Végül nem sikerült Licorne nyomára bukkanni. Ezen a ponton akár be is fejezhetném párizsi utam történetét, ha az ázsiai fűszerektől illatozó utcácskákon bolyongva nem láttuk volna meg a Babaházat. Háromemeletes, holland stílusú ház volt, átlátszó üvegfalakkal: benne babaszerűen öltözött nők üldögéltek az asztaloknál, a tükör előtt vagy a heverőkön. Nem volt bordély, sem peep-show, babaház volt. El sem tudtam képzelni, ki irányíthatja ezeket a babákat, ki a gazdájuk. A régi időkben kis hercegnők, akik nem játszhattak úgy, mint a köznapi gyerekek a palotán kívüli világban, kaptak ajándékba ilyen kétméteres babaházakat. Néha kis hercegek is részt vehettek a babaház-játékban, felmásztak az alig egyméteres kis létrán, ami azért volt odakészítve, hogy ezt a miniatűr lakást fentről lefelé is be lehessen látni, mivel csak belső elválasztó falai voltak, a külső falak hiányoztak.

Az a babaház, amelyik előtt Kobrával megálltunk, legalább tíz méter magas volt, három kis emelettel, emeletenként három szobával, és mint mondtam, átlátszó üvegfalakkal. Az épületnek nem volt neve, hiába is kerestem volna számára a La Goulue által ajánlott kabarékhoz hasonló nevet. Bent a nők marionettgesztusokkal mozogtak, anélkül hogy bármi illetlent műveltek volna: kacéran öltözött játékbabák voltak csupán. Bámultuk őket, mintegy visszajutva egy valószínűtlen gyerekkorba, míg a lányok odabent észrevették érdeklődésünket. Csodálkozásunk egyre nőtt, ahogy egy repedt csapból egyre szivárog a víz, végül intettek, hogy lépjünk be átlátszó otthonukba.

– Remélem – súgta Kobra –, most már tényleg nem Licorne-t keresed. 

– Már nem keresem – válaszoltam –, de attól még érdekelhetnek a babalányok.

– Vagyis be akarsz menni – állapította meg Kobra, aki már beletörődött, hogy soha nem tudok ellenállni egy éppen körvonalazódó kis kalandnak.

– Aha – mondtam fél szájjal.

– Csak azt ne mondd, hogy így hozta a sors... – ugratott.

– Csak azt mondom, hogy ez egy üvegfalú ház, érett korú játékbabákkal, amilyet még sosem láttam, ezért ha már behívtak, be akarok menni.

Kobra úgy nézett rám, mint egy Kékszakáll, de végül ő is belépett a nyomomban. Nem volt Madám, aki a lányokat irányítsa, így azok az emeletekről, a különböző szobákból mind odagyűltek körénk. Férjem illendően, de tréfásan bemutatkozott, mondván, hogy vlahok vagyunk, és mostanig egy licornt kerestünk, de sehol sem találtuk. 

– Mi az a „licorn”? – kérdezték a babának álcázott nők. – És kik azok a vlahok?

Így aztán Kobra, elégedetten, hogy eddig semmi perverz dolog nem történt, elmesélte nekik a Hölgy történetét, hozzátéve, hogy a licorn nőnemű, míg az unikornis hímnemű. Aztán Valahiát amolyan no man’s landdé, csengettyűs csodaországgá alakította. A babanők derűsen hallgatták, anélkül hogy különösebben érdekelte volna őket a történet, noha a licorn felkeltette a kíváncsiságukat. Mikor férjem elhallgatott, végre én is feltehettem a kérdést: hát ti kik vagytok, és miért öltöztetek babáknak?

– Nem mondhatjuk meg, kik vagyunk, mert korábbi nevünk már régen elveszett, és azért öltöztünk játékbabáknak, mert ez a mesterségünk.

– Hogyhogy? – csodálkoztam.

– Azért fizetnek, hogy éjjel-nappal ebben az átlátszó házban üljünk.

– Vagyis egész nap nem csináltok semmit?

– Nem – válaszolták kórusban.

Figyelmesen megnéztem őket: fiatalok voltak, mind húsz és harminc között, de mintha sosem ismerték volna az élet súlyát. Ezek az üvegfalú házba zárt nők nyilván egy fantáziaképet testesítenek meg, gondoltam.

– Mióta dolgoztok itt?

– Több mint egy éve.

– De hát nincs családotok, soha nem mentek haza?

– Mind árvák vagyunk és egyedülállók.

Egyre különösebbnek tűnt a dolog.

– Egy főnök vagy főnöknő vagy bár egy cég csak van valahol a háttérben?

– Igen, van egy úr– válaszolták gyorsan –, de még sohasem láttuk. Csak levelezünk, mindnyájunknak küld levelet.

– Munkaügyben – jeleztem körvonalazódó gyanúmat.

– Ó nem – helyesbítettek a babahölgyek –, igazi érzékeny leveleket ír.

Némi késéssel Kobra is hangot adott a meglepődésének:

– Tehát az a férfi, az az úr, vagy hogyan nevezitek, mindenkinek komoly, hivatalos leveleket ír?

– Jaj, nem – javították ki őt is a babalányok –, udvarias és személyes leveleket.

