Ahhoz, hogy az alapszerződések ügyét tárgyilagosan értékelhessük, az alapkérdések tisztázására van szükség. Ezek közül a legfontosabbak: Miért kell egyáltalán foglalkoznunk a kisebbségi kérdéssel? Milyen lehetőségei vannak a kisebbségi kérdés rendezésének? Milyen szerepet játszhatnak a rendezésben az alapszerződések? Mennyiben módosítja a kisebbségi kérdés rendezésének esélyeit az ellenzék választási győzelme?

1

A kisebbségi kérdésre vonatkozóan két gyökeresen eltérő álláspont uralja a

nemzetközi és a kelet-közép-európai nyilvánosságot. Az egyik úgy hangzik, hogy a kisebbségi kérdés álprobléma, melyet politikai megfontolásokból azok az erők generálnak, melyek úgy érzik, a hatalomba való bejutásra nincs semmi más esélyük, mint a nemzeti szenvedélyek felkorbácsolása. A másik szerint az etnikai, a vallási, nyelvi konfliktusok elvileg megoldhatatlanok, s ezért az őket kiváltó okok megszüntetése, azaz a társadalom ún. nemzeti homogenizációja az egyetlen ésszerű megoldás.

A két látszólag eltérő látásmód csak abban különbözik egymástól, hogy az egyik a célt megvalósítandó, a másik máris megvalósult ideálnak tekinti. Az eszközökben azonban nincsen különbség: mindkettő a közös múlt tényeinek meghamisítására, szélsőséges esetekben tagadására s egy olyan a médiák által széles körben terjesztett tömeglélektani pszichózisra alapoz, melyben a kisebbségi önrendelkezés gondolata sem merülhet fel, mert az csakis a rend, a nyugalom, az egység megbontására, az ország feldarabolására tett kísérletként lehetne értelmezhető. Az előbbiekhez azok spontán jellegét is cáfolva minden részletében átgondolt, kicsinyes és irgalmatlan adminisztratív nyomás, gyakran közvetlen vagy közvetett megfélemlítés is társul.

Harmadik lehetőség: az eltérő fajú, etnikumú, nyelvű, vallású kisebbségek együttélése mintha nem is tartozna a reális lehetőségek birodalmába, a legtöbbször szó sem esik róla.

Ennek elméleti okai is vannak. A társadalmi konfliktusokat a nyugat-európai tudományos és politikai nyilvánosságban is két alapvető kategóriába sorolják. A több-kevesebb jellegű piacgazdasági típusú és a vagy-vagy jellegű etnikai, nyelvi, vallási konfliktusokéba1. Az első csoportba tartozó konfliktusok egyezkedéssel megoldhatóak, a második típusba tartozó, kizáróknak is nevezett konfliktusok viszont csupán a szemben álló érdekek valamelyikének felszámolásával juthatnak nyugvópontra.

Az első típus konfliktusai, amint azt a kérdés szakértőinek többsége2 vallja, paradox módon a társadalmi kohézió erjesztőinek bizonyulnak, a második típusba tartozóak azonban természetüknél fogva destruktív jellegűek. Igaz, a fenti osztályozást elfogadó szakemberek között is akadnak olyanok, akiket nyugtalanít a kérdés: hogyan tudta a marxizmus a szociális kérdést oly sokáig és olyan ügyesen osztályharcnak álcázva a modern társadalmak legfőbb és legkibékíthetetlenebb konfliktusaként ábrázolni, mikor pedig valójában éppen ez az a konfliktus, amely a legalkalmasabb a kompromisszumkötés művészetének gyakorlására ?3

Én úgy vélem, hogy ennek a kérdésnek az ikertestvére is megfogalmazható, mindössze a marxizmus szót kell a nacionalizmussal felcserélnünk. Az a hipotézis ugyanis., hogy az etnikai, nyelvi, vallási konfliktusok esetében a több-kevesebb kategóriái helyett a vagy-vagy kategóriái érvényesülnek, nézetem szerint tudományosan semmivel nem igazolható. A vagy-vagy látszatát a szóban forgó konfliktusok esetében ugyanúgy a kizárólagosságot valló ideológia kelti, mint ahogyan a marxizmus esetében is az keltette. Ha az etnikai, nyelvi, vallási konfliktusok mögött nem nemzetállami ideológia húzódik meg, melynek kizárólagosságra való hajlama közismert, azok ugyanúgy több-kevesebb típusú, a társadalmi kohéziót is erősítő konfliktusokká alakulnak, mint a szociálisak. Ez az állítás minden konkrét esetben igazolható. Ott, ahol a nemzetállami ideológiák monopóliumot élveznek (azaz Jugoszlávia vagy a Szovjetunió utódállamaiban, Romániában vagy Szlovákiában), a kisebbségi kérdés demokratikus kezelésére éveken át nem sok esély volt, s sokhelyütt ma sincs. Ott Viszont, ahol a felek lemondtak a nemzeti kizárólagosság igényéről (azaz Svájcban, Finnországban, Spanyolországban, Belgiumban, sőt Moldáviában), a kiegyezésre, a problémák kompromisszumos kezelésére ugyanúgy lehetőség nyílik, mint a szociális kérdések esetében.

