Ajánlás

Gabriel Liiceanu román filozófus, író 1942. május 23-án született Rîmnicu-Vîlceán. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem filozófia karán (1960–65), illetve klasszika-filológia karán (1968–1973) végezte, doktori disszertációját 1976-ban védte meg Bukarestben. 1965 és 1975 között a Filozófiai Intézetben, 1975 és 1989 között a Művészettörténeti Intézetben volt kutató. 1982 és 1984 között a Humboldt Alapítvány ösztöndíját élvezte Heidelbergben. 1990 óta a Humanitas Könyvkiadó igazgatója, 1992-től a Bukaresti Egyetem filozófiatanára.

A száraz adatok azonban szinte semmit nem mondanak el arról az emberről, aki az utóbbi két évtized egyik leghatásosabb személyisége Romániában (ismert publicista, televíziós beszélgetések résztvevője). Liiceanu 1983-ban adta ki Jurnalul de la Păltiniş (Păltinişi napló, Cartea Românească, Bukarest) című kötetét, amely értelmiségi körökben óriási vitát kavart, s a körülötte zajló levelezésből született meg az 1987-ben napvilágot látott Epistolar (Leveleskönyv, uo.). A Păltinişi napló a Noica-élményt foglalja össze.

Constantin Noica (1909) az ún. „fiatal vagy ’27-es nemzedékhez” tartozó filozófus (1927-ben adta ki a generáció a Criterion című folyóiratot; legmarkánsabb tagjai az 1911-es Emil Cioran, az 1907-es Mircea Eliade és az 1909-es Eugen Ionescu). 1949 és 1958 között kényszerlakhelyen él, majd hat évig politikai fogoly. Szabadulása után, 1965-től 1975-ig a Román Akadémia Logikai Intézetének kutatója. Élete utolsó tizenkét évét Păltinişen, egy Szeben fölötti falucskában tölti, s maga köré gyűjt néhány tehetséges fiatalembert, így Andrei Corneát, Gabriel Liiceanut, Andrei Pleşut, Victor Ioan Stoichiţăt, Sorin Vierut (ma Bukarestben vagy külföldön élő filozófusok, művészettörténészek, közéleti személyiségek). Szigorú programot ír elő nekik, feladatokat ró ki rájuk – Liiceanu a hatása alatt végzi el a klasszika-filológiát: Noica szerint filozófusokat csak eredetiben szabad olvasni. A fiúk gyakran járnak ki Păltinişre, ahol Noica meghallgatja a tanulmányaikról szóló beszámolókat, s tanácsokat ad nekik. Az élmény egész életükre meghatározóvá válik.

Nem tudni, hogy a Păltinişi napló körüli viták miatt vagy más okból, tény, hogy Liiceanut inkább íróként ismerik és becsülik, mint filozófusként. Amennyire meg tudom ítélni, ez utóbbi minőségében nem nagyon veszik komolyan – okkal vagy ok nélkül, nem a mi dolgunk eldönteni. Az azonban biztos, hogy szerzőnk

nem akármilyen írói tehetséggel rendelkezik. Szövegei érzékletesek, erősek és világosak – elég talán, ha nem sokkal a forradalom után írt nagy hatású cikkére, az Apel către lichelére (Felhívás gazemberekhez) utalunk, de megemlíthetjük közéleti esszéit is (Meditaţie despre gunoaie – Elmélkedés a szemétről, Sebastian, mon frère, Parabola alfabetului armean – Az örmény ábécé példázata stb.) vagy a mestereinek és barátainak (Ciorannak, Noicának, Andrei Pleşunak, Monica Lovinescunak és Virgil Ieruncának) ajánlott Declaraţie de iubirét (A szeretet vallomása, 2001).