– Erotikus hangnemben... – próbáltam csapdát állítani nekik, de csak szigorú pillantásokat kaptam.

– A mi főnök urunk – mondták ismét kórusban – mindenkinek tudja a nevét, tudja, kik vagyunk, ismeri örömeinket és bánatainkat.

– Jó – adtam fel. – De soha nem próbáltatok találkozni vele?

– Nem, mert többnyire egy helikopterben repked Párizs felett.

– Tehát milliomos – következtettem.

– Igen, sok pénze van, és gyakran ajándékoz nekünk virágot, csokoládét meg ékszereket.

Hiába próbáltam többet kiszedni belőlük, a babahölgyek maguk sem tudtak többet. Végül megunták a kérdezősködésemet.

– Hát ti kik vagytok? – telepedtek a terítetlen asztalra. Nem tudtunk kitérni a kérdés elől, válaszom pedig fatálisnak bizonyult.

– Vlahok vagyunk, ahogy már mondtuk, és egészen mostanig egy licornt kerestünk Párizsban, de sehol sem találtuk, így végül feladtuk a keresését.

– Tudtok szerelmes történeteket? – kérdezték a nők, és első alkalommal éreztem némi ravaszságot a hangjukban.

– Egy egész éjszakára elegendőt – nevettem.

– Remek – mondták, és kulcsra zárták a bejárati ajtót –, úgyis unatkozunk.

– Vagyis a szerelmi történetek foglyai lettünk – kapcsolt azonnal Kobra.

– Tessék, foglaljatok helyet – hívtak a babanők –, és kezdjétek a mesét. Egész éjszaka hallgatni fogunk.

Annyira abszurd helyzet volt, hogy már sem Kobra, sem én nem csodálkoztunk semmin. Először is az áttetsző házban nem volt telefon, a járókelők pedig, bár oda-odapillantottak a babaházra, nem próbáltak meg bejönni, sőt még csak nem is csodálkoztak, hogy ilyen furcsa ház áll Párizs régi negyedében. Ami minket illet, csupán attól féltünk, hogy ezek a nők holmi szkizofréniás betegek. De nem: egyszerűen csak szerelmes történeteket akartak hallgatni, epikus étvágyuk kielégítésére magától értődő gonoszsággal foglyul ejtettek. Nem tehettünk mást, elhelyezkedtünk a szalon barokk foteljeiben.

– Milyen szerelmes történeteket meséljünk? – kérdezte Kobra.

– Bármilyent – válaszolták minden nimfomániás hangsúly nélkül, kórusban.

Egymásra néztünk: listát kell írnunk, hogy lássuk, melyikünk mit, milyen sorrendben, meséljen. Egy ember képtelen egész éjszakán át, szünet nélkül beszélni.

– Rendben van – egyeztek bele.

Suttogva tanácskoztunk egymás közt, kiválasztottuk a legismertebb szerelmi történeteket: Trisztán és Izolda, Rómeó és Júlia, Lancelot és Ginevra, Cid és Ximene, Dante és Beatrice, Francesca da Rimini és Paolo di Malatesta, Anna Karenina és Vronszkij, Catherine és Heathcliff, Scarlett O’Hara és Rhett Butler, Shakespeare és a szonettek Fekete Hölgye (bár az egyesek szerint férfi volt), Seherezádé és gyilkos kedvű kalifája, a Mester és Margarita.

Nem kellett sorsot húznunk, Kobra kezdte, természetesen a kedvencével, a Mester és Margarita történetével indított. Meséink követték ugyan az illető történet vonalát, mégis másképpen hangzottak, mint eredetiben, amolyan bővített vagy éppenséggel szűkített variánsok voltak, ahogy mesélőkedvünk és a jó vagy rossz fantázia hozta. Kobra változatában például Margarita nem egy vadkanon, hanem egy bölcs, bevarrott szájú krokodil hátán repkedett Moszkva felett, a Mester pedig nyári lakban élt egy vízililiomokkal teli japánkert közepén. Később, miután elhagytuk a babaházat, megkérdeztem Kobrát, honnan szedte ezt a sok zöldséget, de ő maga sem tudta. Egy leírt történet már nem a szerző, hanem az olvasók, a hallgatók tulajdona – mondta –, akik kedvük szerint alakíthatják, mindaddig, amíg nem teszik tönkre. A kíváncsi és magányos játékbabáknak mondott meséink egyébként úgy fonódtak-keveredtek egymásba, mint egy pókháló leszakadt szemei. Így lett Anna Karenina Rhett Butler kedvese, Scarlett viszont elcsábította Heathcliffet, ami pedig Vronszkijt illeti, ő erre Catherine-t választotta. Trisztán és Izolda története nálam a kyotói udvarban, a szamurájok korában játszódott, Cid és Ximene szerelme a norvég fjordok közt egy kastélyban, amit éppen mongol hadak ostromoltak. Seherezádé mint Ginevra királyné húga elcsábította Artúr királyt (természetesen lovagtörténetekkel), és száműzette Lancelot-ot, aki aztán nagy magányában megtalálta a Grált. Csak Rómeó és Júlia történetét őriztük meg mintegy formalinban, talán azért, mert minden változtatás felesleges lett volna.

