Kontextus

A román kultúrát sokan mindmáig hagyományos, népi kultúraként szemlélik, amelynek van egy lefordíthatatlan nagy nemzeti költője és néhány, a paraszti világot és a helyi szokásokat modern szellemben stilizáló prózaírója. Voltak alkotók és alkotások, amelyek koncepcióik révén valóban támogatni látszottak egy hasonló képet a század eleji Romániában, de ma már nevetséges dolog a 21. századi román kultúrát ily módon megközelíteni. A román irodalom esetében tulajdonképpen egy európai típusú irodalommal kell szembenéznünk, amely tudatosan létrehozott, időnként a maga nemében meglehetősen komplex művészetet működtet, melyben semmiféle egzotikum nem akadályozza ennek befogadását és megértését. Ebből kiszűrhető egyfajta, a nyelv jellege által implikált felzaklató, lázító, de ugyanakkor nosztalgikus magatartás. Hogy az esztétikailag értékes modern román alkotások világszerte nem ismertek, ennek elsősorban a rosszul működő kulturális menedzsment az oka.

A félreértések másik pólusát egy újabb, ugyancsak szembeállításból származó disz-krimináció képezi. A valamikori kommunista rendszer által működtetett „keleti” kulturális életformának a megítéléséről van szó, melyben főleg a „keleti” ember státusa válik problematikussá, hovatartozásából adódóan. A keleti kultúra értelmezésekor meglehetősen érdektelen perspektívává válhat külföldiek számára a „miféle ember a keleti ember, a szerzőt is beleértve?” kérdés felőli megközelítés, mellyel kapcsolatban rengeteg közhely halmozódott fel. Hogy egy hasonló megközelítésben szemlélt és értékelt irodalomkoncepcióval igazolhassam a fentieket, idéznem kell egy jelenkori román szerzőt; a szójáték megőrzésének kedvéért, valamint az értelemcsonkulás elkerülése végett azonban célszerűbbnek látom ezt román nyelven megtenni. Mircea Cărtărescu mondja egy nemrég kiadott írásában: „…pe când literatura din Occident ar fi fost, după război, estetică, cea din Orientul comunist ar fi fost est-etică…” (nyersfordításban: „míg Nyugaton a háború utáni irodalom esztétikai jellegű, a kommunista Keleten ez keleti-etikus.” A román est-etic kifejezés tagolható két olyan egységre, amely ebben a szójátékban szemantikailag  az estetic kifejezéstől teljesen eltérő jelentéseket hordoz: est = kelet; etic = erkölcsi; Mircea Cărtărescu: Pururi tînăr, înfăşurat în pixeli. Humanitas, Buc., 2003. 201.).

Mircea Cărtărescu, a Travesti nyelvezete és a Lulu

Azért tartottam fontosnak a fentiek mellett részletesebben is elidőzni, mert részben efelől látom magyarázhatónak a kortárs román alkotások különböző nyelvekre lefordított variánsainak szórványos és esetleges voltát. Ez a hiányosság mind a nyelvésznek, mind a fordítástudomány iránt érdeklődőnek egyformán gondot okoz, főleg ha a kutató néhány, a kontrasztív alapú speciális fordításelmélet problematikáját érintő kérdésre szeretne – akár empirikus úton – választ keresni. A feladat elvégzése tehát csak akkor célravezető, ha az illető, vagyis ebben az esetben a román–magyar nyelvpáron belül rendelkezésünkre állnak a párhuzamos szövegkorpuszok.

A továbbiakban egy olyan párhuzamos korpuszvizsgálatra vállalkozom, amelyből az eredeti, a forrásnyelvi változat csak pár évvel ezelőtt látott napvilágot. A forrásnyelvi szöveg címe Travesti, szerzője Mircea Cărtă-rescu. A mű 1994-ben jelent meg a bukaresti Humanitas Kiadónál, ma már franciául és hollandul is olvasható. Magyar nyelvű változatát Lövétei Lázár László fordította 2000/ 2001-ben. (A fordítás jelenleg csak kéziratban, illetve részleteiben különböző folyóiratokban olvasható.) A fordító megpróbálta lefordítani az eredeti címét (Átváltás), ezt azonban Cărtărescu mesterkéltnek tartotta, így lett a magyar változat Lulu, a regény egyik fiktív alakjának neve. (Ez a cím egyébként egy hasonló témát feldolgozó Wede-kind-dráma felé is megnyitja az értelmezés terét.)

