Ilia Mihály irodalomszervezői működése
Gáll Ernő kolozsvári naplóiban (1977–2000)

                               Ilia Mihály hetvenedik születésnapjára

                                          és Gáll Ernő emlékére, mindkettőjüknek

                                          hálával és ragaszkodó szeretettel

Ilia Mihály 1934-ben született „a Szeged melletti (ma már közigazgatásilag a városhoz tartozó) Tápén, ebben az »ősiségben rekedt« kis faluban, amelyet – éppen az ő kutatásaiból tudható leginkább – írók és művészek sora emelt be az irodalomba, a művészetbe. Szülei parasztemberek voltak, akik egész életükben a paraszti tradíciókban mozogtak, s e közegben övezte őket közmegbecsülés. […] Ilia Mihály indíttatásainak egyik ága minden bizonnyal itt keresendő; a közösséghez igazodó, de ugyane közösséget tevékenyen alakító ember példáját itt kapta meg. […] S valószínű, hogy ez a paraszti világ erősítette föl személyisége olyan legbensőbb vonásait is, mint azt a belül őrzött, sajátos, de mélyen átélt hitet, amelyet – jobb szó híján – az evangéliumi kereszténység moralitásával jellemezhetünk, vagy rejtekező szemérmességét.”2

Gáll Ernő (†2000) „1917-ben született a magyarországi Nagyváradon zsidónak. 1918-tól 1940-ig a román Nagyváradon volt magyar gyerek, majd a román Kolozsváron magyar fiatalember, filozófia szakos egyetemista. Aztán Erdély ezen része újra magyar lett, Gáll Ernő pedig újra zsidó. Ebben a minőségében aztán a magyar hatóságok vagonba rakták, és Buchenwaldba vitték. […] az újra román Kolozsvárra érkezett, ahol lelkesen folyt bele az életbe; volt neki jó oka megbecsülni azt. 1949-től a kolozsvári egyetem professzora volt […] Helyi, de annál nagyobb jelentőségű orgánumok, az Igazság, majd az Utunk szerkesztése után a Korunk főszerkesztője lett [1957-től 1984-ig – Cs. M]. Ez nevezhető élete főművének – az ekkor és ezután írt esszék, tanulmányok és a most közreadott Napló mellett.”3

„Meggyőződésem, hogy ha összegyűjtenénk és közölnénk az összes Romániába címzett Ilia-leveleket, művelődésünkről szokatlanul sokoldalú és mély kép bontakozna ki a gyűjtemény tanulmányozói előtt – írta Gáll Ernő 1997-ben. – Mert – mint többször meg kellett állapítanunk kollégáimmal együtt – Ilia Mihály rendszerint többet tudott rólunk, mint mi magunk. Éppen ezért jogosan minősíthetjük az »Ilia-jelenséget« rendkívül ösztönző romániai/erdélyi magyar kulturális tényezőnek. Nem kevesebb joggal állapíthatjuk meg azt is, hogy e serkentő tényező hatósugara eléri az anyaország határain kívül rekedt más magyar művelődési intézményeket is.”4 Ilia Mihály fölismeréseinek és figyelmének köszönhetően, „Az Ilia-effektus jóvoltából oldódott a kisebbségi elszigeteltség, csökkent a magára hagyatottság, a magány kínzó érzete s a távlatvesztés. A »démoni«, ezernyi ismeretlen fejleményt, veszélyt magában rejtő világ, amelyről Tavaszy Sándor kierkegaardi szorongással írt, kisebbedni látszott.”5

Iliáról, „a mindenre figyelő nagy közvetítőről” Kántor Lajos ezt írja: „A levelezés 20. századi magyar bajnoka címet aligha lehet elvitatni Ilia Mihálytól. Nem csupán az írótársakra, barátokra figyelt és figyel, hanem a feleségekre, gyerekekre is, külön-külön köszöntve őket születés- és névnapokon, bekapcsolódva gondjaikba. A Szegedről a világ minden égtája felé és nem csak magyaroknak küldött levelei ugyanolyan intenzitásúak a Tiszatáj-szerkesztői évtizede kényszerű lezárulása után, mint amilyenek kéziratkérő éveiben voltak.”6 „Egyszer talán érdemes lesz sort keríteni a rendszeres számbavételre, névmutató készítésére (a küldők szerint); a legsűrűbben – bizonyára mások gyűjteményében is – Ilia Mihály neve fog szerepelni. Nem én írom le először, hogy korunk Kazinczyja ő, hihetetlenül kiterjedt kapcsolataira, a gyanús »szegedi központra« nem véletlenül figyelt fel a Kádár-korszak államvédelme.”7 Kántor jellemzése szerint „A legjobb irodalomtörténeti-irodalompolitikai elemzés sem tudna versenyezni a (fel)jelentőkkel, rendőrségi és pártbizottsági összegzésekkel Ilia Miska értékelésében, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek máig sugárzó szegedi magyar irodalmi »központjának« hangsúlyozásában. Amikor megpróbálom (elsősorban a levelek tükrében) feltérképezni, hogy mi minden épült be a Mikes Kelemen [utca, román nevén Str. Croitorilor – Cs. M] 15-öt jelentő Kapu mögötti térbe […], Ilia Miskát semmiképpen sem hagyhatom ki, noha ő személyesen sosem járt itt (többször vártuk), tanítványai (Csapody is) annál inkább előfordultak. És nyilván a Miska küldeményei. Őt magát egyszer, talán még a hetvenes évek elején, a Donát úti lakásunkban fogadhattuk. A Nagy Összekötő, aki a magyar irodalom egységét, Kazinczy örökségéhez híven, levelezésével újra megteremtette, természetesen hozzánk is bejáratos volt tehát, mint ahogy mi is otthon voltunk (néha fizikai értelemben is) a Tarján negyedben, a Csorba utca 5/A-ban, a második emeleten.”8

Ilia Mihálynak a hetvenes évek derekától érkező levelei és üzenetei Gáll Ernőnek is bensőséges, „egyedi szellemi, erkölcsi és érzelmi élményt jelentett[ek]”.9 Hagyatékában mintegy kétszáz Ilia-levél található.10 És bár igaz, hogy az irodalom- és művelődéstörténet a levelekkel még ma is mostohábban bánik, mint a naplókkal,11 barátságuk történetét illetően levelezésüknek néhány, már kiadott darabját itt most mégis csak Gáll Ernő több mint ezer oldalon megjelent Naplóira vonatkoztatva érintem.12

Már a hatvanas évek óta tudtak egymásról és a másik munkájáról. Ilia a filozófus professzor, nemzedéknevelő és Korunk-főszerkesztő Gállról, Gáll pedig Iliáról, bár kezdetben még kevésbé a filológus-irodalomtörténészről, annál inkább a „róluk is mindent tudó organizátorról”, a Tiszatáj-szerkesztőről és az ugyancsak nemzedéknevelő egyetemi emberről. Mégis csak a hetvenes évek derekán kerültek egymással személyes kapcsolatba. „Sokatmondó számomra, hogy első levélváltásunk keletkezése a Tiszatájtól való eltávolításának az idejéből származik. Levelében – többek között – a vajdaságiakról, Bosnyák [István]-ról, a Hungarológiai Intézet körüli bonyodalmakról tudósított.”13

Ilia Mihály első ismert, Gáll Ernőhöz írott levele 1976. március 28-án kelt.14 „Közegemben ez a serkentő hatás először és főként az általa szerkesztett Tiszatáj révén érvényesült. A folyóirat azzal váltotta ki megkülönböztetett érdeklődésünket és ragaszkodásunkat, hogy – a tabuizáltság, az elhallgatások idején – rendszeresen és következetes módon figyelemmel kísérte a [határon túli magyarok kelet-európai összefüggések között alakuló] sorsát. Ez a vállalkozás akkoriban nem talált a három t-vel jelölt kultúrpolitika részéről támogatásra, de még toleranciára sem. Kiváltotta viszont a tiltást, illetve a megtorlás válaszát.15 Iliának távoznia kellett a redakció éléről. Szerencsére, szelleme még ösztönzően ott »kísért«”.16

„Az Ilia Mihály nyújtotta, konkrétan észlelhető segítség elsősorban a szellem síkján, a kultúra, az irodalom világában jelentkezett – írta Gáll Ernő Ilia 60. születésnapját köszöntve. – Hídépítő tevékenysége – valaminő eszmei geopolitika adottságaihoz igazodva – főleg a Vajdaság közelítésében nyilvánult meg. Személy szerint neki köszönhetem Bosnyák István, Rehák László és mások barátságát s azokat az – akkor új horizontokat is nyitó – kapcsolatokat, amelyeket a Korunk és az újvidéki Híd között alakítottunk ki. De közvetített ő Nyugat felé is. Ritkán járt mifelénk, ám az általában megrögzötten otthon ülő hihetetlen mozgékonyságot tanúsított, amikor országokat, régiókat kellett összekötni. És jöttek a tanítványok, akik mesterük emisszáriusaiként könyveket, folyóiratokat csempésztek át a határon, s üzenetek hordozóiként fontos missziót teljesítettek. Így kerültem közel Csapody Miklóshoz, s amikor végre meglátogathattam Szegeden levelező partneremet, ő kezdeményezte a Lengyel Andrással és Füzi Lászlóval létrejött, számomra máig termékenyítő kapcsolatokat.”17

Ilia Mihály szegedi hallgatói, de pesti ismerősei közül is ekkoriban már többen is fölkeresték Gáll Ernőt Kolozsváron. 1975 tavaszától több alkalommal magam is,18 előbb a Korunk szerkesztőségében, később pedig Brassó utcai otthonában. „Ilia Mihály 1976. február 12-én Csapody Miklós II. éves bölcsészhallgatóval folytatott beszélgetése során kioktatta nevezettet romániai útja előtt. Felhívta figyelmét, hogyan tud legkönnyebben mozogni Romániában […].”19A Tegnapi és mai önismeretet egy másik utazásom alkalmával a Főtéren, az Ursus vendéglő előtti magyar könyvstandon vettem meg, amit a szerző már mint az Erdélyi Fiatalok iránt „oly szép és lelkes érdeklődést tanúsító” leendő kutatónak „szeretettel és barátsággal” ajánlott 1976. április 2-án. Kettejük megérkező-elakadó levelei mellett ezek a tanítványi „futárszolgálatok”,20 a könyvküldések és üzenetváltások tartották elevenen kapcsolatukat, megelőzve az első személyes találkozást, amire csak 1976 nyarán került sor.

Nyugati útjuk végeztével Gáll Ernőék Velencéből, vonattal tartottak Újvidékre, hogy végre az Iliával mindig együtt emlegetett Bosnyák Istvánnal is megismerkedhessenek, erre az újvidéki találkozásra azonban a földrengés okozta menetrendváltozás miatt nem kerülhetett sor. Csak Szegeden szállhattak ki, ahol az „állomáson a másik rokonlélek, Ilia Mihály várt, kedves-lelkes tanítványaival.21 Most, hogy kezet rázhattam vele, úgy éreztem, az a bizonyos áramkör, amely az eszmei-emberi kapcsolatokat hordozza, köztünk az első percektől kezdve jól üzemel. És miközben a várost jártuk – most feleségemen volt a sor, hogy gyermekkori élményeit felelevenítse –, magamban arra a következtetésre jutottam, hogy ez a Mihály egész intézményeket pótol. Tulajdonképpen ő maga is egy rendkívüli hatékonysággal működő intézmény. Mindent tud, ami ránk vonatkozik, s szinte olyan otthonosan érdeklődik Bukarest szellemi életéről, mint amilyen bennfentesen számol be sepsiszentgyörgyi benyomásairól, vagy éppen Szeged hagyományai között kalauzol.