A babanők tökéletesen tudatlanok voltak, így aztán a leleplezés veszélye nélkül cserélgethettük a történeteket, egy adott ponton túl fogságunk valóságos élvezetnek bizonyult. Francesca da Rimini és Paolo di Malatesta történetét egyenesen a pokolban játszattuk el, Petrarca Laurájából pedig amolyan Lolitát csinált a férjem. Aztán arra kényszerítette Dantét és Beatricét, hogy a kijevi fejedelem udvarába emigráljanak. Én is beleszóltam, hogy kedvemre való legyen a mese, és úgy forgattam a szót, hogy Dante találkozzon Andrej Rubljovval. A szonettek Fekete Hölgyéből a Kolumbusz által felfedezett Hispaniola sziget kreol szépsége lett, akibe Shakespeare beleszeret, anélkül hogy valaha látta volna. Kobra inkább vikinget csinált volna belőle, de az én déli féltekém végül legyőzte az ő északiját. Ameddig hitelt adtak nyakatekert történeteinknek, nem számított évszázadok, kontinensek, civilizációk keveredése, a mesehibridek nem tűntek ijesztőnek, frissek, természetesek voltak. Emma Bovary lett a Kaméliás Hölgy riválisa, és mindkettőjüket elcsábította Julien Sorel. Aztán elmeséltem Verlaine és Rimbaud szenvedélyes szerelmét, de nem tartottam meg a londoni ködöt, hanem az egész történetet áttettem a velencei csatornákra. Szent Ferencet és Szent Klárát, akik váratlanul jutottak eszembe, elküldtem az egyiptomi sivatagba, oroszlánok közt élni. Kobra átforgatta André Breton híres szürrealista kiáltványát, és arra vetemedett, hogy az esernyő és a varrógép szerelméről meséljen a műtőasztalon. Erre én is felbátorodtam, és saját férjemet is meglepve ravaszul elmeséltem, hogyan csábította el a thébai Szfinx a rodoszi Kolosszust. Mikor már hajnalodni kezdett, végezetül elmeséltem kedvenc történetemet, Chloé és Colin szerelmét. Chloét elnyelettem egy baobabbal, amely a melléből nőtt, Colint viszont átalakítottam a regény végi öngyilkos kisegérré, akinek a fejét leharapja egy macska, amikor a vak kislányok a farkára lépnek. Ugyanakkor Colint összetalálkoztattam a Kis Herceggel, amint az éppen a kisbolygója felett repked, és konfettit szór imádott, szeszélyes Rózsájára. A babahölgyek furcsán reagáltak történeteinkre: Seherezádéval, Laura-Lolitával vagy Emma Bovaryval ellentétben a japán Trisztán és Izolda például tetszett nekik. Chloe és Colin történetét megkönnyezték, akárcsak a norvég Cidet. Az esernyő és a varrógép szerelmét rossz viccnek fogták fel, a két szobor, a Szfinx és a Kolosszus szerelmét viszont viccesnek tartották. Rómeó és Júlia esetét hétköznapinak minősítették, a Mester és Margaritát viszont ódivatúnak. Többet szerettek volna tudni Rimbaud-ról és Verlaine-ről, akik közül az utóbbit démonian érzéki kisasszonykának, az előbbit pedig sötét lelkű vén kecskének jelenítettük meg, de a mi történetünk csak ennyi volt, loknis mese a narratív fogság éjszakájára. Szimpatikusnak találták Heathcliffet és Scarlett O’Harát, ellenszenvesnek Rhett Butlert és Vronszkijt. Karenináról pedig azt állították, hogy megérdemelte a sorsát. Nem nagyon fogta meg őket a Kaméliás Hölgy vagy a Fekete Hölgy, a Seherezádé–Artúr–Lancelot háromszög viszont nagyon felcsigázta érdeklődésüket. Szent Ferenc és Szent Klára egyiptomi történetétől meghatódtak, Francesca da Rimini és Paolo di Malatesta történetére ellenben fintorogtak. Rólunk, a kényszerű mesemondókról viszont, ugyancsak kórusban, megállapították, hogy Dantéra és Beatricéra hasonlítunk. Harciasan tiltakoztunk, mert nem akartuk, hogy összekeverjenek ezekkel a félig játékból, félig komolyan kiötölt, sebtében összekevert, sőt elferdített szereplőkkel. Befejezésül, anélkül hogy bármit is változtatott volna rajta, Kobra elmondta Orpheusz és Eurüdiké történetét, majd a babalányok legyőzött győztesként kiengedtek az üvegfalú házból, miután telerakták a karunkat a sosem látott, csak levélből ismert úr által ajándékozott virággal és csokoládéval. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, aztán hallgattunk egy teljes napon át, a sok mesébe belefájdult a szánk. Így ért véget párizsi utazásom a test és az érzékiség honában, és örültem, hogy véget ért. Mert összetört a keresés fáradsága és a nemtalálás kudarca.

