Amikor e művelődéstörténeti lexikon asztalunkon fekvő, két eddig megjelent kötetére pillantunk, mindjárt az jut eszünkbe: újabb bizonyság arra, hogy lexikonkészítő nemzet vagyunk. Időben és tartalom tekintetében tiszteletre méltó teljesítményekre hivatkozhatunk. A műfaj vonatkozásában három és fél évszázadra tekinthetünk vissza a történeti időben, a tartalom vonalán pedig gazdag változatosságra. Mennyiségben kifejezve pedig több százas nagy-ságrendű lexikon-kötetre rúg a magyar kultúra teljesítménye.

Hiszen Apáczai Csere János Magyar ency-clopaediája (1653) tavaly érte meg megjelenésének 350. esztendejét, a nagyszámú általános- és szaklexikon pedig szerzőink és szerkesztőink kezdeményezőkészségét, tudását és szorgalmát dicséri. S noha nemzetközi összehasonlításban nemegyszer jelentkezik felfogásbeli és ütemkülönbség, művelődésünknek ez az ágazata általánosságban mégis elérte és ma is megüti az európai mércét. Igaz, hogy a kezdetek után, a magyar történelem „álmos korszaka”, a l8.század idején nem tudunk a francia Encyclopédie (1751–1777) 28 kötetéhez hasonló kiadványt párhuzamba állítani. Az is való azonban, hogy a műfaj olyan ágazatában, mint az írói lexikon, már ekkoriban jelentős eredményt tudhatunk magunkénak. Arra gondolunk, hogy Bod Péter Magyar Athenasa, magyar írói lexikona (1766) időben egybeesik a francia enciklopédiával. Ugyanakkor nem vitás, hogy a francia példa esetén világviszonylatban is egy nagyarányú, egyetemes, általános jellegű tudományos ismerettárról van szó, amely az egész századra jellemző felvilágosult szellemben tanította és nevelte olvasóit. A Magyar Athenas írója még távolról sem tart itt, viszont szorgalmasan számba veszi íróinkat, és a korábbi, döntően vallási felfogással szemben nemzeti színvonalra emelkedik.

Közel háromnegyed évszázadnak kellett eltelnie, hogy az első nagyarányú és egyetemes magyar lexikon megszülessék, mégpedig a 12 kötetes Közhasznú Ismeretek Tára (1831– 1834). Még erősen érződik rajta a rövidesen világhírűvé váló Brockhaus Konversationslexikon-ának hatása. Ne feledjük viszont: az élvonalhoz maguk az angolok is csak nehezen zárkóztak fel, hiszen a ma talán legelismertebb lexikon, az Encyclopedia Britannica első formája még csak szerény kezdet volt (1771, három kötetben).

Azután a mi esetünkben egy merészen felfelé ívelő szakasz következik, különösen a l9. század végétől kezdve. Hiszen akkor lát napvilágot a sok tekintetben ma is nélkülözhetetlen Pallas Nagy Lexikona, 16 kötetben (1893–97). Rövidesen meg a Révai Nagy Lexikona, 21 kötetben (1911–1935), amely reprint kiadásban nemrégiben újból napvilágot látott. Így jutunk el napjaink nagy jelentőségű megvalósításához, a Magyar Nagylexikonhoz, amelynek 1999-től folyamatosan megjelenő, tartalmas és ízlésesen kiállított 18 kötetét forgathatjuk.

Persze azóta más országok-népek sem tétlenkedtek s könyvtáraink polcait híres és monumentális francia, angol, német, olasz, amerikai, orosz és más enciklopédiák sorozatai töltik ki. A műfaj a kulturális és műszaki fejlődéssel olyan népszerűségre tett szert, hogy termékeinek ezreit a nagy európai könyvtárakban és nálunk is terjedelmes helyiségekben kínálják információ nyújtására az olvasóknak, tudósoknak.

