Laczkó Géza Rákóczi-regénye

A mögöttünk lévő 20. század magyar elbeszélő irodalmának egyik legvirágzóbb ága a történelmi regény volt. Olyan epikai műfaj, amelynek elismerésében bizonyos konszenzus alakult ki a legigényesebb irodalomkritika és a legszélesebb körű olvasóközönség között. Maga a történelmiregény-műfaj természetesen korábban is igen népszerű volt irodalmunkban. A 19. században Jósika Miklós és Jókai Mór romantikus történelmi epikája mellett Eötvös József és Kemény Zsigmond nemzeti sorskérdéseket és emberi drámákat igen mélyen elemző történelmiregény-írása, a 20. század elején Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza regényíró munkássága töltött be meghatározó szerepet mind a magyar próza, mind az olvasási kultúra fejlődésében.

Arra korábban Lukács György mostanában talán kevesebbet idézett, ám műfajtörténeti tekintetben ma is érvényes és eligazító klasszikus munkája, A történelmi regény utalt, hogy a műfaj szélesebb körű kibontakozásának két fontosabb feltétele volt. Először az, hogy a történelmi változások és mozgások tömeges méretekben váljanak az emberek személyes tapasztalatává, másodszor, hogy a nemzeti tudat kifejlődése tömeges mértékben keltsen érdeklődést a közös múlt eseményei és hősei iránt. Magyar viszonyok között, mint általában a közép- és kelet-európai régió viszonyai között, a 19. század első felében, a napóleoni háborúk után, a nemzeti ébredés körülményei között fejlődött ki a történelmiregény-irodalom, hogy ezt követve folyamatosan legyen jelen és fejtsen ki hatást – valójában (mint ezt éppen Szilágyi István, Szabó Gyula, Pusztai János, Rakovszky Zsuzsa és mások regényei tanúsítják) a jelen időszakban is.

A történelmi regény hagyományosan a magyarság nagy nemzeti és társadalmi kérdéseire keresett válaszokat, éspedig nemcsak az 1848-as forradalmat bevezető és megalapozó úgynevezett „reformkorszakban”, hanem a forradalom és szabadságharc veresége után is, midőn a nemzeti történelem konfliktusokkal terhes korszakainak írói vizsgálata próbált nemzeti önismeretet adni, politikai cselekvésmintákat találni. Hasonló szándékok mozgatták a két világháború közötti és utáni korszak történelmiregény-irodalmát. Ekkor is súlyos nemzeti és társadalmi kérdésekre kellett az irodalomnak válaszolnia. A történelmi Magyarország felbomlása, a magyar nép egyharmadának elszakítása, illetve a magyar társadalom modernizációs kísérleteinek bukása súlyos közösségi traumákat eredményezett, és ezeknek a traumáknak az orvoslása szinte megkövetelte a nemzeti önvizsgálatot, azaz a nemzeti történelem kritikus szellemű vizsgálatát, a kínálkozó történelmi tanulságok megfogalmazását.

Ez a fellendülő történelmiregény-irodalom igen változatos szemléleti és poétikai formákban öltött alakot. Ha most eltekintünk a művek legnagyobb részét kitevő ismeretterjesztő és szórakoztató „történelmiregény-ipari” termékektől, nagyjából három szemléleti, illetve poétikai regénytípust különböztethetünk meg. Az első regénytípus az adott történelmi korszak lehető legteljesebb rekonstrukciójára tett kísérletet, a második elsősorban a jelen idejű tanulságok érdekében keltette életre a múltat, a harmadik pedig ürügyként vette igénybe a történelmi anyagot, és elsősorban filozófiai, illetve történelemfilozófiai felismerések kialakítására törekedett. A második és harmadik regénytípus vizsgálatával most, bevezetésként, csak futólag szeretnék foglalkozni, ámbár a teljes kép kialakítása érdekében erre a vizsgálatra is szükség van, az elsővel azonban, tekintettel arra, hogy Laczkó Géza történelmi regényei, így a nagy Rákóczi-regény is ehhez a „rekonstrukciós” regénytípushoz tartozik, természetesen részletesebben foglalkozom.