Yeah, yeah, yeah – egy másik bolygóra készülődtem, hiszen így beszélnek New Yorkban. Első parancsolat: ott nem úgy mondják: yes, hanem az ajkat lebiggyesztve, enyhe vicsorítással: yeah. Semmiképpen se mosolyogj úgy, hogy a fogad kilátsszon. Kobra, a férjem jóval a repülő indulása előtt alaposan kiképezett. Ide figyelj, Aliz (persze nem így hívnak, de hogy könnyebb legyen mesélni, ezt a nevet használom), ne fusd ki a formádat, de ne legyél gátlásos sem. Hagyd, hogy maguktól alakuljanak a dolgok, mert ha nem, saját fantáziáddal fogsz találkozni, nem a hús-vér metropolisszal. New York sem lehet rosszabb a pokolnál.

A maguk módján a költőnők (mert ketten voltak) is elláttak tanácsokkal. Az első azt mondta, ne vigyek extravagáns, rikító színű ruhákat, legyek inkább Hamupipőke. Nehogy négernek nézzenek, tette hozzá. A New York-iak szigorú, kritikus népek, húzzál farmert és bő pulóvert, szó sem lehet princesz-ruhákról. Diszkréten, halványbarnával rúzsozd magad, nehogy vörössel, mint itthon. Ó, az a város valami csodaszép, lelkendezett. Párizs vidéknek tűnik New York mellett. Manhattan pedig maga a csoda. A másik költőnő nem volt ennyire ijesztő. Minden rendben lesz, jósolta, de meg kell küzdened az idegen nőnek kijáró előjogokért. Vagyis kérjél, anélkül hogy sokat zavarognál, aztán menj a magad dolgára, ott senkinek sincs ideje másokra. Az Ellenvilág Utasa, ahogy Eugène Ionesco után egyik barátnőnket neveztük, aki maga is élt kis ideig New Yorkban, mindennek a fordítottját mondta: öltözzek olyan elegánsan, ahogy jólesik, mert ez a metropolisz más, mint Amerika, más, mint egy közönséges campus. Őrülten fogod élvezni. De ahhoz, hogy elfogadjanak, galaktikus mentalitás kell. Yeah, yeah, bólogattam máris, mint egy Muppet-báb. Saját hazám akkoriban már nyomasztott, mint egy leomolni kész plafon, New York volt az életmentő ejtőernyő, kinyílt, mielőtt még rám omlott volna a mennyezet.

