1. Nevezzen meg öt román szerzőt (reprezentatív munkáikkal együtt) az utóbbi évtizedekből, akik Ön szerint sikeresek lehetnének nemzetközi kontextusban! Kérjük, indokolja röviden a választásait!

2. Első megközelítésben úgy tűnik, jelenleg a román esszéirodalom és elméleti irodalom (olyan szerzők révén, mint Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici, Nicolae Balotă, Matei Călinescu stb.) ismertebb más kultúrák számára, mint maga az irodalom. Egyetért ezzel az állítással? Hogyan kommentálná ezt a problémát?

3. A kultúrák közötti kommunikáció nem egyszerűen a „másik” iránti, véletlenszerű kíváncsiságra támaszkodik, inkább közös problémák iránti kíváncsiságra. Például olyasfajta kérdésekre adott válaszok mentén lehetne ezt elképzelni, mint: mi(t jelent az Ön kultúrájában) a posztmodern vagy az avantgárd? Milyen intézményes változásokra lenne szükség az új kulturális kontextusban az irodalom értékeinek ismertté tételéhez? Stb. Volna-e elképzelése néhány hasonló, hasznos vitát gerjesztő problémát illetően?

B. I. J.

Ştefan Borbély

(kritikus, egyetemi docens, BBTE, Kolozsvár)

Nevek helyett témák

1-2-3. Több okból kifolyólag is nehéz válaszolni az Ön kérdéseire. Kezdjük mindjárt az ankét elején használt meglehetősen bizonytalan kifejezéssel. Mit értünk azon, hogy a legutóbbi évtizedek? Az 1965. utáni időszakot, amelybe beletartoznak az 1968 és 1971 közötti évek is, azok, amelyeket úgy emlegetünk, mint a háború utáni román irodalom legliberálisabb, bár sajnálatosan rövid periódusát, hiszen 1971-ben, követve a keleti totalitárius rendszerek mintáját, Ceauşescu meghirdeti a „kulturális mini-forradalmat”? Vagy azt az időszakot, amely 1971-ben kezdődött, és 1982-ben, a „mangáliai tézisekkel” ért véget? Ezekben az években nagyon sok káros beavatkozás és esemény történt, olyanok, mint a „protokronizmus”, valamint a nacionalista, megalomániás hangok felerősödése a román kultúrában, de nem hiányoztak a földalatti liberális fellángolások sem, mint például a Marin Mincu által kezdeményezett textualizmus a maga jó értelemben vett technicizmusával, vagy az úgynevezett nyolcvanasok generációjának a beérése, amely meghatározta a román irodalomnak, még a forradalom utáni román irodalomnak is a fejlődését. Vagy szűkítsük le a legutóbbi évtizedeket a nyolcvanas évekre és az 1989 utáni évtizedre? Jelenleg a román kultúrában egy erőteljes generáció- és mentalitásváltásnak lehetünk tanúi. Egyfelől mind határozottabban jelentkeznek a nyolcvanasok a maguk posztmodernizmusával mint természetes ideológiai és művészi megnyilvánulással, másfelől a román kultúra mind eszmei, mind pedig esztétikai téren egyre jobban visszatalál  a nagyvilágban jelen lévő főbb irányvonalakhoz.

Néhány egyéb, igen lényeges, kontextuális jellegű kérdés is megakadályoz abban, hogy egyszerűen válaszoljak az Ön által feltett kérdésekre. Ezek az 1945 utáni román kultúra általános fejlődésével kapcsolatosak. Ha figyelmesen megvizsgáljuk e kultúra fejlődéstörténetét, különösen az 1965 utáni időszakot, amikor a zsdanovi ideológia nyomása némileg már enyhült, azt találjuk, hogy a román írók fejlődése  morfológiai szempontból két, egymástól látszólag nagyon különböző úton haladt, amelyek azonban  szoros, bár nem feszültségmentes kapcsolatban álltak egymással.

Az első az önreflexió, a mítoszok és a spiritualizmus útján halad, és erőteljesen kapcsolódik a két világháború közötti időszak nacionalista gondolkodásmódjához. 1965 után a legjelentősebb képviselője Constantin Noica, akinek a – különben igen jelentős – művei a hetvenes, nyolcvanas évek esszencialista ontologizmusát elindították. Volt ennek haszna is természetesen, mint például az antik görög ontológia gondos, tudományos, nagyszabású fordításokkal támogatott megismertetése – ami e nélkül az irányzat nélkül bizonyára sohasem történt volna meg –, vagy Heidegger bevezetése a román kultúrába. Ugyanakkor azonban helyet adott egy sor igencsak kétes értékű, sőt káros jelenségnek is, mint a protokronizmus, a dácizmus, a trácizmus vagy az autochton messianizmus. Ezek hatása máig érezhető.

A másik, esztétizáló irányzat az esztétikum autonómiájának a doktrínájára épült, a művészi alkotás gőgös önelégültségét jelentette, szemben az ideológiai, társadalmi vagy politikai tartalmat hordozó művekkel. Ez az irányzat is kitermelte a maga nagyon jótékony hatású műveit, mint például Eugen Simionnak vagy Nicolae Manolescunak a remek esszéit, tematikáját vagy irodalomkritikai munkáit, ugyanakkor azonban megnyitotta az utat olyan, kisebb kulturális téttel bíró melléktermékek előtt, mint a tárcairodalom és zsurnálkritika [foiletonism] vagy az „ezopizmus”. Ez utóbbi igazából nem több, mint ügyes technika, amellyel az irodalmi szövegnek rejtett, másodlagos értelmet adtak, hogy kijátsszák a cenzúra éberségét. Ami azonban a művészi stratégiát illeti, a két fejlődésvonalban volt valami közös: az időnkívüliség. A kultúrát függetlenítették az időtől, nem kevés pátosszal úgy tekintették, mint valamiféle exorcizáló „választ” az ideológia és a politika rájuk nehezedő irracionális, természetellenes nyomására. A kor román írója nem szállt szembe nyíltan Ceauşescu totalitárius rendszerével (kivéve Paul Gomát, aki azonban szinte ismeretlen volt akkor, amikor emlékezetes gesztusát tette), nem kockáztatta az életét és a műveit azzal, hogy nemet mondjon a hatalomnak, csak írt, egyfajta marginalizáltságban, óvatosan, alkalmazkodón. Ebben a helyzetben az esztétikum, legalábbis a fantázia területén, a személyes és kollektív ördögűzés szerepét játszotta.