A most harmincadik születésnapját ünneplő kitűnő Tiszatáj nem jutott a két világháború közötti tiszavirág éltű lapok sorsára, amire Móra Ferenc szerint a »szegedi részvétlenség« ítélte őket (ezt egyébként a forradalmas, megváltozott világ új, növekvő kultúrigényei sem engedték volna meg), Ilia Mihálynak köszönhetően pedig valóban egy olyan tájkultúra színvonalas, eszmetágító orgánumává fejlődött, amely abban látja hivatását, hogy e tájak művelődését Európához és az egész világhoz kösse. […] A kétnapos, élményekben gazdag szegedi tartózkodás után azzal a tudattal indultam vissza Pestre, hogy érzelmes földrajzom atlaszán a Tisza-parti város nem csupán rendkívül értékes baráti kapcsolatok színhelyévé, hanem a szellemi tájékozódás egyik támaszpontjává vált.”22

Ekkortól levelezésük is megélénkült, 1976 őszén pedig, amikor Gáll Ernő és felesége ismét Magyarországra utazhatott, az Iliával való találkozás kedvéért Budapestről ismét Szegedre látogattak. Ilia ekkor nemcsak az egyetemre és a városban kalauzolta el, látta vendégül őket otthonában, de együtt nézték meg Fábri Zoltán filmjét, a Sánta Ferenc regényéből készült Az ötödik pecsétet is,23 amelynek szegedi bemutatója Gáll Ernőben is, de főként Éva asszonyban, akit a történet idejében épp Szegeden rejtegettek, a vészkorszak fájdalmas emlékeit idézte föl. Fábri remeke megrázó erővel hatott rájuk, a filmélmény döbbenete mindkettőjüket megviselte, aminek szavak és külsőségek nélkül, de Ilia előtt föltárulkozva adtak kifejezést.

Emellett Ilia Mihály személyes műve, „A lap új arculatának kimunkálása számomra kedvező módon egybeötvöződött tudományos érdeklődésem két fő irányával: az értelmiség- és nemzetiségkutatással. A termékenyítő kölcsönhatások eredményeként néhány könyv született meg. Munkámban igen serkentőek voltak a külföldi utak során szerzett élmények és ismeretségek. Találkozhattam a hatvanas években ígéretesen kibontakozó marxista reneszánsz néhány kiemelkedő képviselőjével, részt vehettem nemzetközi kongresszusokon és tanulmányutakon, az engem foglalkoztató problémák szakembereinek vitáin. Hazatérés után rendszeresen beszámoltam a tapasztaltakról, mert az Apáczai-modell vonzásában mindig azt vallottam, hogy a mai peregrinusoknak is kötelessége fenntartani, gerjeszteni a szülőföld és a nagyvilág között nélkülözhetetlen áramkört.”24

Kevéssel Gállék második szegedi látogatása után Ilia Mihály készült Kolozsvárra, találkozásuk mégis elmaradt. „Te aztán úgy eltűntél az októberi ködben, mint az a bizonyos rokonszenves nagyfülű istenteremtménye – írta neki Gáll Ernő. – Azóta is hallgatsz, én pedig itt maradtam a megfejthetetlen rejtéllyel. Vicc nélkül, nagyon vártalak, és nagyon sajnálom, hogy nem jöttél. Bizonyára komoly okod volt erre, mert – ahogy Téged megismertelek – nem tűntél szeszélyes embernek. Remélem, azóta rossz hangulatod eltűnt, és ismét a régi hiperaktív, ország-világ gondját hordozó ember lettél.”25 Annak oka, hogy hivatalos írószövetségi látogatása végeztével, Bukarestből Kovásznán át visszaútban Ilia nem tudott megállni Kolozsváron, hirtelen megbetegedése: ijesztő köhögési rohamai voltak,26 Gáll Ernő azonban ekkor találkozott először azzal a számára mindig életbevágóan aggodalmas rejtéllyel, ami később oly sokszor tartotta kínos kétségek között legmeghittebb magyarországi barátait illetően: vajon miért maradnak el, mi az oka, hogy nem írnak neki? Vajon végleg elhallgattak-e, és miért nem jön a „futárüzenet”, vagy akár csak egy képeslap? Gáll Ernőnek ugyanis ezek a kontaktusok valóban a levegőt jelentették: fölbecsülhetetlen érzelmi és intellektuális támasztékot adtak neki, emberi tartalékot és lelki erőforrást a maga nyomasztó szellemi és politikai elszigeteltségében. Ilia Mihály levelei ezért jelentettek számára olyan sokat, ezért volt esemény minden üzenet, újság és könyv, amit küldött.

Iliáról és egyik leveléről – a Naplóban itt először – külön is megemlékezett, amikor az új esszéírónemzedék filozófiai antológiája, a Szövegek és körülmények (1974), Tamás Gáspár Miklós A teória esélyei (1975) és Molnár Gusztáv Az elmélet küszöbén (1976) című könyvei nyomán Gáll Ernő írt bevezetőt a Korunk 1976. decemberi, ún. nemzedéki számához,27 Ilia pedig erre reflektált: „annak, hogy ezek az ifjak most »tömegesen« jelentkeznek, nyilván erős ottani okai vannak. […] De nem tagadhatjátok néhányan – Bretter [György], Rácz [Győző (1935–1989) Cs. M.], Tóth Sándor, kiket te is idézel s kikre utalsz –, köztük elsősorban Te, okai vagytok e hullámnak. Vitatkozhattok velük, nyesegethetitek kinövéseiket, átadhatjátok nekik tapasztalataitokat, miket vagy elfogadnak, vagy nem, de azt sem ők, sem ti nem tagadhatjátok meg, hogy belőletek vannak, általatok, inspiráló példátok, leginkább a Korunk szerkesztésében megnyilvánuló példa […], a tájékozódás és tájékozottság igénye indította el őket, ha vallják, ha nem.”28 Egy hónap múlva azt írta, hogy „Vekerdi is nagyon jónak, igazságosnak tartotta írásodat, mit az ifjakról írtál, ez is szóba került. Ő ezeket az ifjakat a hermeneutika körébe sorolja, ilyen összefoglaló nevet adott nekik. Persze Laci velem együtt elég keveset ismer tőlük, csak a kötetben megjelenteket leginkább, meg a folyóiratközléseket. […] Vekerdi nagyon figyel rájuk, s írásod kapcsán megbizonyosodott, hogy nem fölösleges a figyelme.”29

Gáll Ernő válasza: „A március elsején kelt leveled csak a napokban jutott kezembe. Közben rengett nálunk a föld, és temettünk. A lapokból bizonyára értesültél a veszteségekről, amelyek közül minket közvetlenül Dankanits Ádám pusztulása érint a legsúlyosabban. Külön tragikum, hogy Szilágyi Domokos kisfia szintén velük került a romok alá. […] Vekerdi szintén jelentkezett és jelezte, hogy ragaszkodik Hozzátok, illetve Hozzád, mint témához. Nehezen képzelhető el a világon olyan csökönyösség, ami ennél kedvesebb volna szívemnek és tudatomnak. Legyen meg tehát az ő akarata, annál is inkább, mert ebben a rátartiságban egész kultúránk tisztelete és szeretete nyilvánul meg mind a lap, mind személyed iránt.”30

Miközben a „futárposta” is tovább működött31 (egészen 1990 januárjáig, hiszen akkor már másként utazhattunk), 1977 decemberéig, amikor Gáll Ernő a naplóban ismét Iliát idézi, legalább tucatnyi levelet váltottak. E leveleket olvasva is könnyen leírható Ilia Mihály sajátos „levéltípusa”. Egyetlen, sűrűn gépelt oldalnál ritkán hosszabb leveleinek két legszembetűnőbb vonása az a célirányos asszociativitás, amely az aprólékos, mégis tömör tényközlések láncolatát hívja elő, és az a hangulatosan személyes, könnyed, mégis éleslátó elemzőkészség, amely filológiai tanulmányhoz és esszéhez egyaránt jól illik. Ezeket a vonásokat a tájékoztató, a reflektáló és a kétoldalú kapcsolattartásba, a véleménycserébe másokat is mindig bevonó, tehát összekötő levélíró néha egyenesen melankolikus, máskor csupán meditatív-filozofikus, de mindig közvetlen, sőt bensőséges hangvétele hordozza. Ilia Mihály levelei ezzel együtt távolságtartóak is, de nem címzettjüket illetően, hanem azáltal, hogy bennük a levélíró önmagáról keveset szól, akkor is szinte mindig csak egyetemi munkaterheit, betegségeit említi néhány odavetett szóval. Ilia igen ritkán mond ki – és korántsem csak a kettős politikai levélcenzúra miatt – elvi tételeket, ritkán használ fogalmi jelentőségű kulcsszavakat, sokkal inkább színes, epikus reflexióinak tárgyával és e tárgyak vonzáskörének adatgazdag fölidézésével érzékelteti nem csak tárgybéli véleményét, de irodalmi és emberi vonzalmai mellett helyzetértékelését és etikai-filozófiai felfogását is. Mindehhez a politika és az irodalmi élet világának számtalan aktualitását, hallomását, sőt (sohasem rosszhiszemű, inkább kvázi „hírértékű”) személyes pletykáját és a maga kommentárjait is társítva.

Ilia Mihály levélírói pozíciójában kétségkívül van valami magaslati és meseszerű állandóság, noha az „Ilia-jelenség” magvát, az alkat és a szerep egységét a fölismerés frissessége, a megengedő megértés kíváncsisága, az összefüggések tudatosítása és a híradás természetes öröme együtt alkotják. Ezért, hogy az Ilia-„legenda” nem értékítéleteinek tartalmából és súlyából, hanem csupán leveleinek külső jegyeiből, azok gyakoriságából és az „otthonülő nagy magányos” organizátori, önmagában is mesébe illő irodalmi figurájából táplálkozik. Ez is része volt azonban s része ma is annak a „hatásmechanizmusnak”, amely Ilia Mihály személyiségének súlyát és irodalmi tekintélyét a magyar irodalomban megteremtette, és amely az erdélyi magyar szellemi folyamatokat is befolyásolta.  

Azzal, hogy levelezésüket a magyar és a román politikai cenzúra egyaránt ellenőrzi, mindketten tisztában voltak, ez azonban – amellett hogy egymásnak szóló közléseik tartalmát és módját bizonyosan befolyásolta – szellemi szuverenitásukat és kontaktusuk elmélyülő baráti intimitását nem deformálta, a személyes „futárkapcsolatok” pedig leveleik célba érkezésének ellenőrzésére is alkalmasak voltak.

