A magyar és a román politikai stratégia, a magyar és román politikai akarat szembenállását az utóbbi kétszáz esztendő számtalan eseménye és dokumentuma tanúsítja. És noha, különösen a mögöttünk lévő négy évtizedben, történészek és irodalmárok az átörökített nemzeti konfliktusok meghaladásának szándékával szinte folyamatosan arra törekedtek, hogy felkutassák és felmutassák a két nép, a két értelmiség és a két politikai vezető réteg közötti megértés és együttműködés példáit, a közép-európai történelem eseményei mindig újra kialakították a kölcsönös bizalmatlanságot, az etnikai konfrontációt, nemegyszer a gyilkos indulatokat. Az 1989. karácsonyi romániai átalakulások után, az akkori szándékok és várakozások ellenére nem csökkent ez a szembenállás: a decemberi temesvári testvériesülést a márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom követte. A kiengesztelődés reményeit csakhamar az etnikai és kulturális konfliktusok egész sora tette semmivé. A magyar-román bizalmatlanság, a történelem során mindig kiújuló küzdelmek., egyáltalán a magyar-román szembenállás mára így a történelem mitikus dimenziójának része lett: részévé vált annak a szimbolikus szerepet betöltő szellemi képződménynek, amely kihat egy nemzeti közösség mentalitására és önazonosságtudatára.

A közép- és kelet-európai régióban nem ismeretlenek ezek a mitikus és szimbolikus szerepet kapó nemzeti konfliktusok, hasonló jelentősége van a magyar--szlovák, a magyar-szerb, a szerb-horvát, a román-ukrán vagy a bolgár-szerb történelmi szembenállásnak is, minthogy szinte mindegyik közép- és kelet-európai nemzet között állandóak voltak a területi és hatalmi viták. De voltak hasonló mitikus konfliktusok a nyugat- és a dél-európai régió nemzetei között is, talán elég, ha a történetileg oly súlyos német-francia vagy görög-török szembenállásokra utalok.

A magyar-román viszony egymástól eltérő módon kapott szerepet a politika és a kultúra övezetében, mintha más pályán futnának az értelmiségi kezdeményezések, erőfeszítések, és más pályán futna a politika. Az elsőt igen sok esetben a kölcsönös megértés igyekezete, az európai mintájú türelmesség és jóakarat, a másodikat az etnokratikus elfogultságok, az idegengyűlölettől fűtött indulatok vezérelték. A politikai és a kulturális szférának ez az egymástól eltérő mozgása tapasztalható a közelmúltban is: innen ered a magyar-román értelmiségi találkozók és kapcsolatok folyamatosan érzékelhető lelki bizonytalansága és időnként szinte váratlan módon kibontakozó dinamizmusa. Innen ered az, hogy szinte minden időben lépnek fel kis kulturális (irodalmi) csoportok, amelyek párbeszédet kezdeményeznek a kölcsönös kiengesztelődés érdekében, ez a párbeszéd azonban többnyire elakad a politikai erők ellenállásán.

Így volt ez már a messzi és a közelebbi történelmi múltban is. A magyar és a román értelmiség dialógusának közel kétszáz esztendős hagyománya van, hiszen már a felvilágosodás és a romantika korának írástudói megpróbálkoztak az érdekek egyeztetésével és az álláspontok közelítésével, nemcsak a kulturális életben, hanem a politikában is. (Igaz, a magyar értelmiség szerb és szlovák kapcsolatai korábbiak és gazdagabbak voltak, mint a román kapcsolatok.)

