Most val­lom meg, hogy mi­kor né­hány év­vel ez­előtt áll­tam Lészai Bordy Mar­git (ak­ko­ri) ké­pei előtt, nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy mit ke­res a képe­ken a táj. Időn­ként úgy tűnt, hogy a szü­lő­fa­lu ab­lak­rá­má­i­nak fes­té­ké­be, a ha­tár me­zít­lá­ba­san ki­ta­po­sott ös­vé­nye­i­be, a nap­szít­ta zsá­lyák­ba be­le­szá­radt gyer­mek­ko­ri időt. Időn­ként, hogy a vá­rak, a ro­mok, a temp­lo­mok, a bás­tyák ár­nyé­ká­ba rej­tő­zött múl­tat és tör­té­nel­met. Vagy a haj­da­ni öre­gek­ben ér­le­lő­dő örök élet­böl­cses­sé­get. A ka­pu­kon, a bú­tor­da­rab­okon, a ru­há­kon fe­lénk in­dá­zó sti­li­zált ha­gyo­mányt.

Bordy Mar­git­nak egy két év­vel ez­előt­ti ki­ál­lí­tá­sán az­tán rá­jöt­tem, hogy a ke­re­sés ko­ra im­már le­zá­rult. Akár­csak a te­rü­le­tet fog­la­ló pri­mi­tí­vek, Lészai Bordy Mar­git is föld­be ütöt­te az axis mundit. S kö­ré­je el­kezd­te meg­fes­te­ni a vi­lá­got. Akár­csak a 13. szá­zad vé­gén élt Richard de Haldingham mes­ter, aki meg­raj­zol­ta a herefordi tér­ké­pet. Raj­ta az Okeanos, Szicília, Kor­zi­ka, Kré­ta a la­bi­rin­tus­sal, a ten­ger­ben a Ten­ge­ri Ka­to­na, amely az ol­da­lán lé­vő kard­dal át­fű­ré­sze­li a ha­jók ol­da­lát, a sel­lő, amely bal­kéz­zel ma­gas­ba eme­li hal­far­kát. To­váb­bá Pá­rizs, Ró­ma, Prá­ga. Egy­szó­val min­dent úgy, aho­gyan azt egy kö­zép­ko­ri em­ber tud­ta. S aho­gyan Dan­te is tet­te az Is­te­ni szín­já­ték­ban. S aho­gyan ké­sőbb Aegidius Pé­ter­nek Morus Ta­más el­me­sél­te Se­hol szi­ge­té­nek vi­lá­gát, a hár­pi­ák­kal, az em­ber­evő laestrigonokkal s a töb­bi ir­dat­lan ször­nye­teg­gel. Vagy Lemuel Gul­li­ver a liliputiaknál, az óri­á­sok­nál, a re­pü­lő szi­ge­ten, a nyihahák or­szá­gá­ban tett lá­to­ga­tá­sát. Vagy aho­gyan a 16. szá­za­di is­me­ret­len né­met­al­föl­di mes­ter meg­fes­tet­te az ant­ro­po­morf tá­jat. Turner a 19. szá­zad há­bor­gó ten­ge­rét, hó­vi­ha­rát, Gaugin Ta­hi­tit, Csontváry a céd­rus szik­lás kör­nyé­két, Mo­net a haj­nalt, a dé­li ve­rő­fényt, az al­ko­nya­tot a roueni szé­kes­egy­ház előtt vagy Barcsay Je­nő a dom­bos tá­jat.

A szem­lé­lő­dő tu­laj­don­kép­pen már ak­kor gya­nút fog, ami­kor a sok-sok bar­na, sár­ga, zöld vo­nal nya­lá­bok­ba, fo­na­tok­ba áll össze, s izom­ként moz­dul meg, kény­sze­rí­ti moz­gás­ra a tár­gya­kat, a tá­ja­kat. Egyik kép al­só fe­lé­ben a bar­na föld, fel­ső fe­lé­ben a kék ég iz­mai hul­lám­za­nak. Egy má­sik ké­pen a te­me­tő halálfehér sír­kö­vei a de­rű­sen zöld rét hul­lá­ma­in rin­ga­tóz­nak. Egy har­ma­di­kon a par­tok hul­lám­za­nak zöl­den, kö­zé­pen pe­dig a kék Du­na. A Föl­di for­mák (Dom­bor­zat) kom­po­zí­ci­ó­ján a kép vi­lá­ga fel­szá­mol min­den kül­ső re­fe­ren­ci­át. A ten­ger­ként há­bor­gó, egy­más­nak fe­szü­lő sö­tét­bar­na dom­bok, s fö­löt­tük a fe­hér-kék ég időt­len, koz­mi­kus drá­ma­i­sá­got hor­doz. A zöld ágak fél­kö­ré­vel öve­zett ká­pol­na, a bar­na ke­ret­be fo­gott temp­lom a hit csend­jét és nyu­gal­mát idé­zi meg. Lészai Bordy Mar­git sze­re­ti né­hány elem­ből fel­épí­te­ni a tel­jes vi­lá­got. Hang­sú­lyoz­zuk: ant­ro­po­morf vi­lá­gát. Mint aho­gyan ant­ro­po­morf La Fon­taine vi­lá­ga. S mert a fák, a gyö­ke­rek, a vi­rá­gok, a ház­orom mind-mind ant­ro­po­morf ter­mé­sze­tű, a ké­pek­ről az iga­zi em­ber tel­je­sen hi­ány­zik. Csak rit­kán, kí­sér­tet­ként, a tár­gyak aka­ra­tá­nak alá­ren­del­ten je­le­nik meg egy-egy (női) alak.

