Részlet egy hosszabb, a Tribuna c. lapban megjelent beszélgetésből.

A beszélgetés elhangzott a Magyar Rádió román adásában.

Farkas Jenő: Miután megteremtett egy kelet-európai, romániai, pontosabban fogalmazva erdélyi alkotói-értelmiségi létet, amely a következőképpen néz ki: kilenc év kommunista börtönökben, szerkesztőségi munka, egyetemi tanárság, tizenöt könyv, Ön 1981-ben Nyugatra távozott, előbb Németországba, majd Párizsba. A müncheni, később a tours-i egyetemen tanított, írt, és közben dolgozott a SZER-nek is. Következésképp élete és munkássága két részből áll: egy 1981 előttiből és az ezt követő időszakból. Mennyire tekinthető összefüggőnek e két szakasz, és hogyan jelölné meg saját helyét a román és az itteni irodalomban?

Nicolae Balotă: Elöljáróban talán a munkásságom igazi kiindulópontjáról szólnék. Amint a kérdésben is elhangzott, Erdély, pontosabban Cluj, Kolozsvár, Klausenburg, ahol születtem, ahol szüleim éltek, ahol tanulmányaim egy részét végeztem, mindenekelőtt az emlékeimben élő világ, amely életemre lényegbevágóan kihatott. Ez Erdély, ahol különböző népek, vallások és nyelvek érintkeztek egymással Habár ezek a nyelvek különböznek egymástól, számomra, életemben vagy mondhatom életrajzomban oly közel állnak egymáshoz. Te is tudod, hogy anyanyelvem, anyám nyelve magyar. Apám nyelve, apanyelvem tehát román. Apám román volt. Amikor megszülettem, édesanyám még nem tudott románul, így otthon magyarul folyt a társalgás. Eszerint igazi kétnyelvű vagyok, de iskolában nem tanultam magyarul. Kiskoromtól egyformán beszéltem mindkét. nyelvet.

F.J.: Hol járt iskolába?

N.E.: Kolozsváron 1940-ig jártam általános iskolába és gimnáziumba, ezt követően Nagyszebenbe költöztünk. 1943-ban érettségiztem, és beiratkoztam a bölcsészkarra, amelyet (miután 1945-ben Kolozsvárra visszaköltöztünk) 1947-ben fejeztem be. Az egyetemi szakvizsgát irodalomból és filozófiából is letettem, azaz francia nyelvből és irodalomból, illetve szellemtörténetből Lucian Blagával. Miután bizonyos. események más irányba terelték életemet, később, jóval később fejeztem be tanulmányaimat. A kolozsvári egyetemen, volt esztétika és összehasonlító irodalom tanárom, Liviu Rusu irányításával szerzett doktori címem tanulmányaim betetőzésének tekinthető. Visszatérve az előbb említett lényegi, alapvető kétnyelvűségre, ez számomra több mint két nyelv alapos ismerete és elsajátítása. E két nyelv még kiegészíthető a némettel, amelyet a családban vagy a barátaink beszéltek, és már kiskoromtól én is megtanultam. De ez meghaladja a dolog lingvisztikai voltát, mivel bizonyos mentalitást jelentett számomra. Apám, mint mondottam, román volt, de anyámmal magyarul beszélt, vagy egyik nagyanyámmal németül. Akárcsak az erdélyi románok előző nemzedékei, az első világháború előtt apám román gimnáziumba és teológiára járt, de magyar iskolát is végzett.

F.J.: A teológiát hol végezte?

N.B.: Balázsfalván. Ö görög katolikus volt, anyám pedig római katolikus. Apám jogot tanult magyarul, majd 1918 után, a kolozsvári román egyetemen szerezte meg a jogi doktorátust. Itt azonban, mint látod, több szálon kötődnek a román, magyar, német szavak ahhoz a gondolkodásmódhoz és kultúrához, amelyet e nyelvek külön-külön képviseltek. Otthon a családban, de szélesebb körben, a család barátaival vagy a rokonokkal, gyermek- és ifjúkorom alakulásában szerepet játszó barátaimmal együtt (1925-ben születtem, tehát a két világháború közötti időszakban) nemcsak egyetértésben éltünk ez a megállapítás túl felszínesnek tűnhet -, hanem teljes nyelvi, mentalitásbeli" kulturális, mondhatnám mély lelki közösséget alkottunk. Ezt a közösséget soha semmi, a földrész, a világ, a kelet-európai országok kis vagy nagy történelmében beállott későbbi változások sem tudták megtömi bennem és a hozzám közel állókban.