Az Uşa interzisă 2002-ben jelent meg a Humanitas Kiadónál, s ugyanebben az évben megkapta Az Év Könyve Díjat. Pozitív és negatív bírálatok egyaránt akadtak (Liiceanu erősen vitatott egyéniség; olvastam olyan recenziót is, mely azt állította, a kötet helyett három jó cikket kellett volna megírni, annál több „nincs benne”). A magam részéről úgy gondolom, a siker megérdemelt volt. Ha csak a most bemutatott szemelvényeket nézzük: azt hiszem, minden olvasó nehezen feledheti az írókról mint tehetetlen megmentőkről szóló bekezdéseket vagy a szójaszószt elcsenő honfitárs kiadóigazgatónő portréját. (Az idézett kritikus más részekre célzott.)

Ami ez utóbbi jelenetet illeti, némi magyarázatot kell hozzáfűznöm. Nem valamiféle perverz bizonygatás céljából választottam, mintha azt mondanám: „Lám csak, még ő, a született román is ilyeneket tapasztal! Akkor mégis kell legyen benne igazság…” Távol áll tőlem az ilyesmi. Irodalmi zamata mellett egyszerűen azért kötöttem ki a szóban forgó résznél, mert jelezni szerettem volna: Liiceanu nem csupán „elméletileg” szereti Ciorant – gyakran látásmódjával is azonosul. Kiderül ez a román nyelv romlása miatti siralmából is, de talán még elemibb erővel a szójaszószos epizód mesélésekor.

A címmel kapcsolatban (melynek értelme válogatásunk második szemelvényében világosodik meg), bevallom, bizonytalanságban vagyok. Mikor először írtam az Uşa interzisăról (a Krónika Lengőhíd című rovatában), úgy fordítottam: Az ajtó, melyen nem lehet bemenni. Továbbra is ez áll közelebb a szívemhez, bár a nem lehetet nem szabadra javítanám. A tiltott kifejezésről ugyanis reflexszerűen a tiltott gyümölcsre gondol az olvasó, s ennek a szókapcsolatnak egészen más vonzatai vannak, mint amelyekre Liiceanu naplója irányítaná a figyelmet. Igaz viszont, hogy az általam javasolt változat kissé körülményes. Maradjon hát a tömörebb ajánlat. Jó olvasást!

D. P.

2001. augusztus 6.

Három napig úgy írtam a fentebbi bejegyzéseket, mintha transzban lennék. Most, hogy befejeztem, az az érzésem, hogy életemnek egy részében rendet teremtettem. Mintha pusztán attól, hogy elmeséltem magamnak, a fiammal való kapcsolatom olyanná változott volna, amilyenné változnia kellett. Holott nyilvánvaló, hogy nem így van. Nem jobb, mint eddig, nem is rosszabb. Annyi csupán, hogy el van mondva – és ez gyökeresen megváltoztatja a dolgokat, legalábbis számomra. Megváltoztatja abban az értelemben, hogy kiszakítja őket abból a hiábavalóságból, melyben eddig voltak, a végig nem gondolt állapotoknak, gondolatoknak és kérdéseknek abból a kaotikus és kínzó lebegéséből, amely az életünket alkotja, és amely boldogtalanságunk általunk sem ismert forrása. Milyen örömet szerez, hogy képes vagy magadba szállni, megérteni önmagad és elmondani, amit láttál és megértettél; milyen öröm, hogy önmagad pszichoanalitikusa lehetsz, könyörtelen és jóságos, büntető és feloldozó egyben. A beszéd, a kimondás, a mesélés – honnan származik vajon a szavak gyógyító mágiája? Az írók, a legnagyobb írók, akik képesek arra, hogy a világot szavakkal újrateremtsék, pontosan úgy, ahogy az Isten megteremtette, ők vajon nem egy újra feltalált vagy újra meghódított mennyország nyugdíjasai, egy olyan mennyei lebegés résztvevői, amelyre mi többiek már csak álmunkban emlékszünk? Ők könnyen járnak a szavak vizén, miközben mi belefulladunk. Végső soron az emberiség minden nyomorúsága ennek következménye: képtelenek vagyunk kiemelkedni a szavak sodrásából – elméletileg úgy teremtettek, hogy el tudjuk fogadni, de befejezetlen faj lévén, történelmünk során soha nem sikerült kiemelkednünk belőle. Miért nem értettük meg egyetlen pillanatra sem, hogy az emberiség bukása vagy megváltása végső soron kizárólag attól függ, miképpen sikerül fajként szabályoznunk a szavakkal való viszonyunkat? Amit mindközönségesen „az emberiség ostobaságának” nevezünk, az nem más, mint sajátos képtelenségünk arra, hogy használjuk ezt az eszközt, amely, mint minden rosszul használt eszköz, használója ellen fordul, és gyilkos szerszámmá válik. És vajon nem az írók – a „poéták”, mint régebben mondták –, nem ők az egyedüliek, akik forgatni tudják ezt a szerszámot? Csakhogy a névadó hősöktől, egy közösség megmentőitől eltérően, akik előtt nem csupán a megoldás világosodik meg, hanem a „segédeszközök” is megadatnak nekik, a szó hősei tehetetlen megmentők: az erőhöz, amellyel képesek utat nyitni, nem társul az a másik, amellyel a többieket is erre az útra vezethetnék. „A többiek” mellékösvényekre tévedve, a szó hivatásától eltérítve halnak meg.