Az, ha én az anyanyelvemen szólalok meg a hivatalokban, semmilyen értelemben nem korlátozza a más anyanyelvű jogát arra, hogy ő a maga anyanyelvét használja. A vagy-vagy alternatívája ebben a vonatkozásban értelmetlenség. Az, ha én a saját hagyományaimhoz, a saját közösségemhez ragaszkodom, semmi módon nem gátolhatja meg őt abban, hogy ő viszont a saját hagyományaihoz, a saját közösségéhez ragaszkodjon. Ez a kijelentés egy bizonyos embercsoportra, a szó legtágabb értelmében vett közhivatalnokokra természetesen nem vonatkozhat, nekik, tartozzanak bármely etnikai, vallási vagy nyelvi csoporthoz, respektálniuk kell a másik csoport nyelvét, szokásait, vallását.4

A szülőföld, a város, a közvetlen környezet is birtokolható anélkül, hogy a birtoklás a magán-, illetve közösségi tulajdonnal kapcsolatos szokásos konfliktusokétól eltérő típusú konfliktusokhoz vezethetne.

Ez azonban közelről sem jelenti azt, hogy a feszültségek végérvényesen eltűnnének, a kérdések egyszer s mindenkorra megoldódnának. A kisebbségi kérdéseknek ugyanúgy nincs végérvényes megoldásuk, mint a szociálisaknak, az együtt élő nemzetiségeknek minden konkrét esetben újra kell tárgyalniuk az egyezségeket. A szabályozás nem magukat a problémákat oldja meg, csupán a folyamatos megoldás feltételeit alakítja ki. (Akárcsak a több-kevesebb adekvátabb terminussal az is-is típusú konfliktusok esetében.) Ha e feltételek nem léteznek, a kisebbségi kérdés valóban elkerülhetetlenül vagy-vagy típusú konfliktusok generátorává válik. S hogy ezek mikor robbannak ki, az pusztán kedvező feltételek függvénye. Márpedig a századvég mind instabilabbnak mutatkozó világában ilyen kedvező feltételek Keleten és Nyugaton egyaránt bármikor kialakulhatnak. A kisebbségi problémák megnyugtató rendezése (a feszültségeknek is-is típusú konfliktusokká való átalakítása) tehát a modem államok távlati stabilitásának egyik legfontosabb feltételeként értékelendő.

2

A kérdésre: melyek a kisebbségi rendezés módozatai? - elvben nagyon egyszerű válasz adható: a törvényes szabályozás, a többség és a kisebbség közti alku keretfeltételeinek megteremtése. A hogyan kérdése már jóval bonyolultabb. Ennek a szabályozásnak ugyanis a nemzetállami ideológiák háttere előtt kell bekövetkeznie. Ahol ez a háttér hiányzik, ott a kérdés mint olyan sem merülhet már föl.

A két dolog azonban kizárja egymást. Az etnikai, nyelvi, vallási konfliktusokat ugyanis, ha előbbi feltevéseink helyesek, éppen a nemzetállami ideológiák teszik kizáró jellegűekké. A nemzetállami ideológiák pedig éppen e konfliktusok kizáró jellegének tételezésén alapulnak. A kör bezárul. A nemzetállami ideológia által uralt tudatokban azok a kisebbségi követelések, melyek a konfliktusok is-is típusúakká való átalakítását eredményezhetnék, a nemzeti egység megbontásával, a zűrzavarral, az ország feldarabolására tett kísérletekkel ekvivalensek.

A törvényes szabályozást tehát az adott társadalmak többségi csoportjai kategorikusan el fogják utasítani. Márpedig ahhoz, hogy egy társadalmi csoport, önnön érdekeinek védelmében valamely törvényt valamely demokratikus Parlamenttel elfogadtasson, az adott társadalom többségének támogatását kell elnyernie. Ez azonban a nemzetállami ideológiák háttere előtt - mint láttuk – nem lehetséges.

Ez a helyzet nem csak a kisebbségek számára tragikus, s belőle kitömi egyetlen módon lehet: a nemzetállami ideológia fokozatos lebontásával.