A minket itt és most foglalkoztató interkulturális átjárhatóság szempontjából mindennek legkevesebb két következménye volt. Az egyik az, hogy a korabeli román kultúra fantomjait nem ismerő közönség számára csak nagyon kevés, a hetvenes, nyolcvanas években született mű közelíthető meg anélkül, hogy szövegmagyarázatot vagy megfelelő lábjegyzeteket kellene csatolni hozzájuk. Íme egy példa: a hetvenes évekre a román próza területén megszületett egy irányzat, amely aztán tovább élt a nyolcvanas években is olyan írók műveiben, mint Eugen Uricaru, Ştefan Bănulescu, Mircea Ghiţulescu, Octavian Paler és mások. Megalkotnak a maguk számára egy fantasztikus, csak a képzeletben létező territóriumot, amely biztonságos távolban van az időtől és a történelemtől, és benépesítik azt bizarr, különc, marginális figurákkal. (Mindennek igen jó elemzését nyújtja Nicolae Oprea Provinciile imaginare című kötete első részében.) Ennek az elbeszélő irányzatnak, amelyet ma „eszképistának” nevezhetnénk,  a szigorúan vett irodalmi határain kívül zajlik a román kultúrában a „Lét” Noicából és Heideggerből táplálkozó nagy kalandja, amelyet olyan hisztérikus epigonok képviselnek, mint például Corneliu Mircea vagy Constantin Barbu. A kétféle kifejezésmód között nyilvánvaló a szintaktikai kötődés. Mindkettő azt sugallja, hogy a szellem (vagy a művész) „kalandjának” a közvetlen időkörnyezeten kívül, a történelmen kívül kell lezajlania. Emögött igazoló ideológiaként az az elképzelés rejlik, hogy legyen a Történelem, a Rendszer, a Politika nyomása bármilyen erős, nem képes megérinteni, még kevésbé eltorzítani az alkotó Belső Lényét.

Tételezzük fel, hogy valaki le akarja fordítani a kor néhány jelentősebb regényét, mint a Vladia, a Cartea Milionarului vagy az Omul de nisip, egy olyan közönség számára, amely Hrabalt, Esterházyt, Szolzsenyicint vagy Kunderát olvassa. Vajon megérti-e majd, hogy az említett művek „időnkívülisége” igazából a „kulturális ellenállás” látnoki, konszenzuális megjelenítése, hogy az írók azért művelik, azért ragaszkodnak ehhez a történelemfölöttiséghez,  hogy ezáltal „leleplezzék” azt az ellenséges, totalitárius érát, amelyben élniük adatott? Például Mircea Ghiţulescu regényének (Omul de nisip) álmodozó, marginalizált hősét Ioan Herbnek hívják, nevében hordozza vegetáló, „növényszerű” életformáját. Olyan, mint a fű, alázatosan meglapul annak az útnak a szélén, amelyen gőgösen menetel a győztes Történelem. Megfelelő magyarázat, lábjegyzetek hiányában megérti-e az idegen ajkú olvasó ezt a szubtilis „üzenetet”?

A másik következmény az a tény, hogy mivel a román írók nem kapcsolódhattak be természetes módon és a megfelelő időben a kelet-európai értelmiségiek ideológiai vitáiba,  az ő esetükben az elnyomó politikai rendszerrel való harc a forma és nem az eszmék területén zajlott. A legkevésbé sem akarom azt sugallni, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek román szépirodalmából hiányzik az eszmeiség [ideaţie]. Ellenkezőleg, a regényhősök rettenetesen sokat beszélgetnek történelemről, hatalomról, győztesekről és legyőzöttekről, mivel azonban a cenzúrával mindenkor számolni kellett, ezek a beszélgetések allegorikusak, metaforikusak, az óvatosan megfogalmazott vélemények is a szimbólum álruhájába bújnak, és nem kötődnek semmilyen konkrét időhöz. Ha mégis, akkor mindig egy távolabbihoz. Nem Kunderához, nem Hannah Arendthez, nem Popperhez és nem Foucault-hoz vagy a posztmodernekhez, hanem Nietzschéhez, az egzisztencialistákhoz, Sartre-hoz vagy Camus-hoz. Hasonlóképpen más volt a megjelenítés módja is a román irodalomban, mint a környező népek irodalmában. Például a szerb, a magyar vagy a cseh írók szinte  programszerűen használták a groteszket mint a társadalmi és politikai rendre való válaszadás eszközét. A román irodalomban is voltak ilyen irányú próbálkozások, de nem arattak akkora sikert, mint máshol, és mindig pillanatnyi konjunktúra kérdése volt, hogy hogyan fogadták őket. Például Matei Călinescu Viaţa si opiniile lui Zacharias Lichter című könyve a „titkos alapba” került, miután írója 1973-ban kint maradt az Egyesült Államokban. A. E. Baconsky Biserica Neagră című könyvének megjelenését nem engedélyezte a cenzúra, Németországban jelent meg először 1976-ban, a hazai közönség csak 1990-ben ismerhette meg. Petre Sălcudeanu Biblioteca din Alexandria című, 1980-ban megjelent regényét szándékosan félremagyarázták, túlértékelve benne mindazt, ami Thomas Mann Varázshegyére emlékeztetett a politikai rendszert elemző részek kárára (ez utóbbiakról nem is volt tanácsos értekezni). Jól használták a groteszket olyan írók, mint Nicolae Breban, M. H. Simionescu és Norman Manea vagy később a nyolcvanasok közül Ştefan Agopian, Gheorghe Crăciun, Bedros Horasangian, és nem feledkeztek meg róla a maiak sem. Jó volna lefordítani a műveiket, illetve – legalábbis néhányuk esetében – előbb nem teljes műveket, inkább csak jó tematikus antológiákat kellene összeállítani. Ha sikerül felkelteni az olvasók érdeklődését, következhetnének a négyszáz, ötszáz oldalas regények is.

