaz az fejedelmek órájának második könyve címmel, szerzője pedig Draskovich János, II. Rudolf császár tanácsosa és Magyarország tárnokmestere, csupán a második könyvet tartalmazza. A Prágai Antal kálvinista prédikátor által Fejedelmek serkentő órája címmel tolmácsolt kiegészített szöveget Bártfán nyomták ki 1628-ban 1. Rákóczi György költségén.14 További sokatmondó analógia ez a magyar művelődéssel, noha ebben az esetben majdnem bizonyos, hogy a kezdeményező román fordító lengyel példát követett. Lengyelországban a latin változatot három ízben is kinyomtatták, 1612-ben, 1615-ben és 1636-ban.15 Érdekes adalék, hogy egy román bojár és egy lengyel főnemes levélváltásába feltűnnek a spanyol moralista könyvéből vett idézetek. Egy 1690-berl kelt levél, amelynek a kiadó által16 helyesen azonosított szerzője Constantin Cantacuzino asztalnok (1650-1716), erre a szövegre valló célzásokat tartalmaz, amelyeket a kortárs minden nehézség nélkül felismerhetett. "Szemünket az égre emelve s felfakadó nehéz sóhajtással kiáltjuk: igazságot! igazságot!" - áll a levélben mintegy Guevara szavainak visszhangjaként: "Istenhez fohászkodva fogják mondani: igazságot! igazságot!"17 Vagy pedig a direkt célzás arra, "amit egy földmíves mondott a római szenátusban: az ellenfél várfalainak megvívása általában nem sok haszonnal jár, hát még a polgárok lelkének elidegenítése". Ami Nicolae Costin fordításában így hangzik: "kevés avagy semmi haszon sem származik abból, ha valaki idegen falakat vív meg, és az emberek lelkét elfordítja egymástól" .18
Ugyanez a levél említést tesz Constantin Cantacuzino és Miron Costin barátságáról is. A két román írástudó kapcsolatai egyébként közismertek voltak: 1689-ben az asztalnok üzenetét Kálnoky Sámuel közvetíti Mironnak Moldvába.19 Ez alkalommal Cantacuzino azt a lehetőséget latolgatja, hogy a tatárok betörhetnek Erdélybe, de reméli, ugyanabban a sorsban lesz részük, mint Kürosznak. Mint tudjuk, a szkíták ellen harcoló perzsa hódító brutális halálát Miron Costin is történelmi tájékozódási pontnak tekintette, amint ezt A tatár követ beszéde és a Világ folyása20 című munkái is tanúsítják. A humanista kultúrának, amelyben a két barát osztozott, egy-egy történelmi epizód vagy legendás anekdota által jelzett, egész sor témája van. A dunai földműves beszéde a római szenátus színe előtt az egyik ilyen szekvencia. Guevara könyvében fölfedezve, Nicaole Costin nyilván igen nagyra becsülte a jelenetnek a szkíta követ beszédéhez fogható jelképes értékét. Mindkét esetben a szabadságát bármi áron megvédelmezni kész földműves nép képviselője bátran dacol a fosztogató nagyhatalom erejével.
Időzzünk el még egy keveset e kölcsönhatások keresztútjánál. Miron Costin két lengyel nyelvű szövegében - az egyik próza, a másik vers - az elrabolt gyűrűt a hollótól visszaszerző gyermek/nyilas legendáját jeleníti meg, mintegy Havaselve címerének magyarázataként.21 Az egymástól némiképp különböző információk és elbeszélés közös forrása, az Ez országot bíró régebbi nemzetek és a mostaniak honnan eredeznek című munka, amelyet egy névtelen szerző (valószínűleg Dumitrache asztalnok) írt 1758-1761 táján, 22 egyik -mára elveszett -formája a régi havaselvi kr6nikának. A krónika megírására 1611-1616 körül a Mihnea család adott megbízást, a havaselvi dinasztia ama ága, amelynek genealógiájában szerepel Vlad Ţepeş házassága Corvin Mátyás húgával (talán Hunyadi János egy törvénytelen gyermekével).23 Az uralkodó család római eredetével ("Corvina regia familia") azt a határozott kijelentést igyekszik indokolni, miszerint a románok a rómaiaktól származnak ("Italica colonia" vagy "colonia Romanorum"). 1616-ban, Erdélyben a csőrében gyűrűt tartó holló Mihai Viteazul fiának, Nicolae Pătraşcunak a címerében is megjelenik. 24 E heraldikai mítosz megteremtője a magyar királyi udvarban élő olasz humanista, Antonib Bonfini volt, aki számára királyi pártfogójának román elődei közvetlenül az antik R6mából eredő ősi nemesség cáfolhatatlan bizonyságát szolgáltatták.