Nos, drága barátom, hangsúlyoznom kell, hogy jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi magyar református, római katolikus papokkal vagy ugyancsak erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a kommunista börtönökben megélt helyzetben ezek a felekezeti különbségek megvilágították számomra, ha egyáltalán még szükség volt erre, hogy milyen szoros szálak tartottak össze bennünket. Ezek a kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert volt ott református, katolikus, de találkoztam román ortodox vallásúakkal is, igaz, ők kevesebben voltak, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet mind gyermekkoromban és a családban, mind jóval később, a nehéz börtönévek alatt átéltem, megtapasztaltam.

F.J.: E lelki közösségből eredően létezik-e román transzszilvanizmus, mint például a romániai magyarok két világháború közötti transzszilvanizmusa, vagyis a sajátos kulturális és szellemi identitás meghatározásának kényszere az 1920 utáni román állam keretei között?

N.B.: Véleményem szerint létezik, habár irodalomtörténészeink és történészeink tout court, ahogy a franciák mondják, nem óhajtják ezt a vonást hangsúlyozni, vagy nem nagyon beszélnek róla. De ezt a tényt nem lehet megkerülni. Egy-egy figyelmesebb kutató vagy a kiváló történész, Nicolae Iorga, illetve az irodalomtörténész George Călinescu felfigyelt az erdélyi identitásra. Egyes írók, korszakok történeti-kritikai elemzésénél lehetetlen nem észrevenni bizonyos, hogy úgy mondjam, "transzszilván" sajátosságokat. A román irodalomban természetesen nem alakult ki a magyar irodalom egy bizonyos szakaszához hasonló, ideológiai és elméleti jellegű transzszilvanizmus. Könyvemben nagy odaadással írtam az erdélyi magyar írókról, és itt elemeztem a magyar írók transzszilvanizmus-eszméjét.

F.J.: Mikor is jelent meg ez a könyv?

N.B.: Kevéssel azután, hogy még román állampolgárként külföldre távoztam, vagyis 1981-ben. Utolsó könyvem volt, amely száműzetésemet megelőzően Romániában megjelent. Többek közt ebben elemeztem a transzszilvanizmus fogalmát is. Nem szeretném azt állítani, hogy minden, ami a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban történt, vagy tágabb értelemben minden, amit a háború előtti vagy utáni Erdélyben írtak, a transzszilvanizmus jegyeit hordozná. Nem, kétségkívül nem. Természetszerűleg létezik egy folytonosság, illetve nem kell mindenáron megteremtenünk valamiféle regionalizmust sem, mint azt a németek teszik, például Josef Nadler osztrák irodalomtörténész, akik regionális német irodalomtörténeteket írtak. Ez .

nyilvánvaló bezárkózást eredményezne. Az erdélyi magyar és román irodalom nem választható el a szélesebb értelemben vett magyar, illetve román irodalomtól. Vannak azonban bizonyos sajátos jegyek, és ezt érdemes előtérbe állítani, különösen manapság, amikor a huszadik század végén érzékenyen reagálunk két, látszólag ellentmondó irányzatra: ez egyfelől nemzetközi szinten az egységes Európa megvalósítását jelenti, amely nagyszerű eszmény, amiért mindenkinek lehetőségei szerint ügyködnie kell, másfelől pedig századunk vége felé sajátos regionális vagy helyi jellegű tudatformák újjáébredésének vagyunk a tanúi. Nemcsak haszontalan, helyi, valamiféle megvetéssel népiesnek mondott értékekkel állunk szemben, hiszen ezek egy-egy régió ősi hagyományait tükrözik. Például jelenleg Franciaországban miért oly válságos a korzikai helyzet? Meggyőződésem, hogy ami Korzikában történik, egyrészt gazdasági és politikai okokra vezethető vissza, de a dolog mögött mindenekelőtt kulturális feszültségek rejlenek. Ebben jelentős szerepet játszik a nyelv és Korzika kulturális hagyományrendszere. Sajnos a jakobinus, egységesítő és uniformizáló Franciaország e regionális és helyi hagyományok jó részét megsemmisítette. Ez történt Bretagne-ban, Provence-ban, Languedocban vagy Korzikában.