Látszólag persze lenne másik megoldás is: a külső nyomás. Ez azonban a jelenlegi helyzetben legfennebb elméleti alternatíva, melynek esélyei a nemzetközi intézményrendszer mai állapotában erősen korlátozottak. A legszélsőségesebb (s ezért csak kivételes) helyzetektől (megszállás, erős gazdasági

vagy politikai függés) eltekintve a nemzetközi szervezetek semmiféle közvetlen eszközzel nem rendelkeznek arra, hogy akaratukat kikényszerítsék. Igya nyomás csak közvetett: morális, politikai vagy gazdasági lehet.

Az utóbbiak hatékonyságát is nagymértékben csökkenti, hogy a kisebbségeket érintő kérdésekben az európai intézmények sem képesek egyetértésre jutni. Magyarán: a kisebbségi kérdés a vezető euroatlanti államok

szintjén sem megnyugtatóan rendezett (lásd Franciaország, Anglia, Egyesült Államok). A nemzetállami ideológiák maradványainak végérvényes felszámolására Nyugaton is várnunk kell. Ez a tény a nyugati nyomás hatékonyságát nemcsak csökkenti, de sok esetben gyakorlatilag semlegesítheti is, hiszen lehetőséget teremt arra, hogy a befolyásolni szándékozott államok többségi és kisebbségi szakértői illetve politikusai az ún. európai normákon egymástól gyökeresen eltérő dolgokat értsenek. Ennek legjellegzetesebb példája az IIiescu-féle hatalom által fölépített, ún. elzászi modell, illetve az RMDSZ maximalistái által forgalmazott Aland-szigeteki modell.

Ez a helyzet azt eredményezi, hogy olyan felek állnak egymással szemben, akik képtelenek a párbeszéd legelemibb gesztusaira is, hisz fogalmaik nem csupán eltérő, hanem gyökeresen ellentételes tartalmakat fednek. A felek kizárólag a vagy-vagy kategóriáiban képesek gondolkodni, ami igazolja a nemzetállami ideológia híveinek ama feltevését, hogy a kérdés számukra megnyugtatóan csupán a másik fél kikapcsolásával rendezhető.

Az adott helyzetben a probléma megoldásának két módja képzelhető el: a katonai beavatkozás vagy a rendezés feltételeinek kooperációra alapozott, türelmes, hosszú távú kialakítása, magyarán az azonnali rendezés fantomjáról való tudatos lemondás. Mivel az elsőre nem csupán vállalkozó nincs, de amint azt a jugoszláv térségben láthattuk, megoldásnak sem tekinthető, ezt figyelmen kívül hagyhatjuk.

Marad tehát a második lehetőség.

            Ha ezt választjuk, egyszerre a fennebb vázolt nehézségek sem tűnnek többé végzeteseknek. Mert bár a kisebbségi kérdés valóban európai szinten is rendezetlen, jól érzékelhető trendek mutatnak a rendezés irányába. A spanyolországi, belgiumi, olaszországi fejlődés, sőt bizonyos franciaországi, illetve angliai fejlemények is arra utalnak, hogy a kérdés rendezése Nyugaton is megkerülhetetlen. Egyértelműnek látszik, hogy az ezredforduló nehézségeivel a világrendszer vezető országai sem birkózhatnak meg másként, csakis a közösségi egyenjogúság feltételrendszerének kialakításával. És bár a közvetlen és látványos befolyásolás eszközeivel az Európai Közösség államai nem rendelkeznek, a közvetett és hosszú távú befolyásolás eszközei már most hatékonyaknak tűnnek. A térség államai gazdasági, biztonságpolitikai és egyéb érdekekből kénytelenek alkalmazkodni a külvilághoz. És nem csak a külvilághoz. Belső nehézségeik megoldására sincs hatékonyabb eszközük, mint az adottságokhoz való alkalmazkodás. A kisebbségek léte minden kétséget kizáróan ilyen adottság. Igaz, a kisebbségi közösségek egyelőre az ún. nemzeti törekvések útjában álló

kellemetlen akadályoknak tűnnek, a nemzeti gondolat korszerűsödésével párhuzamosan azonban az ország gazdasága, biztonsága, nemzetközi megítélése szempontjából is mind hasznosabb tényezőkké minősülhetnek át.