A Miron Costin által jól ismert Bonfinit tehát kitartó figyelemmel olvasta Constantin Cantacuzino is, hiszen Havasalföld története című munkájának jelentős része - bevallottan vagy be nem vallottan - a Rerum Ungaricum Decadesből vett kölcsönzés. Bonfini művének az asztalnok könyvtárában fellelhető példánya minden bizonnyal az 1681-es frankfurti kiadásból való, ezt egészítette ki más szerzők szövegeivel, akiktől szintén bőven idéz a Havasalföld története.25 Tudjuk, hogy 1706-ban, folytatva a dokumentálódást, lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze Erdélyből Bethlen Farkas históriájának egy példányát. 26
Cantacuzinót kifejezett~n érdekelte a magyarok eredete ("a hunok, azazhogy ama szkíták, kiket manapság magyaroknak nevezünk"), és nemcsak írott forrásokra hagyatkozott, hanem egy a Volga-vidéken járt utazó beszámolójára is.27 Noha egy alkalommal kijelentette, hogy még nem látta a "magyarok krónikáját" -nyilván Heltai Gáspár Chronica az magyaroknac dolgairól című átdolgozásáról volt szó -, a jelek szerint kérte, hogy fordítsanak számára ebből a munkából. Bizonyságul az Attiláról szóló részlet szolgálhatna, amelynek előkerült egy erősen hézagos román fordítása.28
A 17. századi román írástudók számára az etnogenezis időszaka bizonyos mitikus emlékek vagy tudós spekulációk képében jelentkezett, másrészt viszont képesek voltak gazdag és pontos információkat begyűjteni az újabb keletű magyar történelem eseményeiből. Ebből a szempontból ki kell emelnünk egy 1673-ban keletkezett moldvai kéziratban előforduló, magyarból román nyelvre készített fordítást. A Caşin kolostorbeli Andronic íródeák által az egyik Cantacuzino részére másolt kézirat a szultánok rövid története, tulajdonképpen egy görög krónika, amelyet véleményünk szerint Nicolae Milescu fegyvernagy fordított le románra. 29 Az ezután következő lapok címe: A végveszedelem és GZ erdélyi sereg pusztulása ezenképpen esett.30 Itt nem Enyedi István krónikájának fordításáról van szó, hanem - amiként azt N. Iorga azonnal észrevette - az eredeti a Ruina exercitus Transsylvanici volt, Kemény János beszámolója II. Rákóczi György seregének kivonulásáról Lengyelországból 1657-ben.
Az általam regisztrált két tény - az Erdély régebbi vagy újabb története iránti érdeklődés és a nyugati szövegek felé való tájékozodás, amelyeknek értékét az szavatolja, hogy korábban már lefordították őket magyarra - mindenképpen megérdemli a figyelmes tanulmányozást, és ennek az alapos filológiai elemzést is magában kell foglalnia. Annyit máris nyereségként tudunk elkönyvelni, az a 17. század végi román humanisták egymás közötti kapcsolataira vonatkozó adatok együvé összegzése. Egyiküknek vagy másikuknak az erdélyi művelődés helyzetéről szerzett ismeretei ily módon közös kinccsé válnak.
Kerekes György fordítása
JEGYZETEK
1. Megemlitendő KIaniczay Tibor antol6giája: Old Hungarian Literary Reader, 11th–18th Centuries. Bp., 1985 és a Crestomaţie de literatură română. Dacia. Cluj-Napoca, 1984-1989 első két kötete.
2. Összevetés végett 1. Julian Krzyzanowski: A History of Polish Literature. Warszawa, 1978 és Borje Knös: L'Histoire de la littérature néo-grecque. Upsala, 1962.
3. Vö. Florian Dudaş: Vechi cărţi româneşti călătoare. Buc., 1987.
4. S. Dosson: Étude sur Quinte-Curce, sa vie et son oeuvre. Paris, 1887. L. még D.J.A. Ross: Alexander Historiatus. London, 1963,65-74. Az első két kiadás 1470-ből való.
S. P.P. Panaitescu, Miron Costin műveinek (Opere. Buc., 1958. 430) kiadója által megállapított keltezés, amelyet Liviu Onu is elfogadott Miron Costin válogatott munkái (Opere alese, Buc., 1967. 17) kiadásakor.
6. Opere. 254.
7. L. N. Cartojan klasszikus tanulmánya: Alexandria ín literatura românească. Noi contribuţi. Buc., 1922.
8. Q. Curti Rufi Historiarum Alexandri Magni Macedonia libri qui supersunt. Th. Vogel kiad. Leipzig, 1904.175-177.
9. Opere. 254.
10. I.m. 222. Miron Costin egy másik, 1677-ben Irt szövegéből kitűnik, hogy a Marli Tartari azonos a Fekete-tenger északi partvidékével. a.m. 204 és loan Bogdan: Cronice inedite atingătoare de istoria românilor. Buc., 1895. 181.)