F.J.: Nemrég Rennes-ben, Bretagne fővárosában jártam, és láttam egy. 1995-ben megjelent gall-francia szótárt.

N.B.: Csodálatos, természetesen. Visszatérve beszélgetésünk témájára, Erdélyre, sokszor elképzelem, hogy Magyarországot és Romániát, a közép- és kelet-európai országokat illetően a történelmi-politikai megoldás az egyesítés vagy legalább a konföderáció lehetne. Valamiféle Dunai Konföderáció valójában nagyszerű megoldás lenne, mely szélesre tárná a kapukat, nem lennének többé határok, sorompók, emberek és értékek szabadon közlekedhetnének, velük együtt eszmék és áruk egyaránt, amit egy egységes Európában lehetne megvalósítani. Valóban ez eszményi megoldás lenne, de visszatérek az előző gondolatmenetre: nem szabad elfelejtenünk a sajátosságot (habár nem szeretem a szót, mert a román esszéírók túl sokat emlegetik), egyfajta regionális vagy helyi sajátosságot. Soha nem lenne szabad elherdálnunk az erdélyi hagyományok értékeit. Az igazsághoz tartozik, hogy az évszázad, illetve az évezred végéről beszélgetünk, ami egyben egy kor végét is jelzi. A civilizáció modern kora, korunk válsága, e kulturális szakasz átmenete egy másikba velünk véget ér. Ismét visszatérve beszélgetésünk témájára, az erdélyi kérdésre, szerintem e régió jövőjét, hogy csak Erdélyt említsem, szélesebb politikai-, adminisztratív integrációs folyamatokban képzelem el, ugyanakkor megőrizvén és továbbfejlesztvén sajátos vonásait, hagyományait, amelyek egyszerre magyar, román és német hagyományok. Nagy szomorúsággal tölt el, amikor évente hazatérek (amióta beléphetek Románia területére), s látom, hogy ez a vidék, mely oly fenséges volt városaival, mint például Nagyszeben, Brassó, Segesvár és csodálatraméltó szász-német falvaival, elveszítette szász lakosait. Eltűnt a régi, soknemzetiségű Erdély, úgy, ahogy eltűnt (s nem is tudatosul bennünk, hogy Európa keleti felén

egy kulturális földrész süllyedt el) a keleti judaizmus kulturális kontinense. Nem akarom eltúlozni a dolgot, de a jelenség lényege az, hogy egyfajta Atlantisz süllyedt el. Az elit kultúrával, bizonyos vallási kultúrával, a hasszidizmussal együtt eltűnt a judaizmus, a keleti zsidóság kulturális hagyománya. Szomorúsággal tölt el, hogy a régi Erdély, a többnemzetiségű, többnyelvű, többkultúrájú Erdély többé már nem az a változatos, oly csodálatos és sajátos mozaik, amely gyermekkoromat megvilágította. Ma már sok romot látni, de hál' Istennek még vannak ép műemlékek. Európában hol található még, ha nem Erdélyben, ugyanabban a városban gyönyörű gótikus vagy az azt megelőző korból származó román stílusú templom, egy bizánci, keleti templommal együtt, amelyek élő műemlékek, nemcsak elveszett kultúrák emlékei, hanem egymás mellett élő különféle felekezetek emlékei? Kelet-Európában, néhány kivételtől eltekintve, Erdély a gótika és a barokk legkeletibb határának tekinthető. Ezenkívül van néhány sziget Moldvában is. Talán azon utolsó erdélyiek közé tartozom, akik még ízlelgetik és élvezik a kultúráknak ezt a fajta együttesét és keverékét. Be kell vallanom, hogy e kultúrák romjai fölött sírhatnékom van. Sietve teszem hozzá: nem hiszem, hogy Erdély csak romokból állana, s nem kell mindenárom keseregnünk azon, ha a jövőben más lesz, mint a múltban volt.