A mögöttünk lévő korszak legtöbb történelmi regénye természetesen a jelen idejű tanulságokat megfogalmazó második típushoz tartozik. Ennek a regénytípusnak az esetében a jelenhez szóló írói üzenet fontosabb, mint a felidézett történelmi valóság, az eligazításnak, a tanúságtételnek vagy a vallomásnak nagyobb a szerepe, mint a történelmi rekonstrukció szándékának. Lukács György e regénytípus genezisét Conrad Ferdinand Meyer munkásságához kötötte. A svájci író annak idején a következőket jelentette ki: „Csak azért használom fel a történelmi novella formáját, hogy benne tapasztalataimat és személyes érzéseimet kifejezzem.” Meyer – és nyomában Lukács – arra hivatkozott, hogy ezekben a regényekben a történelem, még akkor is, ha ábrázolása hitelesnek tekinthető, csupán a regényfikció és az írói mondanivaló „históriai kosztümjét” jelenti, az írót elsősorban nem a múlt foglalkoztatja, hanem a jelen, saját korának válaszra váró kérdéseivel küzd. (Természetesen a „rekonstrukciós” regénynek is lehet a jelennek szóló üzenete, mint ahogy Laczkó Géza történelmi regényeinek valóban volt is ilyen üzenete!) Mindenesetre a szóban forgó történelmiregény-típus nem annyira a múlt „újjáteremtésére”, inkább példázatos ábrázolására törekszik. Következésképp a történelmi regény valójában inkább álcázott társadalmi regény, noha a történelmi köntösnek is lényeges funkciója van: eszmei kiegészülést és távlatot, általánosító jelentéstöbbletet adhat az író mondanivalójának.

Ennek a regénytípusnak klasszikus modellje Móricz Zsigmond Erdély című trilógiája. Móricz két lehetséges emberi, közelebbről politikai magatartásformát személyesített meg két – egymással szemben álló – hősében: Báthory Gáborban és Bethlen Gáborban. Báthory a valóságot lebecsülő, álmokat kergető voluntarizmust, Bethlen a lehetőségekkel számoló, reálpolitikai eredményekre törekvő, építő szellemű racionalizmust testesíti meg. Bethlen erdélyi fejedelemsége, amelyet Móricz nosztalgikus módon „Tündérkertnek” nevez, példázatos értelmű történelmi modell, amelyet a világháborútól, a trianoni feldarabolástól, a forradalmaktól és az ellenforradalomtól megviselt ország „letarolt mezőin” kellene értelemmel, hittel és szívós munkával felépíteni. Móricz, jóllehet igen nagy erudícióval és meggyőző művészi erővel keltette életre a 17. századi Erdély társadalmi, politikai és művelődési viszonyait, mégsem a korszak irodalmi rekonstrukciójára törekedett, hanem időszerű állásfoglalását, közéleti és erkölcsi programját kívánta megfogalmazni. Lényegében hasonló utat választott a két világháború közötti magyar történelmiregény-írás nagy része, benne Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Kodolányi János, Kós Károly és Makkai Sándor múltba tekintő művei.

A harmadik változat, az imént filozófiai, történelemfilozófiai üzenetek közvetítőjének nevezett regénytípus inkább csak a 20. század közepétől jelent meg regényirodalmunkban, valószínűleg az akkor tapasztalt hatalmas történelmi kataklizmák hatására, minthogy a két világháború, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali terrorista zsarnokságok, Auschwitz és Hirosima a teljes emberi történelem kritikus felülvizsgálatára késztették a magyar irodalmat is. Klasszikusnak nevezhető, két világháború közötti és utáni példája Szentkuthy Miklós Szent Orpheus breviáriuma című regényfolyama, amelynek kidolgozása 1939-ben kezdődött és szinte az író életének végéig tartott. E személyes értelmű, erősen gondolati jellegű regénysorozat végtelenbe vesző tematikai és műfaji határai között egy minden iránt érdeklődő író és bölcselő gondolatvilágának és műveltségének teljes katalógusa van jelen. Ahogy Szent-kuthy maga mondta: „minden lehetséges emberi tapasztalat logikai és lírai katalógusa”. Az Orpheus-regények színtere az európai történelem, ezen belül is a középkor, a reneszánsz és a barokk kora. A lenyűgöző történelmi erudícióval megírt regénysorozat ugyanakkor mintegy lerombolja a történelem fogalmát, Szentkuthy célja elsődlegesen és mindenekfelett antropológiai, magát az emberi lényt, az emberi létezést próbálja leírni és megérteni, ahogy ő mondja: „a legtávolabbi korszakokon […] túl levő embert keresi”. A különböző történelmi korszakok emberi életének és kultúrájának pompázatos megjelenítése mindenesetre a „történelmen kívüli”, pontosabban a „történelem nélküli” ember analitikus vizsgálatát szolgálja. Maga a történelem csupán az ember (az emberiség) tevékenységének színtere, éppúgy, mint a városokkal és országokkal megjelölhető térbeli környezet.