Gáll Ernő 1977. december 9-én ezt írta naplójába: „Fontosnak ígérkezik a Korunk-délelőttről közölt dokumentáció,32 amely tudatosítja a vállalkozás nemzetiségi-kulturális (hézagpótló) szerepét. Ugyanakkor lehetőséget ad néhány jelentős műhelyvallomás publikálására, aminek szintén megvan a maga nemzetiségpedagógiai funkciója. A rendszeresített közlések a jövőben is, idővel képet nyújtanak majd a romániai magyar tudományosságról, a kiemelkedő kutatókról és művekről. Azt tervezem, hogy az »ünnepi« jelleget reális vitákkal egészítsük ki, ami a szerkesztőséget élő szellemi központtá teszi. Talán a Jakó [Zsigmond] idézte Bod-féle társaság modern változatává változhat… Persze, hogy minek mi lesz a visszhangja, milyen fogadtatásra talál szűkebb vagy tágabb körben, most vagy a jövőben – ez nyitott, bonyolult kérdés. Itt van például a Csehi-cikkek (A Hét, okt.-nov.) sorsa.33 Általában jól fogadták őket, főként külföldön (E. Fehér [Pál], Bosnyák, Ilia stb.) Úgy érzem, hogy Csehi [Gyula (1910–1976) Cs. M.] kapcsán sikerült néhány időszerű elméleti és etikai kérdést felvetni. […] Én, akinél fontosnak tartottam, kopogtattam. Voltak ajtók, amelyek nem nyíltak meg. Nem hinném, hogy átcsúsztam volna az önreklámozás utálatos magatartásába, inkább a kommunikáció, az eszmecsere igénye ösztökélt, az, hogy áttörjem az érdektelenség, az elidegenedettség általános és fojtogató falait. Persze nagyon könnyen előfordulhat, hogy amit én fontosnak érzek, főként a saját tevékenységemben, az másképpen, kevésbé jelentősnek ítéltetik mások részéről… Mindentől függetlenül folytatom a magam (gondolkodói, kritikai, publicisztikai, szerkesztői) munkáját, s anélkül, hogy elszigetelődnék, tartózkodóbbnak kell lennem, kevésbé sebezhetőnek a közömbösséggel szemben.”34

Gáll Ernő Csehi-értékelésének Iliától idézett kedvező fogadtatása 1977. november 19-én kelt. Eszerint Csehi „A gondolat és a gondolkodó írásban való megnyilatkozását hiányolta egész irodalmunkból, az elméletre való restséget [vetette el], kivételesnek tartotta az ellenében idézett példákat, és olyan francia, német példákkal jött elő, amelyekkel szemben nem voltak ellenérvek. Igaza volt. Érdekes módon nem is régen Csehi ilyen irányú véleményének visszhangját hallottam az ifjú kolozsvári filozófusnemzedék egyik tagjától, Molnár Gusztávtól. Most, hogy írásodat elolvastam, elővettem újra Csehi könyveit […]. Csehi filosz volt. Egy furcsa, ritka fajta. A filozófus filosz, aki a szövegmagyarázatot, a szövegértelmezést egyenesen etikai kérdésnek tartotta. […] Engem olvasni tanítanak az ő írásai, a filozófiai, gondolati szöveget képzetekkel és gyakorlatiassággal látja el, erre nevel, hogy így olvassak valamit.”35

Gáll Ernő 1977. december 16-i levele szerint „itthon nem volt a cikkeknek olyan értő olvasója, mint Te. Úgy látszik, rajtam is beigazolódik a régi mondás: senki sem lehet próféta a saját pátriájában. Ne halljál ki többet ebből a kissé rezignált megállapításból, mint amennyi benne van. Az egészet elsősorban azért említem, hogy érzékeltessem veled, milyen értékes számomra a Te figyelmes barátságod. A jelzett tünetet továbbá abból a szempontból tartom meggondolkoztatónak, hogy feltehetően egy általánosabb érdektelenséget, elközömbösödést fejez ki. Az ember egyre inkább érzi, hogy szava pusztába kiáltott szó. Ennek ellenére – nyilván – nem hallgatok el.”36

Idézett levelében Gáll Ernő az adyfalvi (érmindszenti) Ady-ünnepségekről is beszámolt Iliának: „a szülőház és az egész miliő maradandó emléket hagyott bennünk. Nagy élmény volt Kányádi [Sándor] beszéde is, amelyet a januári számban remélhetőleg olvasni fogsz. Nagy erővel hangsúlyozta, hogy mindannyian Adytól származunk. Hidd el, ez érvényes marad a centenáriumi katzenjammer után is. Lehetséges azonban, hogy Ady öröksége mifelénk jobban megőrizte a varázsát, vagy talán újból nagyobb vonzerőt kapott. Mindezek ellenére tény és meggondolkoztató, hogy a legnagyobb igazságok is elkopnak az állandó ismétlések, idézgetések során. Létezik a fogalmak inflációja is, ami nyilván ezen a téren is devalorizációhoz vezet. Ugyanilyen hatása van a manipulációnak. Mit lehet tenni? Engedni a csömörnek és lemondani a valahol szilárd fedezettel rendelkező értékekről és fogalmakról, vagy küzdeni a hitelrontás ellen és visszaszerezni az igaz eszmék, az igaz alkotók hitelét? Ez a sziszifuszi vállalkozás azonban állandó önellenőrzés, önkritika és önmeghaladás nélkül biztos kudarccal fenyeget. Csak abban az esetben teljesíthető az eredmény némi kilátással, ha megkíséreljük, hogy újból és újból korszerű összefüggések között végezzük el. Valami ilyesmit próbáltam meg én is Ady profetizmusának az értelmiség szerepéről szóló mai felfogások fényében való elemzésével.”37

Az Ady-ünnepségek élményéről Gáll Ernő a naplóban is megemlékezett. Szerinte Kányádi beszéde „Még jobban tudatosította, hogy Adyból jövünk – itt Erdélyben – valamennyien. Én mindenképpen sokat köszönhetek annak a Váradnak, amely magán viselte az Ő hatását, s ahol »szellemi bölcsőm« is ringott. Érdekes, hogy Ady-esszém a profetizmus mai szerepéről38 érdeklődést váltott ki Bosnyáknál, Iliánál, akik le is reagálták. Tényleg nem lehet senki próféta a saját pátriájában?”

Ilia Mihály két héttel később ezt írta Kántor Lajosnak: „Éppen írtam az előbb Gáll Ernőnek, és szóba hoztam ezt is [a Korunk szerkesztőségének kisebbségi intézményi funkcióját – Cs. M.]: egészen komplett folyóirattá váltatok, lap, kiadás (könyv!) és galéria. Ideális együttes, irigykedve nézem és örömmel. Tudom persze, hogy micsoda munka van benne, jól tudom. Látom, hogy [Balogh] Edgár beleszólt a fiatal filozófusok dolgába. Magam is úgy vélem: a roppant olvasottság, tájékozottság önmaga létére visszafordulva nyeri el a próbáját. Ezt már egy évvel ezelőtt megírtam Gáll Ernőnek, mikor a vita megkezdődött az ifjak körül. Közülük néhányat ismerek, TGM [Tamás Gáspár Miklós], Molnár G[usztáv], a kis Szőcs [Géza] stb. Bretter [György] halála39 nyilván kicsit szétzilálja őket, ámbár Bretter már nem volt igazán a mesterük. Ezt még tavaly, amikor BGy itt járt nálam40 – tapasztaltam. Sőt aztán az ifjak részéről is volt bizonyos ellenkezés.41 Erről majd később írok még, azt hiszem, hogy értettem az okát ennek az ellenkezésnek.”42

Levelei és üzenetei által Ilia Mihály a maga irodalmi véleményeivel az erdélyi (romániai) magyar szellemi életben nem csupán jelen volt, nemcsak ténybeli „mindentudása” és a legapróbb dolgokra is kiterjedő, fölfoghatatlan figyelme vált legendássá,43 de általánosan elismert, sőt irányadó tekintélyével az irodalmi belvitákat is befolyásolta, amivel az irodalmi élet mellett magára az irodalomra is hatott. Ilia ugyanis Szegedről nem az erdélyi magyar irodalmat „szervezte”, hanem az alkotókkal és a műhelyekkel való szoros kapcsolata által éppen az irodalmi folyamatok alakulására volt ma még föl nem mérhető hatással. Mindez abban a polémiasorozatban is megnyilvánult, amely a Korunk 1978/6-os, színházi számát követte, és amelyet Csipkerózsika-vitaként tart számon az irodalomtörténet.44 „A már hagyományossá vált »súlypontos« szerkesztéssel több – a színjátszást, a dramaturgiát érintő – írást szedtünk csokorba – írja Gáll Ernő. – Köztük volt – a drámaírói kibontakozásának magaslataira emelkedő Sütő András esszéje is, amelyben a szendergő Csipkerózsika metaforáját használva, a még megírásra, tudatosításra váró nemzetiségi-kisebbségi fájdalmakat, törekvéseket kérte az íróktól számon. A »szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában – írta – egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát: a sajátosság méltósága. Vagyis mindaz, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának alkotóeleme«.

Panek Zoltán – mindenfajta kizárólagosságot, tematikai megkötést és alkotó-stiláris előírást elutasítva – ironikusan, gúnyosan válaszolt. Egy akkoriban megjelent írásomra (A sajátosság méltósága. A Hét, 1978. 10.) is hivatkozva – a következőket szögezte le: »A sajátosság méltóságának hiábavaló hajszolása (ha valakinek nincs, az istentől sem szerezheti be) szerintem a beszűkülés felé vezetne, míg az egyetemességre való természetes törekvés mindenkor provincia-legyőző is (kísérlet), sohasem időszerűtlen nyitás, szükséges nyitás az emberiség irányába, még abban az esetben is, ha az emberiség hasonló törekvései közepette esetleg nem vesz tudomást várható remekműveinkről – nem mi leszünk szegényebbek.«

Válaszában, amelyben megfogalmazott igényeit árnyalta, érveit pedig jobban átgondolta, Sütő azt emelte ki, hogy az idő, a mostoha körülmények szorításában csupán egy elkötelezett, népben gondolkodó magatartást óhajtott példaként felmutatni. Fehér foltokat említett, ám semmi sincs távolabb tőle, mint valaminő uniformizáló buzgalom. Csak jelenségekre akarta a figyelmet irányítani, nincs baja az avantgárd-kísérletekkel, és tiszteli a »tehetség változatos alkatainak« a parancsát. Ő pusztán az ember és ember közötti kommunikáció szükségességét hangsúlyozta, mégpedig egy olyan történelmi pillanatban, amikor éppen nyelvében – s így létében kell egy népcsoportnak egyre inkább magát veszélyeztetve éreznie.”45

Naplójába Gáll Ernő ekkoriban, a régi barátjával, Tánczos Gáborral (1928–1979)46 való beszélgetés után ezt jegyezte föl: Tánczos egyik megjegyzése „szöget ütött a fejembe, jelezve a kötéltánc erkölcsi rizikóit, a helyzetem kétértelműségét és szűkülő határait, a működésemet kísérő (talán sűrűsödő) kérdőjeleket. Ide illeszkedik a Gálfalvi Zsolttal és Szász Jancsival folytatott beszélgetés ama vonatkozása is, amely személyes szerepemet érinti a Sütő–Panek-vitában. Egyrészt – Szász szerint (Ilia véleményét tolmácsolva) – ki kellett volna húzni Sütő cikkéből az ominózus sorokat, s ezért hibáztam, hogy nem olvastam el nyomdába adás előtt, másrészt megismételte, hogy le kellett volna adni Panek cikkét.47 Igaz, hogy itt újból felszínre került egy régi gyengeségem (felületes, türelmetlen szövegolvasás vagy az ellenőrzés elmaradása), s ez már sok baj forrása volt, de ugyanakkor az egész szerkesztőség felületessége is kiütközött.”48

Naplójának tanúsága szerint Gáll Ernő és Ilia Mihály levelezése ha meg nem is szakadt, ekkoriban erősen megritkult, másfél esztendőn át jószerivel csupán szóbeli üzeneteket váltottak. Ilia ugyan 1979. június 6. és 12. között harmadmagával megfordult Erdélyben, ott azonban csak a Székelyföldön járt, ahol kovásznai és sepsiszentgyörgyi barátaival találkozott, Kolozsvárra nem jutott el.49 „Fokozódik elszigetelődésem is: Bosnyák, Rehák következetesen hallgat, Ilia is elnémult, általában odaátról egyre kevesebb a támogató szándék – írta ekkor Gáll Ernő. – Közben a román szellemi életből (ami egyébként vegetál) is kimaradok. Itthon pedig egyszerűen nincs kivel szorosabban együttműködni. A kortársak, a fiatalok – mind ilyen vagy olyan okból kifolyólag – egyre nehezebben keresnek egymással s így velem is közös platformot. A teljes atomizáltság uralkodik el, én pedig nem vagyok abban a helyzetben, valószínűleg nincsenek meg a szükséges képességeim sem, hogy centripetális erővé váljak.”50