2003 elején Marius Chivu részletes interjút készített Cărtărescuval, ezt a 22 című folyóirat közölte. Ebben nemcsak a szerzőről kapunk vázlatos képet, hanem az általa elmondottak alapján részben igazolást nyer a fentiekben elhangzottak egy része, ugyanakkor az is kiderül, mennyire értékeli egy szerző a fordítók munkáját.

Arra a kérdésre, hogy mennyiben határozza meg egy könyv sikerét a szerző, a kiadó, valamint a fordító közti együttműködés, Cărtărescu válasza több problémát is érint, melyekre csupán érintőlegesen fogok kitérni. A szerző nem kíván magyarázkodni azok számára, akik művészetét terjengősnek, időnként zavarosnak tartják, mivel nem valószínű, hogy meglátásuk valós. Különösebb hivalkodás nélkül kiáll a maga művészete mellett, vállalja, hogy „lázálmai” időnként valóban túlságosan szimmetrikus és racionális konstrukciók. Ami pedig a fordítókat illeti, Cărtărescu szerint nekik köszönhető, hogy a szerzők és alkotásaik ismertekké válnak a célnyelvi kultúrában. Mivel valamennyi fordítójával ma is tartja a kapcsolatot, és tudatosan néz szembe azokkal az akadályokkal, amelyek nehezítik a román alkotások külföldön való népszerűsítését, fordítóit nem csupán a fordítás produktumaként létrejött célnyelvi alkotások felől értékeli, hanem legalább ilyen fontos számára az az út, amelyet egy fordítónak be kell járnia ahhoz, hogy egy idegen kultúrában egy ismeretlen szerző művét megjelentesse.

Cărtărescu néhány művét magyar fordításban olvasva, mint a Csiki László fordította Vakvilág. A bal szárny, a Sóvárgás, valamint az ugyancsak Lövétei által fordított Levante-részletek, megállapítható, hogy a fordítónak érdemes végigjárni a fordítástól a kiadókig vezető utat.

A szerző nyelve „a bukaresti köznapi, az irodalmi, dúsan áradó, olykor franciásan kifinomult, máskor levanteien ízes, ironikus, állandóan lüktető nyelv, mely olyan természetes, mint a lélegzet… és ebből a nyelvből teremt különös világot, melyben a szereplők kilépése mindennapi világukból, olykor-olykor önnön testükből is, találkozásuk Teremtőjükkel – az íróval! –, feloldódásuk egymás testében és álmaiban… magától értetődő…” – olvasható a pécsi Jelenkor Kiadónál 2000-ben megjelent Vakvilág. A bal szárny fülszövegében. A francia Alain Bosquet Cărtărescu művészetét Esterházy és Milorad Paviæ prózájával rokonítja.

Forrásnyelvi és célnyelvi grammatikai struktúrák

Az utóbbi időben számos mű jelent meg a fordítás nyelvészeti problémáiról. Az ily módon végzett nyelvészeti kutatások eredményeképpen összegyűlt tényanyag feltárja azoknak a formai és tartalmi kapcsolatoknak a sajátosságait, amelyek a fordítás folyamatában jönnek létre a forrásnyelv és a célnyelv struktúrái és működési szabályai között.

