A magyar irodalomban elhíresült híd-metaforát a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején a pécsi Jelenkor kérésére írt „közérzetkrónikákban”, illetve az ezekből épült (és levelekkel kiegészített) kötetben megpróbáltam a „függőhíd” fogalmával tovább ragozni, korunkra alkalmazhatóbbá tenni. Újabb évtized elteltével, most e metaforacsalád másik tagjával találkozhat olvasóm. A „nosztalgiahíd” ugyancsak többféle – részben történelmi, részben talán életkorhoz kötött – magyarázatot igényel. Próbálkozzunk meg vele, az irodalomtörténeti példáktól, személyes emlékektől a legmaibb jelenig jutva el.

A „tejtestvériségre”, a Duna-táji érdekközösségre alapozott hídkoncepció Németh László háromnegyed évszázados álma óta (nem csupán magyar–ro-mán vonatkozásban) többször összeomlott, de újra és újra akadtak elszánt hídépítők. Sem a diktatúrák, sem az ún. („létezett”) szocializmus időszakai nem kedveztek az álmodozóknak – bár el kell ismerni, hogy főként irodalmi téren, a magyarra történt folyamatos fordítások által (aminek volt egy kevés román nyelvű megfelelője is) lehetővé vált a másik fél jobb megismerése. Ezt nevezhetjük tulajdonképpen a „függőhíd” idejének. Különböző szempontok, érdekek, sőt barátságok alakulása szerint erősödött-lanyhult a kölcsönös tájékoztatás. Én magam az első figyelmeztetést főszerkesztőmtől, Gáll Ernőtől kaptam (ennek már több mint negyven éve), s a kezdeti kényszerű feladatteljesítés fokozatosan átváltott természetes kapcsolatokra, amikhez az ugyancsak előírt (közös) írószövetségi gyűlések, szemináriumok és (normálisabb) egyéb rendezvények nagymértékben hozzájárultak. Bizottságokban és bizottságokon kívül (díjosztásokon, fehérasztal mellett) megismerhette az ember az életkorban, netán gondolkodásmódban hozzá hasonló román társakat, Kolozsvárt csakúgy, mint Bukarestben, esetleg külföldre utazó írószövetségi küldöttség tagjaként vagy (magyarországi, nyugati magyar) vendégek kíséretében. Sorin Titel, Marin Sorescu, Dumitru Radu Popescu, Augustin Buzura, Vasile Rebreanu, Adrian Marino, Mircea Iorgulescu társaságában valamikor sok órát töltöttem el, és korántsem csak „udvaroltunk” egymásnak. Közös bajok és a mi (erdélyi, romániai magyar) sérelmeink nemegyszer váltak – a baráti és szakmai viták mellett – e beszélgetések és levélváltások tárgyaivá (Ion Lăncrănjan!). Viszonylag kevés pozitív visszajelzést tudnék most föleleveníteni – a Bukarestből Párizsba távozott Mircea Iorgulescuval, a kiváló kritikussal, irodalomtörténésszel hosszú és nehéz éveken át tartó kapcsolat azonban (amely átnyúlt az 1989. decemberi vízválasztón) már-már a „híd” újraépíthetőségének reményét is kialakította, és máig őrzött mély emberi élményem.

A „második felszabadulás” (az első ugye, kötelezően, 1944. augusztus 23. volt!) lényegében mindent megváltoztatott. Találkozásaink kezdetben még sűrűsödtek. Leírtam már: Mircea Dinescu bukaresti elnöksége az írószövetségi vezetőségi üléseket élvezetes show-műsorokká minősítette át (persze, nem mindig a hatékonyság irányában), így napjaink költő-publicista tévés személyisége nekem primer élményem. A fiatal írók egyik, hatvanas évekbeli bukaresti konferenciáján megismert Eugen Simion most, az Akadémia élén meglehetősen hivatalosnak mutatkozott újratalálkozásunkkor – pedig nem én kezdeményeztem a kapcsolatfelvételt. Sorescu miniszteri minőségében talán még emlékezett a régi beszélgetésekre, de természetesen itt sem volt (lehetett) szó érdemi folytatásról. Augustin Buzura (számomra) eltűnt a bukaresti ködben, az államelnök Iliescu közeléből feledtetve hajdani (mérsékelt) ellenzékiségét. D. R. Popescu másképpen vált évekre láthatatlanná – noha meggyőződésem, hogy a nyolcvanas évekbeli irodalompolitikai-politikai szerepvállalása nem moshatta el, amit esztétikai értékben, prózai és drámai művekben felhalmozott. Marino maradt meg annak, aminek megismertem: a szakmájában kitartó, kérlelhetetlen, jelentős tudósnak, feldolgozónak.

1990-től új nevek váltak – érthetően – divatossá. Ezúttal nem a fiatalokra gondolok, hanem a Marinóval (és másokkal) vitában álló irodalmárokra-filozófusokra, a 21. századi román kultúra egén csillogó Gabriel Liiceanura, Andrei Pleşura, H.-R. Patapievici-re. Az átszerveződő közélet itt-ott összehozott velük is – Liiceanuval együtt lehettem tagja az 1990 tavaszán Párizsban bemutatkozó népesebb romániai íróküldöttségnek (ahol egy kézfogásnyira Paul Gomával szintén összehozott a sors), ám őt ugyanúgy kevéssé látszott érdekelni egy erdélyi magyar jelenléte, mint mondjuk Octavian Palert.

Nem folytatom újabb nevekkel és példákkal (egy-két ellenpéldával: így a Szilágyi Domokos emlékét pár évvel ezelőtt Szatmárnémetiben elismeréssel idéző, kiváló költővel, Ştefan Augustin Doinaşsal). Valószínűleg másokra, nálam jóval fiatalabbakra vár, hogy a kortársi magyar–román irodalmi kapcsolatokat (tovább- vagy fel-?)építsék. A Marosvásárhelyről Franciaországba költözött irodalomtörténész-szerkesztőnek, Dan Culcernek 2000 áprilisában keltezett felkérésére, a párbeszéd gyakorlására csak ennyit tudok válaszolni: annyi mindent kellene újraolvasni, elolvasni, tisztázni, hogy disputánk érdemi legyen – erre én most vállalkozni, sajnos, nem tudok. Marad egyelőre a „nosztalgiahíd” megalkotása, az emlékezés régi kísérletekre.