Eugen Uricaru: A barbárokra várva

Magánmitológiám jelentős alakjai a tiraszpoli kutyák, akik alkonyatkor indulnak portyára és nyújtott lépésekkel ügetnek el a még utcán lévő járókelők mellett, meg-megnyalintva őket. Az érsek látogatásából, Bodor Ádám 1997-es regényéből származnak, ám csöppet sem lepődtem meg azon – lehet, az évszám okozta –, hogy Eugen Uricaru 1999-ben íródott, Aşteptându-i pe barbari című regényében is hasonlóan rámenős kutyák bukkannak fel, ezúttal Bukarest utcáin. Ermil Stroescu, a Râmnic kis városából, álmos délutánjaiból származó fiatalúr veszi őket tüzetesen szemügyre, miközben nagybátyjával együtt átevickél a német katonai egységek megszállta, kiürült fővároson, az 1916-os év telén. „Közepes nagyságú, erős kutya volt, vörös, foxterrierkorcs, a fajra jellemző négyszögletes orra, dús, elálló szőrzete és értelmes tekintete volt. Az utca közepén lecövekelt, mintha útjukat akarta volna állni. […] ez a kutya másképpen figyelte, mondhatni szemtelenül, ironikusan, fenyegetően, magabiztosan.” (116.) Az alattomosan elszabaduló káosz és veszettség előhírnökeiként a kutyák elhagyni látszanak korábbi, ember kijelölte korlátaikat, és mancsaikkal belecsapnak a humán civilizációs játszmába, a rendezettséget eltörlő diktatúra alakzatai ők Bodornál, és a háborús megsemmisülést követő borzalom nyertesei Uricaru regényében.

A román szerző témaválasztása történelmi, egy olyan kornak és tájegységnek a rajzával, amely magyar olvasók számára kevéssé ismert: az első világháborúba 1916-ban belépő (és ugyanabban az évben elfoglalt) Romániában vagyunk, a Bukarest–Buzâu– Râmnic(u Vâlcea) városai által meghatározott térképszeleten. A menekülőkkel, az otthonukat/országukat hátrahagyókkal szemben Uricaru hősei a német hadsereg által legyőzött ország településein maradnak, információhiányból, tehetetlenségből vagy épp ellenkezőleg, kötelességből, meggyőződésből.

Miközben történelemkönyvbe illő mozzanatok suhannak el az első kategória alakjai mellett, ők az ebéden merengenek, vagy összeszorított foggal, automatizmusból cselekszenek, megfosztva (önmagukat) attól a perspektívától, amellyel értelmet adhatnának tetteiknek. Sofie Vasiliu, a râmnici kisasszony véres, magatehetlen román katonára lel egy reggel a fészerben, és jobb híján a városkában állomásozó német egység állatorvosát hívja el, hogy vizsgálná meg „vadászaton megsebesült” unokaöccsét. A román lány iránti szimpátiából a mit sem sejtő német tiszt kikúrálja a beteget, és ő lepődik meg a legjobban, amikor egy reggel kiderül: a beteg nyom nélkül megszökött. A megtorlás nem maradhat el, Sofie-nak és családjának hurcolkodnia kell, miközben házukat a szemük láttára gyújtják fel, noha a német tiszt és Sofie között csodálatos románc szövődhetne, ha mindkettőjüket nem blokkolná az ellenséges táborhoz tartozás automatikus tudata.

A társadalmi, foglalkozásbeli beidegződések szabják meg az iménti sebesült katona, Luca Demian hadnagy tetteit is. Minekutána alakulata sortűz martalékává lett, és híre megy a német sereg térhódításának is, Demian hadnagy nemhogy ráébredne katonai mivoltának a hiábavalóságára – hisz se felettese, se beosztottja nincs már, eldöntetlen csatáról nem is beszélve –, most kezd csak értelmet lelni a gyilkolás nemes tevékenységében. Bár eleinte csak azért öl, hogy ne őt öljék, lassacskán csapata verbuválódik a hozzá hasonlóan alakulat nélküli csellengő katonákból, akikkel egy napon győzedelmesen bevonul a Gherani nevű faluba, „felszabadítva” azt a német iga alól. Mit sem törődnek a falu kérésével, hogy pihenés után mennének tovább; mi több, Demian és csapata mélységesen megveti a falusiak túlélő stratégiáit, azok ugyanis együttműködnek a német megszállókkal, hogy bőrüket menthessék. Ám a német ágyúknak a mégoly hősies és elszánt román katonák sem állhatnak ellen, mellettük vész el a falu lakossága is, amely pedig mást sem kívánt, mint hogy a német hadseregnek beszolgáltatott tíz tojás után egy jót vacsorázzon a megmaradt két tojásból.