A határon túli magyarság vezetői az elmúlt években mintha nem mindig lettek volna tisztában a fent leírt helyzettel, túlságosan is a nemzetközi kártyára tettek fel mindent, bár a hasonló illúziók egyszer már illúziókként lepleződtek le. Az 1990-es marosvásárhelyi összecsapások magyar résztvevői még Európa velünk van!- felkiáltásokkal mentek harcba, hogy utóbb kiderüljön: Európa, legalábbis ami egymás agyonveregetését illeti, kategorikusan nincsen velünk. A konzekvenciákat azonban nem akaródzott levonni. A román demokratikus erőkkel való konszenzuskeresést az RMDSZ fokozatosan a külföldi nyomás alternatívájával cserélte fel. Más szóval abból a lényegében helyes előfeltevésből kiindulva, hogy e pillanatban nemcsak a román hatalom képviselőivel, de magukkal az ellenzéki pártokkal sem lehetséges saját szájunk íze szerint szót érteni, mindent arra tett fel, hogy a román társadalmat gyakorlatilag a maga teljességében nemzetközi támogatással kényszeríti rá saját szempontjainak elfogadására.

Az a politikai elképzelés, mely e döntés mögött állt, már meghozatala pillanatában sem volt másnak tekinthető, mint naivitásnak, illetve a realitásérzék riasztó hiányának. Nem mértük fel, hogy a román társadalomra semmiféle demokratikusnak tekinthető eszközzel nem lehet egyik napról a másikra rákényszeríteni a kisebbségekkel szembeni (számukra is) elfogadható bánásmódot. Ehhez a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, az ET, az Európai Unió közvetlen eszközökkel nem is rendelkezik. Határozatokat, ajánlásokat, sőt bizonyos esetekben kötelező (értsd: önnön tagállamaikra kötelező) érvényű jogi normákat persze ezek is hozhatnak, a végrehajtásra azonban nem rendelkeznek intézményes eszközökkel, a határozatok, törvények stb. végrehajtása az adott államok végrehajtó szerveire hárul. Ezeknek a szerveknek, ha a szóban forgó intézkedéseket a lakosság többsége nem fogadja el (értsd: nem tekinti legitimnek), millió lehetőségük van arra, hogy szabotálják a végrehajtást, hogy elvegyék az érintettek kedvét attól, hogy az intézkedések végrehajtását követeljék, illetve arra kényszerítsék őket, hogy a nemzetközi közvélemény által legitimnek elismert jogaikat többé-kevésbé erőszakos módszerekkel próbálják kiharcolni. Az ezzel járó következményeket (katonai beavatkozás, megszállás stb.) azonban az érintett államok ez idő szerint nem hajlandóak vállalni.

Ebből fakadóan a nemzetközi szervezetek a politikai racionalitás feladása, illetve önnön presztízsük kockáztatása nélkül nem írhatnak elő olyan szabályozásokat, melyek végrehajtására a belső jogrendben, a belső politikai erőviszonyokban nem látnak garanciát. (A közvélemény jelentős része által támogatott vagy tolerált xenofóbia és rasszizmus megfékezése még a Németországhoz vagy Franciaországhoz hasonló demokratikus államokban is komoly akadályokba ütközik.)

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne próbálkozhatnának meg (s esetenként meg is próbálkoznak) a nyomásgyakorlás közvetett eszközeivel. Sajnos a gyakorlatban magának a külső nyomásnak is csupán a belső erők, az adott intézkedések előnyeit a többség szempontjából is belátó többségi politikai pártok, civiltársadalmi intézmények szerezhetnének érvényt.

Magyarán: ahhoz, hogy a kisebbségi kérdés valóságos rendezésére sor kerülhessen, a román közvélemény mentalitásának kell átalakulnia. Ennek az átalakulásnak az elmúlt években is számos jele volt. Nemcsak a román értelmiség egy szűk, de gyorsan gyarapodó rétegének nemzeti önvizsgálata mutatott pozitív irányba, hanem azoknak az önmagukat européernek tekintő szakembereknek a munkássága is, akik az európai normák (egyebek közt az 120 1-es ajánlás) román közvéleménnyel való elfogadtatásának szentelték az elmúlt éveket.

Mi, sajnos, ezeket a lehetőségeket nem mindig tudtuk kihasználni. Pedig ha annak idején nem hallgatjuk agyon az Andreescu-Stan-Weber-féle (az alapszerződésben foglaltaknál jóval tágabb jogköröket előíró) kisebbségi törvénytervezet-javaslatot, ha azt tárgyalási alapnak tekintve próbálunk egyezségre jutni az ellenzéki erőkkel, egészen mások lehettek volna az alapszerződés hatásai is. Az Iliescu rezsim nem Saját kezdeményezés gyanánt, hanem az ellenzéki álláspont elfogadásaként köthetett volna Magyarországgal alapszerződést. (Egyébiránt nem csupán Andreescuék maradtak visszhangtalanok, Kis János kollektív jogokról szóló dolgozatát is mély csönd övezi.)