F.J.: Meggyőződésem, hogy a szász-németetnikum hiánya jelentős, mert századok során Erdélyben egyfajta egyensúlyozó szerepet játszott. Egy hatalmas civilizáció részeként ez az etnikum összekötő funkciót vállalt föl. Szerintem az erdélyi civilizáció fejlődése a három etnikum (magyarok, szászok és románok) közötti versenyszellemnek is tekinthető. A városa lapító szászok, akik az első könyveket nyomtatták, színházakat, újságokat alapították, új növénytermesztési módokat honosítottak meg, mindezt tették a Közép-Európából hozott tapasztalatokkal és fegyelemmel, ami természetes módon pezsdítőleg hatott a másik két etnikumra. Ily módon Erdély három különféle civilizációt magába foglaló régió, és a kialakult versenyszellem határozta meg az erdélyi kultúra sajátos jegyeit.

N.B.: Ez valóban így van. Ezt főleg a 19. század végén és a 20. század elején

figyelhetjük meg. Főleg a németség indította el a nemes versengést, egyfajta vágyat, vetélkedést. Én még hozzátennék egy fogalmat, ami ezt a jelenséget még jobban megvilágítja: a francia kultúra erősen rányomja bélyegét egy másik kultúrára, és egy sajátos kultúra létrejöttét eredményezi, míg a német talán nem képes olyan mélységben hatást gyakorolni másokra, mint a francia szellem, a francia kultúra vagy maga a francia nyelv, ezzel szemben a német kultúra ösztönző hatású, kiváló katalizátorként működik. Néhány példát sorolnék föl. Az erdélyi szászok alapították a régi városokat, Nagyszebent, Brassót és másokat. De megfigyelhető, hogy a 19. században Nagyszeben egyúttal a román kultúra egyik központja is. Habár köztudott, hogy a századfordulón a várost nagy többségben szászok lakták. A 19. században Nagyszebenben született meg a magas román kultúra egyik első intézményesített szervezete, az ASTRA társaság. A német katalizátor-szellemiség hatott a románság szervezkedésére. A románnak mint entikumnak nincs különösebben fejlett hajlama a szervezkedésre, semmi esetre sem olyan, mint a németé. A könyvtárak, különféle társaságok, szervezetek ebben a kedvező dél-erdélyi német környezetben jöttek létre. Vagy miért éppen Brassóban van a Fekete-templom, a reformáció e nevezetes központjában, ahol Honterus, Teutsch és Roth élt, s egyúttal itt található a bolgárszegi Sfântu Nicolae-templom, mely a román kultúra egyik igen régi központja. Mindannyian jól tudjuk, hogy milyen jelentős szerepe volt a reformációnak, milyen hatást gyakoroltak a huszitizmus, az északról, Máramarosból indult mozgalmak, majd később a lutheranizmus, kálvinizmus a román fordításirodalomra, az első írásos emlékek és nyomtatványok, megjelenésére. Irodalmunk és kultúránk történetében ez a hatás széles körben ismeretes. Csak egy példát hoztam fel a németeknek Erdélyben játszott jelentős szerepére.

F.J.: Térjünk vissza az iskolai évekhez!

N.B.: Mint mondottam, román iskolákba jártam. Sajnos soha nem jártam magyar iskolába. Számomra a magyar iskola magyar versekkel kezdődött, Petőfi és Arany verseivel, amelyeket gyermekkoromban anyám szavalt nekem, amikor még olvasni sem tudtam. Mindezt később kiterjedt magyar nyelvű irodalmi olvasmányaimmal bővítettem.

F.J.: A román és német irodalommal párhuzamba állított, esszé formájában megírt erdélyi magyar irodalom története ma is élvezetes olvasmány.

N.B.: Ezt a könyvet a hetvenes évek vége felé írtam. Engedd meg, hogy a könyv kapcsán személyes vallomást tegyek: miért láttam neki ennek a munkának? Én, aki nem írtam román irodalomtörténetet (habár számos könyvet, monográfiát írtam Argheziről, Philippidéről, az avantgárdról, Urmuzról, az összehasonlító irodalomról, a költészetről a 20. században) nekifogtam egy erdélyi magyar irodalomtörténetnek. El kell mondanom, hogy egyfajta, mondhatni érzelmi indíttatású kötelességnek tartottam, mindenekelőtt anyámmal szemben, illetve azokkal a barátaimmal, családom barátaival, rokonaimmal, mint például a szatmárnémeti, majd nagybányai magyartanár Fóris nevezetű nagybátyámmal szemben, akik gyermek- és ifjúkoromban érdeklődésemet a magyar irodalmi alkotások, nemcsak erdélyi, hanem a múlt század magyar klasszikusai felé irányították. Az erdélyi irodalomtörténeten kívül, úgy a hatvanas évektől, pontosabban 1966-tól kezdve, amikor a börtönből való szabadulásomat követően már megjelenhettek írásaim - mivel jól tudtam magyarul, és foglalkozni is akartam a magyar irodalommal -, felkérésre több előszót, bevezető tanulmányt írtam Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és más magyar írók románul megjelent könyvei elé. Egyfelől tehát érzelmi kötelesség volt számomra. Másrészt hangsúlyoznom kell, hogy olyan éveket éltünk, amikor a román író, de a német vagy a magyar is (aki még Erdélyben élt) a kommunista rezsim ugyanazon elnyomásának volt kitéve.

