Cseke Péter László Dezső az Erdélyi Fiatalok körében
A száz éve született László Dezső emlékére
Akik eddig foglalkoztak az 1930 és 1940 között megjelent kolozsvári folyóirat, illetve értelmiségformáló szellemi műhely történetével, többnyire nem mulasztják el kiemelni: az Erdélyi Fiatalok mozgalmának elindításában és irányításában a Jancsó Béláé volt a spiritusz rektori szerep. A Debreczeni Lászlóval folytatott beszélgetésekből tudom, hogy „a legnagyobb anyagi áldozatot” is ő hozta a folyóirat fenntartásáért.1 Azok viszont, akik most veszik először kézbe a lapot – gondolok itt elsősorban a két világháború közötti ifjúsági mozgalmak története iránt egyre nagyobb érdeklődést mutató újságíró- és szociológia szakos hallgatókra –, nem kis meglepetéssel tapasztalhatják, hogy mind a negyvenhét füzetnek ez áll a Debreczeni László által tervezett címlapján: Szerkeszti: László Dezső. Az 1932-es novemberi számtól kezdve pedig a kolofonban ez olvasható: Felelős szerkesztő és kiadó: László Dezső.
A „rejtélyt” – Gáll Ernő biztatására – maga László Dezső igyekezett feloldani élete vége felé. A Korunk 1973. júniusi számában megjelent – az Erdélyi Fiatalok korrajzává szélesedő – visszaemlékezésében egyebek közt ezt írta:
„1929. december elején fölkeresett Jancsó Béla. [...] Arra kért, hogy vállaljam el a lap felelős szerkesztői minőségben való jegyzését. Ez a felhívás úgy érintett, mintha római pápának jelöltek volna. Részletesen kifejtette a lap célját, irányát, programját. Elmondotta, hogy azért kérnek fel engemet a felelős szerkesztői tiszt vállalására, mert a lap alapítói mind főiskolás hallgatók, így függő viszonyban vannak az egyetemmel, s a lapnak esetleg lehetnek olyan megnyilatkozásai, amelyek miatt egy egyetemi hallgató felelős szerkesztőt az egyetem is felelősségre vonhat. Bennem az összes alapító megbízik. Kétnapi haladékot kértem a válaszadásra, és a megbízást elvállaltam.
A lap első számának összeállításában nem vettem részt, mivel nem voltam ebben az időben Kolozsvárott. Február elején Temesvárott vettem kézhez a lap első számát. Meglepődve láttam, hogy a lapnak nem én vagyok, hanem dr. János Gáspár a felelős szerkesztője. Az én nevem csak a lap borítólapján virított […]. Abban az időben a lapengedélyeket a városi tanács adta. Én nem kaphattam felelős szerkesztői engedélyt, mivel én nem voltam kolozsvári polgár. Csak 1932 őszén íródott át a felelős szerkesztőség az én nevemre. Őszintén meg kell írnom, hogy a szerkesztés gyakorlati munkáját a szerkesztőbizottság részletekre kiterjedő irányítása mellett Jancsó Béla végezte. Többször kértem, hogy a tényleges helyzetnek megfelelően – hiszen közben ő is kikerült az egyetemről – a lapot írjuk át az ő nevére. Nem volt rá hajlandó. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem vállalom, amiképpen egykor vállaltam a felelősséget mindazért, ami a lapban megjelent, vagy a lap körül történt. Akkor nyugodt volt a lelkiismeretem. Meggyőződésünk szerint az akkor legjobbat akartuk: egyéni és közösségi öntudatra ébreszteni a fiatalságot, eléje tárni saját maga, népe, országa és a világ kérdéseit, egy vajúdó világ egyre több erővonalát.”2
Alighanem ez volt életében az utolsó megjelent írása: László Dezső néhány hónap múlva – 1973. november 15-én – elhunyt. Ha az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták3 összeállítása/szerkesztése során nem ismerhettem volna meg csak e folyóiratban közreadott kötetnyi fontos tanulmányát, ma szégyenletesen keveset tudnék róla. Szerencsémre a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület felkérése később alkalmat nyújtott, hogy más, két világháború közötti lapokban megjelent írásait is felkutassam, s így nagyobb rálátásom nyílt László Dezső – napjainkban is időszerű – kisebbségi létbölcseletére.4
Pályakezdése hasonlatos a Trianon utáni első erdélyi írónemzedékéhez, bár ő a második nemzedékkel jelentkezett, az Új arcvonal (Kolozsvár, 1931.) című antológiában, és épp a Minerva-kötet címéül választott – máig reveláció számba menő – írásával, A kisebbségi élet ajándékaival. Amikor Balázs Ferenc és Jancsó Béla a TIZENEGYEK antológiáját (Kolozsvár, 1923.) szerkesztette, László Dezső már a Református Teológia elsőéves hallgatója volt, és a tanulmányai kötötték le elsősorban. Akárcsak a Tizenegyek teológiát végzett tagjai, kiváló eredményei alapján ő is külföldi ösztöndíjat nyer, és ennek köszönhetően a glasgowi U. F. College-ban tölti az 1926/27-es tanévet. Hazatérése után a kolozsvári református teológia széniorja (a hallgatók felügyelője) és az erdélyi református egyházkerület belmissziói utazótitkára. Debreczeni László emlékezései szerint ez időben figyelt fel rá Jancsó Béla, aki 1928-ban azzal a szándékkal tért haza a szegedi egyetemről, hogy Kolozsvárt megszervezi – Ady, Móricz és Szabó Dezső világlátása és nemzetstratégiája szellemében – a Tizenegyeket követő új erdélyi nemzedék műhelyét.