Az RMDSZ számára a kisebbségi kérdés megoldásának realitásaival számoló román javaslat (s természetesen a Kis Jánosé is) túlságosan szűkmarkú volt. A kisebbségi rögeszméket hajszoló, ún. radikálisak nyomására a belső elszigetelődés útját választottuk.

Ebből a nézőpontból szemlélve az alapszerződés (minden tökéletlensége

dacára) sem kudarc, még kevésbé vereség. Amit elveszítettünk, az pusztán egy illúzió, annak illúziója, hogy a kisebbségi kérdés radikális eszközökkel, egyik napról a másikra rendezhető. E helyett az illúzió helyett azonban most egy nagyon fontos tanulsággal gazdagodhatunk: annak felismerésével, hogy jogainkat csak idehaza, csak hosszú távon és csak a román politikai élet demokratikus erőinek támogatásával vívhatjuk ki.

S ez a tanulság végül is meghozta a maga gyümölcseit...

3

A fent vázolt hosszú távú stratégia nézőpontjáb61 azonban az alapszerződések (úgy, ahogyan a magyar külügynek sikerült tető alá hoznia őket) már nagyon fontos fejleményeknek tekinthetőek, hiszen státuszunkat a korábbinál mégiscsak pontosabban rögzítik, politikai küzdelmeinkhez, ha túlságosan bőkezűnek nem is tekinthető, de mindenképpen megfoghat6 keretfeltételeket teremtenek.

Az alapszerződésből mindenképpen csak annyi val6sul meg, amennyit román, szlovák, ukrán partnereink segítségével sikerül a román, a szlovák, illetve az ukrán közvéleménnyel is elfogadtatnunk. Hogy ez sok lesz vagy kevés, az nagyon nagy mértékben rajtunk is múlik majd. Azon, milyen okosan tudjuk kamatoztatni a mégiscsak meglévő nemzetközi támogatást, hogyan tudjuk segíteni a kisebbségi kérdés val6ságos rendezését elsőrendű román nemzeti érdeknek tekintő román, szlovák vagy ukrán értelmiségi csoport érettünk (s nyilván nem csak érettünk) folytatott erőfeszítéseit.

Ez nem jelenti azt, hogy az ún. radikális nézeteket a romániai magyar nyilvánosságon belül el kéne szigetelni vagy el kéne hallgattatni, ezeknek megvan a maguk funkci6ja, viszonyítási alapként, elrettentő példaként is szolgálhatnak, segíthetnek a hajlékonyabb, realistább álláspont felértékelésében, a konszenzuskeresésben.

Az azonban, amiről az alapszerződések kapcsán a vita folyik, nem vitatéma. Az aut6nomia, sőt a kollektív jogok elfogadtatására még nem érett meg az idő. Aki ezt az állítást nem fogadja el, az vagy nincs tisztában a realitásokkal, vagy nem is akar számolni velük. Az alapszerződések épp abban segíthetnek bennünket, hogy a magyar kisebbség belső integráci6ja, a nemzetállami gondolat .fokozatos háttérbe szorítása előtt megnyithassuk az utat.

Az persze kétségtelen hiba volt, hogy a kollektív jogokra vonatkoz6 kitétel az 1201-es lábjegyzetébe bekerült5, s arr61 is meg vagyok győződve, hogy ez elkerülhető lett volna. Az igazi probléma mégsem ebben rejlik, hanem a magyar közvéleményben is szilárdan tovább élő nemzetállami reflexekben.

A politikai kommentátorok jelentős része úgy vélte, hogy az alapszerződés hátterében világpolitikai összefüggések állnak6. Az Amerikai Egyesült Államok geopolitikai megfontolásokból, az orosz hatalom ellensúlyozása végett döntött volna úgy, hogy megmenti Ion Iliescu rendszerét, ezért kényszerítette rá Magyarországot az alapszerződés jelenlegi változatának elfogadására és választások előtti aláírására.

Az alapszerződés aláírása ebben a vonatkozásban a kisebbségimagyarságr6l val6 lemondással lenne egyenértékű. Scipiades Iván Egy magyar mítosz vége című a Magyar Hírlapban7 megjelent írásában világosan fogalmazott: "Minél közelebb kerülünk az eur6pai csatlakozáshoz, annál kézzelfoghatóbb lesz, hogy kegyetlen vasfüggöny fog lezuhanni Magyarország és azok közé a magyarok közé, akik a Nyugat-Eur6pába be nem engedett szomszédainknál élnek... Mi leszünk az egyetlen nemzet, amelynek azt is mérlegelnie kell, hogy az (Európai Unióba való) belépés a nemzet egy részétől val6 végső elszakadást is jelentheti... Nyugat-Európa kapujában fog beteljesülni számunkra Trianon tragédiája."

