Varga Gábor: Ungarn und das Reich vom 10. bis zum 13. Jahrhundert. Das Herrscherhaus der Árpáden zwischen Anlehnung und Emazipation

Varga kutatásának alaphipotézise értelmében a kortárs, illetőleg a közelmúltból átöröklött történetírói kategóriáink alkalmazási kísérletei, melyeket legnagyobbrészt a régebben aktuális, nemzetállami irányultságú fejlődés képzetei uraltak, menthetetlenül súlyos torzításokhoz vezetnek. Ennélfogva azt a hagyományos képet, melyet a magyar– német viszonyok antagonisztikussá történő stilizálása jellemez, Varga Gábor munkája árnyalni igyekszik. Kutatása így nem utolsósorban a nemzetállami, illetőleg a nemzetközi jogi fogalmiság lebontására irányul: az egyes kapcsolatformákat a tényleges történelmi források fényében elemezve, felülvizsgálja jelenlegi történetírói szóhasználatunk érvényességi körét is. A kortárs kutatói szempontok ellenében rámutat arra, hogy, bár a szuverenitás, függetlenség stb. fogalmi apparátusa egykor segítségünkre lehetett az események megértetésében, az mégiscsak anakronisztikusnak tekintendő, amennyiben a középkorra kívánnánk alkalmazni. Ehelyett, könyvének módszertani javaslata alapján, a magyar királyok és a német-római uralkodók viszonyát sokkal inkább a személyes szövetségek szintjén kellene értelmeznünk, mely eljárás eredményeképpen egy valamivel differenciáltabb felfogást alakíthatunk ki Magyarországnak a Birodalomhoz fűződő viszonyáról, egyszersmind felfigyelvén arra is, hogy tulajdonképpen a német-római, illetőleg a magyar fél uralkodói önértelmezése volt az, amely mindezen kapcsolatokat meghatározta. (Verlag Ungarisches Institut, München, 2003.) – R. L.

Szabó Csaba: Die katolische Kirche Ungarns und der Staat in den Jahren 1945–1965.

A részben még jelenleg is fennmaradt (bár időközben némileg módosult formákat öltő) marxista történetírás ideológiai beidegeződéseinek betudhatóan a 20. század magyar egyháztörténetéről tulajdonképpen mindmáig hiányzik egy olyan részletes, forrásközeli összefoglalás, mely feldolgozná a kilencvenes évek óta hozzáférhető levéltári anyagot. Szabó Csaba – az Eichstätti Katolikus Egyetemen készített – disszertációja, mely a müncheni Magyar Intézet Studia Hungarica kiadványsorozatának 48. köteteként jelenik meg, ilyen értelemben nemcsak hiánypótlónak minősíthető, hanem – a szerző munkáját méltató Adriányi Gábriel szerint – talán a létező legalaposabb tudományos kutatás a magyarországi katolikus egyház 1945 és 1965 közötti, szomorú sorsfordulatáról: „kimaradt tananyag”, mely az ezeréves történelmi jelenléte folyamán a mindenkori kormányzattal általában együttműködői viszonyban álló egyháznak Magyarország „felszabadítása” utáni kálváriáját követi nyomon. Szabó kutatásának megrázó dokumentációja – amellett, hogy meghurcoltatásokba, letartóztatásokba torkolló személyes sorsokról is tanúskodik – az ateista államhatalomhoz viszonyulni kénytelen, az alkalmazkodás és az ellenállás pólusai között egyensúlyozó katolikusok történetét a negyvenes évek második felében bekövetkező fokozatos talajvesztéstől egészen a hatvanas évek elején, a Szentszék és a Magyar Népköztársaság között lezajló tárgyalásokig illusztrálja. Egy olyan sorsot, amelyben egyébként a legtöbb kelet-európai egyháznak – amennyiben önmagához hűséges kívánt maradni – osztoznia kellett. (Verlag Ungarisches Institut, München, 2003.) – R. L.