Ezekkel a megállapításokkal el is érkeztem az Ön második kérdéséhez, ahhoz, amely az esszéírók nagyobb népszerűségére vonatkozott. Ez két okra vezethető vissza. Először is a keleti blokk irodalmai közül a román irodalom kedveli a leginkább a rövidkritikát [foiletonismul critic] mint műfajt, itt jelent meg a legtöbb olyan irodalmi folyóirat, amely kifejezetten erre a műfajra alapozott, és ilyen irányultságú volt a legtöbb román irodalomkritikus. Nem kell ezt feltétlenül rossz dolognak tartanunk, inkább – Baudrillard szavaival élve – szimbolikus kulturális mechanizmusként kell felfognunk. 1990-ig ez a műfaj szimbolikus közismertséget és súlyt biztosított azoknak, akik művelték, lehetővé téve olyan szerzőknek, mint Nicolae Manolescu, Eugen Simion, Mircea Iorgulescu vagy Laurenţiu Ulici és mások, hogy fajsúlyosan jelen legyenek a kulturális életben: előtérbe kerültek, részt vettek az értékek adásvételének játszmájában, legitimizáltak műveket és neveket, vagy éppen fordítva, kizárták az irodalom berkeiből azokat a műveket, amelyeket nem kedveltek.

Az egész irodalmi élet ennek a narcizmusnak a megjelenítőjévé vált, kényszerképzetei, abszolutizálásai jól nyomon követhetők például Mircea Zaciu Naplójában. A világ eme nyugtalan sarkában leledző összes kultúrák közül a román kultúra irodalmárai váltak leginkább az önmaguk gerjesztette irodalmi életnek a foglyaivá. Az irodalom valóságos homokozóvá lett a számukra, játszóhellyé, amelytől képtelenek voltak megválni. A barikád túlsó oldaláról, vagyis a Hatalom szemszögéből nézve ez igen hasznos dolog volt, mert egy akolba terelte az írókat, és ezzel megkönnyítette szemmel tartásukat. A román totalitárius rendszer nem az íróktól félt, úgy általában, hanem a magános alkotóktól, azoktól, akik váratlanul hátat fordítottak a homokozónak, és máshová vitték „játékaikat” (nemegyszer a határokon túlra). Az 1989-es forradalom bebizonyította, hogy az utóbbi kategóriába kevesen tartoztak. Talán egyedül Adrian Marino az, aki egyértelműen e magános alkotói paradigmába illeszthető. Ennek a konszenzuson alapuló egymást kényeztetésnek a talaján szökkent szárba és virágzott ki a zsurnálkritika és az esszé. Az irodalmároknak gyorsaknak kellett lenniük, hogy érdekes írásokkal legyenek jelen a piacon, különben hamarosan megfeledkeztek róluk. A módszeres, netán sziszifuszi munka egyet jelenthetett azzal, hogy az embernek hosszabb ideig hiányoznia kellett a homokozóból, ez pedig kockázatos volt, bizonyos értelemben egyet jelentett az öngyilkossággal. Hosszú távon ez azzal az eredménnyel járt, hogy az említett esszéirodalom lényegét tekintve konzervatív jellegű lett. A hangsúly eltolódott az esztétikum és a kultúra felé, az ideológia és a politika rovására. Nálunk az esszé az óvatosságnak egy formája volt, nem pedig bátor intellektuelek meggondolatlan gesztusa…

Sokat nyom a latban a gyors átadhatóság is: az esszét ugyanis könnyű lefordítani, így jó választásnak bizonyul, ha meg akarjuk magunkat ismertetni más nemzetekkel. A műfaj nyelvezete mindenhol azonos, jól érthető, nincs szükség nehézkes magyarázatokra, szövegértelmezésekre, lábjegyzetekre. A Forradalom utáni években (ragaszkodom ahhoz, hogy így nevezzem, ezzel adva meg a tiszteletet azoknak, akik akkor meghaltak) ehhez a könnyű átadhatósághoz járult a politikai kérdések tárgyalhatóságának a gyönyöre, valamint a végre-valahára elnyert személyes szabadság, a külföldre való utazás lehetősége. Itt kell megjegyeznem, hogy – a gondolati kultúra és nem a szépirodalom terén, ahol még mindig eléggé jelentős lemaradottság tapasztalható – a román kultura tíz-tizenkét év alatt látványosan behozta azt a távolságot, ami a Nyugattól elválasztotta. Néhány újabb, elméleti szintézist nyújtó könyvünk a világ bármely rangos könyvtárának a polcain megállná a helyét. Csak kettőt említek azokon a nagy neveken kívül, akikről Ön is szólt: Caius Dobrescut (Semizei şi rentieri, 2001, egy, az európai polgárságról szóló könyv) és Cătălin Avramescut (Filozoful crud. O istorie a canibalismului, 2003) akinek könyve foucault-i elemzése annak, hogy miként jelentkezik az európai kultúrában a primitív, a jellegtelen és a hétköznapi.

