Pá­ri­zsi nap­ló 6.

Ter­mé­sze­te­sen en­gem is iz­ga­tott ez a kér­dés (is).1 Hogy mit gon­dol az au­ten­ti­kus fran­cia in­tel­lek­tu­á­lis kö­zös­ség Derridáról. Mert azért még bal­ká­ni vi­dé­kek­re is el­jut a plety­ka, hogy eny­hén szól­va mal vu, hogy nem fel­tét­le­nül az elit­kép­zést biz­to­sí­tó és a nagy ha­gyo­má­nyú in­téz­mé­nyek pro­pa­gál­ják, il­let­ve, hogy Ame­ri­ka csi­nált be­lő­le nagy sztárt. És ez né­mi­leg be is iga­zo­ló­dik. Hogy az a hely, ahon­nan a kér­dést én lá­tom, mennyi­re rep­re­zen­ta­tív, azt ki­elé­gí­tő­en meg­vá­la­szol­ni nem tu­dom, azt vi­szont igen, hogy az in­téz­mény, ahon­nan a pél­dák szár­maz­nak, az Ecole Normale Supérieure, Fran­cia­or­szág (egyik) leg­ne­ve­sebb Grande Ecole-ja, ami a noblesse d’état ki­ter­me­lé­sét biz­to­sít­ja.2

Kezd­jük azon, hogy az Alain Badiou ve­zet­te Kor­társ Fran­cia Fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti Ku­ta­tó­cso­port­nak a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is nyi­tott szom­bat dél­utá­ni sze­mi­ná­ri­u­ma, me­lyen az idén Gilles Deleuze-ről be­szél­tek, az­zal kez­dő­dött, hogy el­ma­gya­ráz­ták, ez a sze­mi­ná­ri­um azért jött lét­re, mert ren­ge­teg olyan kül­föl­di ér­ke­zik Pá­rizs­ba, aki Foucault-ról, Derridáról, Deleuze-ről, Lévi-Straussról sze­ret­ne hal­la­ni, és eh­hez ké­pest alig ta­lál va­la­mit a kü­lön­bö­ző in­téz­mé­nyek kur­zus­kí­ná­la­ta­i­ban.3 Va­gyis mi, tu­dás­ban és in­for­mált­ság­ban le­ma­radt kül­föl­di­ek kö­szön­jük meg, hogy ránk is gon­dol va­la­ki egy olyan tu­dás követítésében, ami itt min­den­ki­nek annyi­ra sa­ját­ja, hogy fe­csé­rel­ni is csak mi­at­tunk fe­csér­li rá az időt. Eh­hez ké­pest a di­á­kok ve­zet­te iro­da­lom­el­mé­let- és esz­té­ti­ka­mű­hely dél­után­ja­in az egyik nagy­ér­de­mű fran­cia szer­ve­ző úgy il­let­te bő két órá­ban ve­he­mens kri­ti­ká­val a De la Grammatologie-t (1967), hogy be­val­lá­sa sze­rint ez volt az egyet­len Derrida-írás, amit ol­va­sott. Köz­ben rossz nyel­vek be­szé­lik, hogy az egyik, ap­ja ne­vét nem vi­se­lő, há­zas­sá­gon kí­vü­li kis-Derrida a Lycée Louis-le-Grand Ecole Normale Supérieure-re fel­ké­szí­tő két­éves kép­zé­sé­ben ré­sze­sül. A hát­tér­ben eny­he ver­sen­gés lát­szik az Ecole Normale Supérieure (ENS) és az Ecole de Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) kö­zött a 19. szá­zad­ra már ré­gen meg­szi­lár­dult diszciplínákbeli au­to­ri­tá­sért.