Még csak érintettük a nem kevésbé fontos szaklexikonok kérdését, amelyek irodalmi válfajában nagy hagyományaink vannak. Az eddig elmondottak kiegészítéseképpen elég legyen olyan hatalmas teljesítményre hivatkozni, mint a Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötetének páratlanul gazdag adattára elismeréseképpen szerzőjét, Szinnyei Józsefet, találóan nevezte „gőzhangyá”-nak a két lábon járó erdélyi történeti lexikonnak számító Kelemen Lajos. Végül hivatkozhatunk a napjainkban kiadott Új Magyar Irodalmi Lexikonra (1–3. Bp., 1994.). Címében erdélyi testvére volna a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (1–4. 1981–2002). Csakhogy ez tartalmában nemcsak az 1918 után itt élő szépírókat, hanem az erdélyi tudomány, művészet és újságírás alakjait is magában foglalja.

Ha már Erdélynél és a teljesítménynél tartunk, hadd mondjuk el, hogy bár nem lexikon jellegű, de rokon műfaj, mégpedig szótár az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Gyűjtője és kezdeményezője a kiváló erdélyi nyelvtudós-akadémikus Szabó T. Attila. Több mint fél évszázados levéltári kutatásainak az eredménye ez a monumentális alkotás, amelyhez hasonló egy-etlenegy ország egyetlenegy régiójáról sem készült. A megjelent nagy formátumú tíz kötet, egyenként mintegy 1200 oldalnyi terjedelmével az erdélyi szókincs olyan tárát tartalmazza, amely minden nyelvész, történész és számos más szakember nélkülözhetetlen korpuszává vált.

A múlt században a szerkesztőségek és kiadók valóságos versenyre keltek, hogy az egyes tudományos és művészeti ágazatok ismerettárát megalkossák. Történeti, földrajzi, néprajzi, közgazdasági, mezőgazdasági, kémiai, természettudományi, matematikai, technikai, orvosi és más tudományágak éppúgy képviselve vannak a szaklexikonok hosszú sorában, mint a művészetek: zene-, képző- és filmművészet, sport. Hozzájuk csatlakozik az elmúlt évtizedek nagy vívmánya: az informatika.

A tudományok sorában az ókortól kezdve nagy súllyal jelentkező történeti diszciplínák is megalkották a maguk szaklexikonait. Így nemcsak ókori és középkori lexikonok vannak egyetemes és országos szinteken, hanem idevágó munkák születtek a történeti személyiségekről és olyan sorsformáló történeti eseményekről, mint a nagy francia forradalom, 1848, a második világháború és így tovább. Műfajilag rokon alkotásoknak, adattáraknak számítanak a történeti kronológiák.

Nos hát, az ilyen és hasonló munkálatokban a magyar történettudomány, irodalom- és művészettörténet képviselői számarányukon felül kivették részüket. Munkájukat a tájékoztatás mellett a modernség, a jelenkori irányzatokhoz való igazodás jellemezte.

Mindezeket azért mondtuk el, hogy a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon (rövidítve MAMÜL) korszerűségét és jelentőségét kiemeljük. Hiszen ez a humán ágazat nemcsak jelenkori megvalósításokra  támaszkodhat, hanem a nagy formátumú historikusunk, Doma-novszky Sándor által kezdeményezett és szerkesztett, míves, reprezentatívnak számító, ötkötetes Magyar művelődéstörténetre. Ma már a művelődéstörténet igen szívesen művelt szakágazat. A hagyományos történeti iskoláknak mintegy ellenpontjaként született, amely a politikatörténet, a személyiségek szerepével szemben a mindennapi élet, az alkotások, találmányok és eszközök, művészetek és foglalkozások oldaláról közelíti meg az emberi fejlődés folyamatát.