És ezzel meg is érkeztem – gondolom, az Ön nagyobb megkönnyebbülésére – az ankét központi kérdéséhez: mit fordítanék le? Hogyan válogatnék, és miért éppen úgy? A válaszadás ez alkalommal sem könnyű. Sokáig éltem Nyugaton, ismerem az elvárásokat. Például manapság léteznek privilegizált multikulturális területek (gender studies, gay studies vagy a feminizmus), amelyekkel könnyű betörni a piacra. Azt is tudom, hogy a legtöbb marginális helyzetben lévő kultúrának azáltal sikerült megmutatnia magát, hogy ügyesen kihasznált valamilyen történelmi esemény által nyújtott lehetőséget. Ez az esély Romániának is megadatott 1989 decemberében, csakhogy felelőtlenül eljátszotta azt. És miért ne ismernénk be, hogy Nyugaton igenis létezik egy sztereotípiák alapján működő válogatás, és ez gyakran módfelett bosszantó tud lenni. Amikor elküldenek egy csoport újságírót Romániába, már előre megrendelik tőlük a Pataréten kotorászó cigányokról, az elhagyott gyermekekről és a lerobbant kórházakról szóló cikkeket. Senkit sem érdekel a kultúránk, a nemzetközi tantárgyversenyeket nyerő diákjaink vagy az egyszerű emberek hétköznapi élete, mert az ilyesmiről szóló írásoknak nincs „ratingje”, magyarán piaci értéke. Manapság egy sokkal csúnyább kép él Romániáról a világban, mint azt a kultúránk alapján megérdemelnénk. A kultúránk nem érdekel senkit. Hiába születnek itt magas intellektuális értékeket hordozó könyvek, olyanok, mint Nicolae Balotănak a Lupta cu absurdul című könyve vagy Urmuzról írt monográfiája, Andrei Pleşunak a Minima moralia című könyve, Gabriel Liiceanu és Andrei Cornea esszéi, Mircea Cărtărescu zseniális Levantulja vagy Gheorghe Crăciunnak a közelmúltban megjelent Pupa russa című regénye, igen kevéssé valószínű, hogy sikert aratnának. A román kultúra sorsa a világban jelen pillanatban attól függ, hogy milyen mértékben sikerül javítani az ország előnytelen imázsán. Ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy a nyugati intellektuális média vagy maguk az olvasók különbséget tesznek a kultúra és a televízióban látott politika között, dicsőítve az egyiket és elmarasztalva a másikat.

Ha volna hatalmam és pénzem (nagyon sok pénzem: Románia nemzeti össztermékének egy kis százaléka), és ha szabadon megválaszthatnám a munkatársaimat, azt hiszem, hogy a jól ismert nevek és fordításra javasolt címek helyett egy hosszú távú programra helyezném a hangsúlyt, olyanra, amely alkalmas arra, hogy más kultúrákkal is megismertesse mindazt, ami a román kultúrában tegnap és ma történt. Néhány kivételtől eltekintve – akadnak közöttük jelentéktelenek éppúgy, mint jelentős írók –, amikor román irodalmi műveket fordítottak, elsődleges szempontként a nevet vették figyelembe, és nem a problematikát. Én magam fordítva járnék el: nem a nevek vagy a címek alapján válogatnék, hanem tematikák szerint. Gyűjteményes köteteket hoznék létre, amelyek egy bizonyos problémát járnak körül. Ezeket a tematikus, szimptomatikus könyveket nevezik Nyugaton readernek. Mondjuk, valami sokkolóval kezdeném. Egy olyan könyvvel, amely a románok kritikus önreflexiójáról szól. Külföldön úgyszólván megingathatatlan sztereotípia, hogy a románok nacionalisták, messianisztikusak, törzsi kultúrájúak, önelégültek. Úgy tartják, hogy a román kultúra ezek miatt marad ismeretlen: a rájuk még mindig oly igen jellemző romantikus nemzeti szemlélet miatt a román szövegek pszichológiai és kulturális vonatkozásban annyira megalomániásak, hogy egy kiegyensúlyozottabb, kritikusabb olvasónak, aki a világ szkeptikusabb vagy legalábbis objektívebben ítélkező felén él, egyszerűen nem veszi be a gyomra.

Én belülről próbálnám lebontani ezt a sztereotípiát. Elsőnek olyan tematikus művet publikálnék, amelyben a románok nem a hagyományos módon tekintenek önmagukra, hanem másképpen, szeretettel keveredő gyűlölettel és szenvedéllyel kevert megvetéssel. Kiválasztanám D. Drăghicescu néhány régebbi szövegét, mondjuk a Din psihologia poporului românt, Pompiliu Eliadénak az Influenţa franceză asupra spiritului public în Româniat, átlapoznám I. L. Caragialét és Mateiu I. Caragialét, feltétlenül bevenném Ciorant és Noicát, megfűszerezném a kötetet Adrian Marinóval, Al. Paleologuval és Lucian Boiával, belefoglalnám Mircea Martin könyvének, a G. Călinescu şi „com-plexele” literaturii românénak néhány fontos fejezetét és végül befejezném Daniel Barbu Firea românilor, Luca Piţu Sentimentul românesc al urii de sine vagy Livius Ciocârlie több könyvéből összeszedett szemelvényekkel. Mindezt azért, hogy bebizonyítsam, a románok messianisztikus önmaguk felé fordulásáról alkotott egyoldalú szemlélet nem több súlyos és bűnös előítéletnél. Létezik egy jóval szarkasztikusabb változata is ennek a témafelvetésnek, amely sokkal árnyaltabbá teszi a képet.

Azután – példának okáért – összeszednék egy kötetnyi írást arról, hogyan jelentkezik a román kultúrában a város. Ez hasznos volna, mert a román irodalmat egyesek szinte kizárólagosan rurális jellegűnek tartják, holott létezik egy igen jó, Bukaresthez kötődő próza is, hogy csak Ion Marin Sadoveanu, Mircea Eliade és Hortensia Papadat-Bengescu vagy Ion Barbu műveit említsük. Feltétlenül belefoglalnám a kötetembe Matei Călinescut (Viaţa şi opiniile lui Zacharias Lichter), a regényíró Petru Popescunak a Prins és a Dulce ca mierea e glonţul patriei című írásait, esetleg néhány esszét. Nem feledkeznék meg Petre Dumitriuról, Andrei Pleşuról, Radu Albaláról és Petru Creţiáról sem, végül pedig elérkeznék Dan C. Mihăilescuhoz vagy éppenséggel Adrian Majuruhoz, akinek a bukaresti nyomornegyedekről írt és nemrég megjelent könyve megkülönböztetett figyelmet érdemelne. Hasonló stílusban szerkesztenék readers köteteket a hagyományosan rurális tematikáról, a Kelet megjelenéséről a román kultúrában, az ortodoxiáról és az ortodox életérzésről vagy a román transzszilvanizmusról és végül a nyolcvanasokról. Lehet, hogy naiv vagyok, mégis úgy gondolom, az ilyen jellegű tematikus sorozatoknak volna esélyük arra, hogy felkeltsék a külföld érdeklődését, természetesen csak akkor, ha lesz elég okos ember, aki segítse a megjelenésüket. Azt is remélem, hogy ha ilyen sorozatokat akarnék megjelentetni, számíthatnék a nyugati román emigráció támogatására. Gondolkozzunk józanul, és nevezzük nevükön a dolgokat: a jelen pillanatban a román kultúra nemzetközi elismertetése sokkal inkább a külső segítők jóindulatától, mintsem a mi itthoni jószándékunktól függ.