Mi más a Történelem, ha nem annak hosszú története, hogyan zuhantunk ki a szóból? És az én nemzedékem nem e zuhanás szentesítését élte meg, s a „pokoli” szót hallgatta? Mi más a rendszeresített bűn végső forrása, ha nem az, hogy megromlott kapcsolatunk a szóval – s ez a romlás az ideológia? És a román nép mostani csődje nem abból ered, hogy a román nyelv történetében példátlan módon megnyomorították a szót: rendszeresen eltérítették a logosz lényegétől, s úgy használták és mondták ki? Hányan képesek a végsőkig elmenni és kijelenteni: legmélyebben fekvő hiányosságunk és történelmi vesztünk, hogy az utolsó órán (vagyis évtizedek óta) elveszítettük nyelvi létünket? Nem látjuk be, hogy az a mód, ahogy manapság böfögik a román nyelvet, és az a nyelvi hányadék, amely estéről estére elárasztja Románia lakosságát a televíziók képernyőiről, nem intézhető el egy zavarban levő társadalom puszta baleseteként, hanem egy halálos betegség tünete. A vulgaritás csupán felszíni jelenség (már észre sem vesszük): elrejti (vagy közvetve megvilágítja) a nyelvi hivatástól való eltávolodásnak azt a maximumát, amelyet ez a közösség történelme során most elért.

(Azok, akik még mindig normális kapcsolatot tartanak fenn a nyelvvel, elszigetelődnek, és úgy múlnak ki, mint valamely ritka állatfaj utolsó példányai a világ környezetvédelmi parkjaiban és rezervátumaiban.)

Az író mint tehetetlen megmentő gondolatát érdemes alaposabban kifejteni.

Nos hát: az emberek egy bizonyos kategóriája olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyekről általában azt szoktuk mondani, hogy „nem lehet szavakba önteni őket”. A többieknek mondják el, mert nem képesek elhallgatni, s mindig abban a hitben ringatják magukat, hogy mondandójuk eljut a többi emberhez, megérinti és megváltoztatja őket. Az ő szavaik „mindent elmondanak”, csodálatosak, elképesztő erejük van – az igazságtól, amelyet megfogalmaznak, és attól a varázslatos hangnemtől, ahogy megfogalmazzák, valósággal eláll a lélegzetünk.

