— Magyar vagyok — mondotta büszkén, de persze angolul ifjabb Nagy János, illetve John Nagy junior. Ö volt az egyetlen magyar a Philadelphia környékét szolgáló napilap, a Bucks Country –Courier Times szerkesztőségében, ahol egy hónapig adatott lehetőségem tanulni az amerikai újságírást, a sajtómenedzselésnek a nagy atlanti lavór utolsó oldalán dívó mikéntjét.

Már a megérkezésem pillanatában eldicsekedte Bill Steinauer, a főszerkesztő, hogy a lapnál magyar is dolgozik. Mondtam neki, hogy szeretném megismerni. Erre közölte, hogy John csak délután lesz bent, ő takarítja a szerkesztőséget. Persze főiskolai végzettséggel. Kissé gyanús volt nekem az egész, de aztán John tiszta vizet öntött a pohárba:

— Dédnagyapám jött át Amerikába. Nagyapám már itt született, de magyarországi lányt vett feleségül. Nagyanyám egészen rendkívüli asszony volt. Tőle tanultam azt az egyetlen szót is, amit magyarul tudok.

Mert neki mindig úgy kellett köszönni, hogy tsákálám.

— Szóval csókolom... — igyekeztem kijavítani.

— Valami ilyesmit. Azóta, sem találkoztam hozzá hasonló asszonnyal.

Képzeld, mindennap főzött! És remek tsikinpaprikást tudott készíteni.

— Szóval csirkepaprikást... — próbálkoztam ismét.

— Igen. És közben mindig valamilyen roppant szomorú dalt dúdolt.

— S a nagypapád? — kérdeztem.

— Ó, ő is különös ember volt, van róla néhány fényképem otthon, majd holnap behozom őket.

— Honnan jött át dédnagyapád, John? — szegeztem neki a kérdést a többiek által Nági dzsuniornak nevezett barátomnak.

— Fogalmam sincs. Valahonnan Magyarországról... Nagyapám tudta a helyet... Várj csak, valami nagy havas mellett laktak... Igen... Lehet, hogy ez ma már Románia vagy Szlovákia? Ki tudja? A főiskolán mindig bújtam a térképeket, s néztem, merre lehet az a Magyarország. De akkor még ott volt a vasfüggöny, az emberek nem jártak, oda. Viszont elolvastam a magyarokról mindent, ami a kezembe akadt. Úgyhogy ha a hírekben valamilyen kelet— európai esemény van, s a szerkesztők nem értik, ma is hozzám szaladnak vele magyarázatért.

Az amerikai átlaghoz viszonyítva John tényleg rengeteg ismerettel rendelkezett Közép—  és Kelet— Európáról, a Balkánról, a volt Jugoszlávia területén kialakult új államokról, népekről, nemzetekről, nemzetiségekről. Olyannak hatott, mint a komputer adatbázisa. Amely mindent tud, csak éppen sehogyan sem bírja összekapcsolni az ismereteit, hogy az agyának a sejtjeiben a mozaikcserepekből a teljes kép kialakuljon. "

Senki sem törődött velem annyit, amennyit John. O volt talán az egyetlen, aki tudta, hogy ott, ahonnan én jövök, az emberek havi átlagbére ötven dollár körül mozog. Ezért aztán szerelőért szaladt, amikor a szendvicsautomata csak úgy, ellenszolgáltatás nélkül elnyelte az ötdollárosomat, s határozottan ráparancsolt az összeghez képest túlméretezett felhajtáson megütközött szakemberre:

— Tessék a transsylvániainak visszaadni a pénzét!

Egyszer azt is megkérdezte, hogy miért nem maradok Amerikában. S kifejtette a régióról kialakított véleményét:

— Tudd meg, hogy rengetegszer néztem a térképeket. S az este ismét kiterítettem őket otthon. Ti eddig az orosz zónához tartoztatok, és nem tetszett. Most a NATO— hoz kívántok csatlakozni. Talán sikerül is... De tudd meg, hogy az a Kelet— Közép— Európa csakis azért kell a Nyugatnak, hogy legyen majd mit odadobnia, amiről lemondania, ha majd a helyzet úgy kívánja. Merthogy most az oroszok lerongyolódtak, de majd magukhoz 'fognak térni... S azzal az egyesített Németországgal ott, Európa szívében... Nem lesz ott soha béke! Titeket buffernek, ütközőzónának akarnak. Hogy legyen mit elsőre feláldozni. Ti lesztek az ágyútöltelék!

Másnap John behozta a szerkesztőségbe a családi fényképeket. Büszkén mutogatta pödört bajszú nagyapját, a minden áldott nap főző nagymamát, a fenyves aljában lévő otthoni tanyát. Hatalmas csalódottság ült ki az arcára, amikor közöltem vele, hogy nem ismerem fel az ősi fészek mögötti hegyet. Csak annyit tudtam én is mondani, hogy a táj az erdélyi havasokra hasonlít. Aztán lassan megbékült, s újabb kérdéssel hozakodott elő:

— Tudod, van valami, amit sosem voltam képes megérteni. Nagyapám már itt született Amerikában. Oké, még beszélt magyarul, de mégis: itt született! Amikor pedig kitört az első világháború, elment Magyarországra, belépett a hadseregbe, és végigharcolta az egészet. Ezt sosem értettem. Mármint hogy miért tette. Hiszen semmilyen kötelezettsége sem volt. Te mit gondolsz? Miért mehetett az öreg oda harcolni? ..