Gheorghe Şincainak és Cesar Boliacnak is voltak magyar ismerősei és összeköttetései: az elsőnek Peretsényi Nagy Lászlóval, az utolsó jelentős latin nyelvű magyar költővel, az 1804-ben Nagyváradon Orodias címmel megjelent hősének szerzőjével,- a másodiknak Toldy Ferenccel, a "magyar irodalomtörténet-írás atyjával". A magyar politikai irodalomban figyelemreméltó báró Wesselényi Miklós 1844-ben Lipcsében megjelent Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című klasszikus munkája, amely a pán szláv veszedelem szorításában kereste a történelmi magyar állam fennmaradásának biztosítékait, s ennek során javasolta az erdélyi románok jogbiztonságának megteremtését és a dunai román fejedelemségek diplomáciai megerősítését, a velük kötendő szövetséget. (Ezek a szövetségkötési tervezetek újultak fel az 1848-1849-es magyar szabadságharc veresége után a párizsi és más nyugat-európai magyar és román emigráció tárgyalásai során, amelyek orosz- és osztrákellenes éllel próbálták kialakítani egy tervezett dunai konföderáció körvonalait.

Ezek a szellemi kapcsolatok és geopolitikai tervek mégsem tudtak a gyakorlati politikában érvényesülni, ahogy nem érvényesülhettek később például a Nyugat és a Huszadik század körül csoportosuló magyar reformértelmiség (Ady Endre, Jászi Oszkár és társaik) magyar-román kiegyezésre irányuló törekvései sem. A közeledési kísérleteket mindig elsodorták az Erdély hovatartozása vagy éppen megosztása körül kirobbant politikai konfliktusok. Erdélyt mindkét nemzet a saját történelmi birtokának, mi több mitikus területének tekintette, és a kompromisszumnak azt a lehetőségét, amely egy svájci példákat követő, kantonális rendszerben megszervezett - a magyar, a román és a német nemzet önigazgatására épülő - erdélyi szuverenitást vagy autonómiát helyezett kilátásba, mindig elsodorta a történelem, pontosabban egyszer a magyar, másszor a román területi aspiráció.

A magyar és a román történelem túlságosan is egymásba ékelődött. Ami számunkra nemzeti tragédia: Világos, Trianon, Párizs, az a románok számára történelmi győzelem és a nagy nemzeti álmok megvalósulása vagy legalább ennek ígérete. A 20. században a két ország között három alkalommal is megváltozott a határ: 1918-ban, 1940-ben és 1944-ben; magyar katonák vonultak be Bukarestbe 1917-ben és román csapatok Budapestre 1919-ben; voltunk egymás szövetségesei: az első világháború előtt és a második alatt, és ellenségei: az első és a második világháború végén. Románia fél évszázada áhítozott Erdélyre, míg - hála a magyar háborús vereségnek és a békecsináló nagyhatalmak nem igazán megfontolt politikájának - teljes egészében birtokába vehette, és Magyarország sohasem tudott belenyugodni abba, hogy számára Erdély elveszett. Évszázadokon keresztül a román nép egyharmada-egynegyede magyar hatalom alatt élt, 1918 óta pedig a magyarság egyhatoda-egyhetede él román uralom alatt. Az egyik legősibb és kultúrateremtő képességekben legeredetibb magyar népcsoportnak, a székelységnek pedig éppen a mai román állam földrajzi közepén kell megmaradásáért küzdenie. Igen, mintha a magyaroknak a románság, a románoknak pedig a magyarság volna a történelmi végzete.

A kölcsönös megértés alapjai

Mindazonáltal léteznek olyan történelmi és kulturális tényezők, amelyek hidat tudnának építeni a magyar és a román nemzet, a két politikai kultúra, a két értelmiség között. Ilyen mindenekelőtt az, hogy a közép-európai régióban etnikai és hatalmi szempontból egyaránt igen nagy súllyal jelenlévő szláv és germán népek mellett a magyar is, a román is a "másságot' testesíti meg, és mint ennek az etnikai és kulturális "másságnak" a képviselője találhatna egymásra. Ez a gondolat különben megjelent a 19. és 20. század magyar-román kiegyezési törekvéseinek eszmeiségében is. Például Wesselényi Miklósnál, aki már említett művének tanúsága szerint a szláv népek közép-európai előretörésében és a cári orosz hatalom offenzív politikájában látta a magyarság létére leselkedő legnagyobb veszélyt, a dunai román államok egyesülésében, az egyesült román királyság felvirágzásában viszont a közép-európai egyensúly igen fontos biztosítékát fedezte fel.