Akkor is Kobra volt az, aki pontosan tudta, mire van szükségem. Megrögzött városlakó vagy, valósággal falod a metropoliszokat, New York biztosan bejön majd neked. Csak ezen az összevissza csonkolt angoltudásodon kellene javítanod. Habár, ki tudja, lehet, hogy a New York-iaknak még tetszeni is fog a karattyolásod. Ami azt illeti, tényleg furcsán beszéltem angolul: sajátos nyelvi gátlástalansággal találtam ki tetszetős, de értelmetlen angol szavakat. Makrancos hajlamom szabadszájúvá tett még egy olyan nyelven is, amelyiknek igazán tiszteletben tarthattam volna a szabályait. Az angol nyelv Hasfelmetsző Jackje vagy, szórakozott rajtam Kobra. Előbb tanuld meg a szavak rendes jelentését, aztán játsszál velük. Férjemnek igaza volt ugyan, mégis bosszantott: tény, hogy angoltudásom pontatlan meg nem is elegáns; ugyanakkor valami korcs, de sármos nyelvváltozatot beszéltem, legalábbis reményeim szerint. A chewing gum szó alapelvként szerepelt benne. Fejembe vettem, hogy szóban és szellemben egyaránt szabadnak kell lennem, rágcsáltam hát az angol nyelvet, és az is engem, sebesen, mint egy mozdony, vagy még inkább, mint egy kérődző tehén. Ott, New Yorkban aztán tényleg rágógumi lett belőlem. De Kobra a maga szelíd iróniájával kisegített. Figyelj, Aliz, természetes, hogy izgulsz, de ne légy már olyan gátlásos, mint valami szemérmes erdélyi leányzó. A szégyenlősség igazán nem áll rám, nevettem. Tudod, hogy ha egy új kultúra megismeréséről van szó, az utolsó cseppig elpárolog belőlem. Igaz, ismerte el Kobra, akkor pontosítok: ne játszd az agyalágyult, teljesen megzavarodott erdélyi leányzót. Ez az agyalágyult csak klisé, mondtam, mire Kobra megértően elmosolyodott. Végül is, folytatta, őseink, akik Amerikába mentek, és ott szépen meg is gazdagodtak, ugyancsak erdélyiek voltak. Biztos, nem azért gyűjtöttek vagyont, mert félénk, rendes emberek voltak. Hülye egy hasonlat, vágtam vissza, mi más korban élünk. A század eleji erdélyi konkvisztádorok ma már olyanok, mint a rég kihalt hüllők. Tény, hogy mi ketten New Yorkba megyünk, abban az évben, amikor a világ hívószáma 2000-re változik. Ez pedig más tészta. Egy idő után felhagytunk azzal, hogy erdélyi emigránsokkal bosszantsuk egymást, akár jobban, akár rosszabbul voltak felkészülve Amerikára, mint én. Számomra a legfőbb érv az volt, hogy én nem emigránsnak megyek oda, hanem a várost kóstolgatni. Kobra ellenérve pedig az, hogy New York nem Amerika, hanem az őrület sötét fészke az ígéret földjének közepén. Ahhoz, hogy kibírd a bolondságait, kicsit te is megőrülsz, mintha skót záporok mosnák az agyadat. Hogy New York hideg lesz, mint a jég, vagy ellenkezőleg, forró, még a jövő titka. Még csak annyit, hogy az amerikai éjszakákra és nappalokra való felkészülésként Jack Kerouacot kezdtem olvasni, de amit bolyongásainak regényében olvastam, egyáltalán nem nyugtatott meg: a klasszikus sodrást megelőző, magzati korszak hippijeinek céltalan lődörgése. Zavaros gondolkodású, érzelmes-nihilista fiúk, szerelemvágyó nőcskék. Amerika széltében-hosszában, mint valami szeretkezés közbeni huzavona, és időnként New York, mint egy poshadt tortaszelet. Égett gumiszagú, frenetikus szuperdzsessztől zengő San Francisco, esők és aszályok, gyűrött ruhák, torkon legördülő whisky, és még sorolhatnám a bazárnirvána elemeit. Félelmem egyre nőtt, olyannyira, hogy sorra fogalmaztam az aggódó leveleket, még Londonba, Viktória királynőnek is. Meg a kis norfolki grófnak, aki mitológiai lexikonokról, pápai rinocéroszokról és a pogány Eladban tartott vaddisznóvadászatokról írt regényeket. Zavaros leveleket írni a londoni Norfolk grófnak amerikai rémálmaimról és az európai utazó hölgy aggodalmairól olyan volt, mintha egy jégheggyel a fejemben indultam volna az Ellen-Európa felé, de legalább sikerült megszabadulni attól a tehetetlenségtől, hogy képtelen vagyok gátlásaimon uralkodni. Egyszerűen éreztem, hogy új korszak kezdődik az életemben, és nem akartam, hogy ezt mások is észrevegyék. Csak Kobra sejtett valamit. A levélbeli London szmoking volt, átmeneti pihenő, mielőtt magamra ölteném a pepita New York-i zakót. Összevissza halandzsáztam Woody Allen New Yorkjáról, de ragaszkodtam ahhoz, hogy könyvjelenetekkel töltsem tele a fejem. Nem maradt más hátra, mint komolyan venni Aliz keserű szerepét és a bölcs Kobrával az oldalamon útnak indulni. Mindenféle New York-útikönyvvel árasztottak el, gyengébbek kedvéért készült, fényképes, nyilakkal telerajzolt útikalauzokkal, amiket aztán csak átlapoztam. Teljesen eltömik az agyamat, mondtam a férjemnek, ott már nem fogok érezni semmit. Ettől ne félj, nevetett Kobra, úgy fogsz ráragadni minden graffitire, mint valami pszichedelikus konnektorra: túlságosan is sokat szoktál érezni. Felix, egy barátunk, aki csaknem egy évig élt New Yorkban, másra hívta fel a figyelmemet. Ne bámulj az emberek arcába, ne tanulmányozd őket, ne