És mégis, ezek a mindenki javára kimondott szavak, melyek „még a köveket is megindítanák”, alig jutnak el valakihez, és hozzá is leginkább a kulturális díszítmény, az idézet, a műveltségi parádé, a szalonbeszélgetés, az olvasmányok fitogtatása stb. céljából. Ez az alig néhány ember, aki lecsupaszítja lelkét embertársai előtt, aki a végsőkig „patetikus” – ami azt jelenti, hogy minden egyes embertársáért szenved és tűr, vagy hogy minden egyes embertársának segít megérteni, amit ő elszenved és eltűr –, úgy tölti el az életét a földön, hogy tulajdonképpen eltekintenek tőle, nem olvassák; halála után saját könyvei balzsamával balzsamozzák be, és a káprázatos kriptákhoz hasonló könyvtárakba temetik. Minél jobban, hangsúlyosabban, meggyőzőbben mond el valaki valamit, annál nagyobb a közöny, amely kíséri mondandóját – ha egyszer felismerték a lényegét, és osztályozták.

Ha nem rendelkeznék kiadói tapasztalattal, továbbra is a világot megváltó írás és szépség hitében ringatnám magam. És most még csak nem is a „nagy bebalzsamozottak” tehetetlenségéről beszélek, akik olyan távolságból szólnak hozzánk, mely a történelmen túlra helyezi őket, hanem olyan szerzőkről, akik a szomszédságból, önnön világunkból szólítanak meg, szinte a kerítésen szólnak át, ha nem éppen a saját kertünkben beszélnek. Heinrich Zimmer A király és a holttest (The King and the Corpse) című könyve, melyet a legszebb modern kötetek egyikének tartok, hét-nyolc évig sínylődött a kiadó raktáraiban. Monica Lovinescu La apa Vavilonului (A Babilon vizénél) című műve, az igazságnak leginkább elkötelezett lelkiismeret története, melyet az utóbbi fél évszázad adott nekünk, nagy nehezen, másfél év alatt fogyott el. Nemrégiben Pleşu megírta a leginkább leleplező cikket, melyet a román kultúrában valaha a „közéleti obszcenitás” egyik esetének szenteltek: Adrian Păunescu esetének. Szolgálati disznónk – „Igen, asszonyom, az ön disznaja vagyok!”, mondta Pău-nescu ’89 után, amikor úgy ítélte meg, most már újra megjelenhet a közélet színpadán – nem követett el harakirit Pleşu szövegét olvasván, s a többi disznó sem érezte szükségét, hogy törődjék vele. Ellenkezőleg, e káros genetikai baleset televíziós szereplései megsűrűsödtek, és társaságában híres sebészek, írók és zongoristák jelennek meg. Gazemberekhez szóló „felhívásom”, melyet 1989. december 30-án írtam egy ihletett éjszakai órán, stilisztikai gyakorlat csupán, mely ma már enyhén elavultnak tűnik, sőt, ahogy az idő telt, egyre inkább olyanná vált, mintha célt tévesztett volna, és rövidesen holt betű lett.

Fölmerül tehát a felkavaró kérdés: miképpen lehet az, hogy a legtöbb ember a nyelv „felső rétege” nélkül él, ahol mindannyiunk lénye énekel, ahol szellemünk hullámozni kezd, ahol lebeg, ahol be tud hatolni valamibe, el tud érni valamit, előrehalad, s megint visszavonul – a szavak véget nem érő hullámzásával csapkodja a dolgokat? Amikor az emberek beszédét hallgatjuk, rájövünk, hogy a nyelv „felső rétege” lakatlan – itt „lent”, ahol a szavak csak annyit mondanak: „akarom”, „menj”, „éhes vagyok”, „hívj fel”, „megyek”, „vigyázz magadra”, „mennyibe kerül?”, itt, ahol csupán az együttéléshez szükséges minimumot fedik le, ahol szerepük nem más, mint hogy a mindennapi információt, a reklámot, az alakoskodást vagy a szitkot hordozzák, itt, a nyelv legalján, a kovászában történik minden. Emberek milliárdjai beszélnek úgy, hogy nem jutnak el a szóhoz: nem hallják a szavak zenéjét – hisz minden jól beszélt nyelv valójában énekel –, és azokat a végső igazságokat sem érzik, amelyeket a szavak segítségével el tudunk mondani.