És ezzel el is érkeztem az Ön által felvetett utolsó kérdéshez, az együttműködésen alapuló transzkulturalitás kérdéséhez, amely szerint létre kellene hozni életképes mechanizmusokat annak érdekében, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a határainkon belül és kívül élő román és nem román írókat. Ez megint csak igen nehéz kérdés. Olyannyira nehéz, hogy talán jobb is nem válaszolni rá nyíltan, nehogy az történjen, hogy a megkövezésünkhöz magunk hordjuk halomba a követ.

A magam részéről úgy hiszem, hogy két kultúra között akkor van normális kommunikáció, ha az illető kultúrák belülről szilárdak. Ha lehetőséget nyújtanak az elmélyült gondolkodásra, amelyből nagy művek születhetnek, ugyanakkor kellőképpen szilárd az önbecsülésük ahhoz, hogy megjelenjenek a világban. Megvizsgálva a jelenkori román kultúrát azonban azt látjuk, hogy többféle önértékelési zavarral is küzd, és emiatt éppen most sokkal inkább önmaga érdekli, mintsem az, hogy milyen módon kapcsolódhatna más kultúrákhoz. Ebben a pillanatban a román kultúra és a többi kultúra közötti párbeszédnek útját állja az az önemésztő magábafordulás, amely az előbbit kínozza. Mindaddig, amíg ezt fel nem dolgozza, a kultúrák közötti kommunikációra nincs valós esély. Ennek a krízisnek a legnyilvánvalóbb jele, hogy megszakadt a kapcsolat a Romániában élő magyar írókkal is (a németek már nem számítanak, mert eltávoztak „a vaj országába”, ahogyan Noica mondta). A mellettünk élő embertől való elidegenedés jelzi, mennyire képtelen a román kultúra regionális keretekben gondolkodni. Mintha semmi közünk sem volna a határainkon kívül élő bolgárokhoz, szerbekhez, magyarokhoz vagy oroszokhoz. Egy olyan időszakban, amikor nyugaton egyébbel sem foglalkoznak a szakemberek, a mi egyetemeinket, nem kezelik kiemelten a határokon átívelő regionalizmus kérdését sem a kultúra, sem az ideológiák, sem pedig a politika terén. Jogosan éri bírálat ezt az öncélú elszigetelődést, mégis, ezt ellensúlyozandó, hadd említsek meg két példát: a Temesváron működő, Adriana Babeţi és Cornel Ungureanu által vezetett A treia Europă nevet viselő csoportot vagy a Kolozsváron élő Mircea Muthu professzor munkáit, akinek Balcanism literar românesc (2002., 3 kötet) című könyvét azonnal le kellene fordítani, mert mind megközelítésében, mind pedig módszerében hiánypótló.

Amikor „többféle önértékelési zavarról” beszélek, elsősorban a románoknak a történelemhez való viszonyára gondolok. 1989 decemberéig látszólag minden rendben volt, még akkor is, ha a történelem helyét gyakran elfoglalta a mítosz. 1989 után azonban sok minden, ami addig sziklaszilárdnak tűnt, egyszerre csak széthullott. Manapság alig akad olyan eseménye a román történelemnek, amelyet ne értékelnének legalább két- vagy háromféleképpen, és a megközelítések nemegyszer kényelmetlenek. Egy olyan kultúra számára, mint a román, amely szenvedélyesen és patetikus módon a tradíció és az emlékezés értékformáló szerepére összpontosít, a forradalom utáni historiográfiai relativizmus, valamint azoknak a régi, külföldi történészeknek az újbóli felbukkanása, akik a tényeket és az eseményeket másféleképpen értékelik, olyan élményt jelent, amely felér egy akut személyiségválsággal. És mindaddig, amíg a dolgok valamelyest le nem ülepednek, ez a válság csak tovább mélyül, és azzal a paradoxonnal jár majd, hogy a belőle való kilábalás érdekében a románok megtanulnak majd a saját portájuk előtt seperni, ahelyett hogy a szomszéd szépen kövezett udvarát taposnák.

Szigorúan a kultúra területén maradva, ez az identitásválság azt eredményezte, hogy újra kell tárgyalni olyan témákat és történéseket, amelyeket pedig egyszer s mindenkorra elintézetteknek tartottak. Jó példa erre a zsidó írók önmagukra találása. Ennek jegyében fogant Mihail Sebastian megrázó Jurnalul 1935-1944 című könyve (megjelenésének éve: 1996). A nyomában lezúduló lavina elsodorta Ciorant és Mircea Eliadét. Az előbbi könyv folytatásának tekinthető Andrei Oişteanu Imaginea evreului în cultura română (2001) című ragyogó esszéje. Ez a téma 1990 előtt tabunak számított, senkinek sem volt bátorsága beszélni, még kevésbé írni róla. 1995-ben jelent meg Z. Ornea Anii treizeci. Extrema dreaptă românească, valamint Leon Volovici Ideologia naţionalistă şi „problema evreiască” című könyve, mindkettő azzal a szándékkal, hogy újraértékeljen bizonyos autochton historiográfiai irányvonalakat. A temesvári Victor Neumann hasonló témákat dolgoz fel – nem mondhatnám, hogy mindenki örömére…