keresd a tekintetüket, mert akaratlanul felbosszantod őket, még a végén szemmel történő zaklatással vádolnak. Hogyhogy? – háborodtam fel. A szemem a legjobb útitársam, csak nem fogom végig a járdákat bámulni! Ha nem akarod nagyon megjárni, semmi esetre se bámuld az embereket a metróban, ismételte Felix. Amikor aztán látta, hogy velem nem megy semmire, a férjemnek szólt, magyarázza már el a dolgot, nehogy valami baj érjen a mi kis New York-i bujdosásunk alatt. Fafejű lévén, az Istennek sem akartam komolyan venni, hogy nem nézhetek az emberek szemébe, míg végül Kobra megmutatta, hogy bánt idősebb rokona, Ká Mauglival, s így nagy nehezen felfogtam, nincs más hátra, alá kell vetnem magam a New York-i szokásoknak. Mihez kezdek szem nélkül! – bosszankodtam. Majd a füledre, a kopószimatodra és a mindent összefogdosó két kezedre bízod magad, kacagott békéltetőn Kobra. Na meg a mindent megszóló és mindent megkívánó nyelvemre, tettem hozzá. Dixit, vonta le a következtetést somolyogva a férjem. Így aztán egyedül a Columbia Egyetemi Campus térképét vizsgáltam át, ahol a kutatóhelyünk lesz. Columbiának a következő latin jelmondata volt: Cum catapultae proscriptae erunt tum soli proscript catapultas habebunt. Amit alávaló módon így fordítottam le magamnak: Amikor te, lányom, ideérsz, a katapultok csak akkor lesznek valódiak. Szerettem kiteríteni Amerika hatalmas térképét, és ujjamat egy-egy városkára téve képzelődni, kitalálni, játszani. A nagy városokkal ezt nem lehetett, azok úrinők voltak. De amikor Aberdeenre tettem az ujjam, dupla szárnyú pillangók rajára gondoltam. Pomona óriási napraforgó volt, kelyhében az alvó Van Goghgal. Walla Walla szédült dzsesszzenészek klubja, Durango tiltott gyümölcs, nem olyan, mint a paradicsombéli alma. Lubbock öregember a fjordok országából, szájában felejtett pipával. Nokomis mandulaszemű gésa, farmerben és trikóban, Mattoon napszemüveges piton, Kaukauma ködkutyává változott sámán, Nacogdoches Szibéria felé repülő indián sátor, Dubuque lornyonos, Mark Twain-bajuszos francia, Biloxie állatkertként működő biliárdterem, Waco egy térdenállva imádkozó fehér bölény, Sheboygan óceánba merülő préri, Duluth jenki szó a Kabbalából, Decatur cowboykalapos kentaur, Guelph felhőkarcoló alá temetett totem, Onancock szupermarketre támadó pávaraj, Hialeeh az első barbár kiáltása, aki amerikai földre lépett. Persze sok más városnév is izgatta harminchat éves Aliz-fantáziámat, de csak az első benyomásokat gyűjtöttem csokorba. Volt még néhány, ugyancsak Amerikához kapcsolódó totem: megfogadtam, hogy nem iszom Coca-Colát vagy Pepsit, és soha nem eszem Mc Donald’sban. Gyűlöltem a lábra kapva pöffeszkedő fogyasztói társadalmat. Amerika térképe, miközben úgy terült el a lábam előtt, mintha én volnék a Szfinx, újabb meglepetésekkel szolgált, mert ez az Anti-Európa, ahova indultam, amire testileg-lelkileg készültem, időnként éppen a meggörnyedt, fogatlan kontinens neveit mutogatta. Európai nevű városkák voltak, még ha nem is a vén kokott bőre fedte óriás combjaikat: Smyrna, Waterloo, Plymouth, Windsor, Essex, Syracuse, Montpellier, Amsterdam, Athens, Bristol, Cadiz, Lafayette, Paris, London, Glasgow, Sparta, Rome, Bremen, Denmark, Corinth, Versailles, és akár egy teljes napig sorolhatnám. Az amerikaiak híres neveket és címeket cipeltek magukkal, fütyültek arra, hogy találnak-e vagy sem az újonnan elnevezett vidékhez. Na igen, törtem ki, mint a Fekete Vihar (így neveztek a barátaim), egyfelől elloptak Európából mindent, amit csak tudtak, metaforát, eszmét, jelvényeket, másfelől pedig az egészet poros, Isten háta mögötti helyekre dugták, hadd penészedjen. Így aztán Párizs nemcsak la ville lumière a büszke Európában, hanem egy poros amerikai kisváros is. Egy egész fegyverraktár van ott, az igazi Párizs megalázására: Notre-Dame, Sacré Coeur, Quartier Latin, Montmartre stb. Nézz te oda, szórakozott Kobra, máris Amerika-ellenes vagy, pedig még be sem tetted oda a lábad! Nem, ez elvi kérdés – tiltakoztam. Alig várom, hogy New York jól összezavarjon, és falhoz állítson, nevetett a férjem. Ami, gyanúm szerint, várható is volt. Végül, lesz, ami lesz, összehajtottam Amerika térképét. Az amerikai írók rám nehezedő terhét, Faulknerrel, Hemingwayjel, Henry Millerrel és az egész bandával együtt félretettem. Aliz, most kezdődik a kaland – biztattam magam –, utánad az özönvíz! Képzeld, hogy harminchat éves újszülött vagy, és Amerika az ország, ahol először nyitottad ki a szemed, még ha nem is szabad megbámulni az embereket. Próbáld megérteni azt, amit lehet. Yippie-Yaa!!! Végül is nem olyan trogloditák ezek az amerikaiak. Óriási országuk, mint valami égi bölény, minden nemzet fiait befogadta: bigott angolokat és habos-könnyed franciákat, pergő nyelvű olaszokat és copfos kínaiakat, pájeszes és pájesz nélküli zsidókat, négereket, akiknek a vérében van a dzsessz, harcias