Kinek az ördögnek írunk tehát? Mi a szerepe a világban azoknak, akik mindent a szóra tesznek fel, akik megpróbálják megmenteni a szavakat és aztán „megmenteni” a világot általuk? Miért gyűjtünk fel annyi hiábavaló gyönyörűséget, és hogy lehetséges, hogy az, ami megteremtette a világot – az Ige – elkeserítő szükségben végezze?

2001. október 3.

Az a benyomás, melyet azok az emberek keltenek, akik naplót írnak. Ők a többieknél jobban érzik, hogy meghalnak, és próbálják rögzíteni az időt: az ő idejüket, amelyet kiszakítanak az idő masszájából, karjaikba vesznek, megsimogatnak, és vigyázva letesznek valahová egy papírágyra, mintha ott kívül lenne önnön folyásán, mintha az örökkévalóság bankjának egyik páncélszekrényébe helyezték volna letétbe. Ami megkülönbözteti ezeket az embereket a társaiktól, az nem más, mint hogy ők az élet értelmezésének kíséretében lépnek ki az életükből; zajosan hagyják el az életet. A naplóíró nagy hűhót csapva, gesztikulálva, kézzel-lábbal magyarázva megy a halálba, megindokolja földi létét, valahogy azt hiszi, ő megmenekül a jól ismert végtől, ha meggyőző módon adja elő, hogyan használta idejét: hogyan vett lélegzetet ezen és ezen a napon, hogy örvénylett a víz, melybe belenézett, milyen álmokat látott, milyen emberekkel találkozott, mit mondott neki ez vagy az, milyen könyveket írt, és hogyan kell érteni „a műveit”. Úgy tűnik, a naplóírók minden egyes napjukért küzdenek, és a mulandót egy papírlapra feszítve, cserébe megismételhetetlen és véges életükért, annak halotti maszkját ajánlják embertársaiknak, gondolataik, indulataik és hiúságaik gipsz- vagy bronzlenyomatát.

Éppen ezért minden napló egy gyantába örökített élet torz vigyora, mert a szerző azon gondjáról tanúskodik, hogy még életében bekerüljön a rovargyűjteménybe. Önnön életének forró láváját a gyantára önti, türelmesen megvárja, hogy kihűljön, s közben arra gondol, hogy a többiek egyszer majd magukba szállnak ez előtt a nyom előtt, ezt a megmerevedett vergődést, ezt az összeomlást látva, mely az ő végessége volt. Minden napló egy halhatatlansági Ersatzba kapaszkodik kétségbeesetten, egy olyan halhatatlanságba, amely nem érhető el ezen a világon.

Az én naplóm nem harc az Idővel, nem is életem papírban vagy halotti maszkban rögzített nyoma, hanem egy magasrendű ördögűzés, arra való törekvés, hogy felszínre, levegőre, fényre hozzam a bennem levő, egy ablak nélküli zárkába összevissza hajigált lustaságokat, ezeket az elképesztő mennyiségű lerakódásokat, melyek évek óta gyűlnek, mióta folyton halogatom a takarítás pillanatát. Ebből a szempontból a napló nem más, mint az az általam talált megoldás, mely segít tovább élni. De mikor ezt mondom, semmi pátosz nincs bennem. Egyszerűen egy higiénikusan működő elvről van szó, mely egy élet mércéjén méretik. Először csak kis léptékben éreztem meg ezt a dolgozószobámban. Hetek és hónapok múlnak el, s körülöttem papír- és dossziéhalmok gyűlnek fel, olyan könyvek, melyeket levettem a polcról, és nem tettem vissza őket, az íróasztalomon pedig cédulák, golyóstollak és ceruzák nagy összevisszaságban. Kezd bosszantani a telefon körüli porcsík és azok az ujjlenyomatok, melyeket akkor látok, amikor a nap a televízió vagy a laptop képernyőjére süt. Egyre halogatom, míg egyszer eljön a nap, amikor már nem tudok dolgozni. Akkor minden egyes cédulát, papírt és dossziét összeszedek, eldobom, amit kell, átírok, selejtezek; minden tárgyat a maga helyére teszek, elteszem a könyveket az asztalról és az ágy végéből, lehetetlen zugokból törlöm le a port. Mikor mindent befejeztem, úgy érzem, tiszta vagyok, újjászülettem, ismét képes vagyok mindent újrakezdeni, dolgozhatok megint.

