Adriana Babeţi: Dandysmul. O istorie

Nemes egyszerűséggel ez áll a Bakos Ferenc-féle Idegen szavak és kifejezések szótárában a dendi (így, fonetikusan, de nekünk engedtessék meg végig a dandy formulát használnunk) címszó alatt: „piperkőc, ficsúr”. A közvélekedésben kétségkívül ez a jelentés honosodott meg leginkább, a dandy mint figura legfőbb jellemzője az, ahogyan öltözködik, illetve ahogyan viselkedik. Ahogyan öltözködik: cilinder, fehér (vagy zöld, sárga, piros) selyemsál, tökéletesen megkötött nyakkendő (vagy bármilyen nyakravaló, néha – majdnem – még a kötél is, lásd Oscar Wilde szerencsétlen esetét), keményített ingmell, legjobb szabású kabát, élére vasalt nadrág, sétapálca és az elmaradhatatlan kesztyű. Púderezett arc stb. És ezek csak a legalapvetőbb kritériumok. Ahogyan viselkedik: kifinomult, szinte kényes módon (erősen köznyelvi hasonlattal: mint egy buzeráns), affektál, gyakran raccsol (nem beszédhibából kifolyólag, természetesen), következetesen használja a végletekig vitt udvariassági formulákat, a társasági élet igazi üdvöskéje, akit gyakorlatilag semmivel sem lehet kihozni a sodrából, mert modorára igencsak kínosan ügyel.