spanyolokat és mindenféle apró, töpörödött és fonnyadt vagy éppen ellenkezőleg, büszke és öntudatos népeket. Bábel tornya volt, ami összeomlott és szétszóródott Amerika végtelen földjén. Igaza van az olaszoknak, noha a következő mondás tőlem származik: Amerika akkora pizza volt, hogy bármennyit ehettél belőle, sosem értél a végére. Így aztán nem lehetett mást tenni, mint rágcsálni vég nélkül, nem törődve az emésztéssel. Miközben hasonló szeszélyes gondolatokon töprengtem, íme, megjött a fővárosi levél, amely beszólított a „Mit szabad és mit nem szabad tenni Amerikában” bizottság színe elé. Már megint jó tanácsok, gondoltam. Sebaj, tanácsokkal inkább legyenek bőkezűek, mint zsugoriak. Felültem hát a fővárosba tartó éjszakai vonatra, pechemre egy lepukkant hálókocsiba kerültem, ahol majdnem megettek a szúnyogok. Imbolygó cellám mellé egy zajos család telepedett, az apa hosszan magyarázta fiának, hogy Isten az alfa és az ómega. Reggelre, az égett kénszagú fülkében, pingponglabdaként pattogott a fejemben ez a két görög betű. Az állomásról gyalog indultam a „Mit szabad és mit nem szabad tenni Amerikában” bizottsághoz. Ha akartam, ha nem, egy külvárosi sikátoron vezetett át az út, ahol a szemét és a kóbor kutyák uralkodtak mindenen. Nagy nehezen és főleg sértetlenül kijutottam: már csak ez hiányzott volna, valami négylábú vadnak köszönhetően beszerezni egy adag veszettséget. Szegény kis ország, gondoltam, megesznek a sintérek! Végül épségben eljutottam a tanácsadó bizottsághoz, nem tudom, miért, arra számítottam, hogy egyenesen Laputában kötök ki. Na de ne keverjük a szereplőket, Aliz vagyok és nem Gulliver. New York ország még ködös volt és valószínűtlen, Aliznak még sok-sok mérföldet kellett megtennie, hogy eljusson a felhőkarcoló Orionhoz, ahol a hírek szerint a kétlábú teremtmények közül a legtöbb kinkie lakott. A „Mit szabad és mit nem szabad tenni Amerikában” bizottság kövér és sovány vagy éppenséggel arányos hölgy- és úrtagjai kezelésbe vettek. Tapasztaljátok ki Amerikát. Jó, ha a sarki borbélyt is megismeritek. Az enyém lesz a New York-i borbély, gondoltam, bár egy jenki Don Basilio kissé giccses figurának tűnt. Have fun! Ha belépsz egy ajtón, egy másikon lépj ki. Pénzt ne a hátsó, hanem az elülső zsebben tartsál. Mindenkit megfelelően szólítsunk meg: doktor, X, Y, Z. Soha ne legyen 10 dollárnál több a táskánkban. Ne lepődjünk meg a leszbikusokon és a homoszexuálisokon. Úgy kell venni a dolgokat, ahogy jönnek. Legyenek udvariasak, sose kiabálják, hogy jaj, Isten őrizz, pfuj, pfuj és hasonlókat. Ha ortodox vallásúak, vigyázzanak, nehogy baptistaként jöjjenek haza. Ne vigyenek magukkal könyveket, csak szótárakat. Mintha a szótár nem lenne könyv, morogtam magamban. Jó, ha mindig megfelelő időben vannak a megfelelő helyen. Egy dundi ifjonc azt tanácsolta, hagyjunk egy kis üres helyet a bőröndünkben, nehogy a vámvizsgálat után ne tudjuk lecsukni. Amerikában nincs borravaló! Vigyázat, New York a cápák és útonállók városa! A titkárnőknek mindig kijár a big smile. Figyelem, a JFK reptér maga a testet öltött rémálom. Ne távolodjunk el a kísérő rokontól, tíz méter a repülőtéren annyi, mint a távolság Afrika és Antarktisz között. Ne törődjenek a közhelyekkel, azt mondják, New Yorkban csak úgy lepuffantják az embereket, mint a nyulakat, Kaliforniában pedig mindenki bolond. Célszerű tegeződni. Illendő jelezni a beszélgetőtárs nemét: hölgyem, uram, fiúk, lányok, te, ti, mi. Jaj a dohányosoknak. A románok általában komplexusokkal küzdenek, jó, ha mindig kimondják, amit gondolnak. A kulturális sokk nem jó és nem rossz, egyszerűen csak van. Az eksztázis után mindig letargia következik. Kerüljék a széles gesztusokat. Ne a hollywoodi filmek alapján ismerkedjenek Amerikával. A szélsőséges szemérem jelképezi az Amerika-sokkot. Senki soha többé nem lehet ugyanaz, aki oda elutazott. Az amerikai Laputa lakosai eddig legalább vidámak voltak. De ezután következett az Aszott Ránctömeg, ahogy egyesek nevezték. Száraz, vézna, mindenható és bosszantó nő, kis halfogakkal. Rámutatott arra, hogy milyen buták és nevetségesek vagyunk. Végül, számos kitérő után az ő beszéde is véget ért. Thanks God! Ezután fogadás a nagykövetségen, ginnel, Camparival és Martinivel öntözött gombás padlizsán meg csirkesült mellett különböző ízetlen szónoklatokat hallgattunk: miniszterek és volt miniszterek, hörcsög- és hiúzpofák, hölgyemények, matrónák és így tovább. Alig vártam, hogy meglépjek. Amerika titkai a bukaresti high life titkaival keverve, semmi kedvem nem volt hozzá. Az Aszott Ránctömeggel még találkoztam egyszer, magányos öregasszony volt, még szimpatikus is lehetett volna, ha ki tudja milyen okból nem lett volna úgy besavanyodva. Ott hagytam Isten hírével, minden savanyú kedvével együtt, és ismét New York felé tereltem gondolataimat. Egy újabb tanácsadó, Esteban tartott alapos ismertetőt a