Az ilyen jellegű spekulációk kiválóan alkalmasak arra, hogy bennünk, romániai magyarokban a végzetszerűség érzetét keltsék, s a transzcendens hatalmak bénító hatása alatt egyfajta belenyugvásra, végső konzekvenciáiban beolvadásra mozgósítsanak.

A beolvadás azonban, több írásomban is kifejtettem már, közelről sem annyira problémamentes és racionalizálható dolog, mint ahogyan az Magyarországról nézvést tűnik. A beolvadásnak nem csupán a kelet-közép-európai vonatkozásban is erős magyar nemzettudat áll útjában, azt az uralkodóromán és a szlovák nemzeti eszme kirekesztő jellege is jószerével lehetetlennéteszi.8 A kisebbségi kérdés megoldásának alternatívája következésként nem a beolvadás, hanem a kivándorlás. Nemigen látom, hogy a határon túli magyarság helyzetének súlyosbodása esetén hogyan lehetne a kérdést komoly magyar-magyar konfliktusok nélkül szőnyeg alá söpörni. A kérdés nemcsak érzelmi okokból nem kezelhető azzal a hűvös tárgyilagossággal, mellyel Scipiades Iván kezeli, de gyakorlati megfontolásokból sem. A nemzeti érzés nem olyasvalami, amin tanácsos volna marxisták módjára élőben kísérletezni. A problémák, ha negligáljuk őket, nem megszűnnek, hanem a magyar társadalmon belül is vagy-vagy típusú konfliktusok forrásaivá válnak. Az, hogy a magyar közvélemény többsége e pillanatban érdektelennek mutatkozik, csalókának bizonyulhat. Az olyan meggondolatlan gesztusok, mint a közismerten mérsékelt elveket valló Markó Béla parlamenti meghallgatásának elutasítása, a határon túli kisebbségek feje fölött hozott döntések stb., a későbbiekben súlyos következményekkel járhatnak.

A fenti két hipotézis azonban ellent is mondott egymásnak. Az Amerikai Egyesült Államok Románia iránti érdeklődése, az egymilliárd dolláros katonai jellegű repülőgépüzlet egyáltalán nem arra utalt, hogy a Nyugat az országot az orosz érdekszférába taszítaná át, épp ellenkezőleg.

De a Románia leszakadására vonatkozó feltevés egyéb premisszái is kérdésesek voltak. A román értelmiségi tudatot s főként a fiatalabb generációk tudatát túlságosan mélyen itatja át az Európához való tartozás evidenciája, semhogy a leszakadásba belenyugodhatnának. Márpedig az Európához való felzárkózásra egyetlen lehetőség van, annak a nacionalista, xenofób, amorális és minden vonatkozásban megbízhatatlan értelmiségi és politikusrétegnek a félreállítása, mely egész ideológiáját a kisebbségellenességre alapozza. Ez pedig csakis a kisebbségi kérdés tényleges rendezése árán érhető el.

Hogy az Egyesült Államok Iliescura és társaira próbált geopolitikát alapozni, az az amerikai diplomácia nem első és nem utolsó tévedése volt. A korrekciókat nem is lehetett elkerülni, a választási harc utolsó fázisában az amerikai diplomácia át is értékelte álláspontját, az Egyesült Államok bukaresti nagykövetét a választások után az amerikai sajtóban súlyos vádakkal illették.

4

Az ellenzék választási győzelme nagymértékben alátámasztotta a fenti gondolatmenet helyességét. Bebizonyosodott, hogy a nacionalista demagógia, az ország szétdarabolásának rémévei való fenyegetőzés ma már nem az a mágikus formula többé, mely a román lélekben reflexszerűen beindít bizonyos védekezési mechanizmusokat. Ez a nemzetállami lélekidomítás minden hozzáférhető eszközének igénybevételével s közel egy évszázadon át a közösségi pszichébe táplált feltételes reflex alig hat esztendő leforgása alatt lazult fel. Ez a gyorsaság a legoptimistább várakozásokat is felülmúlja.

A szóban forgó reflexek természetesen nem eltűntek, csak fellazultak. Kedvező feltételek együttállása esetén ismét aktualizálhatóak. Ellentétes esetben azonban bizonyosan tovább fognak lazulni. A lazítás alapfeltétele nyilván a feszültségektől teljesen továbbra sem mentesíthető román-magyar viszony kedvező alakulása.