Ugyancsak a magyar-román történelmi kiegyezés alapja lehetett volna az a klasszikus latin kultúra, amelyet a 19. században és a 20. század elején mindkét értelmiség elfogadott. Magyarországon a latinitás hosszú évszázadokon keresztül az állami és társadalmi élet egyik legfőbb szervezőereje volt, részben az országos és vármegyei közigazgatás, részben az egyház, részben a latinos műveltségű értelmiség hagyományai következtében. A román közgondolkodásban és kultúrában ugyancsak igen nagy tradíciója van a klasszikus latin műveltségnek, már csak a dákoromán leszármazási elmélet következtében is, és ebben a tekintetben teljesen közömbös az, hogy ennek az elméletnek van-e valamelyes valóságalapja, avagy a nemzeti ideológiák mitikus övezetéhez tartozik. A közös latin hagyományokat talán érdemes lett volna kiaknázni a kölcsönös kiengesztelődés érdekében, mint erre Kuncz Aladár, az erdélyi magyar irodalom egyik "alapítója" tett kísérletet Búcsúzó klasszikus álmok című, a kolozsvári Ellenzékben megjelent írásában: "Vajon csak merő ábrándkép lehetne az, hogy a románság és a magyar kisebbség a római klasszicizmus engesztelő légkörében találkozzék?" Kuncz maga is ennek a találkozásnak a létrehozásán fáradozott,

midőn a transzszilvanizmus egyik kezdeményezője és ideológusaként az erdélyi

magyar és román írók együttműködését kívánta elérni.

A magyar-román kiengesztelődés természetes "terepének", bármennyire meglepő is lehet ez az állítás, tulajdonképpen Erdélynek kellene lennie. Erdély mindkét nép számára mitikus és szimbolikus országrész, és az erdélyi múlt mitikus történelem, amely többnyire azzal a tanulsággal jár együtt, hogy ezt a tartományt miként kívánta birtokába venni valamelyik fél, és ebből a történelemből miként próbálta kiszorítani a másikat. Korábban többnyire a magyarság Erdélyről alkotott képe hagyta figyelmen kívül a románokat, 1918 óta inkább a román

Erdély-szemlélet, rekeszti ki a magyarokat, nemcsak a szélsőséges történészek és publicisták esetében, akik az erdélyi magyarokat egyszerűen "bozgoroknak", vagyis "hazátlan csavargóknak" tekintik, hanem a kevésbé elfogult értelmiségiek részéről is, akik maguk is tulajdonképpen a "román Erdély" mítoszát hangoztatják.

Nos, azt a felismerést, hogy Erdély hosszú évszázadok óta két, illetve három nép és kultúra (a magyar, a román és a német) szülőhelye és otthona, korábban leginkább az imént említett "transzszilván ideológia", az "erdélyi gondolat" képviselői, fogadták el. A magyarok közül Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Áprily Lajos és Reményik Sándor, a németek közül (legalábbis a harmincas évek elejéig) Heinrich Zillich, Otto Folberth, Adolf Meschendörfer, Ernst Jekelius, a románok közül pedig (legalábbis alkalmanként) Corneliu Codarcea, Ion Chinezu és Sextil Puşcariu. A transzszilvanista ideológia valójában egy "svájci" mintára szervezett kantonális rendszerben gondolkozott, önállóan vagy a román államon belül, de minthogy a politikai körülmények nem tették lehetővé ennek az elképzelésnek a komolyabb felvetését, egy "kulturális Erdély" kialakítására törekedett, a három erdélyi nép lelki kiengesztelődésének és kulturális együttműködésének keretében.