„Meggondolkodtató, hogy Magyarországon egyáltalán nem vesznek róla [Gáll Ernő 1979-ben megjelent Pandora visszatérése c. kötetéről – Cs. M.] tudomást. (Ebben, mint annyi más vonatkozásban, érződik Tánczos hiánya.51 Sajnos a gyakorlati segítség hatékonyságát tekintve Ilia figyelme és szolidaritása nem pótolhatja Tánczos támogatását, de elképzelni is nehéz, mi lenne, ha ő nem lenne.”52

Ilia Mihály 1982 tavaszán arra kérte Gáll Ernőt, hogy törölje őt a Korunk szerkesztőségének tiszteletpéldány-listájáról, mert „hogyha drágul a lap, és nő a postaköltség, ott kell takarékoskodni, ahol lehet”,53 a folyóiratot azonban ezután is számról számra elolvasta, véleményt is mondott róla. Az 1982. májusi számról írva – „a Korunk szellemi azilum. Igazi fölüdülés”– szinte minden szerzőt és írást minősített, különösen Kovács András Ferenc verseit dicsérte,54 máskor maga számolt be a Tiszatáj bizonytalan jövőjéről és a Mozgó Világ sorsáról, írt elismerő véleményt a vajdasági Sziveri János tehetségéről és Méliusz József munkáiról.55

Az Iliával való kontaktusnak ezt követően két és fél éven át nincsenek nyomai naplójában, noha Gáll Ernő levélben és üzenetek útján is állandóan sürgette az életjelet, tudakolta Ilia hogylétét. „Egyéni sérelmeim számonkérését általános elvi-erkölcsi normákhoz kötöm. Ilyen jellegű levelet írtam Iliának, aki hallgat (vagy levelei nem jutnak el hozzám), s hasonló természetű volt a Létay [Lajos-]nak címzett episztola is. A magam elszigetelődése, leépítése ellen küzdve az atomizálódás ellen hadakozom. (Voltak ilyen vonatkozásai a Huszár [Sándor]-ral váltott leveleknek is.) Az »emberi leépülés« világjelensége nálunk is érvényesül, csatározásaim két megnyilvánulása ellen irányulnak: 1. kölcsönös emberi leépítés, vagyis kölcsönös elidegenedés; 2. cselekvő részvétel a leépülésünkre irányuló hatalmi akciókban.”56 Barátságuk azonban, és természetesen kapcsolatuk sem, ebben a kritikus időben sem szűnt meg, hiszen „Kb. féléves hallgatás után befutott Ilia – sokat reklamált – levele.57 Fogadkozik, hogy nem távolodott el és folytatni akarja a levelezést, de sok [a] gondja-baja. Örülök, hogy ez a rejtély megoldódott, és nem kellett csalatkoznom benne. Ha azonban nem fektetnék ilyen nagy súlyt kapcsolataim fenntartására, akkor bizonyára nagyon leszűkülne relációim hálózata. Ez is az erkölcsi-szellemi, főként emberi túlélés [kiemelés az eredetiben – Cs. M.] stratégiájához, illetve taktikájához tartozik. Amíg van hozzá energiám, nincs is baj.”58

Ebben az időben a Ceauşescu-diktatúra tombolása, ennek következtében Románia bezárkózása is egyre fokozódott, a Magyarországgal fönntartott kapcsolatok azonban csak a kolozsvári magyar főkonzulátus 1988 nyarán történt kiutasításával érték el mélypontjukat.59 A Gáll Ernő által mindig fájdalommal emlegetett reménytelen elszigeteltség és belső atomizálódás is ragályként terjedt Erdély- és Románia-szerte azzal a félelemmel együtt, ami a magyar intézmények fölfokozott ütemű elsorvasztásában és a magánkapcsolatokat is átható bizalmatlanságban öltött testet. „A hetvenes évek valóban dinamikus, termékeny és reményteli idők voltak, bár nem gondtalanok. Miközben látszottak még a magyar értelmiségi – és egyáltalán az olvasói – utánpótlás körvonalai, a mozgékony és hagyományosan értékelvű magyar kulturális intézményrendszer nem csonkult, hanem bővült, a pezsgő művészeti, tudományos és irodalmi életben pedig fogalomtisztázó (utóbb bebizonyosodott: a kisebbség szellemi önszemléletét némiképp újraalapozó) viták zajlottak, és sokféle (rossz, jó, kiemelkedő és remek) mű született és jelent is meg. Ha ezt a prosperitást egyenes vonalban felfutó folyamatnak, az akkor aktuális haladásnapló szerint való fölfejlődésnek néznénk, éppúgy tévednénk, mint ha ma nem látnánk meg az intézmények leépülését és megszűnését, a folyóiratok és a könyvkiadás termésének csökkenését, vagyis azt, hogy a [hetvenes] évtized végétől a folyamatok, ezek sem egyenes vonalban, de megfordultak, a perspektíva szűkül, a visszaszorulás általános.”60

A szellemi ember személyes elszigeteltségéből pedig csak kevesen voltak képesek kitörni úgy, mint Gáll Ernő, akinek lételeme volt az állandó szellemi készenlét, a friss eszmecsere és a folyamatos önreflexió. Sepsiszentgyörgyön ekkoriban úgy tapasztalta, hogy „Ő [Veress Dániel – Cs. M.] – állítólag – teljesen »visszavonult« a világtól és senkivel sem tart kapcsolatot. Az Ilia-jelenség, amelyet egyébként kritikailag és sajnálkozva [Fábián] Ernővel is megbeszéltünk, úgy látszik, nem ismer országhatárokat. Itt azonban a szindróma sokkal súlyosabb, és a közösség szempontjából sokkal veszélyesebb. Elősegíti az atomizálásra késztető hatalmi impulzusokat.”61

Az oly gyakran élőszóban is emlegetett „Ilia-effektust”, „Ilia-jelenséget” Gáll Ernő később így határozta meg: „Az Ilia-jelenség rendhagyó volta nem kizárólag a kulturális nyilvántartás és – mondhatni – menedzselés területén jelentkezik. Nem is csupán annak az átfogó kataszternek okán, amelyet virtuálisan létrehozott. Teljesítménye az erkölcs dimenzióiban is kiemelkedő. Nemcsak pedagógiai éroszának kisugárzására gondolok, hanem arra, hogy az atomizálódás, az általános értékvesztés, az embereket összefűző szétzilálódásának tegnapi és mai körülményei között válaszai, amelyek kiszámítható pontossággal érkeztek, soha nem gyengülő figyelme és figyelmessége az »emberiesség védte bensőség« meleg légkörét tartják fenn. Egy megrendült, de még valahogy működő erkölcsi rend létét sugallják. Bizonyos kulturális folytonosságot szavatolnak. Erőt, önbizalmat kölcsönöznek. […] Morális értékűnek és jelentésűnek érzem az Ilia szemléletéből, magatartásából, állásfoglalásából kiszűrhető józanságot, tárgyilagosságot, de ugyanígy minősíthető szerénysége és elvszerűsége is. Modellértékűnek vélem a nemzeti elfogultságokkal, előítéletekkel, mindenfajta nacionalizmussal szembeni kérlelhetetlenségét, s azt az őszinte érdeklődést, nyitottságot és párbeszédre való készséget, amelyet a román művelődés és jeles képviselői iránt mindig is tanúsított.”62

„A Musil–Krleža-cikknek a helybéli csend után mégis támadt némi visszhangja – írta naplójába Gáll Ernő 1987 tavaszán. – Természetesen Méliusz jelentkezett dicsérettel, de megszólalt Bosnyák István is, aki évek óta hallgat. Levélben reagált Horváth Bandi, Ilia Mihály is.”63 Ilia ezt írta: „Az Utunk új számában olvastam el tanulmányodat, és egyre az jár az eszemben, milyen jó is lett volna ez nekem. Kivágtam az írást, és elküldöm majd a vajdaságiaknak is.”64

A nyolcvanas évek második felében Gáll Ernő egyszerre szenvedett a diktatúra növekvő fenyegetésétől és a teljes izolációtól, következésképpen magyarországi kapcsolatainak majdnem teljes megszakadásától is, miközben saját korábbi működésének kíméletlen önrevíziója is érlelődött. „Az elmúlt napokban újabb rossz hírek, fejlemények nyomasztottak. Az ismert folyamat – szinte feltartóztathatatlanul – halad előre. A jövő iskolaév előkészítése, az egyetemi felvételik stb. mind erre mutatnak. Viszonylagos elszigetelődésemnek is több jele volt. Másfél hónapja nem került kezembe friss magyarországi sajtó, ami a képviselet indolenciáját, tehetetlenségét is jelzi. Általában kerülnek, ami természetesen csak részben rossz. A könyvem65 szétküldött példányaira még konvencionális visszajelzések is nagyon gyéren érkeztek. Köztük például Ilia érthetetlen (és bántó) módon hallgat. Ezek a jelenségek hol jobban, hol kevésbé foglalkoztatnak, bántanak. Nehezen tudom azt a sztoikus álláspontot kialakítani, amely – a munkára koncentráltság jegyében – közömbösíthetne az elmaradásokkal, figyelmetlenségekkel stb. szemben. De el kell jutnom ide, s ezt a sztoicizmust ugyanakkor egy sértődéstől mentes, nyitottabb, kezdeményezőbb attitűddel kell kiegészítenem.”66 Nemsokára ezt jegyezte fel: „Hosszú szünet után – felszólításomra – Ilia is válaszolt. Nyugtázta szűkszavúan a könyv vételét, említette, hogy Huszár Tiborékkal rólunk is beszéltek stb. Sajnos, tényleg már nem a régi. Valami eltört benne.”67

Gáll Ernő többször is szomorúan utalt arra, hogy magyarországi barátai és ismerősei ekkortájt „általában kerülik”, noha az egykor oly gyakori, jó hangulatú beszélgetések megritkulása nem az ő negligálásával, hanem általában a régebben rendszeresebb erdélyi utazások kényszerű megritkulásával függött össze. Ezt maga is tudta, mégis rosszul esett neki. „Ma fejeztem be az Alföld 1987/12. számában megjelent Csapody-tanulmány olvasását. A szerző, aki hosszú évek óta kerül, hatalmas információs anyag birtokában elemzi az erdélyi magyar irodalom, írásbeliség újabb hullámait. Mindenkit ismer és értékel, köztük az én munkámat is. Ezt írja: »…Bretterrel együtt korszakos jelentőségűnek bizonyultak ugyanebben az időben azok a kérdések is, amelyeket G. E. erkölcsfilozófiája vetett fel. A sajátosság méltóságának új etikai, irodalmi és politikai kategóriája, amelynek metaforái Farkas Árpád, Sütő András vagy Szász János és a náluknál évtizedekkel fiatalabbak műveiben is (valódi metaforikussággal vagy sokszoros áttételekkel) gyakran megjelennek – mint magatartásmodell nyilvánvalóvá tette, hogy […] az egyéni méltóság mai növekvő értékét főként a kollektív méltóság kiteljesedése biztosíthatja…« stb.