Hogy László Dezső 1929 nemzedékének – ezen a néven tartja számon őket a szakirodalom – egyik meghatározó személyisége volt, azt egy Balogh Edgárnak, a felvidéki Sarló-mozgalom szervezőjének (1930. febr. 23-án) írt Jancsó-levél is tanúsítja. Ebből egyértelműen kiderül, hogy voltaképpen már 1929 nyarán megtárgyalták az Erdélyi Fiatalok indítását, csak az alapító-főmunkatársak bevonása s a gyakorlati kivitelezés kérdései maradtak decemberre. „A nyáron [vagyis: 1929 nyarán – Cs. P.] László Dezsővel beszélgetve felmerült közöttünk az a terv, hogy az új magyar ideológia és egy szociálisabb öntudatú belső demokrácia kialakítására kellene egy lapot csinálnunk, mely egyszersmind – a Székely Társasághoz hasonló szereppel – a különböző itteni egyetemeken lévőket összefogva egy országos egyesületet pótolna, s amely az összes új magyar ideológiájú fiatalokkal, elsősorban veletek és az Új Magyar Földdel is állandó kapcsolatot teremtene. Már akkor megállapodtunk abban, hogy ez a mi körülményeink között semmiféle »hivatalos« lap nem lehet, és kisebbségi és egyházi vezetőink befolyása nem szabad belekerüljön; csakis magánvállalkozása lehet az itteni új ideológiájú fiataloknak, minden támogatástól mentesen, szellemileg és anyagilag teljesen függetlenül!! A terv kidolgozása őszre maradt.”5 Ennek a mozzanatnak a megvilágítása azért fontos, mert így derül fény arra, hogy László Dezső egyik kezdeményezője is volt az Erdélyi Fiatalok mozgalmának.
Hogy az emberi kapcsolatainak kiépítésében rendkívül körültekintő, olykor a gyanakvásig elmenően aggályoskodó, csak a feltétlen bizalomra építő Jancsó Béla éppen vele osztotta meg először jövőstratégiai elképzeléseit, abban kétségtelenül közrejátszott az a tény, hogy átlagon felüli műveltségével, hittudományi és filozófiai képzettségével, a létkérdések iránti érdeklődésével, tiszta jellemével, megnyerő, nyugalmat és derűt árasztó egyéniségével László Dezső már akkor kitűnt nemzedéktársai közül. Ő mutatkozott a legalkalmasabb személyiségnek ahhoz, hogy a Tizenegyek indulásakor meghirdetett programnak, az új erdélyi öntudat megteremtésének a harmincas évek fordulójától kezdve a kisebbségi élet különböző területein gyakorlatilag is érvényt lehessen szerezni. (Jancsó Béla választását egyébként Tamási Áron is „visszaigazolta”. Miután A Tizenegyektől az Erdélyi Fiatalokig címmel László Dezső megtartotta előadását az „előtte járó” nemzedék fellépésének tizenegyedik évfordulóján – 1934. február 17-én, Kolozsvárt – Tamási így dedikálta az antológiát: „László Dezsőnek adjuk, akivel együtt már nem Tizenegyek vagyunk, hanem építő kőmívesek.”) Az is tény – és ez Debreczeni László visszaemlékezéseiből tudható –, hogy László Dezső a gyakorlati ügyintézésben jóval „életrevalóbb” volt, mint Jancsó. Együttműködésüket megkönnyítette, hogy László Dezső „korban még közel állt a főiskolás ifjúsághoz; alig két éve, hogy kilépett az angol College-ból, de mint szénior továbbra is benne élt a főiskolai világban-légkörben, és a főiskolások ügyeivel foglalkozott. Később mint utazótitkár bejárta Erdély minden vidékét, széles felületű érintkezésbe került a falusi ifjúsággal, s ezen a kapcson keresztül magával a faluval és annak életkérdéseivel. Az akkoriban készülődő fiatal magyar értelmiségiek között nem volt senki, aki gyakorlatilag annyira ismerte volna az ifjúsági kérdéseket és elméletileg úgy fel lett volna készülve nálunk, mint László Dezső, és aki a kisebbségi életet illetően olyan széles horizontú áttekintéssel bírt volna, mint ő.”6
Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének élén megjelent tanulmányomban7 volt alkalmam kifejteni: Jancsó Béla a különböző felekezeti keretekben működő ifjúsági szervezetek (a református IKE, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolás Szakosztálya, az unitárius Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Köre) tagjait próbálta tömöríteni, felekezet és világnézet feletti összefogásra késztetni – a kisebbségi érdekérvényesítés és a célszerű munkamegosztás alapján. Először a Székelyek Kolozsvári Társaságának Ifjúsági Bizottságát keltette életre 1929-ben, majd az egyetemi magyar diákegyesületért indított küzdelmet karolta fel, hogy aztán eljusson egy olyan értelmiségnevelési műhely létrehozásának gondolatáig, amely felvállalja a diák-önszerveződés kérdéseit éppúgy, mint a kisebbségi létviszonyok tanulmányozását és ennek alapján egy kisebbségi életstratégia kidolgozását. Úgy vélte, hogy a felekezeti hovatartozás, a világnézeti meggyőződés kinek-kinek a magánügye, s ez nem lehet akadálya a kisebbségi létérdekek felismerésén alapuló együttműködésnek.