Luca Demian és Sofie Vasiliu kissé a szocializmus korabeli magasztos hősöket idézik, akik mindent félretesznek, ha a román néppel való szolidaritás, a szabadság és a függetlenség a tét. Szerencsénkre nem ők az egyedüli hősei Uricaru regényének.

Midőn szembesülnek a házakat uralmuk alá hajtó ebek látomásával, Ermil és színész bácsikája, Leonida Soroceanu kihallgatásra igyekeznek a főváros prefektusi teendőit a német fennhatóság alatt ellátó Tănase Berzea úrhoz, hogy Ermilnek egy nyugodt, ám reményteljes állást eszközöljenek ki. Soroceanu és Berzea a Romániában, megszállás alatt maradást eltökélten választó két fő alak, de az épp történő eseményekhez ők sem képesek illeszkedni, az alattomosan előtörő emlékfolyamok akadályozzák őket abban, hogy a pillanatok részeseivé legyenek. Memóriájuk leggyakrabban az első, a nagy, a meghatározó szerelem kulcsára nyílik, Grazia, a vándorszínésznő és Sofie, a vidéki kisasszony mitikus-szimbolikus libbenései szabják meg az öregedő urak emlékezetműködését. Olyannyira elsodródunk ily módon az „1916, Bukarest, német megszállás” koordinátáktól, hogy Uricaru regényének történelmi volta is kérdőjeles, mintha a történelmi gerinc csak arra szolgálna a román prózaírónak, hogy még erőteljesebben demonstrálhassa: az élet mindig máshol van, az ellenséges kivégzőosztag előtt is nővé érett unokahúgunk meggypiros, divatjamúlt nyári ruhája villan be, menthetetlenül. Ez történik ugyanis Leonida úrral, akit ok nélkül fognak el és végeznek ki, noha állandó mellékszereplői színészi státusából fakadóan ő is és mi is fel lehetünk készülve a dolgok ilyetén fordulatára.

A szocializmus atmoszféráját idéző szoft hazafiasságtól az értetlenkedő irányvesztettségig vagy a cinikusan túlélő mentalitásig sokfajta attitűdre találunk tehát példát, bár A barbárokra várva nem csupán a karakterek mozgatásában avagy a háborús atmoszféra megteremtésében érdekelt. A karakterek határainak feloldódása és az elme emlékezetjátékai kiemelt hangsúllyal bírnak, és a regény bravúrja abban rejlik, ahogyan ezeket az eltérő tematikus és írástechnikai kihívásokat ugyanazon szövegtesten belül képes megoldani, anélkül hogy a kész mű diszharmonikussá válna.

A regények szövegét övező materiális és eszmei kontextus mint afféle holdudvar árnyalja az olvasásélményt. Gondoljunk a könyvüzletekre, a borítók színére, a könyvtesten elszórt olvasófogó jelmondatokra, a szerzőről látott fotókra: ezek az aprócska elemek szinte motívumként bukkannak fel a betűk tengerében, illusztrálnak és értelmeznek helyettünk, az olvasók helyett is. Eugen Uricaru regényének szövegen túli horgonyai a fordító, Vida Gábor neve, a sorozat címe – Kelet-európai regények és a borítóterv, amely Kees van Dongen Nő fehér ruhában című festményét felhasználva készült. Vida Gábor hajlékony prózai stílusát a román eredeti indás, neki-nekilóduló mondataival ötvöződve érhetjük tetten, hisz már az első oldalak meggyőznek: az árnyalt fordítói munka belevész a szöveg ritmusába. A kelet-európai regények társaságába helyezett A barbárokra várva (Aşteptându-i pe barbari) Robert Musil, Ivo Andriæ vagy Milorad Pavic világait is megidézi, a kölcsönhatás nyomán történelmi szükségszerűség és elrugaszkodott fantasztikum ugranak be értelmezőkként. Ugyanakkor a cím a Nobel-díjas J. M. Coetzee díszleteit tekintve egészen más, de kétségkívül rokonítható világát is megidézi. Kees van Dongen erős kontrasztjai – ez esetben a fehér és a fekete között – és modelljének elmaszatolt arca rávetülnek az Uricaru-regény amúgy is nehezen megkülönböztethető, arctalan hölgyeire, hihetetlen intenzitással rímelve a címre: a barbárokra várván mi magunk is az alaktalanság felé araszolunk.

*Fordította Vida Gábor. Palamart Kiadó, Bp., 2002.