Fejlődésünk mindenkori keretét ez ideig leginkább a közösségi entitások, a földrészek lakóinak időrendi, politikai fejlődése, a fordulatot hozó események, háborúk és békék, nemzetközi tárgyalások oldaláról szoktuk követni, megközelíteni és megérteni. Nem vitás azonban, hogy a művelődés körébe vonható elemek (irodalom, nyelv, történelem, művészet, technika, néprajz stb.) időrendi besorolása az emberiség fejlődésébe elkerülhetetlen szükségesség. Már a régebbi, hagyományosnak tekinthető történelmi tankönyvek is – még ha jórészt a politikumra helyezték is a hangsúlyt – újabban külön fejezetet szántak a művészeteknek, illetve a művelődésnek. Mindez kiegészült a technikai civilizációval. Sőt olyan irányzat is volt, amely a könyvnyomtatás feltalálása vagy Amerika felfedezése sorsdöntő eseményeit egyenesen korszakhatárnak tekintette (felfogásukban egyik vagy másik esemény az újkor kezdetét jelezte).

Az itt ismertetésre kerülő könyv kapcsán hadd vonjunk párhuzamot a Magyar művelődéstörténet és a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon két szerkesztőjének felfogása között. Az első spiritus rectorának, szerkesztőjének, a szellemtörténeti iskola mesterének, Domanovszky Sándornak felfogása e diszciplínáról: „A politikai élet szembeszökő jelenségeivel szemben kultúránk alakulását akarjuk az olvasó elé állítani... Ez a kultúra szellemiség, amely az egyének tevékenységéből tevődik össze, s a társadalom erkölcsi felfogását, eszméit, akaratnyilvánulásait és külső életformáit  alakítja. Minden, ami a társas együttélés szervezetét és kereteit illeti, ide tartozik.”

Hat évtized múltán a régi magyar irodalomtörténet művelője és a szerkesztő Kőszeghy Péter a diszciplínát így határozza meg: „A művelődéstörténet [...] a szaktudományok által kihasított tudományszeletek (irodalomtörténet, művészettörténet, zenetörténet, jogtörténet, nyelvtörténet stb.) együttes, komplex vizsgálata, ahol a vizsgálat tárgya a szó legtágabb, hegeli értelmében felfogott s nem esemény- és politikaközpontú történelem.”

A lexikont szerkesztő Kőszeghy Péter fenti felfogása és az össznemzeti szempont jegyében az ide kapcsolódó tudományágak képviselőiből kiváló munkatársi csoportot gyűjtött össze és foglalkoztatott. A lexikon címében szereplő „magyar” jelzőt a munkaközösség a történelmi Magyarország értelmében használja.

Nyilvánvaló, hogy érvényesnek tekinthető véleményt e sorok írója sokkal inkább mondhat a teljes sorozat, a tervezett tíz kötet megjelenése után. Az eddig megjelent két kötet is feljogosítja azonban, hogy egy-két értékelő szóval és módszertani megjegyzéssel máris méltassa és segítse a vállalkozást.

Mindenekelőtt úgy véljük, hogy a művelődéstörténet napjainkban éri meg a felnőttkort, nagyarányú társadalmi igényt elégít ki, és ezért a lexikon megjelentetése kiváló gondolatnak minősíthető. A különböző területekről összeválogatott szakírói gárda gondos és körültekintő munkát végzett, jelentős könyvészeti anyagra támaszkodott, mikor a lexikon szócikkeit megírta. Nemcsak a kötetekben érvényesülő korszerűség és szakszerűség elve emelendő ki, hanem az össznemzetben való gondolkodás, amelyet mindig kiegészít az európai kitekintés, összefüggés érvényesítése.

Az általa irányított kötetek műfajáról a szerkesztő így vall az Előszóban: „A lexikon konzervatív műfaj, jellegéből következően mintegy az igazság letéteményese. A szerkesztők a lehetőség szerinti egységesítésre, a különböző szerzők által írt szócikkek közötti esetleges ellentmondások kiküszöbölésére, az ún. lexikon-stílusnak mint eszménynek a megvalósítására törekszenek. A MAMÜL ezt a hagyományt csak részben szerette volna folytatni.” Ugyanakkor kifejti, hogy a művelődéstörténet sajátja a „sokszempontú, diszciplínák határait nem tisztelő tárgyalásmód”, kitárva a lehetőséget az egyes szerzők előtt „az adott tárgyhoz leginkább illőnek (szubjektívan) ítélt megközelítési szempontot érvényesíteni”. A célkitűzésből a magunk részéről a sokszínűséget, a komplex módszert emeljük ki, amely legcélravezetőbb út bármely tudományágban a vélt vagy elérhető igazság, a valóság, az objektivitás felé.