Tudni kell azt is, hogy azok az ifjak, akik a húszas évek végén a kolozsvári román egyetemre, illetve a teológiai akadémiákra felkerültek, előzetesen egyházi ifjúsági egyesületekben nevelkedtek. Ezekben találtak otthonra kolozsvári éveik alatt is. Minthogy az egyházak a napi politizálástól távol tartották magukat, ez kedvezett egyéniségfejlődésüknek. De korántsem segítette elő egy olyan látás- és magatartásmód kialakítását, amely a kisebbségi helyzetben számukra eligazító lehetett. Ezt vállalta fel az Erdélyi Fiatalok törzsgárdája által szervezett mozgalom. Mely kezdetben úgy működött, mint egy kisebbségi „ifjúsági parlament”: a különböző felekezeti egyesületek vezetői által elfogadott szervezeti szabályzat, illetve annak későbbi módosításai alapján. Ezek kidolgozásában és érvényesítésében – miként a főmunkatársi értekezletek jegyzőkönyvei tanúsítják – egyaránt közreműködött a tiszta demokrácia érvényesítéséért síkra szálló László Dezső. Aki közvetlenül tartotta a kapcsolatot a diákegyesületekkel, minden tanév elején háromnapos főiskolás konferenciákat szervezett, amelyeken az első évre felkerült hallgatók megismerhették egymást, a kolozsvári diákéletet, illetve „azokat a sorsdöntő kérdéseket, amelyek egzisztenciálisan érintik itteni életünket”.8 Az alapító főmunkatársaktól és a különböző szemináriumok (falumunka, irodalmi, jogi, közgazdasági, népművészeti stb.) vezetőitől ő kérte be a munkabeszámolókat, a következő évre szóló terveket, ő hívta össze a főmunkatársi értekezleteket, ő „tartotta kézben” a lap anyagi ügyeit (az Erdélyi Fiatalok Falufüzeteinek és más kiadványainak költségeit is ideértve), a szerkesztőségi titkár távollétében pedig az előfizetési hátrálékok „behajtásának” kellemetlen feladatát is vállalta. Szervezte az Erdélyi Fiatalok közönségtalálkozóit (falun és városon egyaránt), és ezeken maga is tartott előadásokat – többnyire a később könyv alakban is megjelent tanulmányainak témaköréből. Folyamatosan szorgalmazta a fiatal évjára-tokhoz tartozó hallgatók bevonását az Erdélyi Fiatalok munkaközösségébe, nemegyszer javaslatot tett a lap szerkezetének átalakítására. Ez utóbbiak közül a legfontosabbat az alapítók 1934. március 18-án megtartott értekezletének jegyzőkönyve így rögzítette: „László Dezső javasolja a lapnak tudományos folyóirattá való átszervezését, úgy azonban, hogy az ifjúsággal való kapcsolatát ne veszítse el.”9
Ami pedig magát a konkrét lapszerkesztést illeti, helyesbítenünk kell az idős és már súlyos beteg László Dezső visszaemlékezéseinek ama kitételét, miszerint ezt a munkát „a szerkesztőbizottság részletekre kiterjedő irányítása mellett Jancsó Béla végezte”. Valójában együtt végezték, pontosan körülhatárolt feladatmegosztás alapján. Már csak azért is, mert Jancsó Béla egyedül semmiben sem döntött. Az alapítók 1931. júliusi értekezletéig az Erdélyi Fiataloknak különben sem volt szerkesztőbizottsága. Az egyes számok nyomdába adása előtt azonban mindig kikérté a Kolozsváron tartózkodó főmunkatársak (Bíró Sándor, Debreczeni László és László Dezső testvéröccse, László Ferenc) véleményét is, vitás esetekben közösen döntöttek. A meglepetésként ható első lapszám összeállítása idején László Dezső valóban nem tartózkodott Kolozsvárt, Jancsónak azonban gondja volt arra, hogy minden fontosabb anyagot postán elküldjön neki Sepsiszentgyörgyre, ahová épp utazótitkári teendői szólították. 1930. január 4-én kelt sepsiszentgyörgyi levelének tanúsága szerint valamennyi fontos anyagot véleményezett, több cikkhez hasznos szerkesztői megjegyzéseket fűzött.10 „A programcikk kielégítő, szerintem jól eltalálta a hangot” – írta például a szerkesztőségi beköszöntőről, amelyet 1929 nemzedékének kiáltványaként tart számon a szakkutatás. Az idézett mondatból nemcsak az derül ki, hogy László Dezső egyetértett az induló lap célkitűzéseivel, de az is: előzetesen többször megtárgyalhatták ezeket a kérdéseket. Az aláírás nélkül megjelent cikk szerzője ugyanis Jancsó Béla volt. Erre vall különben az írás stílusa is. Meglepően pontos helyzetismeret párosul benne a szubjektív hangú meggyőző erővel. Amiként 1921-ben a Kiáltó szó, ez a manifesztum is a válsághelyzet kihívására született, de már tartalmazza az első kisebbségi évtized tapasztalatait is. A helyzet- és önazonosság-tudatra ébresztés mellett azonnali meg távlati feladatokat tűz a kisebbségi helyzetben eszmélkedő új erdélyi értelmiségi nemzedék elé: „A jelen