Ioana Bot: Semne de carte

A könyvjelző használata általában két dologra utalhat: egyrészt jelölheti azt, hogy hol tartunk az olvasásban, másrészt kiemelhet általunk fontosnak ítélt helyeket. Bármelyik funkciója is érvényesüljön, jelenléte mindenképp egy olvasott könyvre, egy gondos olvasóra, valamint a köztük lévő viszonyra utal, ezért a könyvjelző akár reprezentációs eszközként is felfogható. Így, amennyiben egy esszékötet a Semne de carte címet viseli, még elolvasása előtt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit fogunk belőle megtudni a megjelölt szövegekről, és mi fog kiderülni, preferenciáinak fényében, magáról a szerzőről. Erre az olvasói beállítódásra reflektál Ioana Bot, sőt tematikájában rá is játszik említett című esszékötetében.

A kötet az utóbbi bő öt év terméséből válogat. Olyan esszéket tartalmaz, amelyek (a szerző kifejezésével élve) „szimptomatikusnak” ítélt irodalmi vagy kritikai szövegekre való reflexiókként lehetőséget nyújtanak a szerzőnek arra, hogy, amint a bevezetőben írja: „megnyissuk a kritikai vitát az irodalomtörténet tárgyának és módszereinek újradefiniálása felé, az irodalomtörténet írásának módjáról, valamint arról, ahogyan a történelem visszatér az irodalom mezejére.” Írásai másodlagos tétjeként Ioana Bot a szövegeiben önmagát író szubjektum leleplezését nevezi meg, valamint lehetséges értelmezéseit nyújtja az általa tárgyalt szövegekben megjelenő szerzői szubjektivitásnak. Az itt egybegyűjtött esszék tehát olyan szövegek, amelyek eredeti formájukban (szintén a szerző kifejezését használva) a „krónikás”, a napi kritikus reflexióiként fogalmazódtak meg, de amelyeket kötetbe szerkesztésükkor felülírt az irodalomtörténész perspektívája, amely – a szerző szerint – azzal az előnnyel rendelkezik a kritikusi szemszöghöz képest, hogy „etikai” távolságot képes tartani reflexiója tárgyától. Az irodalomtörténetet és az irodalomkritikát komplementáris írásmódokként gondolja el, ezért, és természetesen a kötet egysége érdekében tartja szükségesnek tehát néhány év távlatából újragondolni valamikori gondolatmeneteit. Az ily módon érvényesülő kettős perspektíva, melyet a szerző egy beszédes asszociációban a szív működéséhez hasonlít, erős legitimációs értékkel bír, mozgásba hozza, élővé teszi a szövegeket.

Amint már a bevezető tanulmányból kiderül, a kötet szerzője úgy látja, hogy a román irodalomtörténet a válság állapotában van. Ezt a problémát a Pentru o nouă istorie literară (Egy új irodalomtörténetért) című esszében részletekbe menően tárgyalja a Liviu Papadima Literatură şi comunicare (Irodalom és kommunikáció – Polirom, Iaşi, 1999) című tanulmánya kapcsán. A román irodalomtörténeti diskurzusok paradigmaváltásának lehetséges irányait írja körül pontokba szedve, miközben Papadima könyvét állítva példának, a román irodalomtudományi beszédmódok radikális kódváltását javasolja. Érdekes és tanulságos az a gondolatmenete, amelyben rávilágít arra, hogy a vallásgyakorlás tilalma a kommunista diktatúrában hogyan termelt ki egy olyan alternatív kultúrát, mely többek között alkalmas volt az emberek mítoszigényének kielégítésére. Ennek kontextusában értelmezi az eddigi itteni irodalomtudományi beszédmódok erősen kultikus jellegét és a román irodalomtudósok hajlamát a monologikus, alapító diskurzusokra. Hangsúlyozza, hogy a modern tudományosságnak megfelelő új román irodalomtörténetnek az eddigihez képest más irányultságra, tétre és vezértudományra van szüksége. Úgy gondolja, hogy a klasszikus irodalomtörténetet fel kell váltania az értelmezések történetének.