bűn városáról, amit már alig vártam megismerni. Két méregzöld lapra rövid, szimpatikus adatok formájában felírt mindent, amit New Yorkról étel, ruha, könyv és utazás szempontjából tudni kell. A négy alapfogalom azonban ez volt: Uptown, Downtown, East, West. Kobrának és nekem ez a térkép beleivódott a szemünkbe, orrunkba, fülünkbe. Úgy hordoztuk a testünkben, mint valami pirulát. Broadway, Chinatown, Greenwich Village, Soho zörgött a fejemben, aztán a nagy könyvtárak és könyvesboltok, millió átlapozott és át nem lapozott könyvvel. Ó, Uram, ez lesz életem legnagyobb kalandja! Máris korgott a gyomrom, csorgott a nyálam, ha a sok mexikói, indiai és kínai ételre gondoltam, amit majd meg fogok kóstolni. Ész és gyomor, mindig ezek, még keserű Alizként is. Aztán mindenféle hangok fűszerezték New York fantomképét: Lorr, festő barátnőm megmutatta felhőkarcolókkal, furcsa macskákkal és formátlan lényekkel telezsúfolt manhattani vázlatait. Egy szimpatikus és pösze szakállas folyton azt suttogta a fülembe: szupelbissimo, majd meglátod, szupelbissimo lesz. Lorr megőrjített a bárokkal és a New York-i nők eszement ruháival. Végül szülővárosomban találkoztam Szergejjel, legoroszabb és legfestőibb gimnáziumi barátommal, és ez a találkozás döntőnek bizonyult. Hiszen Szergej néhány éve New Yorkban élt, de egyrészt megőrizte szláv mesélőkedvét, másrészt valami nemzetközi Konfuciusszá fejlődött, aki mindenből le tudta vonni a tanulságot, és mindent poénos kis történetté formált. Elutazásom előtti nap reggelén, mivel már nem bírtam magammal, elmentem megnézni a The Big Lebowskit, Jeff Bridges-szel. Nem kellett már se pezsgő, se egyéb. Amikor megláttam Jeffet, a maga pária nonsalanszával, az érett Aliz azonnal megszólalt bennem, hogy ő a tökéletes Szeptemberi Nyúl, mert hiszen szeptemberben jártunk és nem márciusban, mint a kis Aliz történetében. Szerettem volna, ha indulás előtt valaki jósol a talpamból: ami azt illeti, olyan barázdált a talpam, hogy bármelyik vén jósnő örömmel nézné, az élet, a szerelem és a szerencse vonala mellett minden más, lehetséges vonal megvan rajta. Hol találjak neked most, utolsó percben egy cigánynét, majd jósolok neked én – mondta Kobra, megelégelve a szeszélyeimet. Te nem is tudsz jósolni, ellenkeztem. Nem számít, csak rá kell jönnöm, mi van a talpadon, hogy végre megnyugodjál már. És tényleg, úgy olvasott a talpamból, mint aki sokdioptriás szemüvegen át néz, mintha litániát mormolna. Igaza volt, nem számított, mit mond, csak az volt fontos, hogy valaki, mint valami jóskönyvből felolvassa az én New Yorki-i jövőmet. Különben is, eszemben sincs hinni semmilyen jósnak, még Kobrának sem! A repülőtér szokás szerint olyan volt, mint egy megkövesedett repülő csészealj. Allen Ginsberg Üvöltését olvastam újra. Jót tett nekem, mert egy bolond, bolond, bolond világ felé tartottam, Alleng üvöltése (így becéztem magamban) volt a jegy, amellyel vándormadárként szálltam az Új Világba. Amszterdam felé repülve (mert ez a város NYC európai kapuja) egy kis tűrhető Langue D’Oc lőrével szédítettem magam, aminek egyetlen szerepe az volt, hogy elhallgattasson. Aztán Mateus bort kértem a holland stewardessektől. Ez volt Carlos Castenada kedvenc bora, legalábbis a felesége szerint. Portugál szerzetesi bort akarok, parancsoltam, nem úgy, mint Aliz, hanem mint a lehetetlen Szív Királynő. Végül a szelíd és oxigénezett hajú holland lányok addig kutattak repülőjük raktárában, amíg találtak egy üveg Mateust. Ajaj – gondoltam –, szegény Aliz, alkoholban tobzódsz, ahelyett hogy szellemi erőid teljében érkeznél meg New Yorkba! Amilyen rendes és komoly voltam a régi valóságban, senki sem hitte volna rólam! Még én magam sem! New York azonban már ekkor a bőröm alá bújt, és csiklandozott. Még ennél is váratlanabb volt, hogy megéreztem: ez az én végzetes városom, vagy másképpen mondva, minden városok közül ez az a férfi, akiről tökéletlen női ábrándjaimban sejtettem, hogy léteznie kell valahol. A férfi, akiben megvan minden illat, minden arc, minden nem, és aki mindenekfelett egy város alakját öltötte magára. Amszterdamban, a New York-i gépre várva először volt alkalmam szembesülni a jenki nonsalansszal: két amerikai fazon beszélgetett hangosan, röhögtek, mindenkit idegesítettek, ami őket cseppet sem zavarta. Az, hogy pénzük volt, érzéketlenné tette őket, csak úgy áradt belőlük. Farmerben, trikóban, Adidasszal a lábukon eszük ágában sem volt tiszteletben tartani mások mentalitását. Másság egyszerűen nem létezett számukra: a másik, mint emberi lény, elképzelhetetlennek tűnt. Nevetésükből megéreztem, mit jelent örülni a belső ürességnek. Lehet, hogy úgy ítélkeztem felettük, mint a Szív Királynő, ki tudja? És hátha attól féltem, hogy a bennük levő űr megfertőzheti az egész népet, amelyik mindebből se többet, se kevesebbet, életmódot formált magának?

*Két részlet az azonos című regényből