Folyóvizek, kiszáradt folyó medrek, árkok, szakadékok fölé emelt hidakat s az újabban divatos légihidat emlegettem, anélkül hogy hídépítő szakembereket is próbáltam volna megszólaltatni arról, hányféleképpen Lehet legyőzni a talaj és a levegő ellenállását egy sikeres kísérlet érdekébe! Öt éve született ez az elő- és utóbeszéd egy függőhídhoz, pontosabban (bibliográfiai jelöléssel) a Függőhídhoz (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Pécs), és a cím alatt műfajmeghatározásként "közérzetkrónika” állt. Főképpen a nyolcvanas évekbeli romániai magyar közérzetet, illeti a saját erdélyi közérzetemet rögzítettem benne - nem utólagossal hanem a történések forróságában és jéghidegében -, esszéket, levelek e felszólalásokat gyűjtve össze a Jelenkor-kötetbe; úgy is mondhatnám, egy önkéntes hidász (a Duna-tájban gondolkodó Németh László tisztelője) mesélte-panaszolta az irodalmi és művészeti életben szerzett tapasztalatait, helyezte nagyító alá a reményt, és próbált társakat találni az évtized végére elhatalmasodó szomorúságban, elkerülhetetlen lázadozásban. Bekerült ebbe a magángyűjteménybe, korábbi közéleti vonatkozások mellett, az 1989. decemberi fordulat reflexiója is, sőt az első évforduló önreflexiója - vagyis a hirtelen fellobbant testvériség, az általános eufória, majd az 1990 júniusától mind érthetőbb kiábrándulás természetesen nem csupán magyar-román viszonylatban. Mindmái legjobb olvasóm, szerzői szándékaim pontos értelmezője, a grafikus Tettamanti Béla a kötetcímre rálicitálva olyan könyvborítót rajzolt nekem, amelyen az emberekkel zsúfolt híd Damoklesz kardjára van felfüggesztve két zsinóron.

Nos, 1996 utolsó, 1997 első napjaiban innen kell továbbgondolnom függőhidamat, függőhidunkat - egy alapvetően újnak tűnő történelmi helyzetben. Hogy ne kelljen fölmondanom Románia legújabbkori fordulatait, a beköszöntő politikai premiert, a formálódó magyar részvételt a hatalomgyakorlásban, csupán a Függőhídban is megtalálhat néhány névhez társítom a változásokat. Kezdjem talán, protokoll szerint három bukaresti miniszterrel, a művelődési tárca vezetőivel, voltakkal és a jelenivel. Azért velük - Marin Sorescuval, Andrei Pleşuval és Ion Caramitruval -, mert egyikükhöz sem "a hivatal", hanem a hivatás ilyen-olyan közössége vezetett el. Sorescuval például minisztersége alatt (szerencsére) egyszer sem találkoztam, így - halála után néhány héttel - a költő és a drámaíró jó emlékét őrizhetem (abból az időből, amikor még ő olvashatta mások fejére, Papír című versében, a gúnyos ítéletet: "aztán az emberek maguk is papírrá válnak"). Most került a kezembe az 1978. február 8-án vagy már 9-én Nagyváradon, a Matca magyar nyelvű bemutatója után készült csoportkép; hárman az ("Anyaöl"t Edesanyánkra cserélt) előadás alapemberei közül már nem élnek: jóval a szerző előtt távozott, maga választva meg a halál módját, a magyar-román jó ügyeket felvállaló dramaturg, Bölöni Sándor, és megelőzte Sorescut a színész-rendező Laczó Gusztáv is, csakúgy, mint az akkori vezető rendező, Farkas István s egy másik, Sorescuval közös fényképünkön látható nagyváradi fotós. Erre mondják, sic transit gloria mundi?

Jobb hát az élőkről szólni, mert ők (mi) még változtathatnak (változtathatunk) életünk menetén? Az esztéta-filozófus Pleşu 1990-ben lényegesen változtatott, amikor elfogadta a felkérést a kormányban való részvételre (egy kitűnő, már az első Roman-kormányban kivételnek számító művelődésügyi csapat élén, többek közt Horváth Andort is maga mellett tudva, miniszterhelyettesi minőségben). Andrei Pleşu egy percre sem vált "papírrá" - talán ezért kellett megválnia a miniszterségtől. Ma az általa irányított, saját vonalát követő bukaresti hetilap, a Dilema hasábjain és jó könyvekben találkozhatunk Pleşu szellemi kisugárzásával. És a harmadik, még éppen csak hivatalba lépett miniszter, Caramitru? Hamletnek, színésznek, UNITER-főnöknek európai szintű volt (egy bukaresti Madách-esten két utóbbi minőségében tapsolhattam neki nemrég, tiszta szívvel, abszolút protokoll-mentesen) - adja Isten meg a környezete, hogy sokkal jobb lehessen hatalmi pozícióban, mint operaénekes elődje vagy a Vacaroiu-kormányba sajnálatosan besorolt drámaíró (barátom?), nem szólva a könyves hivatalnokról.