S ha meg ré­sze­i­re bont­ja a vi­lá­got, ak­kor a tor­zó, il­le­tő­leg a pars pro toto el­vét al­kal­maz­za. A rész meg­idé­zi, he­lyet­te­sí­ti az egé­szet, vagy épp el­len­ke­ző­leg, a tel­jes­ség hi­á­nyá­ra döb­bent rá. A Ki­fosz­tot­tan kor­hadt fa­törzs­ének ron­csa fe­hé­ren pa­na­szol­ja a vé­get. Az egyik csend­élet bu­ja li­li­o­ma, egy má­si­kon a nap­ra­for­gó szir­ma­i­nak bu­ja in­dá­zá­sa, har­ma­di­kon a gyer­mek­lánc­fű szám­ta­la­nul sok, száll­ni ké­szü­lő er­nyőcs­ké­je, a ka­pu­dísz, egy kö­vet­ke­zőn a bo­kály­ból ki­nö­vő csu­pasz ágak egy pil­la­na­tig sem ma­rad­nak meg a tárgy tárgy-vol­tá­nál. Ez utób­bi kom­po­zí­ció alap­ján bar­na hul­lám­zás. Ezen az ir­re­á­lis ta­la­jon fa­ra­gott szék, raj­ta a  bo­kály az ágak­kal. Min­den ko­mor bar­na. S eb­ben a me­ző­ben fe­hé­ren vi­lá­gít egy le­vél­bo­rí­ték. Az Üze­net.

S itt ju­tunk el ah­hoz a fel­is­me­rés­hez, hogy va­ló­já­ban Bordy Mar­git­nak egy egész vi­lá­ga van. Ő lát­ta meg, ő ta­lál­ta ki, ő szer­kesz­tet­te meg. Ko­ráb­bi ké­pe­i­hez ké­pest több az Üze­net­hez ha­son­ló kom­po­zí­ció, ahol a ke­ret és a me­ző, az ará­nyok, a fent és a lent, az ég és a föld, a sö­tét és a fé­nyes, a jobb és a bal, a bar­na, a zöl­des­kék és az ok­ker vi­szo­nya nar­ra­tív struk­tú­rá­vá ala­kít­ja az időt, a tár­gyak lé­te­zé­si mód­ját, a nö­vé­nyek és az em­be­rek fel­cse­rél­he­tő­sé­gét, a mo­rá­lis és transz­cen­dens ér­té­ke­ket. Az egyik ké­pen levéltelen, min­den ké­reg­től le­tisz­tult gö­csör­tös fa. Ki­dol­go­zott­sá­ga ön­ma­gá­ban is le­kö­ti a né­zőt. S ha már min­den ágabogát kü­lön vé­gig­ta­po­gat­ta te­kin­te­té­vel, csu­pán ak­kor sej­lik fel mö­gü­le a sej­tel­mes, se­ma­ti­zált nő­alak, aki­nek tes­té­re füg­gő­le­ge­sen rá­épül a fa: akár egy sok­ágú ke­reszt vagy egye­nes ge­rinc­csa­tor­na.

Bordy Mar­git több­ször tesz kí­sér­le­tet ar­ra is, hogy több ké­pet von­jon egy­más kö­ze­lé­be. A már em­lí­tett Ki­fosz­tot­tan kom­po­zí­ci­ó­ja meg­is­mét­lő­dik a Fohászban. Ez al­ka­lom­mal azon­ban kö­zé­pen ke­cses ma­dár emel­ke­dik fel­emelt csőr­rel a fény­re de­rü­lő ég fe­lé. Ha­son­ló­kép­pen fe­le­sel egy­más­sal két csend­élet cent­rá­lis ele­me: a vá­zá­ba he­lye­zett bu­ja lilom és szá­raz ág. Ugyan­így, tu­da­to­san he­lye­zi egy­más mel­lé trip­ti­chon­ba a fe­hér ká­pol­nát, a temp­lo­mot, s kö­zé­jük a ma­don­ná­vá szent­ült csán­gó asszonyt.

Gon­do­la­tok lap­pan­ga­nak a fák, a dom­bok, az ég fel­hői, va­la­mint a dom­bok és az ég kö­zött. A fes­tő gon­do­la­tai, a szem­lé­lő gon­do­la­tai? Egyi­kéé, má­si­káé? Vagy ta­lán mind­ket­tőé? Bordy Mar­git min­den itt ki­ál­lí­tott ké­pe in­tel­lek­tu­á­li­san szevezett. A szem­lé­lő úgy ér­zi, hogy az idő, az idő mú­lá­sa, az élet, az öröm höm­pöly­gé­se, a tra­dí­ció ide­gen­sé­ge és ak­tu­a­li­tá­sa, a szen­ve­dés, az in­dá­zó szen­ve­dély, a hit, a re­mény, a ví­vó­dás mind ben­ne van Bordy Mar­git vi­lá­gá­ban.

Lészai Bordy Mar­git a Ma­ros me­gyei Uno­kán szü­le­tett. Mes­ter­sé­get a ma­ros­vá­sár­he­lyi mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ban, majd a ko­lozs­vá­ri Ion Andreescu Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­te­men ta­nult. Mű­vésszé te­het­sé­ge, meditatív haj­la­ma, vi­lág­ta­pasz­ta­la­ta, for­ma- és szín­ér­zé­ke tet­te.