A lexikon az ismereteknek széles skáláját öleli fel, a művelődéstörténet figyelme pedig sok tudományágra terjed ki. Az idevágó anyag kiválasztása igen körültekintő munkát követel mind a szerzőktől, mind a szerkesztőtől. Azért természetes, hogy olyan technikai címszavak is idekerülnek, amelyek különben a gazdaságtörténetbe is szervesen beépülnek. Nyilvánvaló azonban, hogy a technikain, gazdaságin kívül a művelődési funkció is szóba kerül. Hogy ezt a kettősséget milyen sikeresen oldja meg a lexikon, példaképpen elég legyen az eke címszóra hivatkozni. Itt – miután  a földművelésnek ezt a fontos munkaeszközét technikailag, használati módjában és történeti fejlődésében megismerjük – a szerző sort kerít arra, hogy művelődési-szellemi szerepét is elénk tárja, így mint heraldikai jelképet, a fegyverrel szemben a béke szimbólumát, végül pedig mint a bőség jelképét a magyar népmesékben (aranyeke).

A barokkról írott címszavak többíves anyaga valóságos tanulmányszámba megy, sokrétű és kiérlelt. A korabeli művészetekről és irodalomról szóló részek nemcsak elmélyült tárgyalásmódjukkal, hanem széles kitekintésű könyvészeti anyagukkal jeleskednek.

A személyekhez kötött adatok, címszavak kitűnően tömörítik múltunk nagy alakjainak, művelődési alkotóinak életét, működését és értékét. Felsorakoznak természetesen a lexikonban politikai személyiségek is, akiknek történeti szerepéhez  a művelődés szervesen hozzátartozott. Az utóbbi szempont, a művelődés azonban a portrékban egyszer-másszor mintha háttérbe szorulna a politikum javára. Színesen megrajzolt portrét kapunk példának okáért erdélyi fejedelmeinkről, Báthori Istvánról és Bethlen Gáborról. A gazdagon adatolt Báthori-portréhoz, a különben sokszínű művelődéspolitikuséhoz azonban jó lett volna hozzáadni a cenzúra általa történt bevezetését (1571. szeptember 17.) is. Bethlen Gábor tárgyalása végén bővebb, részletesebb, naprakész könyvészeti anyagot szeretnénk. Hozzáteendő azonban, hogy olyan gazdag adathalmazt tartalmazó könyvműfajban, mint a lexikon a teljesség és a pontosság minden követelményének nem könnyű eleget tenni.

Ha summázni akarjuk a bemutatott művelődéstörténeti lexikonról készült ismertetést, bizton elmondhatjuk, hogy kiadásával hézagpótló és nélkülözhetetlen kézikönyvvel, jelentős teljesítménnyel gyarapodik kultúránk. Megjelent és készülő kötetei ott fognak sorakozni könyvtáraink polcain, hogy eligazítsák a tudomány emberét és a kedves olvasót.

Előbb kiemeltük a Domanovszky-féle Magyar művelődéstörténet reprezentatív voltát, amely valóságos díszkiadássá avatja. Nos hát, az elemzett Művelődéstörténeti Lexikon jól mutatja, hogy azóta mennyit fejlődött a nyomdatechnika, s milyen csodás illusztrációk, színes képek, fakszimilék kiállítására képes. Mindez a szerkesztők, a munkatársak, a válogatást végzők széles köre, a Balassi Kiadó és a gyulai Dürer nyomda szakmai tudását, nagy anyagismeretét és művészi ízlését dicséri. Hasonló tulajdonságaival, „külcsín” tekintetében a lexikon olyan dekoratív, hogy jó szívvel veszi kezébe az olvasó.