Ugyancsak jó példa lehet Constantin Noica, akinek a filozófiai írásait manapság kevesen olvassák (nagy kár!), mégis mindenkit megszólalásra késztetnek. (Mellesleg Noica összes műveit lefordításra javasolnám, noha elismerem, hogy egyik-másik esszéje technikailag megközelíthetetlen. Mégis minden mai filozófusnak, aki ad magára, ismernie kellene az olyan írásait, mint a Spiritul românesc în cumpătul vremii. Şase maladii ale spiritului contemporan (1978) vagy a Despărţirea de Goethe című 1976-os művét. Annak érdekében, hogy felelevenítse a témát, Noica nemcsak egy heideggeri gyökerekkel rendelkező ontológiai filozófiai iskolát hozott létre, de megteremtette hozzá az intellektuális megmérettetés remekül működő intézményes mechanizmusait is, amely a „păltinişi iskola” tagjai (Gabriel Liiceanu és Andrei Pleşu) révén valósul meg. Ez a csoport meghatározónak tekinthető a mai román kulturális életben. A Grupul pentru Dialog Social (Társadalmi Párbeszéd Csoport), amely a 22 című folyóiratot is kiadja, számos elemét átvette ennek az intellektuális „igazoló” mechanizmusnak. A Noica-féle esszencialista, ontologikus vonalon kívül és ezzel egy időben a román kultúrában létezik egy másik, liberális vonal is, amelynek legjelentősebb teljesítményeit talán Adrian Marino szintézisjellegű munkái jelentik. Csupán 1989 után jelenítődött meg ez a két opció ellentétező struktúrákban, amikor már szabadon lehetett beszélni efféle dolgokról. Ez mindkét táborban személyes megbántódások, sérelmek sorát hozta magával.

A harmadik példát a rövidkritika műfaja szolgáltatja. 1990-ig egyeduralkodó volt a román kultúra szimbolikus mezejében. A kritikusok megtöltötték a folyóiratokat a frissen publikált könyvekről írt kritikákkal, pillanatnyilag érvényes – és nemegyszer véletlenszerű – értékrangsorokat állítva fel, mintegy kijelölve az irodalmi élet szimbolikus vezető pozícióit. A vasfüggöny felemelkedése után azonban ez az irodalmi műfaj, elsősorban metodológiai szempontból, légüres térbe került. Kiderült, hogy befutott kritikusaink alig hallottak Kunderáról, Hrabalról vagy Pynchonról, még kevésbé a cyberculture-ról vagy a posztmodernekről. A hatvanas-hetvenes évek stílusában  (szelíd impresszionizmus, elmosódott tematika stb.) akartak értekezni a kilencvenes évek irodalmi terméséről. Az én véleményem szerint, amely egyébként nem túl népszerű a zsurnálkritika romániai művelőinek körében (lásd a 2002-es Opoziţii constructive című kötet Incizia de catifea című esszéjét), a Nicolae Manolescu vagy Eugen Simion és mások (jók vagy csak hangoskodók) által művelt esztétizáló rövidkritika kiszorulásának nemcsak az a negatív átalakulás az oka, amelynek az irodalmi folyóiratok a piacgazdaság megjelenése óta áldozatul estek. Az ok sokkal inkább belső, metodológiai, a rendszerből magából fakadó. Ez az önrombolás sodorja a hagyományokhoz ragaszkodó román irodalmárokat abba az akut identitásválságba, amelytől oly sokan szenvednek manapság. Közülük sokan felpanaszolják, hogy nem becsülik meg őket kellőképpen, miközben tovább alkotnak a hetvenes évek stílusában, egy olyan közönség számára, amely már nem rendelkezik e stílus befogadásához szükséges érzékenységgel. A jelenlegi román irodalomban a valódi értékek nagyon gyakran egészen máshol találhatók, mint azt a folyóiratok vagy akár a televíziók irodalmi műsorai alapján gondolnánk. Idővel megtörténik majd a természetes biológiai erózió és ezzel a szemléletváltás is. Jelenleg azonban még intézményes szinten is kitartóan tovább él ez az eltolódás abban a mesterségesen gerjesztett „ellentétben”, amely az Írószövetség és az ASPRO között fennáll.

Mit tehetne a „Másik” ahhoz, hogy a román íróktól ne csupán a megszokott, udvarias válaszokat kapja? Hogyan kellene megépíteni az ellentétes partokat összekötő hidat úgy, hogy a szakadék mindkét oldalán elfogadják? Legegyszerűbb volna, ha becsületesen bevallanám, hogy nem tudom. Mégis volna két javaslatom. Az első: a párbeszédből ki kellene hagyni a politikát. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az Erdélyben élő két kulturális közösséget, a románt és a magyart áthághatatlan pszichológiai és politikai falak választják el egymástól. A két fél megkeseredett gyanakvással méregeti egymást. Önt is megvádolják majd a jelenlegi – legjobb szándékkal megszervezett – ankétért. Azt fogják mondani, hogy „valakinek a szekerét tolja”. Tertium non datur: ez egy krónikus betegség, meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt tartósabb építkezéshez kezdünk. A másik javaslatom a válogatás emberi minőségére vonatkozna: elkötelezetlen, független, egyéniséggel bíró személyeket kellene keresni, olyanokat, mint Victor Neumann, Marta Petreu, Ovidiu Pecican, Caius Dobrescu, Cătălin Avramescu, Sorin Antohi, Cristian Preda, Christian Moraru, Sanda Cordoş és mások, és határokon átívelő műhelymunkákba kellene őket bevonni, tisztességesen megfizetve munkájukat. A többi adódik magától.

Egy konkrét meghívással zárnám ezt a szöveget: 2004. november elején Michel Foucault munkásságának szentelt konferenciát szervezek a kolozsvári bölcsészkaron. Ki szeretne előadással jelentkezni? 

Vallasek Márta fordítása

Ioana Bot

(kritikus, egyetemi docens, BBTE, Kolozsvár)

Ami átjuthat a határokon

1. Alighanem azoknak a szerzőknek lenne esélye a befogadásra, akik kevésbé „helyi érdekűek” abban az értelemben, hogy esetükben nem a nagyon lokális és nagyon konkrét kontextuális utalások a meghatározóak. Vagyis nem a mioritikus, hanem a posztmodern, nem az ezópusi nyelvű irodalmi vonulatunk (mely régi hagyományokig vezethető vissza ugyan, de ki érti meg rajtunk kívül?), hanem az az irodalom, amely az irodalmi megszólaláson belül szélesebb körben érthető nyelvet beszél, olyat, amelyet nem kell folyton magyarázó lábjegyzetekkel ellátni...