Az is egyértelmű, hogy főleg Erdélyben a románság jelentős része hajlamos tényként elfogadni a magyarok jelenlétét, s az együttélést is elképzelhetőnek tartja. Ez nem jelenti azt, hogy a múlt erői ne tartanának igényt azoknak az előnyöknek a rendszerére, melyekre nemzetállami előjogok gyanánt tettek szert, s hogy a következő években nem tesznek újabb és újabb kísérleteket olyan nemzetiségi jellegű konfliktusok kiprovokálására, melyek révén helyzetüket stabilizálhatják. Erre bőségesen adódik lehetőség, hiszen az erdélyi nagyvárosok túlnyomó többségében az elmúlt 25-30 esztendő szocialista építésének folyamatában betelepült lakosság egzisztenciája azokhoz a gyáróriásokhoz kötődik, melyeket az új kormányzatnak, ha valóban talpra akarja állítani az ország gazdaságát, nagyobbrészt föl kell számolnia. E társadalmi réteg tagjainak túlnyomó többsége ún. regáti származású román, aki az erdélyi életvitellel való megismerkedése után egyszerűen elképzelhetetlennek tartja az esetleges hazatérést vagy azt, hogy saját hazájában munkanélkülivé váljon, miközben bizonyos magyarok még mindig munkában maradnak. A nemzeti szenvedélyek fölkorbácsolására tehát számtalan lehetőség adódik majd.

Ezeknek a konfliktusoknak az európai szellemiségű megoldása hatalmas lépésekkel segítheti a román-magyar együttélés normalizálását, a sikertelenség azonban katasztrofális következményekkel járhat.

A helyzet nem kilátástalan, hiszen éppen ezek a konfliktusok kényszeríthetik rá a hatalmat, hogy következetesen és vasszigorral érvényesítse a jogállamiság normarendszerét. Ezeknek a konfliktusoknak a megnyugtató rendezésére - ez teljesen nyilvánvaló - csakis az igazságosság, az egyének és a közösségek közti egyenlőség alapelveinek, kritériumainak kimunkálása és tiszteletben tartása teremthet lehetőséget. A jelek arra utalnak, hogy az új kormányzat nagyjából tisztában van a helyzettel.

Constantinescu úr és a győztes koalíció más képviselői is határozottan és félreérthetetlenül kifejezésre juttatták a helyi autonómiák kialakítása, a decentralizáció iránti elkötelezettségüket. Az új államelnök a brassói Transilvania tévének adott telefoninterjújában külön is kiemelte, hogy azt a Brassót tekinti az európai román város mintaképének, ahol a helyi autonómiák sok évszázados múltra tekintenek vissza.

A helyi autonómiák pedig az együttélés, illetve az ehhez szükséges mindkét fél számára úgy-ahogy elfogadható keretfeltételek kimunkálásának, a realitások elfogadásának jó műhelyeivé válhatnak. Olyan műhelyekké, melyekben a korábbi idők romboló jellegű etnikai konfliktusai építő-meghaladó, a társadalom kohézióját erősítő konfliktusokká alakulhatnak át. Ehhez természetesen az szükséges, hogy az állam levegye a kezét a különböző etnikai közösségekről, s ezzel arra késztesse őket, hogy maguk találjanak rá a helyi feltételeknek megfelelő kompromisszumokra. Az állam szerepe mindössze abban merülhetne ki, hogy ha az alkuban szemben álló felek valamelyike kedvezőbb adottságaival visszaélve megszegné a demokrácia játékszabályait, az államhatalom sajátos eszközeivel visszatérítse a szabályok tiszteletben tartásához.

Az RMDSZ kormányzásban való részvétele fontos garanciája lehet annak, hogy a központi hatalom súlyos krízishelyzetekben is megőrzi semlegességét, a közösségeket megóvja egymás önkényeskedései ellen. (Az önkényeskedésekre nemcsak román részről van példa, hanem a Székelyföldön sajnos a magyarok részéről is. A sepsiszentgyörgyi helyhatóságban például a magyar városatyák a többségi demokrácia nyújtotta jogaikkal élve kirekesztették a románokat minden vezető funkcióból, ugyanúgy, ahogyan azt Funar Kolozsvárján a románok tették a magyarokkal.)