A történelem hiteles, mondhatnám így is: tudósi rekonstrukciójára törekvő regényirodalom leginkább nevezetes magyar példáit Laczkó Géza alkotta meg. Először nevezetes Német maszlag, török áfium című regényében, amely egy korszak lezárásaként 1920-ban került a közönség elé. A regény a 17. század kiváló politikusának, hadvezérének és költőjének, gróf Zrínyi Miklósnak az élettörténetét beszéli el, olyan példázatosan hősies és tragikus emberi sorsot, amely szinte évszázadokon keresztül mitikus szerepet kapott a nemzet emlékezetében. Már Babits Mihály, aki modern irodalmunknak nemcsak kiváló költője, hanem tevékeny kritikusa is volt, tehát Babits figyelmeztetett arra, hogy a Zrínyi-regény „hatalmas kísérlet a valóban modern magyar történeti regény megalkotására”. Laczkó ugyanis, radikálisan szakítva a romantikus szellemű nemzeti regényírás hagyományaival, a Gustave Flaubert munkásságához köthető eszmények jegyében alakította ki regénypoétikáját. A filológus pontosságával idézte fel a 17. század második felének magyarországi társadalmi és művelődési viszonyait, mentalitását, sőt beszélt nyelvét. „Az ilyfajta művészet – figyelmeztetett Babits – sok analógiát mutat a tudományos munkával.” A regény írója valóban egy széles körű művelődéstörténeti körkép koncepciójával váltotta fel a romantikus regényeposz műfaját, megbontotta a „szükséges archaizálásnak” és a „szükséges anakronizálás-nak” azt az arányát, amelyről Lukács György regényelmélete is beszélt.

Maga Laczkó 1937-es, A történelmi regény című tanulmányában úgy indokolta meg eljárását, hogy arra a felelősségre hivatkozott, amelyet a realista irodalomnak kell tanúsítania a múlt valósága, ennek a valóságnak a teljes rendszere és apró részletei iránt. Érdemes idézni ezt a kijelentését: „Hogy forrásokat helyesen használjon fel az író, hogy történelmi fantáziája csakugyan a régmúlt valóságot elevenítse meg hitelesen, ahhoz a történelmi felelősségérzet vezérlő irányítása szükséges, ami több, mint egyszerű írói lelkiismeretesség.” Ebből a „történelmi felelősségérzetből” származtatta a tolla nyomán születő környezetrajz aprólékos realizmusát. Mint ugyanebben a tanulmányában megjegyezte: „a történelmi felelősségérzet aggodalmasan kutatja a kor anyagi színezetét, nem kell éppen, mint Jósikának, a cselekmény színhelyéül szolgáló szoba bútorait aprólékosan leírni, de tudnia kell a színtér más koroktól különböző adottságait, hogy köztük, ha a leírást el is hagyja, valószerűen mozgathassa alakjait.” Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a környezetrajznak, ahogy imént ő mondotta: „a kor anyagi színezete” ábrázolásának együtt kell járnia a bemutatott korszak „lelkének” felidézésével: „a történelmi felelősségérzet ismeri a kor lelkét, s ezért nem esik abba a hibába, hogy római hőst mai amerikai kalandornak fest, akinek gondolkozási irányát a kapitalizmus s a szociális vagy pláne szocialista gondolat harcai szabják meg. Kemény Zsigmond, aki tudta, de szívesen mellőzte a festett kor aprólékos megjelenéseit, pontosan érezte az ábrázolt kor lelkét, s két öreg hülye bácsinak zavaros, rémült, bárgyú és belenyugvó társalgásában tökéletesen fel tudta vázolni a választott kor körvonalait.”

Végső soron a regényműfaj 20. századi válsága és átalakulása befolyásolta Laczkó Géza regényírói tevékenységét: a klasszikus realizmus biztonságtudata, az a szuverén írói státus, amelyet egy Walter Scott, egy Conrad Ferdinand Meyer, egy Jókai Mór vagy egy Kemény Zsigmond a magáénak tudott, időközben megrendült a történelmi eseményeknek az írói identitást és eszmei biztonságot romboló hatása következtében, és a kétely – amely lehetett ismeretelméleti és/vagy művészetbölcseleti – egyaránt vezethetett a modern regény formakereső próbálkozásaihoz és a művelődéstörténeti rekonstrukció szinte tudósi igényéhez. Mind a két történelmiregény-poétika magának a történelmiregény-műfaj válságának a feloldására tett írói kísérletet.