Hogy ki hova sorolt be az elmúlt évtizedben, kinek mit hozott - és kitől mit vett el -  hatalomközelben élés, azt a romániai közelmúlt, a román irodalom, művészet, tudomány tanulmányozása sokféleképpen mutatná fel. Nem a vadimokra, a hajdúgyőzőkre, a náluk tehetségesebb adrianpăunescukra gondolok, hanem olyan igazi tehetségekre, mint az utóbbi években (érthetően) árnyékba került Dumitru Radu Popescu, aki írószövetségi elnökként bizonyára feledendő, a 20. századi román prózából és drámaírásból azonban aligha törölhető ki. A következő, Iliescu nevével "fémjelzett" korban vállalt központi kulturális szerepet Augustin Buzura, a korábban egyértelműen ellenzéki töltetű intellektuális regény nem akármilyen szintű képviselője. Az irodalomtörténész Eugen Simion ezekben az években jutott az Akadémia alelnöki székébe. A 75. évét pár hónapja töltött Adrian Marino viszont - rövid parasztpárti politizálását leszámítva - változatlanul magányos farkasnak számít; annál félelmetesebben sorakoznak kötetei a nemzetközi irodalomtudomány könyvtárában. Valentin Silvestru (emlékszem, hallottam, a nyolcvanas évek végén "magas körökben" lezsidózták, pedig a román színházművészet szolgálatában telt el élete) nem érte meg ezt az életkort; ha méltányos lesz hozzá az utókor, el kell ismernie, hogy talán túlzott alkalmazkodó készsége ellenére igazi színikritikus, mondhatnám pótolhatatlan színházi ember volt. És ha egyszer-másszor voltak is vitáink (például az első Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, Sepsiszentgyörgyön, már 1978 tavaszán) a "specifikum" megítélésében, nem tagadható, hogy az erdélyi, romániai magyar teljesítményeket esztétikai szintjükön mérlegelte - tudta, hogy mit jelent Harag György színháza, és messzemenően tudatában volt Tompa Gábor rendezői tehetségének, legjobb színészeink művészi rangjának.

Külön lapra tartozik, mert senkivel össze nem hasonlítható, Mircea Dinescu. Bevallom, elfogult vagyok - nem vele szemben, hanem irányában. Kevesebbszer beszéltem vele, mint Sorescuval, sokkal kevesebbszer, mint D. R. Popescuval vagy Buzurával, mégis úgy érzem, mintha nagyon gyakran lettünk volna együtt. Tulajdonképpen voltunk is, az írószövetségi választmányban, ahol ő végtelenül szövegelt, deklamált, vitatkozott az elnöki asztaltól; de olyankor is együtt voltunk, noha ő nem tudhatott róla, amikor a tévé képernyőjéről (román vagy magyar, bukaresti és budapesti stúdió kb. 91 mondta a magáét, politikáról, irodalomról, emberekről, a korról. És maga mellé állít akkor is, amikor a páratlanul szellemes és páratlanul időszerű, Caragiale szellemét folytató Academia Caţavencu számait szerkeszti, "vezércikkeit" írja. (Azt hiszem, nem túlzás 1996 végén tett kijelentése, miszerint az Iliescu-rendszer lebontásában kb. 20%-nyi része van ennek a komoly vicclapnak.) Dinescu ott volt abban a bizonyos "tévés-forradalmi" csapatban, Bukarestben, 1989 decemberében, amikor még nem vonták kétségbe, hogy Tőkés László Temesvár hőse; és ugyanolyan lényeglátóan tud szólni a máról, amikor Frunda György politizálásának az ideje jött el. Az 1997-es várakozásban számomra pozitív jelzés értékű, hogy a mindenkivel szemben kritikus Mircea Dinescu bízni tud a miniszterelnökké lett Victor Ciorbea "periszkópjában ", miközben nem hallgatja el, hogy a régi és új politikai diskurzusok nem válnak el élesen egymástól, és változatlanul nem tudja elfogadni politika és egyház összebonyolítását.