Azt gondolom, elsősorban a lírai költészet „juthatna át” leginkább (a határokon...), amelyet a nyugati olvasóközönség egyes rétegei meglepően jól értékelnek. Nem feltétlenül a kortárs költészetre gondolok, hiszen a modernizmus még mindig él, és jelen van az olvasói köztudatban. Aztán ott a színház (lásd Matei Vişniec sikereit vagy az avantgárddal és abszurddal ötvözött Caragiale iránti érdeklődést). Végül az esszé, illetve a történelmileg is releváns memoárirodalom. A próza kapcsán bizonytalan vagyok, bár természetesen ismerős számomra Cărtărescu jelentős sikereinek példája. Ebben az esetben mégis azt gondolom, fontos szerepet játszott a szerző, a fordítók, illetve a kiadók csodálatra méltó hírverési stratégiája.

És természetesen az esszé, igen, az esszé, az valóban olvashatónak bizonyulhat, de – erre még visszatérek.

A nemzetközi elismertetés stratégiájának fontos eleme kellene hogy legyen (egyebek mellett) az, hogy a fordításra javasolt szerzők több címmel is jelen lehessenek a piacon siker esetén – ezek ébren tarthatnák a közönség érdeklődését. Max Blechernek bizonyára sikere lenne, de keveset írt, és már nem él – hány Blecher-szöveg van, amely a közönség kíváncsiságát fenntarthatná?

Szeretnének olvasni egy ötös toplistát? Ám legyen.

1. A nyolcvanas nemzedék költőnőinek versei – Magda Cârneci és Mariana Marin.

2. Simona Popescu: Exuvii.

3. Börtön-emlékiratok, amilyenek például Lene Constante kötetei: Evadarea tăcută; Evadarea imposibilă.

4. Ştefan Augustin Doinaş és Şerban Foarţă versei. (De ki lenne az az őrült fordító, aki nekiveselkedne egy efféle feladatnak? Talán csak maga Foarţă...)

5. Mircea Dinescu versei.

Látom, hogy javaslataim többsége nélkülözi a konkrét címeket, de mindig olyan beszédmód-típusokra gondolok (mindegyik szerzőnek megvan a maga „nyelvjárása”), amelyek nagy veszteségek nélkül volnának lefordíthatók. És amelyek érthetőek lennének abban az értelemben, hogy olyan olvasókra találhatnának, akiknek a számára bizonyos megoldások, utalások működnének. Kulturális állatfaj az ember, attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszél, úgyhogy nem marslakók számára készülő fordításokban kell gondolkodnunk.

2. Elsősorban az említett esszéíróknak más kultúrákban nem kellett megküzdeniük a csoportérdekekkel és -szimpátiákkal, azokkal a konfliktusokkal, amelyek továbbra is napirenden vannak a román kultúrában. Így valamiféle érdek nélküli recepcióban lehetett részük, ugyanakkor esetükben a kulturális menedzsment stratégiái is beváltak – ennek fontosságáról idehaza sokáig keveset lehetett hallani. Némelyiküknek (Balotának, Călinescunak) megvolt az az esélyük, hogy ott legyenek, ne itt. Illetve, hogy egyetemi tanárok, közszereplők legyenek a nyugati világban, korábban, mint mások.

Pleşu vagy Liiceanu kapcsán stíluskutatóként nem lehet nem észrevennem azt a rendkívül elegáns, gazdag, kifinomult nyelvet, amelyen írnak – és ez a nyelv ugyanakkor jól fordítható. Felmerült már Önökben a kérdés, hogy miért nem lehet lefordítani a Dinescu (számunkra ízes) pamfletjeit, ugyanakkor Pleşu Dilemában közölt rövid szövegei könnyedén fordíthatók, bár ugyancsak pamfletekről van szó? (De vajon milyenfajta pamfletekről?) Lehet, hogy némelyeknek nem tetszik Liiceanu egyik-másik gondolata, de a mondatfűzését nem lehet nem elismeréssel figyelni. Pleşunak nincs mindig igaza, de élvezet figyelni írásaiban a meggyőzés kivételesen gazdag eszköztárát vagy allegóriáinak élő és hajlékony voltát. Amelyek ráadásul fordíthatók is! Olykor bűnös módon lenézéssel kezeljük a nyelvteremtő szerző típusát. Elég baj.

3. Vitát gerjesztő problémákat tudnék sorolni. A viták hasznosságát illetően már nehezebb a dolgom. Nálunkfelé gyakori, hogy túl sokat beszélünk.

Próbáljuk meg mégis. Bár azt gondolom, a tehetséges (vagy akár zseniális) író nálunk jobban érzékeli ezeket a problémákat, és ott is rájuk bukkan, ahol nem is várnánk. Mi, kritikusok, utána aztán kommentáljuk ezeket.

– Milyen olvasót képzel el, miközben ír?

– Hogy mutat az Ön számára a (közösségi, individuális stb.) másság képe, és milyen mértékben építi fel önmagát erre is vonatkoztatva?

– Milyen hatalommal rendelkezik ma egy író?

– Hogyan kellene – kellene-e egyáltalán – újragondolni az író elkötelezettségét?

– Hogy viszonyul a közelmúlt történelméhez?

Annak a lehetőségét is vállalva, hogy esetleg furcsán hangzik, javasolnék még egy másfajta „irodalmi tesztet” is:

– Ha egy utolsó szöveget kellene írnia, melyik műfajt választaná: egy szerelmes verset írna, vagy egy politikai-közéleti pamfletet-esszét? Miért?

– Mi jelenti egy író számára a szabadságot?