Tanulság: a találkozások gyakorisága, az érintkezés nem abszolút ismérve annak, hogy másoknak mit jelentünk. Főként szellemi síkon, ami viszont döntő. Persze a kapcsolatok személyi intenzitása nagyon jól összeegyeztethető a szellemi nexusokkal. Példa rá Székely András Bertalan, aki a Magyar Nemzet január 23-i számában közölt interjújában68 rám is hivatkozik egy idézet erejéig. Igaz viszont az is, hogy az ilyen természetű hivatkozások sem egyedüli kritériumai az igazán jó, hiteles emberi kapcsolatoknak. Vigyázni kell, nehogy eluralkodjék rajtunk az egocentrikus, mániákus szemlélet, amely az »emberiséget« két részre osztja: kik szeretnek és kik fumigálnak. Ez nagyon veszélyes csapda.”69

1989–1990, a kommunizmus európai összeomlása – Magyarországon az MSZMP végórái, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai és a rendszerváltoztatás „törvényes forradalmának” eseményei, Romániában pedig „a házaspár” kivégzése és a Ceauşescu-nómenklatúra másodvonala által szervezett véres puccs, ami a csupán Temesváron valóságos s részben Kolozsváron is „igazi” forradalom reakciója volt – természetesen Ilia Mihály életét Szegeden s Gáll Ernőét is Kolozsváron rövidesen minden viszonylatban átalakította. Gyökeresen megváltozott az addigi világ és benne az ő körülményeik is, de nem ők maguk. Azokban a hetekben-hónapokban nem csak reménykedtek, de aktivitásuk is új lendületet kapott, bár a csalódások is mindkettőjüket hamarosan utolérték. Tele voltak az új tervekkel és a régi reménységgel, miként Páskándi Géza is: „Az igazi, teljes szabadság első négy esztendeje (1990–1994) volt a legboldogabb eseménysor eddigi életemben. Leszámítva – nyilván gyermekkorom egy-egy időszakát.”70

Ilia Mihály is sok mindenben csalódott, néha keserűen szomorú volt. Ő sem a politikai restaurációtól tartott, hanem a tehetségtelenségtől és a kontraszelekciótól, a diktatúra évtizedeinek mérhetetlen terhet jelentő örökségétől és attól, amit Szörényi László emlegetett egy, a régi Mozgó Világról szóló beszélgetés során, ti. hogy a lap „nem volt hajlandó részt venni az Aczél-féle kultúrpolitika legnagyszerűbb találmányának […], tehát a népies-urbánus ellentétnek az élesztgetésében”.71 Ilia demokráciafelfogása és értéktisztelete pedig nemcsak a politikai acsarkodásokat, de az irodalmi szekértábor-szembenállásokat is kizárta.

Gáll Ernő, aki már jóval 1989 előtt nyugalomba vonult, 1990 első hónapjaiban maga is kivette a részét a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kolozsvári létrejötte körüli munkából, részt vett az autonómia-vitákban, sőt a rövidesen megalakuló Bolyai Társaság alapelveinek kidolgozására is Brassó utcai lakásában került sor. Ezek a hetek-hónapok számára is a tevékeny várakozás időszakát jelentették, miközben mohón figyelte a magyarországi politikai változásokat, várta a híreket. „Tegnap találkoztam Kántoréknál Pomogáts Bélával, Csiki Lászlóval, Kocsis Istvánnal és Csapody Miklóssal, akit hosszú évek óta nem láttam. Megérkezett Csoóri [Sándor], Bodor [Pál] és állítólag Tamás Gáspár Miklós. Du. Jakó lakásán elhatároztuk az Erdélyi Múzeum Egyesület újraalakítását, keretében egy nemzetiségtudományi intézet is működne. De honnan lesz erre pénz? Este a tévében románul és magyarul (Domokos [Géza]) felolvasták a Nemzeti Megmentési Front közleményét a kisebbségpolitikáról, amely az adott helyzetben a legjobb. Nemzetiségi törvényt és minisztériumot, alkotmányos garanciákat és helyi autonómiát helyez kilátásba. […] Ma reggel [január 7-én – Cs. M.] – sokévi távollét után – meglátogatott Csapody Miklós barátjával, Alföldi Lászlóval. Mindketten a Tabajdi [Csaba]-féle kisebbségügyi osztályon dolgoznak Pozsgay [Imre] égisze alatt.72 Józan, rokonszenves fiatalember maradt, aki – barátjával együtt – sok kockázatos missziót hajtott az utóbbi években végre. Esetleg – állítja – ő lesz a kolozsvári főkonzul, ami kitűnő megoldás lenne.73 A magyarországi viszonyokról elmondott véleménye nem valami kecsegtető. Abban az országban nem sok babér fog teremni számomra. […] Csapody, előtte pedig Vass Csaba megjelenése, a velük folytatott beszélgetések főként a pesti helyzetre, a közös ismerősökre vonatkoztak, s így újabb ösztönzést adtak a félbemaradt magyarországi retrospektíva folytatására.”74

Ugyancsak 1990 Magyarországon és Erdélyben egyaránt igen mozgalmas januárjában „Csoóri átutazott többedmagával Kolozsváron, nem hívott fel, de ez érthető, hisz nem vagyok számára annyira érdekes és fontos – írta naplójába. – Pesten csak hosszas huzavona után találkoztunk. […] Akkor még a Demokrata Fórum vezércsillaga volt, de változatlanul kedves, okos, szerény és józan emberként nyilvánult meg. Nagyon megnyugtató volt számomra erről meggyőződni, mert Hegedűs [B. András] már az MDF-ben érvényesülő nacionalizmussal, antiszemitizmussal riasztott. Azóta Csoóri visszavonult az MDF közvetlen irányításától, az elnök Antall József, aki Bodor szerint is rendes ember. Az SZDSZ és a Fidesz, valamint az MDF között viszont dúl a harc, amelyben a régi népies–urbánus ellentét jelentkezik ismét. Erről írt legutóbbi levelében (sok keserűséggel) Ilia is.”75 Ilia a többi közt ezt írta: „A nagy nyilatkozásokban egyre jobban, sőt most már szerintem manifesztáltan is újraébredt és kinyilatkoztat[tat]ott a népi–urbánus ellentét. Mit tegyek? Szeretnék egy olyan törzset találni, amelyikben az a törvény, hogy ha hülyeséget követ el az ember, akkor megsemmisül. Nem végzik ki, a saját hülyesége semmisíti meg. Nem jó ilyen bolondok közt ütközőkőnek lenni.”76

„Ma jött meg Hegedűs B. András levele és Litván Gyuri képeslapja, mindketten a Valóságban megjelent Tánczos-visszaemlékezést77 dicsérik – írta a naplóban Gáll Ernő 1993. január 13-án. – Ugyanez volt a véleménye Huszárnak és Iliának is.”78 Ilia pedig nemcsak reflektált, hanem „tanítványi hálózatát” is tovább működtette: „Ilia írt, hogy Füzi [László] várja szerkesztőségi naplóm felajánlott részletét,79 és betegségem hírére kérdezi, miben segíthetne. Remek ember. Olvasgatom a nyolcvanas évek elején feljegyzetteket. Félelmetes a nagy külső és belső (Rácz Győző részéről ért) nyomás. Közben pedig a barátok (?) – mint pl. Huszár [Sándor] és Tóth Sándor, a hetvenes években Méliusz támadásait is el kellett viselnem. Ma viszont ezek az emberek – igaz, a távolból – ismét »közel állnak« hozzám. Mennyire őszinte ez a viszonyulásuk? És a Méliuszé?”80

„A Valóság – fájdalom – tényleg átalakulóban/megszűnőben van. Visszaküldtem az írásom korrektúráját, hátha még napvilágot lát. Füzi írt, hogy vállalja a Csipkerózsika-vita feldolgozását, Ilia viszont kelletlenül válaszolt arra a kérésemre, hogy kérdezze meg a Tiszatáj új szerkesztőjét, érdekelné-e őket a román nemzeti ideológiáról szóló esszé. A szöveget most gépelik az RMDSZ-nél, de még nem tudom, mi lesz a sorsa.”81 Ilia Mihálynak a Tiszatáj régi-új gárdájához való viszonyát, illetve véleményét a lap kényszerűen többször is megváltoztatott profiljáról és teljesítményéről Gáll Ernő pontosan ismerte, mégis bízott benne, hogy három évvel az átalakulás kezdetei után már megváltozott a helyzet. Nem is Ilia Mihály „kelletlenségétől” tartott, inkább azoktól az újabb, kiszámíthatatlan akadályoktól, amelyekkel (más jellegű nehézségekkel, mint korábban) még egy sima kéziratügyben is meg kellett küzdenie. Hamarosan azonban „Válaszolt Ilia, aki leszögezte, hogy nem terhes számára írásom elhelyezése, de mindenféle »diplomáciai« követelményekre kell tekintettel lennie a Tiszatáj szerkesztőségében. Kell nekik a román nemzeti ideológiáról szóló tanulmány.”82 „Írtam Iliának,83 akinek éppúgy a barátok eltávolodásával kell szembesülnie, mint nekem. Pedig ő sokkal fiatalabb és karizmatikus »Mester« volt tanítványai számára.”84

Miután A nacionalizmus színeváltozásait nekem is elküldte, miként több mint tizenöt évvel azelőtt, Ilia Mihály szemináriumán a Tegnapi és mai önismeretről85 – akkor, 1994 nyarán a rádióban erről a könyvről is beszámoltam. „Ma reggel nem hallgattuk a Vasárnapi Újságot, s így elmulasztottuk Csapody könyvemről felolvasott méltatását86 is – jegyezte föl Gáll Ernő 1994. augusztus 28-án. – Balogh Edgár szerint »komoly és szép« volt. Furcsa, hogy Ilia szerint Csapody Miklós a szélsőjobb felé orientálódik, eközben viszont könyvemhez pozitívan viszonylik. Írtam neki, és kértem, küldje el a szövegét.”87

Az Forrás „Ilia-számáról”, melyben már idézett, Az Ilia-effektus… című írásával maga is szerepelt, 1994. szeptember 1-jén Gáll Ernő ezt írta: „Napok óta olvasgatom a Forrás különszámát, amelyet Ilia 60. születésnapjára szerkesztettek, Mihályt az egekbe emelik, de nagyon meggondolkoztató, hogy hosszú évek óta nem ír semmit (azelőtt sem alkotott rendkívülit az irodalomkritikában), a Tiszatájat pedig három évig vezette.88 Valóban rendkívüli kapcsolatfenntartó-levelező, szervező tevékenysége. Példátlan a nyitottsága, embersége. Elvszerűsége, hűsége stb. Én nagyon sokat köszönhetek neki.”89