Létezik viszont - sőt erősödőben van! - egy olyan román értelmiségi diskurzus, amely a magyar-román függőhídon állót bizakodóbbá teheti, mint akár egy kedvező kimenetelű, közelmúltbeli szavazás, politikai döntés ténye. Ide számítandó természetesen az Academia Caţavencu, részben a Dilema (ahol Pleşu mellett állandó szerző Mircea Iorgulescu is) és jórészt a 22. (1990 márciusában a lapot jegyző Társadalmi Dialóg4s Csoporttal együtt lépett baráti közönség elé Mircea Dinescu a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában.) Ez a lap tette ismertté H.-R. Patapievici nevét is szélesebb körben - és remélem, hovatovább megismerteti őt a romániai magyarokkal is. Hogy erre miért van szükség, megpróbálom idézetekkel bizonyítani.

"Nem tudom, mások hogyan őrizték meg integritásukat a kommunizmus alatt, de én a barátok révén menekítettem át magam." Horia-Roman Patapievici könyvének, a Humanitas kiadásában (1995-ben) megjelent Zbor în bătaia săgeţii (Szárnyalás nyílzáporban) vallomássorozatának első mondata ez. Patapievici-hez címzett nyílt levelében (amely először szintén a 22-ben volt olvasható, majd bekerült Gabriel Liiceanu Apel către lichele [Felhívás semmirekellőkhöz] című, 1996-os esszégyűjteményébe) a Humanitas igazgatója ehhez a gondolathoz, a barátság megtartó és emberformáló erejéhez fűz kommentárt, s a közösen megélt szellemi kalandot a szabadság örömével kapcsolja össze. Az olvasás lázában született Liiceanu-levél bukaresti Kierkegaardnak nevezi a fizikusnak indult, a mai román kultúra legelső vonalába ugrott, sokak által dédelgetett - a nacionalisták s a tegnapi hivatalosságok által persze gyűlölt, üldözött –esszéírót, filozófust, sőt fordít a sorrenden, mondván, hogy Kierkegaard tulajdonképpen egy dán Patapievici: mindkettőjük isteni küldetése volt fölébreszteni a honfitársakat, ám ezért gúny lett osztályrészük. Liiceanu szerint a dánok nem érdemelték meg Kierkegaard-t - mint ahogy a románok nem érdemlik meg H.-R. Patapievici-et.          ..

A magyar olvasó bizonyára gyanakodva fogadj ezt a kiemelést legalábbis addig, amíg nem kerül a kezébe a budapesti Európai utas 1996. 4. száma, benne Patapievici A jó román hiszekegye címmel magyarra fordított eszmefuttatása és a fordítást kísérő interjú (Biró Bélától). Néhány kiragadott mondat, elgondolkodtatóul azok számára, akik még mindig globálisan szeretnek ítélkezni a szomszédokról. Tehát:

"Eminens férfiaink, akik olyan országokban végezték tanulmányaikat, melyekben a nálunk még megfoghatatlan vagy nem is létezőkonfigurációk már érett, kikristályosodott állapotban voltak jelen, román használatra is megteremtették a nemzeti identitás metafizikai mítoszait, melyek úgymond szinkronba hozhattak bennünket a Nyugattal. Csakhogy a modellül választott országokban a metafizikai alapanyag magának a történelemnek szerves feldolgozása gyanánt jött létre, miközben mi valamely szellemi-hazafias kötelesség kategorikus imperatívuszának «gyümölcseként» szintetizáltuk. Az eredmény? Hamis metafizika és ütődött rekonstrukció keveréke, mely a beavatottakat magával ragadhatja, a kívülálló számára azonban csakis kétes értékű lehet. Ennek a nemzeti mivoltunk láthatatlan emlékhelyein tett újfajta zarándoklatnak a legmeghökkentőbb aspektusa mégis e ködös metafizikának az az igénye volt, hogy a nemzeti lényeg prófétai revelációjaként vétessék komolyan. Bár teljesen racionális készítményként jött létre, készítői azt várták el, hogy a publikum misztikusan és realisztikusan egyaránt a román ontológiájával azonosítsa (a nép ebben a megfogalmazásban nem funkcionális fogalom, hanem egyfajta őselem, ontikus archetípus). De ha a patriotizmusnak ilyen érzelmi metafizikává kell -a hit révén ¬átalakulnia, akkor a tények háttérbe szorulnak, legfennebb a rögeszméket igazoló érvek vagy «bizonyítékok» alakjában maradhatnak elfogadhatóak..."