ifjúsági problémái mögött […] ott áll az erdélyi magyarság minden problémája, és ott áll az óriási felelősség: olyan lesz az erdélyi magyarság, amilyen lesz a fiatalsága, és úgy marad meg, ahogy megmaradásához a módokat ez az ifjúság megtalálja. A kialakult ifjúsági öntudat további útja: olyan új erdélyi gondolkozást, ideológiát teremteni a közös érdek és közös lélek olyan öntudatát, amelyben minden dolgozó magyar megtalálja a maga helyét.”11 Mindez abban a felismerésben gyökerezett, amit 1932 tavaszán így nyomatékosított Jancsó Béla: „A főiskolás élet modell: az erdélyi magyarság minden problémája megtalálható itt kicsiben. És aki a kis problémákban megoldást kap, az nagyobb reménnyel láthat hozzá a nagyobb erdélyi kérdések szolgálatához. De nem fog érteni az erdélyi magyar kérdések megoldásához az, aki a főiskolás problémákon át magának erre tájékozódást és gyakorlatot nem szerzett.”12
Sepsiszentgyörgyről két írást is küld László Dezső az első számba. Az egyikhez – amelyet nyugodtan tekinthetünk a nemzedéki kiáltványt világnézeti aspektusból kiegészítő/felerősítő programcikknek is – „használati utasítást” mellékel. „Ha szükséges – írja Jancsó Bélának –, az első felét lehet összébb fogni, de ez ne legyen a tartalom rovására.” Nem valószínű, hogy Jancsónak élnie kellett a szerző felhatalmazásával, mert a lap élére helyezett szerkesztői beköszöntőjében László Dezső ugyancsak kemény vonalakkal rajzolta meg az erdélyi magyar ifjúság „lelki arcát”. „Egy kis merészséggel azt is írhattam volna: az erdélyi magyar ifjúság világnézete vagy ideológiája. Sajnos, ilyenről az erdélyi magyar ifjúsággal kapcsolatosan még nem beszélhetünk – tért a lényegre mindjárt írásának kezdőszekvenciájában. – De az is igaz, hogy egy ilyen egészséges, az erdélyi magyar élet sebei mellett születő világnézet kialakulóban van. Ez a cikk és egész lapunk is ennek az életerős, sugalló erejű gondolatvilágának a megteremtéséért és hirdetéséért küzd.”13 A magyar múlt átértékelését, a romániai életviszonyok megismerését és a kisebbségi helyzetbe szakadt nemzetrész életlehetőségeinek a tudatosítását tartja – a maga számára is – elodázhatatlan feladatnak. Írásából a Kárpát-medencei magyarság sorsképlete éppúgy kibomlik, mint annak az igénye, hogy ezt a sorsot „világviszonylatban” is szemléljük. Hogy jobban rálássunk arra: „mi a hivatásunk a politikai határokon felül álló magyar lelki életben, a népek versenyében”.14 Ezek azok a gondolatcsírák, amelyek később jól áttekinthető logikai rendszerré épülnek – elsősorban az Erdélyi Fiatalok hasábjain –, megalapozván László Dezső kisebbségbölcseletét, amely ma még időszerűbb, mint megszületése korában.
Visszaemlékezéseinek van egy olyan kitétele, hogy szerkesztőként és kiadóként nem csupán a folyóiratban megjelent írásokért vállalta a felelősséget, hanem az erdélyi ifjúsági mozgalomban történtekért is. Valahányszor a világnézeti támadások kereszttüzébe kerül az Erdélyi Fiatalok, mindig ő az, aki elsőként válaszol a külső és belső támadásokra. Mindig elvi szinten és mindig higgadt érveléssel.
Az Erdélyi Fiatalok szervezeti szabályzatát 1931. július 13-án vitatta meg és hagyta jóvá az alapítók közgyűlése. Ezt egészítette ki fél évvel később a Politikamentességi határozat (1931. december 16.), majd Az Erdélyi Fiatalok főmunkatársak kategóriájának szervezeti szabályzata (1933. március 14.). Jeleztük már, hogy mindhárom dokumentum kidolgozásában aktívan részt vett László Dezső. Elsősorban az ő szemlecikkeiből és a főmunkatársi értekezleteken elhangzott állásfoglalásaiból értesülünk arról, hogy a világnézeti konfrontáció idején milyen „harcokba” sodródott – akaratán kívül – ez a folyóirat, amely eleve az anyagi és szellemi függetlenség jegyében indított mozgalmat a kisebbségi élet belső demokráciájának a megteremtése érdekében. A Romániai Szociáldemokrata Párt, az Országos Magyar Párt, majd az illegális kommunista párt irányítása alatt működő MADOSZ ugyanis rendre megpróbálta bevonni tagjai sorába az egyetemi és főiskolai hallgatókat. A főiskolás ifjúság és a politikai pártok című elvi jelentőségű írásában László Dezső előbb azzal a „váddal” foglalkozik, miszerint „az ifjúság nem érdeklődik a politika iránt”. Ami igaz is, meg nem is – erre a lakonikus megállapításra építi a továbbiakban okfejtését. Igaz annyiban – mondja –, hogy az ifjúság valóban megundorodott attól a politikától, „amely csődbe juttatta a világot […], megveti azt a politikát, amely bizonyos embereknek vagy klikkeknek egyéni érdek-kielégítést jelent”. Ugyanakkor cáfolja is a vádat, nagyon is éles különbségtétellel: „Amiként az ifjúság más a kulturális, társadalmi és gazdasági kérdések megítélésében, mint apái, más lesz a politikában is. […] Ma az ifjúság úgy politizál, hogy életprogramot készít.” Ezt követően arra szólítja fel a politikai pártokat, hogy figyeljenek oda jobban erre – az idők jeleit mutató – új programalkotásra, s revideálják egész addigi működésüket. Mert: „Az ifjúság elkövetkező politikai kibontakozása nem pártok érdekeit és érdemeit, hanem az erdélyi magyar élet teljesebbé tételét fogja nézni. Ha a fennálló politikai pártok egyike sem hallja meg az ifjúságon át szóló intést, mindenik párt elveszíti a maga utánpótlásait, és az erdélyi fiatal magyarok új gárdáját találja magával szemben a porondon.”15László Dezső már 1931 tavaszán világosan látta – és későbbi vitacikkeiben is ebből az alapállásból indul ki –, hogy 1. a társadalmi tényismeretet és a nemzeti érdekfelismeréseket mellőző politikának – hosszú távon – sem többségi, sem kisebbségi helyzetben nincs esélye; 2. a társadalmi modernizáció és a nemzeti felemelkedés gondolata egymástól elválaszthatatlan, még ha annak – időlegesen – gátat is szabnak a trianoni országhatárok; 3. világnézeti függetlenség és objektív valóságismeret nélkül nem képzelhető el egyetlen politikai opció kialakítása sem; 4. kisebbségi helyzetben csak annak a politikának van létjogosultsága, amelyik a megoldásra váró társadalmi és nemzeti gondokat egyaránt felvállalja.
Az Erdélyi Fiatalok törzsgárdája már csak azért is óvta munkatársait és mozgalmuk tagjait az aktív politizálástól, mert ez az adott körülmények között együtt járhatott volna az egyetemről vagy a főiskolákról történő eltávolítással. (Mint később kiderült: ennél jóval nagyobb volt a tét.) Éppen ezért, amikor a Friss Hírek című politikai napilap körül csoportosuló „harmincévesek”, az ún. „kékgombosok” azzal próbálkoztak, hogy egyénenként vonják be őket az OMP ifjúsági tagozatába – testületileg elhatárolódtak ettől. Az 1931. december 16-án hozott Politikamentességi határozatban – beható megbeszélés alapján – „feltételen alapelvként” szögezték le, hogy:
1. „Egyfelől a végzett, másfelől a főiskolás ifjúság szervezkedésének ellentmondást nem tűrően külön autonóm szervezetekben kell történnie, amit nem csak érdekvédelmi problémáinak különbözősége követel meg, de parancsolóan előír az a tény, hogy a főiskolás mozgalmak csak akkor fejlődhetnek nyugodtan tovább, ha ezután is kulturális és gazdasági téren maradnak és a politikától teljes mértékben tartózkodni fognak.”
2. Abban is egyet értettek, hogy „a politikai pártba való lépéssel egy főiskolás veszélyezteti saját főiskolai helyzetét; valamely főiskolás egyletben szerepet vivő egyén veszélyezteti azonfelül még tulajdon egyesületét is, hiszen a közvélemény nem tudja elfogadni azt a formulát, hogy az illető nem mint egyesületi vezető, hanem mint egyén vesz részt (aminthogy ezt a felfogást nem teheti magáévá az Erdélyi Fiatalok főmunkatársi gyűlése sem), és feltétlenül azonosítja az illetőt egyesületével. Azonfelül az illető veszélyezteti a magyar és román főiskolás ifjúság közötti eddig meglévő egyéni jó viszonyt, aminek a kölcsönös érdekfelismerés, a jogok teljességének kölcsönös respektálása és az életlehetőségek kölcsönös biztosítása alapján való kollektívvé tétele mindkét ifjúságnak és népnek közös érdeke.”16
Következésképpen: a főmunkatársi gyűlés nem adott engedélyt sem a lap szerkesztőjének, sem főmunkatársainak, sem a különböző szemináriumok vezetőségi tagjainak, hogy az OMP keretében politikai szerepet vállaljanak. Aki ezt mégis megtette (pl. Péterffy Jenő joghallgató), azt rövidesen kizárták az alapítók sorából. László Dezső érvelésére – 1932. február 16-án kelt levelében írta a „kékgombosoknak” – ma is érdemes odafigyelnünk: „Amennyire a mi programunk elméleti, ugyanannyira gyakorlati is. Hisz már sok gondolatunk vált gyakorlattá. Az elméletet és a gyakorlatot egymástól elválasztani nem egészséges dolog. Csak mi gyakorlat alatt nem politikai gyakorlatot, hanem társadalmi és kulturális munkát értünk. Hogy a politizálástól való óvatos tartózkodásunk mennyire helyes volt, negatíve igazolja Ghibu professzor könyve. […] Ti politikával, mi anélkül akarunk szolgálni. Programunk évek óta világos, amellett maradunk.”