A Derrida-jelenséget konk­ré­tan két­szer lát­tam szín­re vin­ni. Egy­szer, és jel­lem­ző mó­don ez sem fran­cia kéz­ből szár­ma­zik, Kirby Dick és Amy Ziering Kofman 2002-es Derrida cí­mű film­jé­ben,4 ame­lyet 2003. de­cem­ber 5-én ve­tí­tet­tek az ENS-en, öt nap­pal a hi­va­ta­los pá­ri­zsi be­mu­ta­tó előtt. Iga­zán aján­lom min­den Derrida-rajongó fi­gyel­mé­be, hi­szen na­gyon rá­ját­szik ar­ra, hogy a ma­gán­élet és a kanonizáció (nyil­vá­nos­ság) kö­zöt­ti rés­be mennyi min­den be­le­fér. Kez­dő­dik az egész az­zal, hogy a már nem túl für­ge, fe­le­sé­ge ál­tal Jackynek be­cé­zett öreg in­dul­ni ké­szül és ke­re­si a kul­csa­it, mi­a­latt a té­vé­ben olyan show-k men­nek, ahol a dekonstrukció fran­cia fe­ne­gye­re­ke­ként em­le­ge­tik Derridát. Azért nem mond­hat­nám, hogy a 72 év nem lát­szik raj­ta, igaz, a tö­ké­le­tes nyá­ri bar­na­ság se­gít pa­lás­tol­ni az élet­kort. A film ter­mé­sze­te­sen ar­ra pá­lyá­zik, hogy min­dent meg­mu­tas­son, és min­dent le­lep­lez­zen. Lát­hat­juk, ho­gyan ké­szül az au­ten­ti­kus ősz-Derrida-frizura, ho­gyan vá­laszt­ja ki a fő­hős a haj- és szem­szí­nét leg­elő­nyö­seb­ben fel­tün­te­tő za­kót, il­let­ve né­hány rész­le­tet meg­vá­gott in­ter­júk­ból, ahol igen­csak kí­nos volt vá­la­szol­ni a kér­dé­sek­re. Gyö­nyö­rű sze­rel­mi tör­té­ne­tet sejt­he­tünk Derrida és a hű fe­le­ség, a pszi­cho­ana­li­ti­kus Marguerite Aucouturier kö­zött, amit a plety­kák mar­gó­ján nem le­het nem az „egy jó asszony min­dent meg­bo­csát” pa­ra­dig­má­já­ban ér­tel­mez­ni (igaz ugyan, hogy a fe­le­ség ma­gán­éle­té­ről nem szól a fá­ma). A normalienes évek alatt az egyik is­ko­la­társ­nál töl­tött sívakáció ide­jén meg­is­mert hölgy (egyéb­ként az is­ko­la­társ test­vé­re) gon­dos­ko­dó oda­adás­sal szem­lé­li a már eb­ben-ab­ban se­gít­ség­re szo­ru­ló Derrida lép­te­it. A ren­de­ző pár igyek­szik is kí­nos hely­zet­be hoz­ni, pél­dá­ul sze­rel­mük­ről be­szél­tet­ni őket, Derrida vi­szont pár­ban és egye­dül is el­uta­sít­ja a vá­lasz­adást. Be­mu­tat­ják Derridáék csa­lá­di ba­rá­ta­it, né­hány pil­la­nat egy ke­dé­lyes ven­dég­fo­ga­dás­ból, ahol a férfivendég Derrida narcisztikus egójával él­ce­lő­dik, és ki­de­rül, hogy a fi­lo­zó­fus imád­ja a chipset és a macs­ká­kat (ez Foucault macs­ka­imá­da­tát is is­mer­ve fájt), il­let­ve a Derrida-gyerekek, ma már az uno­kák gye­rek­szo­bá­ját. Hogy ne lő­jek le túl sok po­ént, még be­idé­zem Derrida egyik el­szúrt rep­li­ká­ját. Ép­pen ar­ról ér­te­kez­nek, hogy mennyi­re nincs ma­gán­éle­te a klasszi­kus ér­te­lem­ben ka­no­ni­zált fi­lo­zó­fu­sok­nak (ha jól em­lék­szem, Kant, He­gel és Heidegger ne­vét em­lí­tik), s el­hang­zik a kér­dés, hogy mi­re len­ne kí­ván­csi Derrida eb­ből a ma­gán­élet­ből. Mi­re az ér­tel­mes és vá­rat­lan vá­lasz: a sze­xu­á­lis éle­tük­re. Il­let­ve még ar­ra is fel kell ké­szül­ni, hogy köz­ben a klasszi­kus dokumentumfilmzenét nem túl­sá­go­san meg­ha­la­dó rit­mus­ra Derrida-idézeteket ol­vas­nak rá, amik se­gí­te­nek el­he­lyez­ni és ér­tel­mez­ni a lá­tot­ta­kat. Nagy jó­aka­rat­tal per­sze, mind­ezt néz­het­jük szán­dé­kol­tan iro­ni­kus gesz­tus­ként is.

