Fuss, ha­jó, da­gad­ja­tok, vi­tor­lák,

fod­ro­zódj, víz, sü­völt­se­tek, sze­lek,

re­csegj, pa­do­zat, fe­szül­je­tek, kö­te­lek,

vi­gyo­rogj, Hold, tom­bolj, Nap,

si­kít­sa­tok, ti szen­ve­dő ha­bok:

fé­lel­mem fe­hér bál­ná­ja még előt­tem.

Mit szá­mít most, hogy ott­hon a fi­am,

s a te fi­ad, Starbuck,

s a fe­le­sé­gem,

s a te Maryd, em­ber,

kit ér­de­kel a Maryd?!

Ahab rég ma­guk­ra hagy­ta őket.

Ahab nem al­szik, ő csak érez,

úszik a ma­gány ha­jó­ján,

ko­pog ben­ne a szo­ron­gás,

mint ele­fánt­csont lá­ba a fe­dél­ze­ten.

A bol­dog­ság üres, unal­mas, mint a part –

míg szag­ga­tot­tan tik­ta­kol a szí­vem,

ez az őr­jön­gő irány­tű,

ad­dig lel­kem ha­sít­ja a vi­zet.

Ó, is­te­nek, ti sok ke­gyet­len is­ten,

ne bir­kóz­za­tok töb­bé már Ahabbal,

ne ver­jé­tek a föld­höz annyi­szor:

úgy­sem tud­já­tok el­pusz­tí­ta­ni.

Mert fel­ke­lek, ha ad­dig élek is,

és vér­ben edzem meg a szi­go­nyom,

és le­eresz­ke­dem a csó­na­kom­mal,

és ül­dö­ző­be ve­szem Moby Dicket.