Az életemben elég későn jött el ez a pillanat: most. Eldobom, amire nincs szükségem, átírok, selejtezek. Meg kell lennie bennem a bátorságnak, hogy kinyissam a szobát, amelybe mindazt behordtam, amit nem tudtam idejében megoldani, az ócskaságok, kudarcok és szörnyű dolgok halmazát, amely félelmetesen megnőtt, és most azzal fenyeget, hogy kidönti az ajtót, és rám zúdul. Ki kell nyitnom ezt az ajtót, mindent ki kell hordanom, mindegyik tárgyat sorra szemügyre vennem, mérlegelnem, és mindegyiket a maga helyére tennem. És elsősorban az embereket, azokat az embereket, akikkel együtt keltem át az életen, és akiknek annak az útnak a soha ki nem mondott értelmezését köszönhetem, amelyet együtt tettünk meg.

2001. október 15.

Azt hiszem, kevés olyan honfitársam van, aki, mint én, személyes tragédiaként élte meg hazája történelmét. Ahányszor átléptem a határon, azzá a képpé lényegültem, amely a külföldiekben alakul ki a hazámról: eggyé váltam a szekusokkal, akik bombát helyeztek el a Szabad Európa Rádió székhelyén, a párizsi metróban gajdoló koldusokkal, a bevásárlóközpontokban lézengő tolvajokkal, a németországi posták betörőivel, a gyermek- és lánykereskedőkkel, a nemzeti maffiózókkal, a turistákkal, akik a törülközővel távoztak a szállodából. Úgy jártam-keltem a világban, mint akit a romániai szégyenrétegekbe csomagoltak. Ez teljesen normális, ha meggondoljuk, hogy a „világ” úgy tekint ránk, mint egy olyan helyzet képviselőire, amely az esetek többségében meghalad minket. 1984-ben egy német tahó gratulált nekem Heidel-bergben, amiért Ceauşescu Romániája részt vett a Los Angeles-i olimpián, az 1990. júniusi bányászjárás után pedig egy francia tahó csapta az orromra az ajtót az Ha-chette központi épületében. Az ő szemében egy furcsa kiterjesztés révén én is bányásszá változtam. Az ilyen helyzetekben az árnyalatoknak semmi keresnivalójuk nincsen. Semmi jelentősége nem volt, hogy június 13-án csak néhány perccel késtem le a lehetőséget, hogy öt husáng csaphasson a fejemre Humanitas-beli irodámban. Messziről nézve mindannyiunkat ugyanaz a barbár köd vett körül.