F.J.: Engedje meg, hogy megkérdezzem, Ont miért tartóztatták le?

N.B.: 1955 végén tartóztattak le, mert felfedték, hogy néhány közeli

barátommal, a Boilă testvérekkel, akik egyébiránt Iuliu Maniu unokaöccsei voltak, a régi erdélyi hagyományok szellemében memorandumot írtunk, amelyet Nyugatra akartuk kijuttatni, és amely arról szólt, hogy Romániában nincsenek szabadságjogok, és megsértik az emberi jogokat.

Nekem a kultúrát, vallást és egyházat ért jogtiprást kellett bemutatnom. A szöveg a hatóságok kezébe került, és letartóztattak bennünket, majd természetesen börtönbüntetésre ítéltek. A memorandum nem jutott ki Nyugatra, ahogy szerettük volna. Az eredmény: hét év börtön és két év kényszerlakhely. Harmincéves voltam, amikor letartóztattak, és börtönbe kerültem, harminckilenc, amikor a büntetőeljárás megszűnt ellenem Romániában. Az 1964-es általános amnesztiával szabadultam. Az első időben írásaimat nem publikálhattam, de sokat dolgoztam a fiókomnak. A hatvanas évek második felében, az ún. "romániai tavasz" idején, amikor valamicskét enyhült a légkör, elkezdtem publikálni, majd ismét alkalmaztak George Călinescu Irodalomtörténeti Intézetében, az Akadémián, és ismét tanítottam az egyetemen. Így kiadhattam a könyveimet, tanulmányaimat, cikkeimet.

F.J.: Többek közt a romániai magyar írókról szóló könyvet is.

N.B.: Úgy van.

F.J.: Kikkel találkozott a börtönben?

N.B.: Főleg az 1956-os forradalom után sok magyar és román ifjú került a börtönbe.

F.J.: Köztük Ştefan Augustin Doinaş is.

N.B.: Igen, ő is, régi barátom. A letartóztatottak között voltak, mint már említettem, románok, magyarok is. Természetesen abban a közösségi kötődésben éltünk, amiről már szóltam az előbbiekben. Ismét személyes, életrajzi indíttatású dologról beszélek. Bevallom, hogy a hetvenes évek végén különösen azok a témák, azok a szerzők foglalkoztattak, amelyek/akik - habár ez messze nem tekinthető lázadásnak, mert egyszerűen írásban, legalábbis a közlésre szánt írásokban nem lehetett lázadozni - többé-kevésbé kiváltották a rezsim nemtetszését. Például amikor az avantgárd irodalomról, Urmuz szövegeiről vagy az abszurd irodalomról (a könyv egyébiránt magyarul is megjelent, címe Az abszurd irodalom) írtam, az tetszett, hogy ezekre nem illett a marxista esztétika és ideológia. Az abszurdról írt könyvem 1971-ben jelent meg Romániában, amikor 1971 késő tavaszán, kínai látogatását követően Ceauşescu meghirdette kulturális miniforradalmát. Egyszerre borzasztó légkör lett úrrá mindenütt. A könyvemet már kinyomtatták, s hogy megjelenhessen, mert arról is szó volt, hogy bezúzzák az egészet, a bukaresti Univers Könyvkiadó akkori igazgatója ravasz cselt eszelt ki. (Ez volt az egyetlen alkalom, amikor elfogadtam a módosítást, azért, hogy könyvem kikerüljön a nyomdából.) Az igazgató Az abszurd irodalom (miként magyarul is megjelent) helyett Harc az abszurddal címet adta a könyvnek. A nem értő számára a cím az abszurd elleni harcot jelentette, valójában a dolog az abszurd irodalomról szól.