11. Az észrevételt Dumitru Velciu tette: Miron Costin. Buc., 1973. 165. L. még Adolf Armbruster: Romanitatea romănilor. Istoria unei idei. Buc., 1993. 197-199 és Uő: Dacoromano-Saxonica. Buc., 1980. passim.
12. Opere. 277-315.
13. Nicolae Costin: Letopiseţul Ţării Moldovei de la Zidirea Lumii pînă la 1601. loan St. Petre kiad. Buc., 1944. 142,582,596. Vö. Miron Costin: Opere complete. V.A. Urechia kiad. II. Buc., 1888. 410,471-472,483.
14. A munkák magyarra fordítását N. Cartojan jelezte: Ceasornicul domnilor de N. Costin şi originalul spaniol al lui Guevara. Buc., 1941. 13-14.
15. Nicolae Costin: Ceasornicul domnilor. Gabriel Ştrempel kiad. Buc., 1976.
16. Ilie Corfus: Documente privitoare la istoria României culese din arhivele polone. Secolul al XVII-lea. Buc., 1983. 319-329. A címzett minden kétséget kizáróan Jan Gninski, vö. uo. 302-303.
17. Uo. 326. és N. Costin: I.m. 145.
18. 1. Corfus: I.m. 327 (a villanus szót tévesen fordítja "vidéki nemes"-re).
19. Andrei Veress: Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Tării Româneşti. XI. Buc., 1939.324-328. Miron Costin másik levelezéStársa 1674-ben Lázár István gróf. Uo: 156-157. Vö. D. Velciu: I.m. 112-113.
20. Opere. 316, 321, 323-324.
21. Uo. 210-211, 234-235. L. továbbá Jean N. Manescu alapos tanulmányát: Das Oswaldussymbol in der Wappentierwelt Osteuropas. GeneaIogica et Heraldica. Helsinki, 1984. 415-424.
22. N. lorga: Studii documente cu privire la istoria românilor. III. Buc., 1901. 55.
23. Miron Costin lengyel szövegei román környezetben nem forogtak közkézen. P.P: Panaitescu feltevése (Opere. 370, 380), miszerint Miron olvasta volna Paiszie Ligaridisz Hreszmologionját, amelyben megtalálható ugyanaz a legenda, elfogadhatatlan, hiszen Miron nem tudott görögül. Ami pedig a Ligaridisz által használt forrást illeti, Gheorghe 1. Brătianu (Tradiţia istorică despre întemeierea statelor româneşti. Buc., 1980. 253-255) kétértelmű következtetésre jut: "Bizonyára magyar hatásról van szó, de a lengyel sem kizárt."
24. Dan Cernovodeanu: Ştiinţa şi arta heraldică în România. Buc., 1977. 46 és a VI. 5. tábla.
25. Nicolaus Olachus: Attila; Michaelis Ritti Neapolitani de Regibus Ungariae libri Xl; P. Callirnachi Experientis Attila; Abraham Bakschay: Cronologia de Regibus Hungaricus stb. Vö. Constantin Cantacuzino stolnicul: Istoria Ţării. Româneşti. Damaschin Mioc kiad. Buc., 1991. "Zamoschi historikus" (uo. 86, 87,91, 116) Szamosközy István. Másik tanúsága annak, hogya Bonfini művéből származó információ körben járt a román térségben, az, ami Hunyadi Jánosra és Brankovics Györgyre vonatkozik. Cronica românească. Damaschin Mioc és Mariana Adam-Chiper kiad. Buc., 1987.64.
26. Ilie Minea: Ceva despre Constantin Cantacuzino stolnicul. Cercetării Istorice, VIII-IX. (1932-1933).73-79.
27. C. Cantacuzino: I.m. 115-116.
28. Aurora Ilie~: O veche traducere rom~neasca a cronicli maghiare a lui Gaspar Heltai. Anuarul Institutului de istorie ~i arheologie. Cluj, XV. 1972. 429-433. Mint hipotézist érdemes volna megvizsgálni aZt a lehetéSséget, hogy ez a részlet hozzátartozott a Havasalföld krónikája elveszett folytatásához, amely a 13. századig követte az eseményeket, vagyis 1290-ig, Moldva alapltásának ("descalecarea") hagyományos dátumáig.
29. Andrei Pippidi: Une nouvelle chronique post-byzantine. Nouvelles études d'histoire. IX. Bucarest, 1996.41-50.
30. N. lorga: Studli şi documente .IX. Buc., 1905. 207-213. Uö: Hurmuzaki. XV. 2. 1266-1275.
31.1. Craciun-A. Ilieş: Repertoriul manuscriselor de cronici interne. Buc., 1963. 285.
32. Vö. Kemény János Önéletírása. Windisch Éva kiad. Bp., 1980. 361-363. A fontos az, hogy egy kéziratot fordítottak le (nyomtatásban csak a 19. században jelenik meg) alig néhány évvel megszerkesztése után.