A má­so­dik szín­re­vi­tel a Magazine littéraire áp­ri­li­si szá­ma (2004, 430). Ami a szám fo­tó­anya­gát il­le­ti, na­gyon is a film vo­na­lán ha­lad, Derrida macsózik, s ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ha­tó, hogy job­ban áll ne­ki az ősz haj, mint a ko­ráb­bi sö­tét. Az inédit-k kö­zül egy fris­sen ké­szült be­szél­ge­tés a fi­lo­zó­fus és egyik leg­ko­ráb­bi hű­sé­ges ol­va­só­ja, Hélène Cixous kö­zött (Du mot à la vie – A szó­tól az éle­tig, 22–29.), il­let­ve Derrida elem­zé­se Gershom Scholem Franz Rosenzweighez írt 1926-os le­ve­lé­hez (Les yeux de la langue – A nyelv sze­mei, 42–45.). A be­szél­ge­tést kí­sé­rő ké­pek­ből egy ide­á­lis szak­mai vi­szony mí­to­sza áll össze, bár Cixous smink­je ki­áb­rán­dí­tó­an klasszi­kus. A lap­szám Derrida mun­kás­sá­gá­nak min­den vo­nat­ko­zá­sát igyek­szik át­fog­ni, a fény­ké­pes anya­gon kí­vül Derrida-biográfiát, a nyolc­van­nál több önál­ló kö­tet bib­li­og­rá­fi­ai ada­ta­it, il­let­ve az utol­só há­rom rö­vid be­mu­ta­tá­sát tar­tal­maz­za. A ta­nul­má­nyok Derrida po­li­ti­kai fi­lo­zó­fi­á­já­ról, val­lás­fi­lo­zó­fi­á­já­ról, fe­no­me­no­ló­gi­á­hoz va­ló vi­szo­nyá­ról, mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­á­já­ról és az iro­dal­mi írás­mód irán­ti pre­fe­ren­ci­á­já­ról, a bú­csú gesz­tu­sá­ról, a pszi­cho­a­na­lí­zis és dekonstrukció kö­zöt­ti vi­szony­ról, il­let­ve az ál­lat és em­ber kö­zöt­ti kü­lönb­ség derridai ér­tel­me­zé­sé­ről szól­nak. Derrida re­cep­ci­ó­ját há­rom írás dolozza fel: az egyik Derrida je­len­lé­té­ről szól a Cerisy-i Kon­fe­ren­ci­á­kon,5 a má­sik az ame­ri­kai re­cep­ció vo­na­la­it kö­ve­ti, a har­ma­dik pe­dig Peggy Kamuf an­gol Derrida-fordító val­lo­má­sa a for­dí­tás ne­héz­sé­ge­i­ről. És ter­mé­sze­te­sen egy rö­vid írás a sa­já­to­san derridai írás­mód­ról.

Rend­ha­gyó írás a Safaa Fathyé, aki Derrida dra­ma­ti­kus gesz­tu­sa­i­ról be­szél a kö­zös film, il­let­ve az elő­adá­sok ta­pasz­ta­la­ta alap­ján. A szám egyéb­ként több­szö­rö­sen hi­vat­ko­zik kép­anya­gá­ban a film­re, s ezek után ne cso­dál­koz­zunk, ha a derridai pro­vo­ká­ló vas­te­kin­tet min­den­ho­va kö­vet, mint a kom­mu­niz­mus ide­jén kap­ha­tó ke­le­ti pénz­tár­cák há­rom­di­men­zi­ós női szempárjai.

