Bálint Sándor centenáriumán

Háborús esztendők

1936. évi helyettessége után Bálint Sándor a tanítóképzőnek 1940-ben lett rendes tanára,1 de közben a szegedi hittudományi főiskolán, a budapesti és a kolozsvári egyetemen is tartott előadásokat.2 Kezdettől tagja volt annak a náciellenes professzori körnek, baráti társaságnak is, amelyben egyetemi tanárok és „külsős” szellemi emberek, művészek latolgatták Magyarország háború utáni esélyeit, Európa sorsának alakulását és a maguk teendőit. „Tudtuk ekkor már a szegedi egyetemen és az ország más egyetemein is a tudományos, közéleti pozíciókban, ki az, aki úszni hajlandó ezzel az egésszel, és ki számít ellenállónak, ahogy ezt a szót akkoriban használtuk. 1940 körül, amikor a németek Franciaországot már lerohanták, és mindinkább erősödött a szorongás és az aggodalom, amit mi Magyarországért és a magyar kultúráért éreztünk – itt Szegeden is volt egy kisebb társaság az egyetemen, amelybe néhány egyetemen kívüli ember is beletartozott, akik találkoztak, sokat gondolkoztak, töprengtek ezeken a kérdéseken. Ehhez a társasághoz tartoztam volna én is… Ekkor még fiatal ember voltam, ismertek többé-kevésbé. A körünk laza társaság volt inkább, nem valami egyesület… Nagyon tudtuk és jól láttuk, hogy milyen lehetőségekkel és körülményekkel kell számolnunk. Különösen megdöbbentett minket Jugoszlávia lerohanása 1941 tavaszán, amikor valósággal sírtunk, látva a németek átvonulását.”3

Emlékezete szerint tagja volt a körnek Baróti Dezső, akkor csongrádi középiskolai tanár, Fricsay Ferenc karmester, Hermann Egyed, Kerényi Károly, Rusznyák István, Sík Sándor, Szent-Györgyi Albert professzorok (1940/41-ben az egyetem rektora volt) és Vinkler László festőművész is. „Eszmecseréik – bár alapvetően irodalmi, művészeti, filozófiai kérdések körül forogtak – igazában inkább a szellemi »honvédelem«, az antifasizmus megnyilvánulása volt. Jelentősége abban van, hogy e beszélgetéseik a fasizmus ellen készítették föl az eszmecserékben részt vetteket.”4

Amikor 1940. szeptember 15-én Észak-Erdély visszatérését a tanítóképzőben köszöntötték, az ünnepi beszédet Bálint Sándor tartotta.

Mivel nem titkolt németellenessége miatt a szegedi egyetemen ekkor már igyekeztek mind jobban háttérbe szorítani és elszigetelni, megpályázta a kolozsvári néprajzi tanszéket. A „terepet” már 1938-ban fölmérte, bár akkor még nem gondolt kolozsvári professzorságra, Kalotaszeg református hagyománya és a Székelyföld szakrális tájai mellett a moldvai csángók archaikus világának tanulmányozása is foglalkoztatták.

A két évvel korábban megismert Domokos Pál Péter 1940. szeptember 24-én ezt írta neki Kolozsvárról: „A külügyminisztérium Bukarestbe küld. Úgy látszik, további feladatokat kell megoldani. Gondolom, a csángó ügy megtermékenyítette a lelkeket és talán lesz valami velük. Rajtam nem fog múlni semmi.”5 Október 10-én így írt: „Sok helyen kifejezésre juttattam, hogy milyen üdvös és nagy hatású dolog lenne, ha te kerülnél Kolozsvárra a néprajzi ügy élére. Miniszteriális, fontos embertől hallottam, hogy ügyed a legjobb úton van. A beszélgetés után mind nagyobb és nagyobb a reménységem, hogy nemsokára Kolozsváron láthatlak, hallhatlak és hogy a nagy székely álmot, az ezred óta egyvallású és egyfajú csíki székelységet néprajzi szempontból úgy kiásod, hogy minden magyar terület fölé kerül kétségtelenül nagy értékei alapján.”6