Továbbra is nyilvánvaló, hogy az autonómiának azt a formáját, melyet a jogban sajátos státusú etnikai autonómiának neveznek, a mai román társadalommal, de az európai közvélemény többségévei sem nagyon tudnánk elfogadtatni. Ennek súlyos okai vannak. Az államhatalom képviselői mindenütt, a többségükben magyarok által lakott területeken is döntő többségükben románok. Az etnikai alapú helyi autonómiák a gyakorlatban azt jelentenék, hogy ezek az emberek automatikusan elveszítik egzisztenciájukat, hiszen az etnikai alapú autonómia lényege éppen az államhatalom kisebbségi kézbe adása lenne. Az ezzel járó feszültségeket egyetlen román kormány sem vállalhatja. De a nemzeti önérzetnek erre a sérelmére e pillanatban még a román közvélemény csekély töredéke sem érett meg. Az elkövetkező évtizedben-évtizedekben éppen az államhatalomból való részesedés méltányos arányainak kialakítása lesz a legnehezebb, a legtöbb érzékenységet sértő, s ezért csak nagyon fokozatosan, nagyon óvatosan megoldandó feladat. De épp ebben a vonatkozásban rendkívüli jelentőségű a kormányban való részvétel.

Ennek a részvételnek a szimbolikusjelentése sokkal nagyobb horderejű, mint ahogyan azt első pillantásra vélhetnők. Ahhoz, hogy a helyhatóságokban az államhatalom képviseletének etnikai struktúrája fokozatosan közelíthessen a normalitáshoz (amin természetesen nem a funkciók etnikai alapokon történő valamiféle méltányos újraelosztását, hanem a szakértelem és rátermettség elveinek érvényesülését kell értenünk), egyszer a közvéleménynek kell megbarátkoznia azzal a korábban elfogadhatatlannak tekintett gondolattal, hogy a román állam nem kizárólag a románok, hanem a magyarok birtoka is.

Ily módon azonban a kisebbségi kérdés kezelésének olyan nemkonvencionális módja körvonalazódik, melynek során a kisebbségi önrendelkezés alulról, a helyhatóságok szintjéről, illetve felülről a központi államhatalom szintjéről fokozatosan, az együttműködés és a konfrontáció dialektikáját érvényesítő alkuk sorozatában épülhet ki.

E folyamatnak megvan az az előnye, hogy nem készen adott modelleket erőszakol rá egyik vagy másik félre (vagy mindkettőre), hanem létrehozza azt a modellt, mely a helyi adottságoknak, az együtt élő népcsoportok saját hagyományainak, reális erőviszonyaiknak leginkább megfelel. Mivel a folyamat végállomása nem ismert, előrehaladását nem akadályozhatják vagy gátolhatják meg a társadalomban nagyon erősen meggyökerezett előítéletek, éppen fordítva, a folyamat lassú, de föltartóztathatatlan előrehaladása az, ami fokozatosan eltüntetheti a szemben álló népcsoportok negatív előítéleteit, melyek e csoportok integrálódását megnehezíthetnék vagy lehetetlenné tennék.

S ami még fontosabb, megvan a valóban közös cél is: Európa. Az Európáért folytatott közös román-magyar küzdelem jelentheti azt a kohéziós erőt, mely a többség és a kisebbség viszonyát vagy-vagy jellegűből is-is jellegű konstruktív szembenállássá alakíthatja át.

A játszma természetesen továbbra is nyitott. A nacionalisták projektje, hogy egy szorongásoktól, félelmektől, a múlt és a jövő lidérceitől gyötört társadalomban időről időre nemzeti feszültségeket keltsenek, közelről sem esélytelen. Bárhogy is lenne, az együttműködés, a kölcsönös empátiára alapozott politizálás az egyetlen, katasztrófák nélkül is megvalósítható alternatíva.

Választhatunk mást?

JEGYZETEK:

1. Albert O. Hirschman: Közösség és konfliktus. 2000. 1995. 1.

2. Lásd még Helmuth Dubiel: Konsensus und Konflikt. 1991, illetve a francia szerzők művei alapján összeállított Autonome Gesellschaft und liberale Demokratie című gyűjteményes kötetet és Ralf Dahrendorf: A modem társadalmi konfliktus. Bp., 1994.

3. Albert O. Hirschman: 1. m. 19.

4. Lásd még Bíró Béla: A diagnózis. Beszélő. 1996.6.

5. A román-magyar alapszerződésre lásd még Bíró Béla: Hosszan előkészített rögtönzés. Magyar Hírlap. 1996. aug. 28. 7.

6. Bojtár B. Endre–Bundula István: Göröngyös úton, sötét éjjelen... Magyar Narancs. 1996.35. 7. Vö.: Magyar Hírlap. 1996. aug. 30. 7.

8. Lásd még Bíró Béla: A kisebbség politika paradoxonai. Liget. 1995. 2.