Végül a kölcsönös kiengesztelődés szellemi alapjai közé tartozik a magyar és a román kultúra egyként hangoztatott elkötelezettsége az európai értékek és eszmék iránt. A magyarság ezeréves története során mindig a nyugati civilizációt alkotó nemzetek egyikének tudta magát: a nyugati kereszténységhez csatlakozott, a nyugati kultúrát, életformát és mentalitást vette át, miközben természetesen ezer történelmi és kulturális szállal kötődött a kelet- és délkelet-európai művelődéshez. A román nép a keleti kereszténység eszményeit és életformáját fogadta el, és politikai kultúráját is a keleti és balkáni hagyományok határozták meg, ugyanakkor az erdélyi románok már a 18. század végétől igyekeztek a nyugati civilizációhoz csatlakozni.

A román művelődés történetében minden balkáni kötődés ellenére is meghatározó volt a nyugati orientáció, az irodalomban például főként a francia, kisebb mértékben a német és az olasz befolyás. A klasszikus és modem román kultúrában mindig igen nagy szerepe volt a román-francia kétnyelvűségnek, és a huszadik századi román irodalom- és gondolkodástörténet számos példát ismer arra, hogy román írástudók, így Ionesco, Cioran vagy Eliade végül mint francia írók és gondolkodók szereztek világhírnevet. A román kultúrális (és politikai) ambíciók egyértelműen a nyugati világot célozták meg, azt kívánta követni, abban kívántak elhelyezkedni, és nem Kelet vagy a Balkán világában. Így történt ez a román felvilágosodás idején, a két dunai fejedelemség egyesülése után, az első világháború utáni esztendőkben, midőn a nagy nemzeti álmok valóraválását követően Bukarest minden tekintetben Párizs vonzásába került, és így történik most, midőn a román politika stratégiai törekvése a felzárkózás az Európai Közösség nemzeteihez. Minthogy ugyanilyen stratégiai céljai vannak a budapesti politikának, az európai eszme ugyancsak a kiengesztelődés és az összefogás egyik indítéka és támasza lehet. Különösen ha a csatlakozás elsősége kedvéért nem indul értelmetlen és kilátástalan versengés Budapest és Bukarest között.

Minden romániai politikai erő azonban még nem kötelezte el magát egyértelműen az európai eszmék és értékek mellett, és általában idegenkedik attól, hogy önmagát: a saját állami ideológiáját és az ebből következő kisebbségi politikáját az európai normákhoz igazítsa. Az új demokratikus koalíció választási győzelme itt hozhat nagyszabású fordulatot. Következésképp a román politikai életben, éppen a demokratikus választási siker után radikális önvizsgálatnak és fordulatnak kell következnie, máskülönben Románia hosszabb távon nem a

Nyugatot, hanem ismét a Keletet fogja választani, mint ahogy tette ezt az 1989-es fordulat után is, az Iliescu-kormány politikája következtében, amely a román politikai kultúra nyugati vonásaival: a demokratizmussal, a felvilágosultsággal

szemben a keleti hagyományokat, az etnokratikus politikát, az idegengyűlöletet, a centralizált kormányzati rendszert erősítette fel.

1989 tanulságai és az 1996-os demokratikus fordulat

A bukaresti zsarnokságot elsöprő felkelés győzelmének első napjaiban: 1990. január elején utaztam Erdélybe, miután a "hetvenegy magyar értelmiségi levele" néven elhíresült politikai memorandum aláírása miatt hat esztendőn át nem látogathattam meg ottani barátaimat. A városokban, az országutak kereszteződésében akkor még tankok és páncélautók álltak, és a marosvásárhelyi repülőtérnél alig néhány órával átutazásunk előtt még lövöldöztek. Nos, a román katonák megöleltek bennünket a határon, autónk rádióantennájára román nemzetiszínű szalagot kötöztek, és kifejezték hálájukat az országba özönlő magyar segélyszállítmányok miatt. Akkor egy rövid történelmi pillanatra úgy tetszett, hogy elérkezett a két szomszédos nép történelmi kiengesztelődésének nagy lehetősége, és talán megvalósítható az a testvériesülés, amelyre a múlt nagy gondolkodói: egy Bălcescu, egy Ady Endre mindig is törekedtek.