John, a Courier Times egyetlen magyarja, ezt már nem értette.

— Az appartheid időszakában Dél-Afrikából küldött tudósításaimért kaptam meg a Pulitzer- díjat — mondta arcán a legszerényebb kifejezéssel, nagyon halkan Bill Teller, a New York Times külpolitikai rovatvezetője. — Évekig éltem ott, tehát konyítok valamelyest a faji és az etnikai kizárólagosság kérdéseihez. Amit azonban Kelet-Európa az utóbbi években átélt, az számomra is érthetetlen.

Együtt löncsöltünk a hírneves napilap szerkesztőségének csupa sárga ebédlőjében: John Lee szerkesztőségi igazgató, a Pulitzer-díjas rovatvezető és mi tízen, főszerkesztők széles e nagyvilágból, akiket az angolul írt esszéink alapján a kétszázhatvan jelentkezőből erre a másfél hónapos programra kiválasztottak.

Onnan fentről, a szerkesztőségi felhőkarcoló sokadik emeletéről egy pillanatra másmilyennek látszott a világ. Ezek az emberek részletekbe menően ismerték a helyzetünket. Pedig tízen tízfelől jöttünk: Bolíviából, Kínából, Nepálból, Vietnamból, a Fülöp— szigetekről, Makedóniából, Ukrajnából, Maliból, a Sváziföldi Királyságból, illetve Romániából.

Az igazgató, mintha csak folytatni akarta volna beosztottjának gondolatmenetét, előrukkolt a kérdéssel:

— Ha a magyarok is részt vesznek majd az új román kormányban, akkor valójában megoldódnak a gondjaik. Nemde?

Ez a kérdés november 8-án eléggé furcsán hatott. Magyaráztam, hogy Romániában a kisebbségi jogok egyelőre nincsenek megfelelő törvényekbe iktatottan elfogadva, s ezek hiányában annak a néhány miniszteri és államtitkári széknek az elfogadása könnyen bizonyulhat majd a későbbiek során elhamarkodott döntésnek. Magyaráztam volna, de a velem szembe ülő John Lee már a Makedóniai kollégával tárgyalt a koszovói helyzet várható alakulásáról. Úgy vélte, a következő forró pont Koszovó lesz, s egészen jól érződött a szavaiból, hogy Albániát, Görögországot, Szerbiát és Makedóniát is benne látja a következő balkáni háborúban.

Éles tekintete gyorsan felfedezte, hogy a süteménnyel együtt a szó is a torkomon akadt, és visszatért az előbbi témához.

— A romániai magyarok helyzete most mindenképp javulni fog, hiszen az Egyesült Államok világosan jelezte: ha nem lesz csend, nem lesz NATO— tagság.

— Nem lesz olyan egyszerű—  kapcsolódott bele a beszélgetésbe Bill. — Azok a magyarok nem bevándorlók ott, Románia nyugati részén, Transsylvániában, hanem őslakosok, akik nem akarnak románok lenni. Más a helyzet itt, az Egyesült Államokban, ahol mindenki amerikai akar lenni, s igyekszik mielőbb integrálódni. Eleinte én sem értettem, de ahogy bonyolódott a boszniai konfliktus, megtanultam disztingválni...

Ez is valami! — vontam le magamban a következtetést. Nem derült ki azonban, mi lesz majd akkor, ha a NATO- ba való bejutást követően esetleg megtörik a csend.

— Téged pedig — fordult felém — — , nagyon irigyellek!

— Óriási a kihívás, aminek ki vagytok téve. Szerettem volna átélni egy ilyen nagy kalandot: a diktátor megbuktatása, kivégzése, az első kelet— európai interetnikus konfliktus, az egyik legnagyobb kommunizmusból" piacgazdaságba átvezető út... Rajtatok múlik minden...

— Meg talán rajtatok... Mint mindig...

A magyar honfoglalás millecentenáriumát az Egyesült Államok a washingtoni Kennedy Központban rendezett koncerttel ünnepelte. November 12— én este. Oszkár, a Washingtonból tudósító barátom és felesége, Erzsike nekem is megvették a cseppet sem olcsó jegyet. Zenekari ülésből hallgathattam végig az ünnepi koncertet s a nagy sikernek örvendő, bár kissé amerikaisan előadott Rákóczi— indulót. Mellettem Szasa ült feleségével, Viktoriával és Oszkárék egyik magyar származású amerikai ismerőse. Szasáék oroszok, a bostoni atomerőmű vet moszkvai cégjük látja el orosz alapanyaggal, négy éve élnek Washingtonban, s nem akarnak hazatérni.

Már Oszkáréknál fogyasztottuk a vacsorát, amikor Szasa felállt, és hagyományos orosz tósztra emelte tokaji aszúval töltött poharát:

— Kívánom, hogy a magyarság éljen békében még sok ezer éven át, s minden álma megvalósuljon! — Majd rám nézett, sekképpen folytatta: — Ugyanezt kívánom a világ második nemzeti kisebbségének is, a transsylvániai magyaroknak!

— Hogyhogy második? — méltatlankodik a körülöttünk sürgő— forgó Erzsike. — S melyik az első?

— Hát az orosz — válaszolta elcsukló hangon Viktoria, akinek a szeme mintha hirtelen megcsillant volna.

Talán az egyből felhajtott tokajitól.