Az eddig említetteken kívül Ioana Bot kötete még egy lehetőséget vázol fel az említett válság feloldására: mint már említettem, az itt található esszék irodalomtörténészi perspektívát érvényesítenek, ezért maga a könyv is felfogható egy olyan diskurzusként, amely egy lehetséges útját mutatja a paradigmaváltásnak. A kötet tematikus tagoltsága is igen sokat elárul arról, hogy a szerző milyen szempontok figyelembevételét tartja szükségesnek. Az itt egybegyűjtött írásoknak körülbelül harmadát olyan szövegek teszik ki, melyek a román kultúra öndefiníciós lehetőségeit tematizálják, és reflexió tárgyává teszik többek között az irodalomkritika toposzait is. Ezekben a szövegekben a szerző kibillenti a hagyományos és megrögzött elgondolásokat a polititka és irodalom, az ideológia és irodalomkritika, vagy a marginális és központi viszonyáról. Lebontja és értelmezi azokat az öndefiníciós törekvéseket, melyek az európaiságban vagy az Európához való viszony meghatározásában igyekeznek legitimálni a román kultúrát. Találhatók a kötetben olyan írások is, amelyek arra reflektálnak, hogy más kultúrákból általában milyen toposzokon keresztül pillantanak a román kultúrára. A száműzetés irodalma és az, ahogyan más nemzetiségek tekintenek erre a kultúrára, ennek a külső nézőpontnak a különböző aspektusait képezik. A Patrimoine littéraire européen (De Boeck Université, Bruxelles, 1992–2000) című francia nyelvű antológiát bíráló esszéjében például a kánonképzés intézményi és kultúrszemléleti meghatározottságára történő reflexió nyomán jut el annak a románság-képnek az értelmezéséhez, amelyet az említett antológia közvetít.

A kötetben szerepelnek olyan írások is, melyek irodalmi művek értelmezésével nyújtanak mintegy modellt alternatív irodalomtörténeti vagy irodalomkritikai diskurzusokra. A Ficţiunile criticii (A kritika fikciói) című írásában Ioana Bot a Nichita Stănescu személye körül kialakult mítoszról beszélve az irodalomtörténet szövegeiből példákat hoz a költőhöz való rituális viszonyulásmódra, dekonstruálja a róla szóló kultikus diskurzusokat. A kötet utolsó két szövege szintén műértelmezés, azonban ezek olyan könyvekről íródtak, amelyek a szerzőségnek és a szövegben megmutatkozó szerzői szubjektivitásnak újfajta értelmezését engedték meg: Augustin Buzura Drumul cenuşiu (Szürke út – Cartea Românească, Buc., 1988) és Refugii (Menedékhelyek – Cartea Românească, Buc., 1984) című regényei, valamint Dorin Tudoran Tânărul Ulise (A fiatal Ulysses – Polirom, Iaşi, 2000) című verseskötete. Ezek az esszék arra figyelnek, hogy az alkotó szubjektum milyen stratégiákat használva próbálja megmutatni magát műveiben. Az irodalmi művet úgy gondolja el, mint az „én” megjelenésének helyszínét, mint egy olyan világot, ahol a szubjektum problémáinak megoldását reméli. Az irodalomkritika fontos feladata ennek az irodalomkoncepciónak a fényében a válaszkeresés stratégiáinak, módozatainak körülírása és értelmezése.

A bevezetőben Ioana Bot könyvének fontos tétjeként határozza meg a kritikai szövegek olyan szempontú vizsgálatát, mely a kritikusi szubjektivitás meghatározó, szövegformáló szerepét értelmezi. Úgy látja, hogy a kritkai szöveg az őt író szubjektum képmása, ezt a tükröződést elkerülhetetlenként határozza meg, ezért lesz komoly tétje számára annak, hogy a szubjektum hogyan íródik bele saját szövegébe, hogyan nyújthat az írás alkotójának tükörképet. Elgondolásában ez az aspektus jelentéses, és komoly jelentőséggel is bír bármelyik szöveg vizsgálatában. Azok a gondolatmenetei, amelyek ilyen szempontból értelmezik a kritikai szövegeket, javarészt arra futnak ki, hogy körülírják azt az irodalomtudósi öndefiníciós lehetőséget, amely az illető írásból kiolvasható.

Ioana Bot Semne de carte című kötetében, azon kívül, hogy egy színes válogatásban átfogó képet nyújt az elmúlt évek román irodalomkritikájának és irodalomtörténetének állásáról, felmutatja annak egy lehetőségét, hogy miként lehet irodalomtudósnak lenni a román posztmodernben.

*Limes, Cluj-Napoca, 2004.