Aztán elérkeztek 1990 tavaszának kiábrándító eseményei: az új román kormányzat, annak az Iliescunak a vezetésével, aki a mostani választásokon kudarcot szenvedett, sorra utasította el az erdélyi magyarok nemrég még jogosnak elismert kívánságait: megtagadta a kolozsvári magyar egyetem és a hetvenes-nyolcvanas években szétvert magyar iskolarendszer helyreállítását, elutasította a magyar egyházaknak azt a törekvését, hogy újra fel tudják építeni 1945 után elpusztított intézményeiket, nagy propagandaerővel élesztette újjá a hagyományos magyarellenes román nacionalizmus parazsát, végül pedig szabadjára engedte, sőt valószínűleg maga szervezte azokat az erőszakos cselekményeket, amelyek 1990 márciusában hosszú időre meggátoltak minden magyar-román közeledési kísérletet.

Az Iliescu által bevezetett kormányzás és politikai rendszer voltaképpen a Ceauşescu-rendszer támogatóinak és haszonélvezőinek uralmát mentette át. A kapitalista piacgazdaságra áttért Románia gazdasági és politikai vezető) a korábbi párt- és belügyi apparátus belső köreiből érkeztek; csak a leginkább tudatlan és naiv nyugati politikusok hagyhatták figyelmen kívül, hogy az 1989 utáni Románia története a korábbi kommunista (mondhatnám így is: kommunista-fasiszta) hatalom nagyszabású átmentésének története volt. És a magyarellenességet is azért kellett szüntelenül újra meg újra felszítani, hogy a mindig is nacionalista érzelmektől túlfűtött román tömegek elfogadják a korábbi politikai osztály hatalmának és befolyásának az átmentését, és a magyarokban, az RDMSZ törekvéseiben lássák a román népre leskelődő veszélyeket.

Iliescu és csapata azonban végül is nem volt képes stabilizálni sem a gazdaságilag sem a politikai életet. A romániai gazdasági válság, az elszabadult infláció, az állandósult korrupció, a korábbi (és még korábbi) romániai politikai kultúra hagyományai szerint kiépített oligarchikus és paternalista társadalmi berendezkedés és a másik oldalon igen széles néprétegek fokozatos elnyomoradása végül is meghozta a maga eredményét, és a választások legalábbis megrendítették azt a politikai berendezkedést, amely már nem volt diktatúra, de még korántsem volt demokrácia.

A politikai elemzők és az újságírók egy része arról beszél, hogy Romániában most valamiféle "jobboldali" fordulat történt, minthogy Iliescu kommunista utódpártját a Constantinescu-féle kereszténydemokrata nemzeti parasztpárt (Maniu pártjának örököse!) és szövetségesei váltották fel. Véleményem szerint ez tévedés: lliescu pártja ugyanis nem volt a fogalom "klasszikus" értelme szerint baloldali párt, ideológiájának, ha egyáltalán volt ilyen, a nacionalizmus volt a szervezőereje, és szövetségesei nyilvánvalóan szélsőjobboldali pártok: a Nagy-Románia Pártja és a Román Nemzeti Egység Pártja voltak. A most hatalomra került parasztpártnak pedig a balközépen álló liberálisok és a még inkább baloldalon elhelyezkedő Petre Roman-féle szociáldemokraták és az igazából sem jobb-, sem baloldalinak nem nevezhető kisebbségi gyűjtőpárt: az RMDSZ a koalíciós szövetségesei. A kormányzati váltás tehát nem a "bal-" és a "jobboldal" között ment végbe, hanem az etatista politikát gyakorló, nacionálkommunista utódpárt és egy demokratikus fordulatot ígérő pártszövetség között.