Al. Cistelecan

(kritikus, főszerkesztő-helyettes, Vatra, Marosvásárhely)

A pillanat kedvező

1. A listát, amelyet kér, nehéz elkészíteni, bár nem hosszúsága miatt. Öt szerzőt abból az ezerből vagy valamivel többől, akik valamely írószervezet tagjai, illetve abból a közel ezerből, akik rajtuk kívül még a belépésre várakoznak, merész dolog megnevezni. Éppen ezért ez az öt „exportképes” név azonnal be kellene hogy ugorjon bárkinek. Annak az öt embernek a neve, akikkel kilépünk a nagyvilágba, a nép ajkán kellene hogy éljen, a folklór részeként. Nem mondanám, hogy éppen így áll a helyzet. Abban a pillanatban, amikor listákban kezd gondolkodni az ember, elkezdődnek a tétovázások is. Persze Önöket nem ezek a megingások érdeklik, hanem a mögöttük lévő opció. Igen, azt gondolom, van öt olyan román író az utóbbi idők irodalmában, akiket a román irodalom fordításra javasolhat mindenfajta visszafogottság nélkül. És ezt anélkül mondom, hogy bármiféle fogalmam lenne arról az irodalmi marketingtevékenységről, amelynek minden bizonnyal meg kellene előznie egy hasonló vállalkozást. Csupán egy feltételezett irodalmi ízlésközösségre alapozok, amely reményeim szerint még mindig felismeri az értéket, bárhol is jöjjön az létre. Eltekintenék attól a kritériumtól, amelynek korábban főszerep jutott a román irodalom exportja során: attól a „festőiségtől”, amelyet némelyik mű a nyugati olvasóközönség számára mutathatott. Azt hiszem, a románok ma már nem olyan „festőiek”, amilyenek valaha voltak. Valamelyes realitástöltet viszont, anélkül hogy egzotiz-musról lenne szó, azt hiszem, hasznos érvekkel szolgálhatna az önérték mellé. Egy teljességgel szimmetrikus listát javasolnék: két költőt és két prózaírót, illetve egy olyan szerzőt, aki verset és prózát is ír. A költők: Mircea Ivănescu (akinek a „kivitelét” már réges-rég el kellett volna kezdeni), illetve Ion Mureşan. A prózaírók: Petru Cimpoeşu (különösen a Simion Liftnicul című művével), valamint Gheorghe Crăciun, a frissen megjelent Pupa russa című könyvével. Mircea Cărtărescu az, aki mindkét műnemben versenyképes volna. Olyan nevekről van szó (bár talán nem mindenik esetben), amelyek már – diszkrétebben vagy offenzívebben – bekerültek a nemzetközi körforgásba. Azt hiszem, együttesen, „csomagban” mintegy dióhéjban reprezentálhatnák irodalmunk jelenlegi stílusbeli és szemléletmódbeli sokszínűségét.

2. Alighanem igaz a megállapítás. Legalábbis első látásra. Az ilyesfajta (értekező) könyvek könnyebben bekerülnek a hivatkozások hálózatába. Létezik egyfajta (nagyrészt egyetemi emberekből álló) közösség, amely rögtön tisztelettel fogadja, és amely mozgásba lendíti őket. Nem kötelező, hogy „eseménnyé” váljanak – lehet, hogy (egyszerűen?) egy-egy tudományterületen hasznos hozzájárulást jelentenek. Egy szűkebb értelemben vett irodalmi műnek azonban „eseményt” kell jelentenie ahhoz, hogy létezzen. Másfelől a befogadói közeg más kultúrákban nagymértékben eltér a miénktől. Bár kissé jobban odafigyelnek más irodalmak műveire, ott sem azoknak a műveknek van elsődleges fontosságuk az irodalmi sajtóban. Hány lapunknak van külföldi irodalmaknak szentelt rovata, és hány van ezek között, amely nem egyszerű improvizáció, hanem ott áll mögötte az értékelés hitelessége? Ha pusztán erre, a kommentárokra alapoznánk, mi sem mondhatnánk, hogy a külföldi irodalmak sikeresek nálunkfelé. A piacról van szó tehát. A piac pedig promóciós technikákat jelent, amelyek költségeihez a román írók egyelőre talán nem szolgáltatnak elegendő érvet. A probléma, amelyet át kellene hidalni, az tehát, hogy a külföldi kiadók számára biztos vagy legalábbis presztízsjellegű befektetést jelentsenek ezek az írók.

3. Romániának jelen pillanatban két előnye van. (Hogy ezek egyáltalán vagy kizárólag kulturális jellegűek-e, arról lehetne beszélgetni.) A legjobb úton halad afelé, hogy beilleszkedjék az európai struktúrákba, ami implicit módon valamiféle „dokumentálódási” erőfeszítést kell hogy jelentsen a Nyugat részéről (vagyis egy erőteljes konjunkturális érdeklődést). Ugyanakkor (kvázi-)ismeretlen kultúra. (Alighanem még erre a helyzetet átszínező kvázi előtagra sincs szükség.) Egy olyan pillanat ez, amikor Romániát valósággal felkérik, hogy „felemelkedjen” Európához, nincs szükség arra, hogy ő maga nyomulósnak és pimasznak látsszon. Ha ezt az esélyt az „örök és feledhetetlen Románia” hangnemében fogja kihasználni – valahogy így hívták az egyik elhíresült propagandaalbumot –, akkor csak a „ki mint vet, úgy arat” bölcsessége teljesedik be. Ha viszont olyan típusú offenzívába kezd, amely nagymértékben épít majd a létező elvárásokra, akkor végleg megszabadulhat a periferikusság komplexusaitól.

Az Önök kérdése azonban nem erre a konjunktúrára vonatkozik, hanem legalábbis részben e konjunktúráktól független megközelítést javasol. Az egyesült Európa valószínűleg valamiféle irodalmi európaiságot is jelent majd, a megvitatásra kerülő problémák európaivá válását és európaivá tételét. A kiadványok és konferenciák bizonyára ki szeretnék majd deríteni, hogyan áll a posztmodern helyzete Európa teljességében, nem csupán egyik-másik vidékén. Bizonyára lesznek majd afféle tematikus vezérfonalak, a problémák főútvonalai, amelyek áthaladnak majd Románián is, amely így teológiájával és irodalmával együtt bekerülhet ebbe a körforgásba. Csak ne érje felkészületlenül ez a körforgás.

Nem tudom, milyen „intézményes változásokra” lenne szükség, mert nem tudom, létezik-e valójában kulturális intézményrendszer Romániában. (Valami kétségtelenül létezik, de nem vagyok benne biztos, hogy rendszernek nevezhető.) Talán inkább a beszélgetéseknek egy, a fentiekben vázolthoz hasonló rendszerét kellene létrehozni.

B. I. J. fordításai