Az immár valóban szabad utazások korszakában, 1994. december 12-én „Tőkei [Ferenccel] és  Szerdahelyi [Istvánnal] autón mentünk Szegedre, ahol – szervezési ügyetlenségek, bizonyos tehetetlenség ellenére – Szabó Tibornak sikerült a Lukács-konferenciát tető alá hoznia. Ott volt Ilia és Lengyel András is. Előadásomat itt is jól fogadták.”90 Noha amint láttuk, Gáll Ernő a fordulat hónapjaiban mindenben az alakuló RMDSZ és a kolozsvári értelmiségi szerveződések rendelkezésére állt – 1995-ben, amikor kommunista múltjával való szembenézésének könyve, a vallomásos Számvetés is napvilágot látott, már úgy ítélte, hogy „Botcsinálta marginalizálódásomat azóta korom és egészségi állapotom is indokolja. Rájöttem arra is, hogy hiányoznak belőlem a jelenlegi »profi« politizáláshoz szükséges képességek. Ehhez nincs megfelelő alkatom. A jelenben – mondta Balázs Sándornak 1995 júliusában –, amikor a politikum szférája egyébként is elkülönül a tulajdonképpeni értelmiségi tevékenységtől, amikor […] megjelent a hazai magyar »politikai osztály«, a magam tennivalóit a múlt kritikai és – nyilván – önbírálati feldolgozásában, a tanulságok levonásában látom. Későn – sőt mondhatni –, nagyon későn elsodródtam a független kritikai értelmiségi státusába. Talán ezzel kapcsolatban is elmondható: jobb későn, mint soha. Mindenesetre, a sok vergődés után, ma már tudatosan vállalom ezt a szerepet.”91 Másfél évvel később, noha az ugyancsak jelen volt Ilia Mihályt nem említi, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Korunk-emlékülésen „Találkoztam Csapody Miklóssal, aki a rendezvény keretében megtartott politikai kerekasztalon vett részt. Melegen üdvözöltük egymást.”92

„Megjelent a Tiszatáj 7. számában a Miskolczy Ambrus könyvéről írt recenzióm, amely már a Helikonban is napvilágot látott. Hosszú hallgatás után (miután reklamáltam), levelet kaptam Iliától, aki változatlanul mindenről és mindenkiről mindent tud. Így például ő már jelezte is, hogy a Miskolczy-féle recenziót annak idején látta a Helikonban.”93

A kilencvenes évek derekától Gáll Ernőt már a betakarítás teendői is mind jobban foglalkoztatták: „Felhívott Gálfalvi Gyuri is Vásárhelyről. Elfogadta ajánlatomat, hogy válogatást közöl levelezésemből. Áprilisban – születésnapomra – kívánja közölni. Elküldtem néhány Ilia-levelet az én válaszaimmal.”94 Naplójában a levélválogatás megjelenését is nyugtázta: „Túl vagyok a [nyolcvanadik] születésnapommal kapcsolatos stresszeken. Talán kevésbé volt kínos, mint előre képzelhettem. Kántor [Lajos] – a Korunk szerkesztőségében – baráti-kollegiális összejövetelt kezdeményezett, amely jó hangulatú volt. Kevesen jöttek el, aminek az is oka lehetett, hogy Kántor – úgy éreztem – »diszkréten« kívánta az ügyet rendezni. Ez valahol nekem is megfelelt… […] Sokan hívtak fel telefonon, több levelet is kaptam [Ilia Mihálytól is95]. […] A kolozsvári napilap egy első oldali hír formájában tette publikussá, hogy ennyire vén lettem, a Látó pedig megjelentette az Iliával folytatott levélváltásom néhány episztoláját.”96 Kevéssel ezután, „Pénteken, [április]11-én a Duna-tévé Közép-Európai Magazin c. rovatában (rövidítve) közvetítették az interjúmat. Bevezetőjében Balogh Júlia »még mindig meghatározó személyiség«-nek titulált, ami természetesen nem igaz. [Szilágyi] Julika és Szegő Kati jónak találták – közvetlen, természetes és őszinte megnyilvánulásként értékelték. Az adás és pl. Csapody gratuláló sürgönye azt jelzi, hogy – a Korunk hetvenes évekbeli teljesítménye, önismereti törekvéseim alapján – Magyarországon »konzervatív« körökben is változatlanul elfogadnak.”97

Amint nekem is többször (és fölöslegesen) kifejtette, Gáll Ernőt nem valaminő eltúlzott, személyes hiúság, hanem a teljesítmény visszhangjának szellemi igénye vezette művei fogadtatásának számontartásában. Ez, illetve a hetvenes évek óta már „felnőtt” fiatalabb barátainak számontartása, pályafutásuk figyelemmel követése és az irántuk táplált várakozások késztették többünk gyakori emlegetésére és a felőlünk való érdeklődésre is. Azért örült mindig olyan nagyon az „új világban” még inkább megritkult kolozsvári-budapesti „összefutásoknak” is, mert fürkésző tekintete nemcsak „ellenőrizni” akarta várakozásainak teljesedését. Nemcsak önreflexió és önkritika, különleges szellemi nyitottság és beleérző fogékonyság lakott benne, hanem mérhetetlen szeretet is.

Ezért, a teljesítményvisszhang és az érzelmi kötődés miatt írta ezt is naplójába: „Érdekes, hogy »konzervatív« népnemzeti körökben továbbra is számon tartják a hetvenes években kifejtett elméleti-szerkesztői munkásságom. Ez nyilvánult meg a Csapodyval való találkozásunkkor is, akivel a könyvnapi sátrak előtt futottunk össze. Újból az a benyomásom támadt, hogy jól kommunikálunk egymással. Megállapodtunk abban, hogy a közeljövőben meglátogatjuk őket.”98

1998. január 8-án „Írtam – Ilia közvetítésével – a Tiszatájnak, és megkérdeztem, érdekli-e őket Cseke Péter új könyvéről99 készítendő reflexióm.”100 Júniusban azt jegyezte föl, hogy „A Fidesz kongresszusán jelen volt Tőkés [László] és Markó [Béla] is. Kérdés, hogy tényleg mit jelent majd az RMDSZ életében a magyarországi jobboldali kormány. A lapok szerint Csapody kerül a HTMH [Határon Túli Magyarok Hivatala] élére, ami (számomra is) kedvező megoldás.”101

„Az utóbbi időben egyre szkeptikusabbá válok publicisztikai tevékenységem visszhangját, illetve tudományos vizsgálódásaim értelmét illetően – írta 1998. szeptember 29-én. – Ezt a kételyt objektív okok (a könyvpiac összezsugorodása, a lapok ellehetetlenülése stb.) is indokolják. Az utóbbi napokban viszont kései, kedvező visszhangok is jutottak vissza hozzám. Ilia elküldött egy vidéki magyar folyóiratot, amelyben Varga Imre ismert és kitűnő magyar szobrász hosszabb részt idéz Bűnvalló irodalom: pró és kontra című régebbi írásomból.”102 Ilia Mihály 1998. szeptember 21-én kelt levele mellett ugyanis a Somogy 1989. szeptember-októberi számát is elküldte neki, benne Varga Imre A „Kor hajósa” című írásával, amelyben Gáll Ernőtől e sorok olvashatók: „az ember csak nagyon nehezen és távolról sem károsodás nélkül vészelheti át az állandósult embertelenséget. A szellem belső menedékei nem sokáig állják a hatalmasabb, nyers külső erők nyomását. Az alkotáshoz nem csupán a meditáció csendjére, hanem távlatokra, serkentő közösségi elvárásokra, a szüntelenül változó élettel való szerves kapcsolatokra van szükség.”103

Gáll Ernőnek utolsó olyan bejegyzését, amelyben Ilia Mihályt említi, az 1999. július 27-i napról szóló események közt találjuk: „Percekkel ezelőtt hozta el a postás a Bosnyák válogatásában megjelent Sinkó-verseskötetet.104 Nagyon meleg dedikációban köszöni meg az előző könyvéről írt recenziómat. Nagy örömöt okozott a »hadifogságból« szabadultan írt életjelekkel. Úgy látszik, nem minden régi kapcsolat megy tönkre. Bosnyák évek óta tartó rejtőzködő hallgatását nem tudtam megmagyarázni magamnak (Ilia sem), és már az egész viszonyt elparentáltam.”105

Gáll Ernőnek azonban, miként mindvégig oly sokakban, sem Bosnyák Istvánban, sem pedig Ilia Mihályban – akit magához még közelebb érzett – sohasem kellett csalódnia, és Iliának sem őbenne. Az a kölcsönös szellemi felfedezés, amely kettejüket már jóval az első találkozás előtti időből majd negyven esztendőn át összekötötte, így mélyülhetett igazán olyan bensőséges és tartós barátsággá, amely a földrajzi távolság és az elszakítottság kényszereinek, a politikai diktatúrák lakatjának és a hallgatások miatti kétségeknek a próbáit is kiállotta. És miközben önzetlen rokonszenvükkel ajándékozták meg egymást, olyan szellemi és lelki kapcsolat kötötte össze őket, amelyben mindkettőjüknek igaz öröme telt, és amely az egyetemes magyar irodalomnak és kultúrának is a hasznára vált.

Függelékként még két kisebb, Ilia Mihályt érintő, pontosan húsz esztendeje történt, tehát ma már ugyancsak irodalomtörténeti „organizálásról”.

Az első: 1984. szeptember 29-én Szegeden, az Ady téri bölcsészkar auditóriumában irodalmi estet rendeztük, Ilia Mihály ötvenedik születésnapját köszöntve. Irataim között csak ennyi maradt erről: „Időpont: szept. 29. szombat, este 7–8. Versekkel szerepelnek: Szepesi Attila, Veress Miklós, Baka István, Belányi György, Zalán Tibor, Géczi János, Zelei Miklós, Hévizi Ottó, Szijj Ferenc.” És a versek kéziratai: Szepesi Attilától a Gyertyaszentelő és a Sorok egy álmoskönyvből, Veress Miklóstól A CLIII. zsoltár, Baka Istvántól az Ilia Mihálynak ajánlott Döbling-ciklus I. és II verse, Belányi Györgytől az Érintő és a Rondó, Zalán Tibortól az Igor Stravinsky álma Bartókról és a Kitelelések, Géczi Jánostól A búcsú és a Lázár, Zelei Miklóstól pedig az ugyancsak az ünnepeltnek ajánlott Élve maradsz és a Magyar Ilona. Hévizitől és Szijjtól kéziratom nem maradt meg. Verseiket a költők maguk olvasták föl.

A második: „FELHÍVÁS! Ilia Mihály 50. születésnapjára emlékérem készült, melyet 1984. szeptember 29-én átadtunk az ünnepeltnek. Az érmet KŐ Pál, ill. neje, PÉTERFY Gabriella szobrászművészek készítették. Az emlékérem ára 7000 Ft volt. (Igaz, a további példányok – megrendelés esetén – már csak 600 Ft körüli összegbe kerülnek.)

Ezt a 7.000 Ft-ot gyűjtés formájában kívánjuk előteremteni. Kérjük, hogy szíveskedjetek e célra adakozni és ezt a jelen íven föltüntetni. A fölajánlott összeg – lehetőleg az októberi fizetésből – elküldhető Csapody Miklós címére (1119 Bp. Fejér Lipót u. 63. VIII 62. vagy: Országos Széchényi Könyvtár, Bp. Múzeum u. 3. I. em.)”

Az íven a következők sorakoznak:

1. Apró Ferenc – 500 forint; 2. Csapody Miklós – 500 forint; 3. Lengyel András – 500 forint; 4. Bíró Zoltán – 500 forint; 5. Beke Mihály – 200 forint;  6. Füzi László – 500 forint; 7. Géczi János – 500 forint; 8. Kovács András 500 forint; 9. Monok [István]/Keveházi [Katalin] – 500 forint;10. Szigeti Lajos Sándor – 500 forint; 11. Zalán Tibor – 500 forint; 12. Baka István – 500 forint; 13. Balla Gyula – 200 forint; 14. Belányi György – 300 forint; 15. Szepesi Attila – 500 forint; 16. Temesi Ferenc – 500 forint

Emlékezetem szerint az arcképes bronz emlékérem ötlete Apró Ferenctől származott, az „organizálást” (Kő Pál felkérését, a fönti pénzek begyűjtését stb.) magam végeztem. Emlegetett barátaink közül Baka István költő (†1995) és Balla Gyula irodalomtörténész (†2000) ma már nincs közöttünk.