Amikor Györffy halálával a budapesti néprajzi tanszék megüresedett, betöltésére Viski Károly (1882–1945), a jeles etnográfus, nyelvész és művelődéstörténész lett volna a legesélyesebb. Mivel azonban őt felesége zsidó származása miatt elvetették, Teleki Pál miniszterelnök minden ellennyomással dacolva Kolozsvárra nevezte ki. Így bár Bálint Sándort sokan (Zolnai Béla már ekkor is) támogatták – az ottani tanszékre az erdélyi születésű Viski került, akivel különben Bálint Sándor pesti éve óta jó kollegiális viszonyban állt. Pályázatának sikertelenségét december 30-án Domokos Pál Péter sajnálkozva nyugtázta: „Szomorú szívvel állapítottam meg, hogy mégse Te jöttél Kolozsvárra. És amint írtam is, kimondhatatlan boldog lettem volna, ha te volnál itt és sokkal szívesebben járnék minden vonatkozásban kezedre, mint bárki másnak.” Egyébiránt: „Bukarestben vagyok a Magyar Követségen. Nem volt elég a 22 éves pokol, még további feladatokkal bíznak meg és további nehézségek elé állítanak. Nem tudom ugyan, hogy még meddig bírom, csak annyit, hogyha hív a haza, ismét mindent szívesen, az életemet is. […] feladatom, hogy a moldvaiakat lehetőleg hazahozzam.”7

Viskit kétéves kolozsvári professzorsága után, miután már „fedezve érezte magát”, 1942-ben a pesti bölcsészkar mégis meghívta a néprajzi tanszékre. Az így újra megüresedett kolozsvári helyet Bálint Sándor (többek között Gunda Bélával és Ortutay Gyulával együtt) ismét megpályázta. Mivel pedig elnyerése immár bizonyosnak látszott, az év végén a szegedi bölcsészkar címzetes, nyilvános rendkívüli tanári titulusra terjesztette fel. „Persze tudod, ez dekoráció volt, de a kormány mégsem erősítette meg, mert már a Sztójayék elé került.”8 (A döntést a kormány csak Lakatos Géza miniszterelnöksége idején, 1944. szeptember 22-én hagyta jóvá.)

„A kari ülés lezajlott, és meghozta hosszas vita után előterjesztési határozatát – írta Kolozsvárról Domokos Pál Péter 1943. április 14-én. – Első helyre Gundát, a második helyre kettős jelöléssel Barthát9 és Szendreyt,10 a harmadik helyre szintén kettős jelöléssel Tálasit és Kovácsot találták jelölendőnek. Nem foghatom fel, hogy milyen szempontok szerint mértek és jelöltek.”11 Hasonló értelemben tájékoztatta Felvinczi Takáts Zoltán egykori szegedi, akkor éppen kolozsvári professzor is. Levele szerint „most tisztázódott részünkről a helyzet. Zolnai Béla, amint tudom, telefonon értesített a történtekről. Ő a nagyhéten el is utazik Szegedre. Légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy mi volt az én magatartásom. Amit el fog mondani, abból megláthatod, hogy meggyőződésből melletted foglaltam állást, sőt exponáltan képviseltem ügyedet. – Reméljük a legjobbat!”12 Szekfű pedig, azzal érvelve, hogy Bálint Sándor elvetése volna „a legnagyobb sérelem, ami az utóbbi időkben a katholicizmust érte”, kinevezése érdekében többször is közbenjárt Serédi Jusztinián hercegprímásnál, hiába.13

A dolog nem maradt sokáig ennyiben. Az alig két éve visszatért Kolozsvár magyar egyetemének néprajzi tanszékéért ekkor már a korábbiaknál is keményebb, kiélezett politikai és presztízsküzdelmek folytak akadémiai körökben és a kormányzat berkeiben. Bálint Sándor pedig nem volt sem németbarát, sem pedig a kultuszminisztériumi intrikák embere. Ezért ismét azok a kollégái siettek a segítségére, akik szakmai kvalitásait és emberi magatartását egyaránt nagyra becsülték. „Kedves Barátom! – írta neki Várkonyi Hildebrand 1943. május 5-én Kolozsvárról. – Mint tudod, a szavazás kedvezőtlenül végződött –, de különvéleményt adtunk be melletted négyen. Ezen az alapon a miniszter kinevezhet – persze ehhez magasabb pártfogók is kellenek… Mi többen melletted voltunk –, de Karunkon oly viszonyok uralkodnak, melyek egyenesen a gengszter-stílus felé vezetnek. Ezekről itt bővebben nem írhatok, talán majd élőszóval… Kívánok kitartást, jókedvet és sok munkásságot, szeretettel köszönt V. Hildebrand.”14

Július 18-án pedig Zolnai Béla kereste fel soraival: „Olvastad a Reggeli Magyarország júl. 18-i számát? Cikk van Rólad, elég jó, a geográfiai néprajz ellen. […] Remélem, a miniszter elfogadja a Tanács javaslatát, és új pályázat lesz. Kovrig és társaik jó munkát végeztek. Ölel: Z. B.”15