És a közelebbi múltról:

"Egy felelős emberekből álló nép, egy individuumokra épülő társadalom fölött Ceauşescu nem válhatott volna azzá a morbid zsarnokká, akivé vált. Csak a törzsi mentalitás Világában megrekedt társadalmak fölött gyakorolható a kollektív lealjasitásnak és lefokozásnak az a változata, melybe Ceauşescu bennünket taszított. Ő közelről sem volt annyira démoni, mint amilyen felelőtlenek (s következésként gyávák) mi voltunk. Visszatekintve kétféle érzés kerít hatalmába: a düh azok miatt, akiket meggyilkoltak vagy jóvátehetetlenül tönkretettek, és a szégyen amiatt a méltatlan állapot miatt, melyben csúszómászó gyanánt túl éltük a borzalmakat. Aminek az én népem híjával van, az éppen az, amit a törzsi tudat kizár: a szabad ember nyelvezete és viselkedésmódja."

S már a jelenbe áthajlón:

"Képzeletbeli könyvtárainkban hatalmas inkompetens és öntetszelgő, a valóság tényeivel semmi összefüggésben nem álló, de frusztrációinkhoz és csalódottságainkhoz annál szorosabban kapcsolódó irodalom lelhető fel, irodalom, melyből a jó román hiszekegye szomjasan issza fel a törzsi konszenzus nedveit. Számomra az a legelszomorítóbb, hogy a román emberek továbbra is nagymértékben azonosulnak ezzel a nemzeti erényekről folytatott velőtlen fecsegéssel."

Fontos elmondani: Patapievici nem az egyetlen, aki a mai Romániában élve így beszél. Aki velőtlen fecsegés helyett a dolgok mélyére néz. A már említettek mellé írjuk fel a Gabriel Andreescu nevét. Nem véletlen, hogy e bátor bukaresti publicista, politológus -aki nem is olyan rég, az Iliescu-korszak kellős közepén a román közvélemény színe előtt védelmébe merte venni Tőkés Lászlót (a 22-ben), amikor nemtelenül támadták -folyamatos vitában áll az úgymond demokratikus (tegnapi ellenzéki) tábor némely tekintélyes képviselőjével, például a nemzetit tradicionalista féltéssel értelmező, a románság eszményéhez tulajdonképpen a Patapievici által jellemzett és elmarasztalt módon ragaszkodó Octavian Palerrel. (Ezt a polémiát érdemes válna párhuzamosan elemezni a romániai magyar és általában a magyar sajtón belül zajló, főként Tőkés László és a "liberálisok" közötti csatározásokkal, szembesítve a magyar "tradicionalizmussal".)

Más érvrendszer, más színvonal az, amelyet Andreescu, Patapievici, Andrei Cornea vagy a PRO TV-ben népszerűvé vált nyelvész-politikus, George Pruteanu (és persze a költő Dinescu, az irodalomtudós Marino, a filozófus Andrei Pleşu) képvisel a mai román kultúrában. Függőhidamat, ezzel a diskurzussal s az ezt megvalósító személyiségekkel ismerkedve, már nem tartom annyira törékenynek, mint 1992-ben. Függetlenebb lehet ez a híd, legalábbis nem kell Damoklesz kardjára kötnünk, ha a magyar-román, román-magyar (kulturális, irodalmi - és persze társadalmi, gazdasági) kapcsolatok ügyét nem az alkalmi barátságok, a nagypolitika fényvisszaverődése, aktuális jelszavai (például a proletár internacionalizmus) fogják meghatározni, hanem, a reális értékek kölcsönös tudomásul vétele. (Mint ahogy ez Andreescu MURE-kitüntetésekor, majd a magyar Parlamentben sorra került díjazásakor történt.) Akkor már nem lesz szükség arra, hogy mennyiségi mutatók (609 nagy könyvoldal) alapján mérjük egy mű súlyát, mint ahogy azt Gavril Scridon romániai magyar irodalomtörténetével (1918-1989) bizonyos fokig kényszerűen tettük, visszaszorítva a szemlélet- és beszédmód kiváltotta ellenérzéseinket, még 1996-ban is. Akkor már nem Scridon, hanem a költők, Nichita Stanescu, Ştefan Augustin Doinaş és (a legutóbbi szatmári, kolozsvári alkalmakkor vallomást tevő) Florin laru Szilágyi Domokos értékelésével mérhetjük (rész)irodalmunkat, vagy ránk is kisugárzón vehetjük tudomásul, hogy a román szellemi elit egy részének milyen fölfedezést jelentenek a végre románul is megszólaló Bibó-szövegek.

Függőségünk és függetlenségünk mércéjét újra és újra hozzá kell mérnünk a nemzetközileg hitelesített szabványokhoz. Hogy elszakadhassunk  — etikai és esztétikai értelemben legalább — a szabványoktól.