Budapest, 2004. június 25.

JEGYZETEK

  1. Gáll Ernő: Napló 1. 1977–1990. Sajtó alá rendezte Gáll Éva és Dávid Gyula. Az előszót írta Gálfalvi Zsolt. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. és Napló 2. 1990–2000. Uo. 2003. Gáll Ernőt egykori buchenwaldi fogolytársa, Fränkel Dávid titulálta „könyveket »organizáló« muzulmán”-nak, l. Napló 2. 154 (1992. augusztus 19.), 524.

  2. Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve. Vázlatféle Ilia Mihályról. Forrás, 1994/9. 56.

  3. „Lényegében erről szól e napló. A kommunistaságról. Hogy miért és hogyan lesz és miért, hogyan és nem utolsósorban: meddig marad kommunista a huszadik században egy európai műveltségű, szelíd, tudós ember, aki melleslegesen zsidó származású erdélyi magyar.” Bächer Iván: Zsákútinapló. Népszabadság, 2003. július 5. 11. Gáll Ernő fő művei közé azonban nemcsak a Korunk általa szerkesztett évfolyamai tartoznak, hanem nevezetes könyvei: a Tegnapi és mai önismeret (Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1976.) a Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1978.), a Pandora visszatérése (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1979.), Az erkölcs dilemmái (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1981.), Az ezredforduló kihívása (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986.), a Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések (Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987.), A nacionalizmus színeváltozásai. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1994.), a Számvetés (Komp-Press–Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár, 1995.) és A felelősség új határai. Napvilág Kiadó, Bp., 1999.) is.

  4. Gáll Ernő és Ilia Mihály levelezéséből. Látó, 1997/4. 61

  5. Gáll Ernő: Az Ilia-effektus – Erdély felől nézve. Forrás, 1994/9. 40.

  6. …egy-egy levél is megtenné” Szerkesztői asztal. Korunk, 2003/8. 34.

  7. Kántor Lajos: A kapu. Ház, utca, város (ország). Családregény-vázlat naplókkal, levelekkel hitelesítve. Balassi Kiadó–Polis Kiadó, Bp.–Kolozsvár, 2004. 123.

  8. Uo. 207.

  9. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 61.

10. Kántor Lajos: „…egy-egy levél…” 35.

11. Zsoldos Sándor: Juhász Gyula, az episztolográfus. Szempontok az irodalmi levelezés vizsgálatához. In: Írások Péter László 70. születésnapjára. Szerk. Apró Ferenc és Gyuris György. A Somogyi-könyvtár kiadványai 36. Szeged, 1996. 121–122.

12. Gáll Ernő a Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében függelékeként megjelent, 1977. július 2.–1984. október 19. között kelt naplófeljegyzéseiben (Feljegyzések a szerkesztőség életéből) Ilia Mihályt nem említi. Gáll Ernőnek levelei is kiadásra várnak a Polis Kiadónál – Cs. M.

13. Gáll Ernő: Az Ilia-effektus… 41

14. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 62.

15. A Kádár-korszak második felének kultúrpolitikájáról l. Révész Sándor: Aczél György és korunk. Sík Kiadó, Bp., 1997. és Alexa Károly: A „T” a tét. Aczél György, a kultúrpolitikus. In: Száz rejtély a magyar kommunizmus történetéből. Szerk. Halmos Ferenc. Gesta Könyvkiadó, Bp., 2004. 164–165. A Tiszatáj második „lefejezéséről” (1982) l. Csapody Miklós: „Budapest. Életem akadémiája.” Emléksorok Páskándi Gézáról (1933–2003). Korona Kiadó. Bp., 2003. 29–31. A harmadikról pedig (1986) Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada 1947–1997. Somogyi-könyvtár. Szeged, 1997. Szeged múltjából 5. 124–152., Németh György: A Mozgó Világ története 1971–1983. Palatinus, Bp., 2002. 114–134., Révész Sándor: i. m. 358–359. és Müller Rolf: Tisza(táj)szabályozás. Egy folyóirat az ár ellen. In: Száz rejtély… 198–199.

16. Gáll Ernő: Az Ilia-effektus… 40. Ilia Mihályt 1972 márciusában, a Tiszatáj 25. évfordulója alkalmából Ilku Pál művelődési miniszter „a szerkesztőség legrégibb munkatársaként” köszöntötte, mint aki „közel másfél évtizedes odaadó szerkesztői munkájával és értő kritikusi tevékenységével hozzájárult ahhoz, hogy a folyóirat szocialista irodalmunk megbecsült műhelyévé fejlődött”. Ilia kevéssel ezután József Attila-díjat kapott, majd pedig kinevezték főszerkesztőnek, l. Lengyel András: Egy irodalomszervező… 73. Távozásáról l. Gyuris György: i. m. 106–108. Az utolsó Tiszatáj-szám, mely még a nevét viselte, az 1975/2. volt.

17. Az Ilia-effektus… 40–41.

18. „III 25. Csapody Miklós I. éves bölcsészhallgató a tavaszi szünetben Romániába kíván utazni. Ilia Gáll Ernőnek, Incze Lászlónak, Ötvös Gyulának, Jakabos Ödönnek és Veress Dánielnek küldött vele könyveket.” Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: „Subások” fn. ügyben alkalmazott op. technika útján keletkeztetett anyagokból. Összefoglaló jelentés. Szeged, 1975. április 21. 8. ÁSZTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) Csongrád megyei Rfk. III/III. Osztály. Személyi dosszié. 31-Sz-9885. „Szerkesztő”. Megnyitva: 1986. IV 8., lezárva: 1989. 05. 09. 0-1978/5. 115.

19. Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: „Subások” fn. ügyben. Feljegyzés. Szeged, 1976. április 12. ÁSZTL uo.

20. „a befolyása alá került hallgatók fanatikusan hajtják végre [Ilia Mihály] megbízásait, pályaválasztásukat is e politikai tevékenység szolgálatába kívánják állítani. Hasonló céllal »futárként« többször járt Erdélyben Csapody Miklós I. éves bölcsész […]”. Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: Dr. Ilia Mihály egyetemi adjunktus és társai ellenséges tevékenységéről. Összefoglaló jelentés. Szeged, 1976. január 21. 10. ÁSZTL uo. 183.

21. A „Dr. Ilia Mihály nacionalista hatása alá került fiatalok közül operatív céllal tanulmányozzuk Csapody Miklós, Ambrus Lajos és Kelemen Márton bölcsészhallgatókat, összegyűjtjük a rájuk vonatkozó információkat. Az anyagok birtokában döntünk arról, hogy nevezettek közül kiket használunk fel operatív, illetve az ellenséges tevékenység jogi bizonyítása céljából.” Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: „Subások” fn. bizalmas nyomozásban. Ellenőrzési terv. Szeged, 1976. november 8. 3. ÁSZTL uo. 215

22. Gáll Ernő: Új élmények – régi emlékek. Korunk, 1977/6. 479–480.

23. L. Zsugán István: Az emlékezés kényszere. In: Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994. Osiris–Századvég, Bp., 1994. 335-337.

24. Túlélő képek. Kántor László portréi. 34 erdélyi író vallomása. Héttorony Könyvkiadó. Bp., 1989. 29.

25. Gáll Ernő levele Ilia Mihályhoz. Kolozsvár, 1976. december 14. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 64.

26. L. Ilia Mihály leveleit Gáll Ernőhöz. Szeged, 1976. december 19. és december 23. Uo. 64–65.

27. Nélkülözhetetlen elmélet (Egy nemzedéki jelentkezés fenomenológiájához), l. a Kellék 2003/23. számának „Szövegek és körülmények” c. összeállítását (7–112.)

28. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1977. január 24. Napló 1. 406.

29. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1977. március 1. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 67.

30. Gáll Ernő levele Ilia Mihályhoz. Kolozsvár, 1977. március 21. Uo.

31. „Csapody Miklós bizalmas kapcsolata dr. Ilia Mihály egyetemi adjunktusnak, akit a BM III/III-4. Osztállyal közösen bizalmas nyomozás alatt tartunk. Tanára nacionalista befolyása alá kerülve széles körű romániai kapcsolatokat épített ki, gyakori romániai útjai során illegálisan ellenséges tartalmú könyveket, kéziratokat továbbít. Ezek egy része nyugati – köztük osztrák – emigrációs kapcsolataiktól származik. Ellenőrzött adataink szerint Csapody Miklós révén apja is szoros kapcsolatba került a bizalmas nyomozás alá vont célszeméllyel, dr. Bálint Sándor ny. egyetemi tanár »F«-dossziéssal, valamint romániai és jugoszláv [!] írókkal. Több személyt soproni lakásán is vendégül látott. [Csapody István] Hivatalos bécsi útját felhasználhatta emigrációs kapcsolatai bővítésére, illetve üzenetek, könyvek közvetítésére.” Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: Dr. Csapody István győri [soproni – Cs. M] lakos ügye. Győr megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály vezetőjének. Szeged, 1977. augusztus 17. ÁSZTL uo.

Miután 1977 augusztusában, a Kriterion Téka-sorozatában való kiadása reményében Gáll Ernőnek Szegedről magammal vittem szentkatolnai Bálint Gábor önéletírását, ezt követően pedig a román politikai rendőrség (is) szorosabb megfigyelés alá vont, november 5-én már nem a nemzetközi gyorssal, hanem kocsival mentem Aradra Bogdán Emillel, és onnan vonattal Kolozsvárra (Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: Dr. Bogdán Emil ügye. Átirat a Fejér megyei Rendőrfőkapitányságnak. ÁSZTL uo.

32. A Korunk szerkesztőségi helyiségeiben megtartott, nevezetessé és hagyományossá lett szombat délelőtti kiállításmegnyitók a Ceauşescu-éra legsötétebb éveiben is mindig emlékezetes magyar szellemi-társadalmi eseményt jelentettek. Ezeken az alkalmakon a kolozsvári magyar művészeti és tudományos élet legjava vett részt. A zenei és irodalmi műsorral kísért, a kiállító művészeket külön kis katalógusokkal is bemutató igényes tárlatok teljes dokumentációját (1973 márciusától 1986 júniusáig) Kántor Lajos adta ki Találkozások. Korunk Galéria címmel (Korunk Baráti Társaság–Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 1997.) – A Korunk-délelőttök az erdélyi magyar tudományos élet megszüntetett nyilvánosságának (bár szűkebb körű) újrateremtését szolgálta, nem volt azonos tehát az 1973-tól működő Korunk Galériával – noha mindkettő a szerkesztőség helyiségeiben tartotta rendezvényeit. (Szerk.)

33. Gáll Ernő: Csehi Gyula kultúrpolitikai törekvései. A Hét, 1977/45.

34. Napló 1. 19-20.

35. Napló 1. 396., illetve Gáll Ernő és Ilia Mihály… 76–77.

36. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 79.

37. Uo.

38. Próféták vagy szakemberek. Korunk, 1977/9. 691–701.

39. 1977. november 17., Budapest.

40. Bretter György (1932–1977) 1976. október végén, már nagybetegen járt Szegeden, útban Budapestre, az orvosi kivizsgálásra, Iliáéknál mégis egy egész délután és estén át vendégeskedett, ahol kettejük beszélgetéséből Bretter etikájának és filozófiai credójának, továbbá tanítványaihoz fűződő viszonyának körvonalai is kibontakoztak. Másnap délelőtt, útban az állomásra kísértem el a Kelemen utcába, ahol a bélyegkereskedőnél első világháborús, illetve trianoni felülnyomású ritkaságokat keresett.