Dolgozatomban tulajdonképpen nem kívánom megkérdőjelezni azok nézeteinek létjogosultságát, akik szerint a fordításról való gondolkodás az irodalomtudomány hatásköréből átkerülve a nyelvtudomány hatáskörébe csak nehezíti a fordításnak mint folyamatnak és produktumnak a meghatározását, így ma már nem egészen egyértelmű, hogy ma miként határozható meg a fordítás. A cél nem az, hogy kontrasztív alapú vizsgálódásaim eredményeként örök érvényű választ próbáljak megfogalmazni erre a kérdésre, sokkal inkább az, hogy megnézzem, milyen feladatokat jelöl ki a forrásszöveg, és erre milyen megoldásokat kínál a célszöveg. Efelől a fordítás joggal tekinthető nyelvi munkának. Vizsgálata során azt érdemes követni, hogy miként működik a nyelv az így létrehozott beszédmű által. Ha pedig létezik sikeres fordítás, akkor ennek nemcsak a forrásszöveghez való hűség a mércéje, hanem az is, hogy az átköltés mennyiben képes beilleszkedni a célnyelvi hagyományba.

Ebben az esetben tulajdonképpen két, térben ugyan egymáshoz közel álló, a román és a magyar kultúra párbeszédéről van szó, egy olyan kulturális érintkezésről, amely nemcsak helyhez kötött, hanem nyelvi közösségek között is működik. Így a fordítás úgy is meghatározható mint „távoli kultúrák közti kapcsolatteremtés, s e távolság éppúgy lehet tér-, mint időbeli”.1

Hogy mennyiben képes betölteni egy ehhez hasonló funkciót az általam választott két nyelvi rendszer realizációja, az elsősorban a célnyelvi szöveg felől mérhető le. A fordított szöveget nem kívánom összevetni eredeti magyar szépirodalmi szövegekkel, inkább azt vizsgálom, hogy a fordító mennyi-ben adaptálja szövegét a magyar nyelv grammatikai konvencióihoz annak érdekében, hogy a forrásnyelvi szöveggel kommunikatív szempontból egyenértékű szöveget alkothasson. A fordíthatóságnak tehát fokozatai vannak, ez pedig attól függ, hogy a forrás-, illetve a célszöveg hagyományai mennyire állnak távol egymástól, illetve mennyire állnak közel egymáshoz. Minthogy műfordítással van dolgunk, nem tekinthetünk el attól, hogy a műfordítás eredményeképpen létrejött célnyelvi változat sose lesz független, öntörvényű létező, abszolút esztétikai érték, hiszen mindig csak a viszonyításban létezik, mindig ott van mögötte a másik, az eredeti műalkotás, amit megközelítőleg helyettesít, aminek „megfelel”.

Cărtărescut nemcsak fordítani, de olykor még olvasni is kihívást jelent. Egyéb alkotásaihoz hasonlóan a Travesti esetében is ennek féktelen prózapoétikája, az időnként fárasztó, néha egyenesen bosszantó „foszforeszkálón képi nyelvezete […] a lomhán terjengős, hol meglóduló, pánikszerűen csapongó, hol kínlódva maga körül örvénylő, szétindázó”2 lírája az, ami nem kis költői és művészi feladat elé állítja a fordítót. A célnyelvi változat számomra viszont azt látszik igazolni, hogy a fordító képzelete, ítélőképessége és tudása, emberismerete és nyelvi leleménye a legtöbb esetben kiállta ezt a próbát, így a fordított közlemény megvalósítja a közlés célját, visszaadja a közlendő lényegét: a fordító magyar nyelven gondolja végig a szöveget, és ami ennél is fontosabb: Cărtărescut fordítja, és nem a román nyelvet. Mivel azonban sem általában a fordításnak és ebben a konkrét esetben sem a fordítónak nincs módja kilépni az anyanyelvéből, „azt kell saját nyelve tapasztalatává tennie, hogy az idegen olyasmivel bír (s jórészt ez teszi őt igazán idegenné), amivel a saját nem, vagy amit a saját egészen másként ismer sajátnak. „A sajátnak tudott dolog ugyanis csak az idegen elgondolású tartalmazottság kontrasztív távlatában ismerhető fel sajátként.”3