Az imént Laczkó Géza nagyszabású regényelméleti tanulmányának megállapításait idéztem, nos, a Rákóczi című nagyregény ezeknek az elméleti, illetve regénypoétikai követelményeknek kívánt megfelelni. A Rákóczi-regény koncepciója természetesen az előbb említett Zrínyi-regénynek is következménye volt, minthogy Laczkó maga is tudatában volt annak, hogy Zrínyi Miklós történelmi jelentőségű nemzetpolitikai stratégiájának, a nemzeti állam helyreállítására irányuló stratégiának a hagyományait a Rákóczi nevéhez fűződő függetlenségi háború vitte tovább és teljesítette ki. De egy nagyszabású Rákóczi-regény ideálja a korszak elvárásaiból is következett, minthogy a fejedelem halálának 1935-ben országos hullámokat vert kétszázadik évfordulója maga is felvetette egy korszerű és nagyszabású szépirodalmi megemlékezés igényét.

Révay József, a kiváló klasszika-filológus és az író személyes jó barátja emlékezik meg arról a Rákóczi-regényhez írott terjedelmes utószavában, hogy az 1935-ös országos megemlékezések keretében közreadott Rákóczi Emlékkönyv második kötetének egy mondatához Laczkó megjegyzést fűzött. A mondat így hangzik: „Még csak egy mozzanatra várunk, arra, hogy egy istenáldotta költő Rákóczi egész életsorát, emberi valóját és eszmei jelentőségét egy nagyszerű képbe foglalja össze.” Mindehhez az író a következőket jegyezte a lap szélére: „Ez lenne hivatásom? Súlyos, de édes teher.” Mellette a dátum: 1944. november 26. Ez tehát a Rákóczi-regény születésnapja, egy olyan történelmi regényé, amely még a maga befejezetlen voltában (hiszen a tervezett trilógiának csak az első két kötete készült el) is a magyar történelmiregény-irodalom egyik leghatalmasabb és legjelentékenyebb opusa. Nagy kár, hogy 1955-ös első és 1963-as második kiadása óta nem került új kiadásban az olvasó elé, holott erre éppen a mostani évforduló adhatott volna megfelelő alkalmat. Egy több mint négy évtizede, összesen hatezres példányszámban közreadott remekművet ugyanis tulajdonképpen elfeledettnek lehet tekinteni.

Az előbb beszéltem arról, hogy a Rákóczi-regényben alakot öltő írói szándék tulajdonképpen a történelmiregény-műfaj válságából: a műfaj inflációja által okozott válságból keresett kivezető utat. Ezt az utat Laczkó Géza egy olyan regénypoétikában találta meg, amely igen széleskörűen egyesíti az elbeszélő és a tudományos ábrázolás módszereit és lehetőségeit, azaz a narráció középpontjában a történelem úgyszólván tudományos igényű rekonstrukcióját helyezi el. Ez a rekonstrukció egyaránt kiterjed a história eseményeire, ezek indítékaira és következményeire, körülményeire és összefüggéseire, illetve a históriai személyiségek életrajzára, személyiségképére, mentális fejlődésére. Ebben a tekintetben Laczkó mintegy a Szekfű Gyula nagy hatású Rákóczi-könyvének (A száműzött Rákóczinak) a módszertani „ellenképét” alkotta meg: a történetíró annak idején szépirodalmi eszközökkel tette gazdagabbá az általa rajzolt történeti képet, a regényíró pedig történészi eszközökkel tette hitelesebbé és gazdagabbá a maga epikai konstrukcióját.

Az imént idézett Révay József maga foglalta lajstromba mindazokat a történeti munkákat, amelyeket Laczkó Géza használt (és amelyek könyvtárában megtalálhatók voltak). Ezek között szerepel például Márki Sándor Rákóczi Ferenc életrajza című háromkötetes monográfiája, gróf Kreith Béla II. Rákóczi Ferenc és korának története című műve, Rákóczi levéltárának háromkötetes kiadása, Thaly Kálmán igen terjedelmes (és nemegyszer bírált) történetírói munkássága, Markó Árpád II. Rákóczi Ferenc és II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér című könyvei, Szekfű Gyula A száműzött Rákóczija, Zolnai Béla II. Rákóczi Ferenc, Angyal Dávid Adalékok II. Rákóczi Ferenc törökországi bujdosása történetéhez című munkája, vagy éppen Voltaire Le siècle de Louis XIV., Saint-Simon La cour de Louis XI. és La cour de Louis XV. című műve, vagy éppen Teleki József gróf franciaországi útinaplója (Journal de voyage du comte Joseph Teleki). Laczkó Géza hatalmas történeti, művelődéstörténeti anyagot használt fel, ennek során például vallástörténeti, néprajzi, hadtörténeti, diplomáciatörténeti vagy éppen orvostörténeti műveket is.