A lap­szám ma­gyar vo­nat­ko­zá­sa, hogy a Derrida-dossziét a Pompidou Köz­pont­ban is ki­ál­lí­tó Bián szü­le­tett Han­tai Si­mon (Si­mon Hantaï) J. D. ini­ci­á­lé­kat szín­re vi­vő gra­fi­ká­ja nyit­ja meg. Han­tai az öt­ve­nes évek­től al­kal­maz olyan szö­veg­má­so­lá­si tech­ni­ká­kat, me­lyek ro­ko­nai a derridai gon­do­la­tok­nak.

Ami meg az én kér­dé­se­met il­le­ti, a lap­szám szer­zői kö­zött alig akad ket­tő, aki a klasszi­kus ér­te­lem­ben vett fran­cia fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nye­ket kép­vi­sel­né.

JEGY­ZE­TEK

1. An­nak ap­ro­pó­já­ra szán­tam ezt az írást Derrida he­lyé­nek, hogy a Magazine littéraire 2004 áp­ri­li­si szá­ma te­ma­ti­kus Derrida-szám. Derrida má­sod­szor cím­lap­sztár a Magazine littéraire-nél (ami tel­je­sít­mény­nek még nem nagy, ah­hoz ké­pest, hogy Catherine Deneuve ti­zen­hat­szor sze­re­pelt a fran­cia Vogue cím­lap­ján, ah­hoz ké­pest vi­szont, hogy ezen a cí­men Sten­dhal­lal, Cocteau-val, Prousttal, Fre­ud­dal, Zo­lá­val, Ca­mus-vel osz­to­zik, még­is­csak va­la­mi). Az el­ső te­ma­ti­kus szám 1991-ből va­ló (már­ci­us, 286), de Dominique-Antoine Grisani már 1983-ban köz­zé­tett egy cik­ket Le phénomène Derrida cím­mel (jú­ni­us, 196).

2. Fran­ci­a­or­szág­ban lé­te­zik elit­kép­zés­re sza­ko­so­dott in­téz­mény, mely a ku­ta­tók és fel­ső­ok­ta­tás­ba ke­rü­lő ok­ta­tók kép­zé­sét je­lö­li meg cél­ja­ként. Az 1794-ben ala­pí­tott Ecole Normale Supérieure há­rom év­szá­za­da ál­lít­ja elő a fran­cia ér­tel­mi­sé­gi ré­te­get. Nem ne­héz el­kép­zel­ni, mit je­lent egy hu­szon­két éves fi­a­tal fran­cia szá­má­ra eb­ben az in­téz­mény­ben ta­nul­ni, ahol a di­á­ko­kat gya­kor­la­to­zó ál­la­mi al­kal­ma­zott­ként fi­ze­tik meg, s ahol a ne­ves ér­tel­mi­sé­gi fran­ci­ák 80%-a ne­ve­lő­dött. Az ezek­ről az is­ko­lák­ról szó­ló szak­iro­da­lom egyik klasszi­ku­sa Pierre Bourdieu 1989-es köny­ve: La Noblesse d’Etat. Grandes Ecoles et esp­rit de corps. Les Ed. de Minuit, coll. Sens Commun, Pa­ris. Egyéb­ként Bourdieu és Derrida is an­ci­en normalienek (de hát ez csak természtes).

3. Ne is be­szél­jünk er­ről a bal­sze­ren­csés 2003–2004-es tan­év­ről, ami­kor Derrida ké­pes volt fel­füg­gesz­te­ni Questions de responsabilité cím alatt 1984 óta fu­tó má­so­dik sze­mesz­te­res kur­zu­sát az Ecole de Hautes Etudes en Sciences Sociale-on.

4. Nem ez az egyet­len Derridáról ké­szült film. Lé­te­zik egy ko­ráb­bi Safaa Fathy ál­tal ké­szí­tett is (D’ailleurs, Derrida, La Sept / ARTE / Gloria Films, 1999). Az újabb 85 per­ces film ze­né­jét Ryuichi Sakamoto sze­rez­te, al­cí­me pe­dig: Et si quelqu’un changeait, non pas ce que vous pensez de tout, ma­is tout de votre façon de penser? (És ha va­la­ki meg­vál­toz­tat­ta gon­dol­ko­dás­mó­do­to­kat tel­jes egé­szé­ben, nem egy­sze­rű­en mind­azt, amit min­den­ről gon­dol­tok?)