A szöveg szoros olvasása során megállapítható, hogy a forrásszöveg és a célnyelvi változat összehasonlítása sohasem ad teljes megfelelést, az idegenség tapasztalata pedig éppen ott következik be, ahol ez a megfelelés lehetetlen, és itt mérhető le a fordító nyelvi leleménye, a saját nyelvén végzett kreatív munkája. A célnyelvi szöveg idegenszerűségének nyilván több oka van, és amint azt már említettem, ez elsősorban a forrás-, illetve a célnyelv eltérő működési szabályaiból ered. Hogy egy nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy másik nyelv szava, arra nemcsak Paul de Man reflektált, hanem mindazok, akik a fordítás nyelvészeti alapjait kutatták: „Nincs tehát teljes azonosság, ez csak fogalmilag, csak megközelítőleg létezik”.4 Ezt Szegedy-Maszák Mihály azzal magyarázza, hogy minden szóhoz a hangulati velejárók szinte végtelen mellékterülete is kapcsolódik, ez pedig egy közösség életének és történetének tüzetes ismerete által érthető meg.

A fordítást nyelvészeti szempontból megközelítő kutatások a legtöbb esetben abból a tényből indulnak ki, hogy bármely nyelvről legyen is szó, e nyelvek közötti fordítás síkján nincs teljes megfelelés a kód elemei között, ami korántsem jelenti azt, hogy a fordítás lehetetlen. A célszövegben megfogalmazódó üzenetek egésze azonban megfelelő értelmezése lehet az idegen, vagyis a forrásnyelvi kód elemeinek, illetve az üzenetnek. A fordítás tulajdonképpen „két azonos közleményt foglal magában két különböző kódban”5 – mondja Roman Jakobson. Egy olyan átkódolási lehetőségről van szó, amely lehetővé teszi az üzeneteknek nem feltétlenül identikus, de legalább „funkcióazonos” átvihetőségét. A párhuzamos korpuszelemzés eredményei azt látszanak igazolni, hogy a fordítás során az idegenszerűség akkor érzékelhető a legjobban, amikor ezt az átkódolást nehezíti, esetleg olykor lehetetlenné is teszi a román, illetve a magyar nyelv rendszerbeli eltérése.

A kétnyelvű összehasonlító grammatikák segítenek egy ilyen kontrasztív alapú elemzést elvégezni, mivel ezek a grammatikák pontosan meghatározzák, hogy a konkrét grammatikai fogalmak kiválasztásában és elhatárolásában mi teszi azonossá és mi különbözteti meg a két nyelvi eljárást. Ebben az esetben azonban a feladat jóval nehezebb, az eredmények többnyire empirikus úton születnek, tudományosan kevésbé megalapozottak, mivel a román és magyar nyelvpár esetében hasonló nyelvészeti munkára egyelőre nem alapozhatunk.

A román szerzőnek, Cărtărescunak és különösen a Travesti nyelvezetének bonyolult, vibráló képi világa sok esetben olyan feladatokat ír elő a fordító számára, melyekre a célnyelv nem tud lehetőséget kínálni, éppen amiatt, hogy a célnyelv rendszere nem rendelkezik az ennek megfelelő grammatikai eszközzel. Ez a hiány azonban korántsem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne a forrásnyelvben kódolt teljes fogalmi információ célnyelvi átültetése. A fordítás esetében tehát a két nyelv eltérő grammatikai szerkezete, nem pedig a szókincse határozza meg a tapasztalatoknak azokat az aspektusait, amelyeket az adott nyelvben kötelezően ki kell fejezni.