Bálint Sándornak azonban nem akadtak „magasabb” (politikai) pártfogói – épp ellenkezőleg, a kultuszminisztérium pedig más, az egyháznak Bálint Sándor professzorságánál fontosabb személyi kívánságait teljesítette. A kolozsvári ügy végére Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter Gunda Béla kinevezésével tett pontot. „A régi Magyarország mindig szégyellheti, hogy a néprajznak ez a nagy mestere nem kapott katedrát – emlékezett az esetre P. Békési István. – Ez fájt neki, mikor Kolozsvár visszakerült, és Kolozsvárra végre ő is pályázott. S ugye egyetemi politikával elütötték a katedrától, amelyre biztos legméltóbb volt munkássága, tudása alapján. Fájt neki, tudta az okokat, tudta a szereplőket, kifelé nem szellőztette, pedig szégyen marad, szégyenfolt marad…”16

1942–43-ban a szegedi és a kolozsvári katolikus hittudományi főiskolán is rendszeresen tartott folklorisztikai, főként szakrális néprajzi előadásokat. „Mikor végre észrevették, a jezsuitáknak a teológiai főiskoláján éppúgy, mint a szemináriumban a kispapoknak, a növendékeknek tartott ott előadást – emlékezett P. Békési István. – Jólesett neki, főleg az a tudat, hogy olyan fiataloknak adja tovább a tudását, akik kimenve a plébániákra, falvakra, a tanyákra, kutathatnak, vagy legalább is láthatnak az ő szemével, az ő lelkületével. Nem nézik már le, nem csepülik többé le az egyszerű nép egyszerű áhítatgyakorlatát, vallásos megnyilvánulásait, mert észrevették […] a lelkületet, amelyből mindez született.”17

„Szegeden, a fővárosban és Kolozsvárt is oktatott, a különféle főiskolai és egyetemi keretek minden különbségtétel nélkül műhelyeket jelentettek. Nem volt különleges nevelői módszere, már csak egyéniségéből következően sem fegyelmezett, hanem mondanivalójának tartalma ragadta el hallgatóságának egy részét. A társadalmi ranghoz »felfelé« nem volt érzéke, ellenben minden hátrányos helyzetű és a néprajz iránt érdeklődő tanítványa is számíthatott figyelmére és segítségére. Tanítványai közül sokan élvezték mindenkor jóindulatú segítségét, érzékelték megértő türelmét, és ösztönösen megérezték, milyen gyermekdeden hiszékeny. Csak kevesen éltek vele vissza, többségükben önként vállalt figyelemmel hallgatták, igyekeztek követni is.”18

Pedagógusi törekvéseinek lényegét így foglalta össze: „Nem állottam »erélyes« tanár hírében, nem is akartam az lenni sohasem. Magamtól mérhetetlen sokat követeltem, többek között a következetes türelmet is azokkal szemben, akik fiatalságukban emberré készülnek lenni. Sohasem akartam azt, hogy diákjaim hozzám hasonlítsanak, az én nótámat fújják, bár az a nóta talán néha nagyon szép volt. Szerettem volna azonban azt, hogy példámon, olykor botladozásaimon is okulva eljussanak legjobb önmagukhoz, önmaguk mennyei vagy ha úgy tetszik, platóni ideájához.”19

1943. augusztus 1-jén, amikor a Magyar Rádió a Dugonics Társaságot bemutatta, Bálint Sándor Kálmány Lajosra emlékezett;20 az 1892-ben alakult Dugonics Társaság, Szeged legrégibb és legpatinásabb irodalmi társasága, melynek egyszerre legfeljebb ötven tagja lehetett, 1940-ben fogadta tagjai sorába.21

Közben tanított a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán (az újszegedi tanítóképzőt 1943-ban erre cserélte föl). Molnár Imre szerint: „A negyvenes évek háborús propagandájával ellentétben igazi humanitásra és tisztánlátásra nevelt bennünket. Elítélte a védtelen emberek pusztítását éppúgy, mint az elfogult faji és nemzeti gyűlöletet. Tőle tanultuk meg becsülni mások eszmei meggyőződését, és azt, hogy sohasem emberséges eljárás a védtelen kisebbség elleni erőszak alkalmazása a hatalom adta lehetőségek birtokában.”22 Másik tanítványa, Kovács Attila a háborús évek második felére így emlékezett: „Bálint Sándortól és a tanítóképző más tanáraitól is antifasiszta nevelést kaptunk. Így történt meg az a példátlan eset Magyarországon, hogy amikor a németek bevonultak, a szegedi tanítóképzősök tüntettek ellenük. Sőt javaslatomra néhány barátom – ugyancsak jól ismert szegedi fiúk – és én sárga csillagot varrtunk fel, tüntetésül. 1944 pünkösd vasárnapján a szegedi korzón sétáltunk sárga csillaggal, mindaddig, amíg Gyólai, a politikai nyomozó, erélyesen el nem kergetett bennünket a korzóról, ismervén családunk őskeresztény voltát…”23