Onisifor Ghibu (1883–1976) kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, nemzeti parasztpárti politikus Un anacronism şi o sfidare: Stalul Romano-Catolic Ardelean című – a bukaresti kultuszminisztérium kiadásában 1931-ben megjelent terjedelmes (466 lap) könyvében az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak közül az Erdélyi Fiatalokat tartotta a legveszedelmesebbnek, mert szerint ez a „titkos egyesület” 1. az Országos Magyar Párt politikájának exponense, 2. mert magyarországi pénzzel „valóságos magyar nemzeti egyetemet szervezett Kolozsvárt”, és mert 3. ádáz harcot folytat „Erdély Romániától való elszakítása érdekében”. A román államnak tehát sürgősen fel kell lépnie a „titkos egyesületekkel” és a „burkolt egyetemmel” szemben, „az imperialista Budapesttel való gyanús összeköttetéseket” kímélet nélkül szét kell szakítani. (Debreczeni László úgy emlékezett: Ghibu ferdítései, inszinuációi, rágalmazásai valószínűleg azzal függtek össze, hogy egy alkalommal az Erdélyi Fiatalok is szóvá tette a szélsőséges nacionalista politikus intranzigens magyarellenességét.) A vádaskodások kiszámíthatatlan következményekkel járhattak volna, amennyiben a hatóságok eljárnak az ügyben, annak ellenére, hogy az Erdélyi Fiatalok kezdettől a román állam iránti lojalitás alapján az érvényes törvények betartására törekedett. 1932. február 18-án kelt válaszában László Dezső higgadtan kifejtette: 1. az Erdélyi Fiataloknak nincs titkolnivalója, rendezvényeiket hivatalos engedéllyel és hatósági ellenőrzés mellett tartják, a „klandesztin egyetemnek” titulált szemináriumokat nemkülönben. 2. Tevékenységük csupán az egyetemen folyó oktatás kiegészítését célozza. 3. Pénzt semmilyen szervezettől nem fogadnak el, már csak azért sem, mert meggyőződésük, hogy anyagi függetlenségük a záloga szellemi függetlenségük megtartásának.17 (Végül is nem indult hatósági eljárás az Erdélyi Fiatalok ellen, mert az erdélyi és a bukaresti román sajtóban higgadtabb hangok is megszólaltak. A neves regényíró, Cezar Petrescu például kétszer is foglalkozott a romániai magyar ifjúság és a politikai pártok viszonyával.18)
Bár az Erdélyi Fiatalok kezdettől világnézeti függetlenséget hirdetett, László Dezső 1932 tavaszán kénytelen mind nyomatékosabban felhívni a figyelmet arra, hogy: „Világnézetek omlanak és omlottak össze, ne kössük le magunkat át nem értékelt világnézetekhez; ifjúságunk jogán keressük meg a magunkét. Ez a kereső út a legnehezebb. Könnyebb lett volna akár jobbra, akár balra lekapcsolódni. Ez a lépés éretlen, komolytalan és egészségtelen lett volna. Nem kész eredményeket akarunk elfogadni, hanem eredményekre akarunk eljutni. […] Mi egészséges fiatalságért küzdünk, azok akarunk lenni. S ezért óvunk mindenkit a világnézeti lekapcsolódástól. A nehezebb utat választjuk: keresünk. Amire eljutunk, az a mienk lesz.”19
A nehezebb út, nyilván, a kisebbségi társadalom demokratikus önszerveződésének útja volt. Ennek a stratégájává nőtte ki magát László Dezső a harmincas évek második felében. De már a Márton Áronnal folytatott 1932-es vitájából is következtethetünk erre. A Paál Árpád-szerkesztette nagyváradi katolikus hetilapban, az Erdélyi Lapokban Márton Áron ugyanis azt rótta fel az Erdélyi Fiataloknak, hogy sokat hangoztatott függetlenségüket csak a katolikus világnézettel szemben érvényesítik, más világnézetektől azonban nem zárkóznak el. László Dezső emelkedett válaszából egyértelműen kiderül, hogy a lap törzsgárdája sosem a konfrontációt, hanem a felekezetek és világnézetek feletti egység megszilárdítását látta célravezetőnek kisebbségi helyzetben. „Márton Áront egyre kérjük – üzente 1932 tavaszán László Dezső –, higgye el, hogy őszinte emberek vagyunk. A magunk útját járjuk. Egyik oldalra sem mérünk más mértékkel. Gazdag életet keresünk. Fiatalságunk életet kereső tekintetét mindenen végighordozzuk, minden életgazdagító csírát magunkba élünk. Az élet új szintézisét keressük. Mi a katolikumban többet látunk, mint világnézetet. Annak mélyén élő élet van, amiből világnézet is lett. A mai ifjúságot a valóság és nem a valóság világnézeti oldala vagy világnézetben kiegyensúlyozott képe érdekli. Ez ma világjelenség. Minket a szocializmus sem mint világnézet érdekel elsősorban, hanem az az életszükség, amiből kinőtt. Élet pedig egy van. Egy tőkéből nőtt ki minden. Ezt az egyágú élet-tőkét keressük minden életforma és világnézet mögött, hogy abból új valóság sarjadjon ki rajtunk keresztül. Új világnézet is. Ezért látnak minket elvteleneknek. A baloldal jobboldalnak, a jobboldal baloldalnak. […] Senkit katolikus mivoltáért meg nem bántottunk, soha a katolicizmust mint olyant le nem kisebbítettük, mint ahogy a szocializmusért sem bántottunk senkit. Ezt egyforma lélekkel tettük. A katolicizmus súlypontja nem esik egybe a mi súlypontunkkal. Éppen feladatkörünk sajátosságai miatt nem. […] Ha mindenikünk a maga dolgát végzi, nem kerülhetünk egymással szembe.”20