A kvázihelyesség kérdése

Mivel két különböző nyelvű beszédművet vizsgálunk, bármely nyelvpárról legyen is szó, Komisszarov szerint „kizárt az a lehetőség, hogy a két szöveg a kifejezés és a tartalom síkján azonos legyen”.6 A nyelvet alkotó egységek hangalakjuk és ezeknek írásbeli megjelenítési formája tekintetében ugyanis eltérnek egymástól. Ezért nem beszélhetünk tartalmi szempontból teljes mértékű azonosságról, mivel elvileg nem esik egybe azoknak a nyelvi jeleknek a jelentése, melyekből az eredeti és a fordított szöveg felépül. Ha Komisszarov modelljét vesszük alapul, akkor a román–magyar nyelvpár esetében ez azt jelenti, hogy például a valóságban létezik az objektumoknak egy olyan osztálya, amelyet a román nyelvben a floare szó jelentése jelöl, a magyarban pedig a virág szóé. Tulajdonképpen ezt vesszük figyelembe, amikor azt mondjuk, a román floare azt jelenti magyarul, hogy virág. Azonban nem létezik olyan önálló gondolati tartalom, amely tetszés szerint floare, virág, flower vagy fleur jelentésűvé tehető. A nyelvi jel jelentése tehát hangzásával együtt jön létre, és csak azzal együtt létezik, a jelentés így éppoly specifikus, mint a forma. A nyelv szemantikai oldala tehát „része a nyelv struktúrájának, és éppúgy meghatározza minőségét, mint a hangrendszer, a grammatikai felépítés vagy a szókészlet”.7

Az eredeti és a fordított szöveg tehát nem azonos tartalmi síkú egységekből épül fel, ez viszont nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kommunikatív szempontból egyenértékű beszédművek jöhessenek létre a fordítás eredményeként. Arról van ugyanis szó, hogy a különböző egységek a szövegek mindegyikében nyilatkozatokba szerveződnek, az illető nyelv specifikus szintaktikai szabályai szerint, és ez az, ami eltérővé teszi a fordítás során egyesítendő nyilatkozatok értelmi struktúráját. A különböző nyelvű nyilatkozatokban a tartalmi sík eltérése gyakran az illető nyelvek normáiban mutatkozó különbségekből adódik, így adott esetben a fordításban korántsem az eredeti szöveg szavainak szótári ekvivalensei szerepelnek. Ez a jelenség főleg a lírai részek fordításakor érzékelhető a fordításban, így jól példázza ezt a következő négysoros is: „Mi-am stăpînit por-nirea idolatră / Cu o voinţă crîncenă şi rece / Căci somnul tău nu trebuia să-nece / Sufletul meu, de piscuri mari de piatră.” (Mircea Căr-tărescu: Travesti. Humanitas, Buc., 2001. 36.).

A magyar változatban ezt így olvashatjuk:

„Én hamis istent nem imádhatok, / A pokol jege fagy szívem köré, / Mert álmod nem lepheti el / Sziklákkal kikövezett lelkemet.”  (Lövétei 23.).

A fenti szövegrészlet tehát azt látszik igazolni, hogy a két nyilatkozat kommu-nikatíve egyenértékű lehet, de szemantikailag nem teljesen azonos. Részben új képződmény keletkezett az elemek társulása folytán. A fordító nyilván nem szavakat fordított, hanem az egész költeményt, nem az egyes szavak jelentését tolmácsolta külön-külön, hanem a szavak és struktúrák kölcsönhatásában aktualizált jelentések összességét, figyelembe véve a szöveg tartalmának kommunikatív, szituatív és strukturális aspektusait. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az egész, vagyis a költemény jelentésének átadása a részek jelentésének eltérése esetén az információ egy részének elvesztésével jár, ez pedig az egész tartalmának nem teljes megőrzését jelenti. A fordító nem tolmácsolja az egész jelentését, csak ennek egy részét, amit ő a leginkább relevánsnak tart. A kihagyott elemek az adott kommunikációs aktus szempontjából lehetnek irrelevánsak, de az eredeti szöveg tartalmának részét képezik. Ez korántsem jelenti azt, hogy az idézett szövegrész „lefordíthatatlan”, hogy a nyelvek közti kommunikáció lehetetlen.