Ha valaki azt várná Adriana Babeţi Dandysmul. O istorie című könyvétől, hogy mindezeket megcáfolja, csalódnia kell. Mindezeket ugyanis igen nehéz lenne megcáfolni, mert nagyjából megfelelnek a valóságnak. A szerző arra vállalkozik, hogy a dandyt mint típust, mint történetileg behatárolható és körbejárható jelenséget írja le, a közfelfogás által jól ismert jegyeken – azaz a látszaton – túlmutató ún. mélyebb, paradigmatikus összefüggések vázolásával (ami a stílus-, művészet-, irodalom- vagy bármilyen történetírás eszközeivel ugyan lehetséges, de lényegét tekintve paradoxális, látni fogjuk, miért), a dandy természetrajzának megformálásával. Tehát a dandy nemcsak mint viselet és viselkedés, hanem mint életérzés, életmód, stílus vagy filozófia. A könyv kétféle nézőpontot kínál: az egyiket történetinek, a másikat, jobb híján, többszörös idézőjellel fenomenológiainak lehetne nevezni; a kétfajta megközelítés/leírás szerkezeti egységek szintjén is elkülönül. Végigkövethetjük a dandynek mint történeti típusnak a kialakulását, beleágyazva abba a társadalmi miliőbe, amely „kitermelte” magából. Mielőtt azonban eljutnánk idáig, kis ízelítőt kaphatunk a kifejezés etimológiájából: megtudhatjuk például, hogyan kerül(hetet)t a terminus a Yankee Doodle című kultikus amerikai dalocskába (“Yankee doodle keep it up, / Yankee doodle dandy, / Mind the music on the step / And with the girls be handy”), hogyan vál(hatot)t becenévvé az Andrew névből – a leginkább megkapó magyarázat szerint azonban a kifejezés gyökere az angol dandelion szóban keresendő, melyet a franciák dent de lionnak – azaz „oroszlánfognak” – értettek. Több más lehetséges magyarázatot is felsorol a szerző, az oroszlánfogas verzió azonban annál inkább megalapozottnak tűnhet, mivel tudjuk, hogy az első „igazi” dandyk, akik a 18. század végén, 19. század elején fel-feltünedeztek a londoni társasági körökben, lionsnak, vagyis oroszlánoknak (vö. arszlán) nevezték magukat (több más, őket időben megelőző csoport mellett: the Bucks/Beaux, les Incroyables, Macaroni stb.). Mielőtt azonban elmerülnénk a hőskor legkülön(c)félébb irányzatainak kiismerhetetlen hálózatában, annyit mindenképpen le kell szögeznünk: a dandy mint embertípus elválaszthatatlanul kötődik az angol polgárosodás kezdeti szakaszához (részben a franciához is, a Párizs-járó angol aranyifjak, illetve a Londonba menekült francia royalista nemesek révén). És a probléma itt kezdődik. Adva van ugyanis néhány ifjonc, társasági arszlán, akiknek jelentős része a friss polgári – sok esetben nem is nagypolgári – közegből érkezett, és úgy viselkedik, úgy szeretne élni, mint a lassan fényét és hatalmát vesztő arisztokrácia, annak is a zsírosabb része. Ez a réteg különcségével, a társadalom „alacsonyabb” fokán állókkal szembeni mélységes megvetésével és mindenekelőtt eleganciájával tűnik ki, olyanokhoz szeretne hasonlítani, mint a dölyfös Alkibiadész vagy Petronius, az arbiter elegantiae. A jelenség egyértelműen angliai gyökerű, viszont a mindenre fogékony Párizs szalonjaiban, kávéházaiban kristályosodik ki, válik szellemmé, világnézetté, majd művészi programmá. Első igazi „tűzpróbája” a nagynak nevezett francia forradalom, melyet a dandy-előhadak meglehetős ellenszenvvel követnek, nem titkolva gyűlöletüket a francia hazafi prototípusaként aposztrofált sans-culotte-okkal szemben, akik a póriasságot, trivialitást, agresszivitást jelentik számukra (a néphatalommal szembeni fenntartások később is visszatérnek a dandy világnézetben, elég, ha Wilde híres aforizmájára gondolunk: „A demokrácia a nép lebunkózása a nép által a nép érdekében”). A közfelfogás ezt a típust gyakran keveri más társadalmi rétegekkel: a törtető, akarnok parvenüvel, a kulturális értelemben mazochistaként felfogható sznobbal vagy éppen a bohémmal, melyhez talán a leginkább hasonlít, de markánsan különbözik is tőle (Babeţi szerint a bohém közösségi lény, egyenlőségelvű és polgárpukkasztó, míg a dandy magába forduló, elitista, a polgári értékeket pedig nem „alulról”, hanem „felülről” veti meg – ergo a bohém „baloldali”, a dandy viszont „jobboldali” jelenség). A dandyizmus mint történeti „képződmény” diadalmenete a típus pápájának tekinthető, hihetetlen eleganciájával és a végletekig kifinomult viselkedési- és életstílusával egy egész korszakot elkápráztató – ő volt talán az egyetlen, aki megengedhette magának, hogy nyilvánosan ironizálja IV György királyt – George Brummell-lel kezdődik, (művészi) programmá pedig olyanok kezén válik, mint Huysmans, Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Wilde, Balzac, d’Annunzio – mindahányan a modern irodalom jelesei. Külön erénye a könyvnek, hogy betekintést nyerhetünk a 19. és 20. század román dandy-világába is, melynek fogadtatása korántsem volt felhőtlen; az elegáns élet híveit a közvélemény jobbára csak az „idegen” Nyugat majmolóinak, élősködőknek fogta fel, felszínes ficsúroknak, akiknek a legfőbb problémája az, hogy miként kötik meg a nyakkendőjüket. Így kerülhetett – a nemzeti költő ideáltípusának tekintett Eminescu hathatós segédletével – a román irodalom perifériájára sokáig egy Macedonski, majd később egy Mateiu Caragiale. Felbukkannak imitt-amott olyan magyar szerzők is, akiknek az életében és életművében dandy jellegzetességeket lehet felfedezni: Reviczky, Csáth Géza, Kosztolányi, Márai – de csak szórványosan, esetlegesen, az irodalom- és eszmetörténeti zoomolás szándéka nélkül. A szerző számára a legfontosabb eldöntendő kérdés a következő: mítosz vagy történelem a dandyizmus? Azaz: történetileg behatárolható jelenségről van-e szó, amely leírható és belehelyezhető egy adott históriai kontextusba, vagy olyan időtlen, visszatérő, korokon átívelő létminőségről, melynek sem időben, sem térben nem lehet határt szabni. Babeţi érezhetően az első variáns mellett teszi le a voksát, néha azonban következetlen: David Bowie-ig vagy Roland Barthes-ig „tolja ki” Dandyland lehetséges határait. Nem véletlen, hiszen nagyjából ugyanazzal a problémával küszködik, mint az értelmező: a dandy-lét minél pontosabb definíciójának kérdéskörével. Mi van a héj alatt? Ha stílusosan akarnánk válaszolni, azt mondanánk: semmi. A dandy lényege az, amit mutat, mélysége a látszat, mely mindenható. Ismét Oscar Wilde-ra kell hivatkoznunk, aki szerint az élet misztériuma nem a láthatatlanban, hanem a láthatóban rejlik. Innen az extravagancia, az eleganciakultusz, önmagam fenomén-értékének minél feltűnőbb megmutatása. A nárcizmus: a tükör előtti élet, lélek és test, Én és Másik találkozása és egysége a láthatóban és megmutathatóban. Az önmagamba fordulás, az individuum különlegességének hangsúlyozása. Az androgünia – a dandy-körökben igen gyakori homoszexualitás mitológiai fedőneve, a nőktől mint primer módon (és ez a legutálatosabb jelző számukra) természeti lényektől való irtózás. A mesterséges, a művi kultusza, melynek elsődleges területe maga az ember, aki nemcsak művészetet teremt, hanem saját életét is művé, műalkotássá teszi. Az ember, akit egyetlen dolog foglalkoztat igazán: saját életének – élésének – esztétikai értelemben vett minősége. A dandy mint kiválasztott kívülálló a „kaszt” tagja, a szellem és a stílus örök arisztokratája, szemben az arctalan, gépies, vulgáris tömeggel – a „prolival”. Ebben a kontextusban talán érthető Baudelaire meghatározása: a dandy-lét a hősiesség utolsó megjelenése egy hanyatló korban. És – nyilván – a spleen, az életminőségként felfogott „életuntság”, mely – logikusan végigvezetve a gondolatot – ezen heroikus vállalás magárautaltságának és „haszontalanságának” felismeréséből adódik.