Amikor 1944. március 19-én a németek megszállták az országot, Bálint Sándor véleménye az volt, s ezt tanítványai előtt is hangoztatta, hogy ellen kellett volna állni: „Engem a tanári testületben – legalábbis jelképesen – majdnem agyonvertek. Egyetlen kolléga osztotta az álláspontomat, hogy ellent kellett volna állanunk, nem lett volna szabad megengednünk ezt a szabadfölvonulást.”24

1944. június 25-én a dómban maga is ott volt a papszenteléskor, amikor Hamvas Endre püspök szentbeszédében ezt mondta: „Isten törvényei mindenkinek, a zsidóknak jogát is védik a tulajdonához, szabadságához, szemérméhez, életéhez! Ha a szeretet és az irgalom parancsát felfüggesztjük a zsidóval szemben, akkor jogosan nem számíthatunk irgalomra mi sem, kicsiny gyermekeink, asszonyaink, öregeink sem!”25 „A kereszténység nevében száz- és százezreket megfosztanak otthonuktól, deportálnak fajiságuk miatt. Ki kell mondani hangosan, hogy mindez a kereszténységgel össze nem egyeztethető semmiképpen sem.”26 Naplójában ezt jegyezte föl: „Elkésem a templomból, már csak a lélek tud megnyílni az Ostya előtt. P. és R.27 orvosprofesszorokat a németek elhurcolják: beteljesedik minden. […] Imádkozni nem tudok, csak egyet kérek Istentől: adja meg a keresztény halál méltóságát és malasztját magunknak, nemzetünknek, zsidóknak és németeknek.”28

JEGYZETEK

1. „Dr. Bálint Sándor egyetemi magántanárt, szegedi kir. kat. tanítóképzőintézeti helyettes tanárt az 1939. évi december hó 27-én kelt 141/942.IX.ü.o.sz. alapján a kir. kat. tanítóképzőintézeti tanárok létszámába rendes tanárrá kinevezte. Dr. Bálint Sándor rendes tanár a hivatali esküt 1940. évi január hó 22-én letette.” Ekkor sorolták be a 3. fizetési osztályba, szolgálati idejét 1933. szeptember 1-jétől számítva, ami havi 209 pengőt és 60 pengő 79 fillér lakáspénzt jelentett. Besorolásának Becker Vendel tanügyi főtanácsos, kir. főigazgatói címmel felruházott tanítóképző-intézeti igazgató által hitelesített másolata. MOL-J-1-h-84-1-B-171477/1947. 186.

2. Lele József: Emlékeim Bálint Sándorról. Somogyi-könyvtári Műhely, 1984/1–2.

3. Csapody Miklós: A kultúra és az emberiség biztonsága. Bálint Sándor válaszol Csapody Miklós kérdéseire. Forrás, 1981. 6. 70.

4. Szeged története 4. 1919–1944. Szerk.: Serfőző Lajos. Szeged, 1994.

5. Domokos Pál Péter levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1940. szeptember 24. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

6. Domokos Pál Péter levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1940 október 10. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

7. Domokos Pál Péter levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1940. december 30. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

8. Csapody Miklós: A kultúra… 70.

9. Bartha Károlyt.

10. Szendrey Ákost.

11. Domokos Pál Péter levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1940. december 30. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

12. Takáts Zoltán levele Bálint Sándorhoz. Lengyel András: Bálint Sándor életrajzához. Levelek hagyatékából (1929–1943). 103. 49. levél.

13. Szekfű Gyula levele Bálint Sándorhoz. Lengyel András: i. m. 104. 52. levél.

14. Várkonyi Hildebrand levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1943. május 5. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

15. Zolnai Béla levele Bálint Sándorhoz. Kolozsvár, 1943. július 18. Gépirat, autográf aláírással. BS-h.

16. P. Békési István emlékezése. Hangfelvételről. BS-h.

17. Uo.

18. Katona Imre: Bálint Sándor szegedi… 3. BS-h.

19. Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1960 karácsonya – 1961. január 17. 4. levél. BS-h.

20. Lásd Kálmány Lajos emlékezete címmel korábban a Jelenkorban közölt írást (1939/4. 3–10.).

21. Szeged története 4. 662.

22. Idézi Péter László: Mindörökké Szeged. Válogatott írások. Bp., 1997. 448.

23 Uo.

24. Csapody Miklós: A kultúra… 70.

25. Szeged története 4. 511.

26. Idézi Havasy Gyula: A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989. Bp., 1990. 13.

27. Purjesz Béla és Rusznyák István.

28. Bálint Sándor: Breviárium. Szeged, 1997. 68.

*Részlet a száz éve született, kitűnő szegedi néprajztudós életútját feldolgozó könyvből.