Szépirodalmi, de főleg lírai alkotások fordítása esetén szólnunk kell arról, hogy az itt kódolt referenciális jelentésnél adott esetben fontosabb a szövegben található pragmatikai jelentés. Ez magyarázza, hogy ebben az esetben is a fordítónak úgymond fel kell áldoznia a referenciális jelentéseket, hogy megőrizhesse azt a forrásnyelvi szöveg által kódolt információt, amit ennek pragmatikai jelentései hordoznak. Előfordul, hogy a leglényegesebb információt a szöveget alkotó egységek nyelven belüli jelentései hordozzák, és ezért van, hogy a fordító a pragmatikai jelentés megőrzésére törekszik inkább, mintsem a teljes ekvivalenciára. Akárcsak a fenti részletben is, a fordítónak konkrét esetben kell eldöntenie, hogy melyek a releváns jelentések, melyeket nem lehet kihagyni, és melyek azok, amelyeket úgymond feláldozhat, hogy így a minimumra csökkenjen azoknak az információknak a vesztesége, amelyek az eredeti szöveg szempontjából lényegesek.

Cărtărescu regényében többször is találkozunk olyan kifejezésekkel, melyek a szerző szerint a saját lexikai invenciói. A fordítónak a szerzőhöz intézett kérdésére, hogy miként oldhatók föl ezek a jelentések, a szerző válasza az volt, hogy ebben az esetben nem a jelentés az elsődleges, hanem a hangzás: „…uşa arzînd deodată din nebunia ga-laxiilor, din demenţa eonilor şi pleroamelor şi ogdoadelor şi syzygiilor, uşa spre singura viaţă eternă…”(108.)

„…az ajtó, amely egyszerre ég a galaxisok őrületétől, az ezredévek ezredévének és pleromonok és ogdoádok és syzygiók elmezavarától, a mi örök életünkre nyíló ajtó…”(108.) 

A fenti példa szerint tehát mind formailag, mind a tartalmi sík tekintetében beszélhetünk teljes mértékű egyenértékűségről, a kiemelt egységek jelentésének hiánya ezt az egyenértékűséget nem akadályozza meg.

A fentiekben többször is elhangzott, hogy a fordítás a különböző nyelvű szövegek kommunikatív szempontú egyenértékűségét feltételezi, azt, hogy ezek a szövegek kölcsönösen helyettesíthetik egymást egy konkrét kommunikatív aktusban, így ugyanazon eredetinek akár több fordítása is lehet, melyek eltérő pontossággal közvetítik az eredeti tartalmának különböző aspektusait. 

Mivel a kontrasztív vizsgálat lényege az azonosság feltárása két eltérő nyelvi rendszer működésében, a fordításelmélet feladatát is efelől látom indokoltnak meghatározni, hogy tehát feltárja a közös aspektusok jellegét, feltételeit és határait, melyek a forrásnyelv és a célnyelv rendszerének és működési szabályainak sajátosságaiból adódnak.

Veszteség nélkül fordítani szinte lehetetlen, ami szintén nem jelent fordíthatatlanságot, és melynek legfőbb oka egyrészt a kultúrák különbözősége, másrészt a nyelvek rendszerének eltérő működése. Az eredeti szöveg okozta idegenszerűség, ami a fordításra időnként jellemző, az egyes elemek jelentésének csak részben történő visszaadása, valamint annak lehetősége, hogy ugyanazon eredetinek több, ezzel kommunikatíve egyen-értékű variánsa is lehetséges, mindez tehát indokolttá teszi, hogy a fordított szövegek esetében kvázihelyes szövegekről beszéljünk, anélkül hogy ez bármiféle negatív értékítéletet is jelentene. A kvázihelyesség fogalmát olyan fordításkutatók használják munkáikban, mint Papp Ferenc, Klaudy Kinga vagy a nemzetközi szakirodalomban Gideon Toury és Mona Baker.

Kvázihelyességen olyan fordított szövegeket értünk, amelyek grammatikailag ugyan helyes mondatokból épülnek fel, de ezek részben magukon viselik a forrásnyelvi szöveg nyomait. A forrásnyelv közvetett interferenciájának hatására a fordítás eredményeként olyan célnyelvi szöveg keletkezik, amely enyhén eltér az autentikus szövegtől. Ha ezt a fordítást más, ugyancsak célnyelvi szövegekkel vetjük egybe, érzékelhetünk némi idegenszerűséget benne, egészen pontosan a fordított szöveg egésze az, ami más, mint az eredeti célnyelvi szöveg.