A demokratikus fordulat mindazonáltal egyelőre inkább ígéret, mint valóságos esemény, igaz, talán minden korábbinál komolyabb ígéret, amely Romániában végre előidézheti az igazi demokratikus fordulatot és a jogállamiság elvének előretörését, következésképp a méltányosabb, türelmesebb, az emberi jogok és ezeken belül. a közösségi jogok tiszteletben tartására épülő kisebbségi politikát. Azt mindazonáltal tudnunk kell, hogy egy valódi demokratikus fordulatnak komoly akadályai vannak, és ezek nem fogják Constantinescu dolgát megkönnyíteni. Legalább három ilyen hátráltat6 tényezővel kell számot vetnünk:

1) A román gazdaság meglehetősen kaotikus állapotával, amelyet még nem sikerült modernizálni és "piacosítani", amelyet még a kelet-közép-európai régióban tapasztaltaknál is jobban átsző a korrupció, és amely következésképp igen nehezen lesz a nyugati gazdasági rendszerhez csatlakoztatható.

2} A román politikai osztály szerkezetével, amelynek legfontosabb tényezői ma is a Ceauşescu uralma idején pozíciókba emelt és persze kontraszelekciós folyamatok által létrehozott csoportok, amelyek főként a gazdaságba és az államigazgatásba átmentett hatalmukról nyilván nem kívánnak lemondani. Ez a politikai vezető réteg távol van Európától, korábban a tébolyodott zsarnokság lelkes kiszolgálója volt, és nincsenek politikai erkö1csei.

3) A román társadalmat történelmileg igen mélyen áthatja a nacionalizmus és az "idegenekkel" szemben érzett türelmetlenség, emellett Trianon nemcsak a magyarság esetében okozott lelki frusztrációkat, hanem a románok körében is, akiket az úgynevezett "magyar veszély" jelszavaival szinte mindig mozgósítani lehet. Erre különben lliescu az elnökválasztás második fordulója előtt kísérletet is tett, szerencsére sikertelenül. Az új, Constantinescu-féle kormányzás legnagyobb politikai és erkölcsi próbája ezért éppen abban lesz, hogy milyen mértékben tudja elutasítani és leszerelni ezeket a szélsőségesen nacionalista és idegengyűlölő hagyományokat.

Új kor kezdetén?

Az új román elnöknek, kormánynak és parlamenti többségnek ezért eleve mintegy ,,gúzsba kötve" kell táncolnia a demokratikus berendezkedés és az európai politikai normák felé. Komoly gazdasági eredményeket kell elérnie, hatékonyabb nyugati támogatást kel! kapnia annak érdekében, hogy a román tömegek valóban felismerjék a demokrácia előnyeit, egyszersmind elfogadják azt az elvet, hogy a demokrácia áldásaiban a kisebbségi közösségeknek is részesülniük kell. Megfontolt és határozott politikai stratégiára lesz szükség mind az új román kormány, mind az RMDSZ, mind a budapesti politika részéről.

            Az új román kormánynak mindenekelőtt be kell vezetnie és intézményesítenie kell a demokratikus berendezkedés néhány fontos alkotóelemét. Így le kell épitenie a központosító, etatista jellegű kormányzati rendszert, és fel kell számolnia az etnokratikus politikát: lépéseket kell tennie egy szolgáltató jellegű, posztmodern kormányzati modell irányába. Azaz az országot decentralizálnia kell, és meg kell erősítenie az önkormányzatiságot: ez utóbbi eredményezheti azt, hogy a magyarság, ha nem is etnikai jellegű, de területi és kulturális autonómiához jusson.