Révay József beszélt arról is, hogy az író hagyatékában szinte kimeríthetetlen forrásanyag volt található: egy dobozban például negyvenhárom kartonlap rögzítette a Rákóczi-kor fontosabb közszereplőinek adatait, több nagy alakú borítékban úgynevezett „fogalmazási segédcédulák” rejlettek, ezeken a regényhez felhasznált ötletek, idézetek, jegyzetek, stílusfordulatok voltak rögzítve. „Valóságos élmény – írja Révay – végiglapozni ezeket a cédulákat: ritkán van alkalmunk ily közelről beletekinteni egy író műhelyébe. Kivételes élmény látni az író vívódásait, viaskodását az anyaggal és a stílussal. Íme, néhány szemelvény: az író lerajzolja a fontos helyeket és helyzeteket, Oroszvéget, Beregszászt és a környező falvakat; lerajzol egy szobát a berendezéssel együtt, lerajzolja a felső-magyarországi felvonulás térképét (ezzel a jegyzettel: »140 km, napi 35 km«), a trencséni csata hadállásainak és hadmozdulatainak vázlatát, Heister és Rákóczi katonai egységeit, a parancsnokok nevével min-denütt…”

Ezeket a segédanyagokat egészítette ki a kuruc–labanc háborúk 642 szereplőjének névjegyzéke, néhány fontosabb életrajzi adalékkal, az ezer címszót tartalmazó úgynevezett „kuruc szótár” és egy vászonkötésű könyvecske, amely a fejedelem életének adatait rögzítette a lehető legnagyobb részletességgel. Ugyancsak külön könyvecskébe gyűjtötte össze Bercsényi Miklós életrajzának adatait, emellett számtalan adatot gyűjtött össze Vak Bottyán generálisról, a „kuruc” szó eredetéről, a korszak prédikációs irodalmáról és persze nyomtatott és kéziratos irodalmáról: a Rákóczi-kor emlékirataiból vagy éppen népköltészetéből (ez utóbbit gyakran fel is használta regényében). Ahogy felhasználta a 17–18. század magyar, latin, német és francia nyelvének jellegzetes szókincsét, fordulatait is. Bátran ki lehet jelenteni, hogy Laczkó Géza dolgozószobája a Rákóczi-kor magyar (és német és francia és lengyel) művelődéstörténetének valóságos múzeuma volt, és azok az adatok, adalékok, amelyeket ez a múzeum dokumentált, rendre helyet is kaptak a hatalmas regény epikai szövetében.

A három kötetre tervezett és végül, sajnos, csonkán maradó Rákóczi-regény sok esztendő megfeszített írói munkájának a termése volt: Laczkó Géza 1944 őszétől haláláig, 1953 teléig dolgozott művén, amely ennek a hatalmas írói erőfeszítésnek az eredményeként valóban sikerre vitte a történelmi regény egy merőben új és személyes – egyszerre írói és tudósi értékekben bővelkedő – változatát: a flaubert-i (a Salammbôban megvalósuló) történelmiregény-poétika legnagyobb szabású magyar eredményét. (Néhány évtizeddel később mintha a kolozsvári Szabó Gyula ötkötetes regénye, A Sátán labdái tett volna a „rekonstrukciós” történelmi regény műfajával új kísérletet!)

A Rákóczi-regény egy igen magasra szárnyaló írói ambíció teljes diadala. Valójában ugyanazt mondhatjuk el róla, amit Babits Mihály mondott 1920-ban Laczkó Géza Zrínyi Miklós-regényéről: „igaz könyv az apróságokig. Mennyi apró tudás, milyen tökéletes fölény az adatokkal szemben! Hol vannak a tanárok, a filológusok, történettudósok? Ha van könyv, melynek őket foglalkoztatni kellene: ez olyan. Szomorú szegénységi bizonyítvány a magyar literatúra és história avatottjaira: hogy ez a könyv visszhang nélkül maradt.”