A fordított szöveg olvasása közben időnként érzékelhető a forrásnyelvi interferencia hatása, azaz a fordított változat magán viseli az eredeti szöveg grammatikai sajátosságait, és ettől idegenszerűvé válik. A szöveg egészének idegenszerűségét a célnyelv rendszerétől idegen grammatikai realizációk váltják ki.

Többször is előfordul, hogy az ige időhatározói bővítménye közvetlenül az ige után áll, a legtöbb esetben a mondat végére kerül. Ennek főleg az intonációban van szerepe, az ereszkedő hanglejtést megtöri: „…És az a kín, Úristen, hogy újabb könyveket kell írnom néha-néha (8.); „…az ablakomhoz ugyanaz… a magabiztos törpefenyő ága koccan néha…”(10.)

Az igenevesítés a magyarban is a tömörítés eszköze, ebben az esetben túltengésük fokozza az idegenszerűséget, amely nem gördülékennyé, hanem még bonyolultabbá teszi a gondolatvezetést: „…tovább kóboroltam verset mormolva…”(5.); Gesztikulálva, pátosszal szavaltam a mellettem elhaladók arcába bámulva” (5.); „…ahol unalmas délutánokon fehér vaságyamon fekve újra fölidéztem a budilai táborban történt eseményeket, úgy gondolva rájuk…” (6.); „…össze-gyűltünk a líceum udvarán…várva az autóbuszt…”(10.)

Ha figyelmesen olvassuk a kézirat ötödik-hatodik oldalát, felfigyelhetünk az igeneves szerkezetek túltengésére. Ezen az oldalon huszonkét különböző aspektusú igenevet számoltam, melyek közül a múlt idejű melléknévi igenevek vannak többségben, használatuk a legtöbb esetben elkerülhetetlen.

A jelzők halmozását a magyar nyelv rendszere is megengedi, a fordító gyakran ragaszkodik ahhoz, hogy inkább ezt a jelöletlen szintaktikai viszonyt őrizze meg, mintsem hogy a hasonló funkciójú és mellérendelő kötőszót használja: „…elviselem a pizsamába, vörös fürdőköpenybe bújt alakok piszkálódásait is…” (7.); „…teletömve őket mágikus, furcsa játékokkal…” (7.)

Egyes esetekben elmarad a határozott, illetve határozatlan névelő, amelyeknek használatát mind az eredeti határozott struktúra, mind a célnyelv rendszere indokolttá teszi: „…de írástól elködösödött szemeim szinte semmit sem láttak…” (8.); „… mikor fölidéztem a rock és a hipszterek, a magnetofon és ok nélküli lázadások bizarr világát…” (10.). Egy újabb példamondatból szintén kimarad a (számnévi) mennyiségjelző, amely a mértéknév kötelező vonzata: „Csak egy-egy kapu küszöbén, mérleg és kosár cseresznye előtt ácsorgó kartonszoknyás kislány nézett hosszan utánam…”(72.)

Azok az eszközök, amelyek a forrásnyelvben biztosítják a szövegkoherenciát, a célnyelvben nem mindig működnek. De hasonlóképpen számolnunk kell az értelmi hangsúlyok esetenkénti eltolódásával, a mondat funkcionális perspektívájának enyhe eltorzulásával, amely egy-egy mondatban még nem tűnik fel, de ha sorozatosan előfordul, szintén hozzájárul a szöveg idegenszerűségéhez.

JEGYZETEK

1. Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In: Uő: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. 68.

2. Margittai Gábor: Születésmítoszok szövettena. Nagyvilág 2001. 10. 1617–1619.

3. Szegedy-Maszák: i. m. 40.

4. Szegedy-Maszák: uo.

5. Roman Jakobson: Fordítás és nyelvészet. In: Bart István–Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Tankönyvkiadó, Bp., 1986. 16

6. Komisszarov, V. N.: Fordítás és általános nyelvészet. In: Bart––Klaudy (szerk.): A fordítás tudománya. Tankönyvkiadó. Bp., 1986. 52.

7. Uo. 53.

*Részlet egy hosszabb tanulmányból