A romániai magyarság politikai szervezetének mindenképpen meg kell őriznie egységét, pontosabban érvényesítenie kell azt az "egység a sokféleségben" elvet, amely eddig működőképessé tette ezt a szervezetet, de amely az utóbbi fél esztendőben többször is veszélybe került. Ennek során új politikai nyitást kell tennie a demokratikus román erők irányába, megerősítve azt a reálpolitikát, amelyet eddig Markó Béla és Frunda György képviselt, és fenntartva azt az elvi jellegű politizálást, már csak a politikai követelmények

állandó megjelenítése érdekében is, amelyet Tőkés László neve jelképez. A politikai kalandoroktól azonban továbbra is óvnia kell magát.

A demokratikus(abb) kormányzat hatalomra jutása után az RMDSZ-nek különben is a helyi jellegű, gyakorlati politizálásra kellene összpontosítani erőfeszítéseit. Talán nem is a kormányba kerülés volt a legfontosabb és a feltétlen követelmény, hanem a helyi közigazgatásban történő minél nagyobb szerepvállalás, minthogy a regionális, a helyi pozíciók megszerzése fogja eldönteni, hogy hol lehet bevezetni a területi és kulturális autonómia intézményeit, hol fognak létrejönni vagy erősödni magyar iskolák, és miként fognak részesedni a helyi társadalmi, egyházi és kulturális intézmények azokból az állami bevételekből, amelyeket a magyar adófizetők munkája tesz lehetővé. A kormányzati jelenlét mindazonáltal fontos és eredményes lehet, már ha maga a kormány is érzékelhető, a román tömegek számára is érzékelhető eredményeket ér el. A magyar miniszterek és államtitkárok nemcsak az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekeit védelmezhetik, sokat tehetnek a román demokrácia, a jogállamiság és a kormányzati szakszerűség kibontakozása érdekében is (szakértelmük és politikai tapasztalatuk erre alkalmassá teszi őket), és erősíthetik a nacionalista kormányzatban csalódott román tömegekben azt a véleményt, hogy a magyarok nem a román nép ellenségei, az ország felvirágzása, a romániai társadalom gazdasági, politikai és "lelki' konszolidációja pedig az erdélyi magyaroknak is érdekük.

Végül a magyarországi politika, a budapesti kormány előtt is új lehetőségek és feladatok álínak. A magyar kormány az én véleményem szerint is hibát követett el akkor, midőn az alapszerződést megkötötte, nem azzal, hogy megkötötte, hanem hogy nem Constantinescuval kötötte meg, akinél talán jobb tárgyalási pozíciót alakíthatott volna ki. Most tehát az volna a legfontosabb feladat, hogy miközben Magyarország lehetősége szerint támogatja a román demokrácia megerősödését, és ennek keretében egyértelműen kiáll Bukarest euroatlanti csatlakozása mellett (már csak azért is, hogy Magyarország ~ Erdély között ne jöjjön létre a "schengeni" határ!), megkísérli az alapszerződés továbbfejlesztését, és ennek során például szorgalmazza a kolozsvári magyar konzulátus és az erdélyi magyar tudományegyetem helyreállítását, az erdélyi magyar egyházak elkobzott tulajdonának: iskoláinak, kulturális és szociális intézményeinek visszaadását. Az igazi magyar-román kiengesztelődésnek ugyanis ezek a feltételei, és Constantinescu azzal igazolhatja jószándékát, ha ezeknek a feltételeknek, az RMDSZ okos politikájától is támogatva, eleget tesz.

Az 1989-1990-es esztendők fordulójának lelkes napjai bizonyára nem térnek már vissza: túl sok minden történt azóta, túl sok sérelem halmozódott fel magyar és túl sok bizalmatlanság román oldalon. Az új román elnök mégis valamiféle "tiszta lappal" kezdheti el a román demokrácia intézményes rendjének megalapozását és ezen belül az erdélyi magyarság helyzetének megnyugtatóbb rendezését. Erre a "tiszta lapra" most már valóban a demokrácia jogi, társadalmi és politikai rendjének az európai szabályait kell felírnia.