41. L. Egyed Péter: Bevezető (amely szükségszerűen korfestményi elemeket is tartalmaz), Bretter és a tanítványok. Molnár Gusztávval beszélget Törzsök Erika és Tamás Gáspár Miklós: Bretter, Kolozsvár, hetvenes évek (Kellék, 2003/23. 7–11., 19–40., 41–43.) és Csapody Miklós: Értelem és remény. Tíz év fiatal erdélyi magyar irodalma. Alföld, 1987/12. 69–71.

42. Ilia Mihály levele Kántor Lajoshoz. Szeged, 1977. december 27. In: Kántor Lajos: A kapu 208.

43. Az erdélyi „Ilia-legendárium” egyik elhíresült anekdotája szerint Ilia egyszer képeslapon érdeklődött Kántorék farkaskutyája felől, miután a kolozsvári Igazság apróhirdetésében az utcanévről és a házszámról ráismert a hirdetőkre, akik így kerestek kölyök farkaskutyát. Az eset megtörtént.

44. Könyvészetét l. Gáll Ernő: Számvetés 237–238.

45. Gáll Ernő: Számvetés 155–156.

46. L. Gáll Ernő: Tánczos Gábor Erdélyben. In: Tánczos Gábor Emlékkönyv. Szerk. Ember Mária és Hegedűs B. András. 1956-os Intézet. Bp., 1977. 260-277.

47. Írjon Ön is írül. A Hét, 1978/35.

48. Gáll Ernő: Napló 1. 38. (1978. október 6.)

49. Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Szolgálati jegy. Szeged, 1979. június 12. A „Lajtai” fedőnevű titkos megbízottnak, útitársunknak a „Tömörkény” fn. „T”-lakásban adott szóbeli jelentéséből készült összegzés erdélyi utunk minden egyes napjáról beszámol, mellékelve azt a „Lajtai” által Kovásznán készített fényképet is, amelyen a házigazda, Szurkos István főorvos kertjében és társaságában Ilia Mihály, Fábián Ernő, Incze Sándor, két ismeretlen és Csapody Miklós látható. ÁSZTL BM III/III-4/c. „B” dosszié szám: H-12749. 4. kötet. 206. 0-19783/2. 27-29. Megnyitva 1979. V. 21.

50. Gáll Ernő: Napló 1. 62. (1980. április 20.)

51. Tánczos Gábor 1979. december 6-án öngyilkos lett.

52. Gáll Ernő: Napló 1. 67–68. (1980. október 1.)

53. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1982. április 30. Kántor Lajos: „…egy-egy levél…” 35.

54. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1982. július 27. Uo. 36-37.

55. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1982. október 24. Uo. 38.

56. Gáll Ernő: Napló 1. 158. (1985. április 29.)

57. Gáll Ernő 1985. április 14-i levelére Ilia Mihály május 22-én válaszolt, hosszú levelében kollégáinak betegsége miatt rá háruló, megszaporodott egyetemi teendőivel és felesége betegségével adta okát késlekedésének, l. Gáll Ernő: Napló 1. 439.

58. Gáll Ernő: Napló 1. 168. (1985. június 1.)

59. A főkonzulátus kiutasítását a Budapesten 1988. június 27-én, hétfőn a romániai falurombolás elleni tiltakozásként megtartott tüntetéssel indokolták. Ioan Totu külügyminiszter kedden, 28-án délután 17.10-kor kérette magához Szűts Pál bukaresti magyar nagykövetet azzal az ultimátummal, hogy a kolozsvári missziónak 48 órán belül, román idő szerint csütörtök 18 óráig el kell hagynia Romániát. A főkonzulátus bezárásáról l. még Szűts Pál és Vékás Domokos kolozsvári főkonzul emlékezéseit (Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944–1989. Szerk. Vincze Gábor. ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. 446–447.)

60. Csapody Miklós: Értelem és remény 69.

61. Gáll Ernő: Napló 1. 201. (1986. június 12.)

62. Gáll Ernő: Az Ilia-effektus… 41.

63. Gáll Ernő: Napló 1. 228. (1987. március 31.)

64. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1987. március 3. L. Napló 1. 453.

65. Az ezredforduló kihívása. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1986.

66. Gáll Ernő: Napló 1. 257. (1987. augusztus 2.)

67. Uo. 269. (1987. augusztus 28.)

68. Venczel József emlékezete. Interjú Domokos Pál Péterrel. Magyar Nemzet, 1988. január 23. és Honismeret, 1988/6. 37–42.

69. Gáll Ernő: Napló 1. 293. (1988. február 1.)

70. Páskándi Géza: Szimbiózisban a történelemmel. In: Méltó túlélés. Levelek, esszék, társadalompolitikai tanulmányok, interjúk (1978–1995). Hamvas Intézet, Bp., 2001. 8.

71. Valamit elvégezni. Szörényi László interjúja Kulin Ferenccel. Kortárs, 1990/8. 99.

72. Alföldi László, az 1988-ban kiutasított kolozsvári főkonzulátus munkatársa, a kilencvenes évek végén vezetője ekkor nem a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságán, hanem a Külügyminisztériumban dolgozott.

73. A kolozsvári magyar és a debreceni román főkonzulátusok újranyitásáról már a Budapesten, január első napjaiban megtartott magyar–román tárgyalásokon úgy esett szó, mint a minimális (legalább a „Ceauşescu előtti kapcsolatok szintjét” elérő) legelső lépések egyikéről. A megbeszélések első napján ez a Szokai Imre külügyminiszterhelyettes vezette magyar tárgyalócsoportnak, melynek magam is tagja voltam, első és legfőbb pontja volt. A Honvédelmi Minisztérium Ajtósi Dürer sori vendégházában megtartott tárgyalásokra azután került sor, hogy Horn Gyula külügyminiszter bukaresti kezdeményezésére román részről kedvező válasz érkezett. A kolozsvári Szabadság c. napilap 1990. január 31-i száma a főkonzulátusról már olyan hírt közölt, hogy a misszió „rövidesen megnyílik”. Folytatva munkámat a „Tabajdi-féle” kisebbségi titkárságon, januárban valóban megkezdtem a felkészülést a kolozsvári diplomáciai munkára, leendő főkonzuli működésemnek azonban részben a Magyar Demokrata Fórum XI kerületi szervezete képviselőjelöltségének elfogadása, márciusban pedig a marosvásárhelyi pogrom vette elejét. A magyar főkonzulátus újranyitására csak 1998-ban kerülhetett sor.

 74. Gáll Ernő: Napló 1. 333–334. (1990. január 6.) 1992. augusztusában ezt írta: Tőkés László „előterjesztett egy szöveget, amelyben az erdélyiek elhatárolják magukat az Erdélyi Világszövetség ülésétől. Az eredeti Zolcsák [Sándor]-féle felhívást Csapody is aláírta furcsa módon, de aztán nem ment el.” (Napló 2. 154.), 1992. október 17-én pedig: délután „feljött Csapody, Alföldi és Borsi-Kálmán Béla, valamint egy Bogdán [Emil] nevű, ([Gálfalvi] Zsolt szerint) szélsőjobboldali politikus. Kedvesek voltak. Csapody a réginek tűnt, különösen melegnek mutatkozott Borsi-Kálmán Béla, aki elhozta régi könyve angol változatát, s arra kért, hogy recenzáljam.” (Napló 2. 168.).

 75. Gáll Ernő: Napló 1. 334–335.

 76- Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1989. november 23., l. Napló 1. 477.

 77- Gáll Ernő: Az erdélyi magyar értelmiség 1956 után. Tánczos Gáborra emlékezve. Valóság, 1993/1. Ennek részlete jelent meg a Helikon 1993/5. számában Tánczos Gábor Erdélyben címmel, vö. Tánczos Gábor Emlékkönyv 260–277.

 78. Gáll Ernő: Napló 2. 190.

 79. Utóvédben. Feljegyzések a Korunk szerkesztéséről a nyolcvanas években. Forrás, 1993/5. 68-78.

 80. Gáll Ernő: Napló 2. 191.

 81. Uo. 254. (1994. január 28.)

 72. Uo. 256. (1994. február 10.)

 83. Ilia Mihály 1994. július 22-én kelt levelére Gáll Ernő július 30-án válaszolt, vö. Napló 2. 537.

 84. Gáll Ernő: Napló 2. 280. (1994. augusztus 1.)

 85. Ilia Mihály levele Gáll Ernőhöz. Szeged, 1977. szeptember 11. Gáll Ernő és Ilia Mihály… 73.

 86. A Kossuth Rádióban fölolvasott írás címe: Janus-arcképvázlat. In: Értelem és remény. Vasárnapi jegyzetek 1992–1998. Bp., 1998. 65–66.

 87. Gáll Ernő: Napló 2. 284.

 88. Lengyel András szerint „Főszerkesztőként mindössze szűk három esztendő – két teljes és két csonka évfolyam – adatott meg neki. Ez, ha egybekapcsoljuk főszerkesztő-helyettesi tevékenységével, s a Tiszatájat már 1971 tavaszától az ő teljesítményének látjuk, sem hosszú idő. De nem is annyira kevés. […] Ma már bizonyos, ez a rövid néhány év Ilia Mihálynak is elegendő volt egy jelentős folyóirat megteremtésére. Keze alatt a Tiszatáj nem csak, ahogy sokan állítják – az akkori legjobb magyar irodalmi folyóirat lett, nem csak irodalmi jelentőségre jutott. De, ma már bizonyos, átalakította kultúránkat, megváltoztatta a legitim magyar nyilvánosság szerkezetét, s olyan elemeket épített abba bele, amelyeket többé nem lehetett nem létezőnek tekinteni. Az etnikailag, nyelvileg és kulturálisan meglehetősen sokszínű, méhében súlyos történelmi kataklizmákat érlelő Kelet-Európa megjelent e legitim magyar nyilvánosságban. S tudatosult, ebben a térségben, az ország határain túl is, szinte mindenhol ott vannak a Trianon következtében leszakadt magyar tömbök. A probléma megoldása egy teljesen új globális orientációt igényel.” (Egy irodalomszervező… 73.)

  89. Gáll Ernő: Napló 2. 286.

 90. Uo. 299.

 91 Balázs Sándor: „…egy korszerű »baloldaliságot« megjelenítő irányzatra a romániai magyar érdekvédelemnek is szüksége van” (Gáll Ernő). In: A politika peremén. Tizenkét beszélgetés kolozsvári magyar értelmiségiekkel. Komp-Press–Korunk Baráti Társaság. Kolozsvár, 2004. 88.

 92. Gáll Ernő: Napló 2. 345. (1996. április 11.)

 93. Uo. 354. (1996. július 15.)

 94. Uo. 369. (1997. január 14.) A Látó 1997/4. számának Dokumentum rovata levelezésük 20 darabját közölte.

 95. Uo. 556.

 96. Uo. 375. (1997. április 8.)

 97. Uo. 376. (1997. április 13.)

 98. Uo. 410. (1998. június 5.)

 99. Metaforától az élet felé. Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság. Tanulmányok (1987–1997). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1997.

100. Gáll Ernő: Napló 2. 396. (1998. január 8.)

101. Uo. 411. (1998. június 8.)

102. Gáll Ernő: Napló 2. 431. Az említett cikket lásd in: Az erkölcs dilemmái. Esszék, tanulmányok. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár-Napoca, 1981. 163–176. és A sajátosság méltósága. Esszégyűjtemény. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1983. 185–207.

103. Gáll Ernő: Napló 2. 565.

104. Sinkó Ervin: A hontalanság évei. Kiadatlan versek 1914–1967. Szerk. Bosnyák István. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság. Újvidék, 1997.

105. Uo. 463.