Ezt az átlényegülést éltem meg más léptékben néhány évvel ezelőtt a frankfurti nemzetközi könyvvásáron. Ültem egy fotelban a standunknál, és ábrándozva bámultam a semmit. A vásár csarnokai óriásiak voltak, s bárhová néztél, váratlan perspektíva tárult a szemed elé. A sáv, melyet tekintetem megnyitott, tizenöt méterrel távolabbra vitt, a thaiföldi standhoz, ahol, úgy tűnt, valami különleges történik. Sokan voltak ott, valaki beszélt, egy csomó asztal abrosszal leterítve, rajtuk mindenféle ételek, amelyek türelmesen várták a beszéd befejezését, hogy fel lehessen falni őket. Észrevettem egy „kolléganőt”, egy bukaresti kiadó igazgatónőjét. A védtelen asztalok külső fele a járókelők martalékává vált. Az egyébként rendkívül agilis hölgy hirtelen megállt az egyik asztal mellett, s váratlan érdeklődést mutatott a thaiföldi kiadók összejövetele és a beszélő úr iránt. Fürkésző tekintetem elővigyázatosan rögzült, s egy szkenner finomságával vetekedett. A hölgy arcának kifejezése és a kézjátéka közötti különbség egészen elbűvölt. Az előbbit a résztvevőktől kölcsönözte (elmélyedt tekintet, a lehető legnagyobb fokú koncentrálás, a beszélő mondandója iránti teljes érdeklődés); az utóbbinak megvolt a maga külön logikája, és a szemétől egészen eltérő forgatókönyv szerint mozgott. Bal alkarján kolléganőm egy retikült viselt, amelyet jobb karjával diszkréten közelebb húzott a könyökéhez. „Úristen – gondoltam magamban –, a végén még enni fog!” Vele egy irányban rendezetten várakoztak a tányérok és a fogások, s kissé távolabb, mint valami rosszul őrzött erődben, a tálcák feküdtek. Az igazgatónő keze enyhén fölemelkedett, s az asztal széléhez közeledett (voyeuri feszültségem magaslati pontjához érkezett), egy pillanatra megpihent a kikeményített asztalterítőn, aztán rendkívül lassan közeledni kezdett egy üvegcse felé (alakjáról és a rajta levő címkéről azonnal felismertem a nélkülözhetetlen távolkeleti fűszert: a Soja Sauce-t), harmadik ujját finom mozgatással elindította az asztal széle felé, ahol már várakozott a nyitott retikül, amely az ujj utolsó mozdulata után – hopp! – elnyelte, és már rá is zárult a zipzár. Milyen gyorsan történt mindez!

Olyan gyorsan, hogy meg kellett dörzsölnöm a szemem. Mikor ismét kinyitottam, a kolléganőm még mindig lankadatlan érdeklődéssel hallgatta a thaiföldi urat, majd egy idő után, mint aki eleget okult, ellépett a tett szíhelyéről, és sietve más irányba távozott, számomra ismeretlen tervektől űzve. A baj az, hogy engem az eset mélységesen felkavart. A fentebb leírt logika alapján szégyentelenül, hidegvérrel és meglepő ügyességgel elcsentem egy üveg fűszert. Minden emellett szólt: román voltom, ezzel a nővel egy csapatban jöttem Frankfurtba, a könyvvásár révén együvé tartoztunk, ráadásul mindketten kiadóigazgatók voltunk. Mi több, ugyanabban a városban éltünk. „De hát nem te vagy az, aki táskájába rejtette a szójásüveget! – mondogattam magamban. Az Isten szerelmére, nyugodj meg!” Annak a ténynek, hogy én magam soha az életben nem lettem volna képes ellopni, semmi jelentősége nem volt. Valami mélyebb, engem megelőző tényező a megvetendő gesztus társszerzőjévé, részesévé, cinkosává tett. Egyetlen tény volt fontos csupán: hogy ő is meg én is magunk után húztuk ott és szerte a világban a negyvenöt év kommunizmusból származó frusztrációk seregét, amely néhány „képzettebb” társunkat arra kényszerítette, hogy egy szójásüveget csenjenek el, másokat pedig, mint annak a küldöttségnek a tagjai, amely 1978-ban elkísérte Párizsba a Giscard d’Estaing által meghívott Ceauşescut, arra, hogy mindent ellopjanak, amit abból a palotából, amelyben fogadták őket, el lehetett lopni, szét lehetett szedni. Igaz, nem minden frusztrált ember lop, de valamiért, nem tudom, miért, minden frusztrált embert, aki nem lop, azokkal a frusztrált társaival azonosítanak, aki lop. És az az ember, aki nem lop, egy rendkívül perverz lelki átmenet révén végül maga azonosítja magát azzal a tekintettel, amely őt csirkefogó társaival azonosítja. Ez a magyarázata, hogy amikor hazajöttem Frankfurtból, meg voltam győződve, hogy a csomagjaimban egy láthatatlan szójásüveg található. Átkozott üvegcse! Átkozott retikül!

Demény Péter fordítása