Az Erdélyi Fiatalok minden igyekezete ellenére mégis szembe kerültek egymással. Miként a lap 1932. évi őszi konferenciáján kiderült, nemcsak a neokatolicizmus szociális nézeteit valló fiatalokkal, hanem az időlegesen vagy végzetesen a marxizmus felé tájékozódókkal is. „Az ifjú katolicizmus magának vindikálta az egész erdélyi magyarság megtartásának jogát – keserű szájízzel vonta le a tanulságokat ekkor László Dezső –, az ifjú marxisták úgy léptek fel, mint az igazi haladás egyetlen képviselői.” Ám még ekkor sem vonta kétségbe e mozgalmak tagjainak jóhiszeműségét, de nem is mondott le az Erdélyi Fiatalok korábbi – közösen kialakított – álláspontjának védelmezéséről. „Naiv dolog a kis erdélyi magyarságtól várni a mai világkrízis megoldását – vonta meg az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak mérlegét 1933 tavaszán. – A mi igazi problémáink magunk között vannak, s nekünk magunknak olyan kérdések megoldásán kell fáradoznunk, amelyeket helyettünk nem old meg senki, s amelyeket ha mi meg nem oldunk, akkor is elveszünk, ha a kapitalizmus vagy ha a kommunizmus győz. A világválság megoldása nem Erdélyben lesz. Még kevésbé fog az a mi most elfoglalt magatartásunktól döntően függeni. Nem mondom, hogy el kell zárkóznunk az egyetemes mozgalmak elől. De a sort meg kell fordítanunk. Nem az egyetemes mozgalmak beidegződéseivel kell Erdély felé jönnünk, hanem Erdélyből kell azokra néznünk. Ne azok mondják meg, hogy mi kell Erdélynek, hanem mi mondjuk meg, hogy mi kell belőlük nekünk.”21
László Dezső előrelátását az azóta eltelt idő messzemenően igazolta. (És ennek a tanulságait az 1989-et követő politikai rendszerváltást követően sem vontuk le kellőképpen.) Nem hallgattak rá sem a Quadregesimo Anno kezdetű pápai enciklika útmutatásai alapján munkához látó nemzedéktársai – akiket egyházuk vezetősége arra szólított fel, hogy kizárólag a saját egyesületükben dolgozzanak22 – sem az „ifjú marxisták”. Az Erdélyi Fiatalok falumozgalma attól kezdve kénytelen volt nélkülözni az ifjú nemzedék szociológusának, Venczel Józsefnek a munkásságát. „Egzisztenciális érdekeire” hivatkozva lépett ki az alapítók sorából egy év múlva az illegálisan és nyíltan is baloldali agitációt folytató Bányai László. Demeter Jánost pedig az 1933 tavaszán megtartott főmunkatársi értekezletnek kellett kizárnia, mert az általa szerkesztett kommunista irányítású hetilapban – az 1932. szeptember 30. és 1933. március 19. között megjelent Falvak Népében – megtámadta a „népnyúzó” falusi lelkészeket és tanítókat támogató Erdélyi Fiatalokat. (Demeter vádaskodásait egyébként László Dezsőnek az a szemlecikke váltotta ki, amelyben szóvá tette a Falvak Népe „egyoldalúan iskolás”, „doktriner” ideológiáját.23
Kisebbségi történelmünk fintora: a kommunista hatalomátvétel utáni periódusban csaknem egy időben kerül börtönbe a Bolyai Egyetem beindítását megalapozó Venczel József, a Kisebbségi statútomot kidolgozó Demeter János és az Erdélyi Református Egyházkerület rangrejtett püspökének tekintett László Dezső.
A szerkesztő személyiségjegyei és szellemi/intellektuális igényei minden korban meghatározóak lehetnek a nyilvánosság szerkezetének alakításában, a korszellem-változtatás igényének a felkeltésében. Gondoljunk csak a Nyugatot szerkesztő Osvát Ernőre, a Korunkat 1926-ban elindító Dienes Lászlóra, az Ellenzék irodalmi mellékletét, majd az Erdélyi Helikont szerkesztő Áprilyra, Kuncz Aladárra, a maga egyszemélyes folyóiratával a magyar gondolkodás korszerűsítésére vállalkozó Németh Lászlóra, a második világháború idején a Magyar Csillagot felragyogtató Illyés Gyulára, a szellemi tisztánlátás műhelyét ugyanabban az időben Kolozsváron megteremtő Szabédi Lászlóra vagy a kommunista diktatúra idejéből Ilia Mihályra, Gáll Ernőre. A sor természetesen kiegészítendő a 20. századi magyar folyóiratkultúra történéből, illetve a szellemi korformálásban 1989 óta hozzájuk méltónak bizonyuló utódokkal.