A könyv talán legizgalmasabb része az a „szöveggyűjtemény”, amely a dandy-életérzés legautentikusabb dokumentumainak részleteit foglalja magában, olyan írásokat, melyeket a legkiválóbb „dandygráfusok” vetettek papírra, gyakran maguk is a dandy-létet belülről szemlélő szerzők (nem értem, hogy hiányozhat innen például Huysmans A különce, az első „jegyzett” dandy-leírás). Hadd idézzünk egy részletet Honoré de Balzac Az elegáns élet fiziológiája című művéből, melyben a szerző megkülönbözteti a munkás életet, a művész-életet és az elegáns életet. Axiómák következnek: „I. A civilizálatlan és a civilizált életnek egyaránt végső célja a nyugalom. II. Az abszolút nyugalom hozza magával a spleent. III. Az elegáns élet, a fogalom tágabb jelentőségét véve alapul, a nyugalom megelevenítésének művészete. IV Az, aki egyszer már megszokta a munkát, sohasem tudja az elegáns életet fölfogni. V. Utóirat. Hogy az ember »fashionable« legyen, abban a helyzetben kell lennie, hogy a nyugalmat élvezni tudja, anélkül hogy valaha dolgozott volna. [...] IX. Az ember a gazdagságra szert tehet; az elegancia vele születik.”

Hja, kérem, hát ez az. Petronius sem mondhatta volna szebben.

*Polirom, Iaşi, 2004.