Azokban az években, amikor Gáll Ernőt egy új kisebbség-stratégia kidolgozásának alapkérdései intenzíven foglalkoztatták, beszélgetéseink során megragadott, hogy többször is említette: milyen nagy hatással voltak rá találkozásai László Dezsővel. Ma már nem kétséges számomra, hogy a kisebbségi élet ajándékai vezették őt el a sajátosság méltósága elméletének a megfogalmazásához. Naplójának II. kötetében az 1997. június 21-i feljegyzések között olvasható (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 383.), hogy arra kértem: jöjjön el a László Dezső válogatott írásait tartalmazó Minerva-könyv bemutatójára, és elevenítse fel emlékeit a szerzőről. Ott elhangzott szavaiból idézem az idevágó részleteket egy szerencsésen megőrzött videofelvétel alapján:
„A hetvenes évek elején találkoztam először László Dezsővel, de az eszmék szférájában, még nem személyesen. Abban az időben a humanizmus hazai változatait, viszontagságait kerestem, kutattam, és így bukkantam rá A kisebbségi élet ajándékai című tanulmányára, amely számomra akkor revelációként hatott. Értékelni és értelmezni is tudtam, különösképpen két vonatkozásban: mint annak a felismerőjét, hogy a kisebbségi élet nem csak megalázottság, megaláztatás, nem csak a diszkrimináció elszenvedése, hanem ugyanakkor egy nagy erőfeszítés révén, egy erkölcsi kompenzáció révén új értékek alkotására is alkalmat ad, sőt arra ösztönöz. A másik gondolat, amelyet akkor kiemeltem – és ez nyilván máig érvényes –, a románság felé való útkeresés. Ennek az időszerűsége mit sem változott. Kegyelmi állapotnak vagy kegyelmi fejleménynek érzem ma is, hogy személyesen is megismerkedhettem vele. Ugyancsak a hetvenes évek elején történt, hogy kétszer-háromszor meg is látogathattam. Egy beszélgetés nagyon megmaradt az emlékezetemben. Ő azt magyarázta nekem – én eleinte elég értetlenül fogadtam –, hogy mit jelent Makkai Sándor Magyar fa sorsa című könyvének, és egyáltalán annak az Ady-értelmezésnek, amit ebben a könyvben papírra vetett, mi ennek a könyvnek a jelentősége. Én, ugye, Bölöni Györgyön nőttem fel, abban a szellemiségben viszonyultam Adyhoz, egyáltalán az egész magyar progresszióhoz, a századelőnek ahhoz a nagyszerű generációjához, amelynek Ady a vezércsillaga volt. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem: Makkai könyve utat tört Erdélyben Ady számára, az Ady-recepciónak egy hatékony és rendkívül maradandó értéket képviselő megnyilvánulása volt, másodsorban pedig az új generáció számára áttörte azt a konzervatív, maradi irodalomszemléletet, amely akkor az irodalmi életben, különösen az oktatásban uralkodott. […] Ezek az emlékek és ezek a bennem máig munkáló szellemi, erkölcsi élmények azok, amelyek idehoztak, és amelyek elmondatták velem, amit megpróbáltam szavakba önteni. […] Ez az örökség, ez a hagyaték – noha senki sem akar manapság kisebbségi lenni, és a kisebbségi fogalomnak megint egy pejoratív kicsengése van, és függetlenül attól, hogy mi az elnevezés, mi a megnevezés és mi az önmeghatározás –, ezekben a kötetekben és most a László Dezső-kötetben számunkra hozzáférhetővé váltak, mindmáig egy nélkülözhetetlen szellemi és erkölcsi fegyvert jelentenek.”
JEGYZETEK
1. Vö.: Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995. 151
2. László Dezső: Erdélyi Fiatalok. Korunk, 1973. 6.
3. Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi dr. László Ferenc és Cseke Péter. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Cseke Péter írta. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/1990. A továbbiakban: EF-dok.
4. Lásd: László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Minerva Könyvek – 6. Kvár, 1997.
5. Vö.: EF-dok. 86–93.
6. A kisebbségi élet ajándéka. In: Vigyázó torony. 151–181.
7. Cseke Péter: Szellemi műhely – közéleti iskola. In: EF-dok. 5–79
8. László Dezső – a főiskolás egyesületeknek. Kolozsvár, 1931. október 10. In: EF-dok. 161–162.
9. Vö.: EF-dok. 254.
10. Lásd: EF-dok. 80–81.
11. [Jancsó Béla]: Erdélyi fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 1–2. Lásd még: EF-dok. 23–28.
12. Uő: Főiskolás kérdések egysége. Erdélyi Fiatalok, 1932. 3–4. 28–29.
13. László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúság lelki arca. Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 3–5. Ugyanaz in L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. 22–25.
14. Uő.: Uo.
15. László Dezső: A főiskolás ifjúság és a politikai pártok. Erdélyi Fiatalok, 1931. 3. 62–63.
16. Politikamentességi határozat. In: EF-dok. 165–167. Lásd még a vonatkozó jegyzeteket: I. m. 413–414.
17. László Dezső: Ghibu O. professzor könyve és az Erdélyi Fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1932. 1–2. 3–10. Újraközölve in L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. 30–37.
18. Vö.: EF-dok. 213–231., 413.
19. László Dezső: Az Erdélyi Fiatalok világnézeti függetlenséget hirdet. Erdélyi Fiatalok, 1932. 3–4. 29–30. ÚjraközölveÚjraközölvre in: L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. 37–38.
20. Uő.: Uo.
21. László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak mérlege. Erdélyi Fiatalok, 1933. I. negyed, 1–5. Újraközölve in: L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. 39–43.
22. Vö.: Csákány Béla: Egyházaink szociális állásfoglalásai. Erdélyi Fiatalok, 1932. 1–2. 10–12.
23. László Dezső: Falvak népe. Erdélyi Fiatalok, 1932. 6. 109–110. Lásd még: EF-dok. 212–239., valamint a vonatkozó jegyzeteket.