A Mississippi partján álltunk, a folyam torkolatánál, néhány kilométernyire csupán onnan, ahol a hömpölygő monstrum a Mexikói-öbölbe beleolvad, New Orleansban tehát, Louisiana amerikai állam fővárosában. Tavaszi nagyvíz ideje volt, 2002 áprilisának végén, talán éppen akkor, amikor a folyam a leglátványosabb, hiszen a víz tükre csak néhány centivel alacsonyabb annál a gátnál, amely a jó néhány méterrel alacsonyabban fekvő várost az árvíztől megóvja. Állandó rettegésben tartana, ha ott laknék, abban a városban, amely nem Amerika, Európára is csupán régi, koloniális időkből fennmaradt házainak, épületeinek franciás-spanyolos hangulatával emlékeztet.

Inkább sovány, de kitűnő erőben lévő, kora szerint idős, de mozdulataiból ítélve irigylésre méltóan fiatal férfi mellett állok a gáton. Fábry Pálnak hívják, s az egyetlen dolog, amit biztosan tudok róla az, hogy Erdélyben kevesen is-merik. Ami távolról sem csoda, hiszen soha nem élt Erdélyben, a második világháború is csak rövid időre sodorta tájainkra, akkoriban, amikor még haditudósítóként dolgozott a keleti frontokon.

Jogot tanult, de katonáskodni kényszerült, megtapasztalta a keleti frontok emberpróbáló poklát, de a hadsereget követő lányokban is meglátta az embert, részt vett a felvidéki, a délvidéki és az erdélyi magyar bevonulásokban, de a nacionalizmus gépszíja sosem kapta el, csodával határos módon menekült meg a Gestapo bosszújától Lengyelországban, ám ugyanott kapcsolatba került az angol kémszolgálattal, a német megszállás után Gombos százados álnéven vett részt az ellenállásban, de zsidómentésre is maradt ideje. A háború után Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára lett, de miután megtudta, hogy neve szerepel a kommunisták halállistáján, diplomáciai feladatot vállalt, s így ő szervezte meg ügyvivőként az ankarai magyar külképviseletet 1946 végén.

Amikor 1947-ben Magyarországon a kommunisták átvették a hatalmat, feleségével, Hídi Gabriellával, illetve barátjával és kollégájával, a ma szintén az Egyesült Államokban élő Kvassay Sándorral együtt úgy döntöttek, hogy nem térnek haza, hanem az emigrációt választják. Nem is tehettek másképp, hiszen mindketten más világból jöttek, ahol pedig a kommunizmushoz az égvilágon semmi közük nem volt. Előbb a konzulátus pecsétjével a kint tartózkodó magyarok útlevelét tíz évvel meghosszabbították, majd Isztambulba költöztek, ahol Fábry az angol, Kvassay pedig az amerikai kémkedés szolgálatába állt. Fábrynak fogalma sem volt arról, hogy jelentései egy holland összekötőn keresztül a hírhedt angol–szovjet kettős kém, Harold, alias Kim Philby asztalára kerülnek, s onnan egyenesen Moszkvába.

Hosszú évtizedek múltán, Gilbert Bursleynek, a korabeli ankarai amerikai katonai attasénak az 1995-ben Amerikában megjelent memoárkötetéből tudta meg, mi is történt valójában Törökországban 1947-ben. Amikor a kilencvenes évek végén kötélnek állt, s László Ágnesnek elmesélte életét (László Ágnes: Egy sors, egy század. Fábry Pál élete mozaikképekben. Magvető, Bp. 1997), Fábry ekképpen értékelte a zűrzavaros törökországi korszakát:

„[Bursley könyvéből] tudtam csak meg, hogy azokon a remek koktélpartikon, amiket ő [Bursley] rendezett Isztambulban, ahol Philby rendszerint félrészegen jelent meg, és ahol [Kvassay] Sándor és én is Gabival többször megjelentünk, ismerhette meg Philby azokat a kelet- és közép-európai embereket, akik velünk dolgoztak – akkor már a hidegháború bonyodalmas politikai vonalain a Szovjetunió ellen. Amerikai újságírók, román politikusok, magyar emigránsok, bolgár kémek, német üzletemberek, arab hercegek, közel-keleti kis kurvák jöttek össze ezeken a találkozókon. Én akkor mint újságíró és egyetemi felolvasó voltam elkönyvelve, de mindenki tudta, ki kivel barátkozik, és sejtette, ki kinek, mit mond el. [Hubert van der] Meulen [a törökországi holland követség diplomatája és a brit kémszolgálat, a Secret Intelligence Service felé Fábry közvetítője] nyíltan hirdette, hogy én vagyok a magyar és a balkáni vonalon a »hírközpont«. Természetesen Philbynek is büszkélkedett vele.

Philby dadogott, de beszédhibája jól állt neki. Bursley és az én főnököm, Meulen, a legtöbb kelet-európai ügynök számára két hotel bárját jelölte ki: a Parkét és a Pera Palace-ét. Hat óra tájt itt lehetett megtalálni az egész isztambuli kémgarnitúrát, a középrangú diplomatákat, a pénztelen arisztokratákat, a török kémelhárító szolgálat udvarias, de lerázhatatlan embereit, az újságírókat, a pénzváltókat és a volt kurtizánokat. Ide járt a CBS isztambuli tudósítója, George Polk, a menekült román herceg, Ghica Cantacuzino és mi is, amikor volt elég pénzünk egy pohár pezsgőre.

[...] évtizedekkel később tudtuk meg [...], hogy miért tűnt el az a rengeteg ember, akikre Isztambulban vártunk, hogy Budapestről, Belgrádból, Szófiából, sőt a Szovjetunióból híreket hozzanak, és miért buktak meg azok, akik angol, amerikai megbízatásokkal működtek Bukarestben, Varsóban, Örményországban, Grúziában vagy másutt a Szovjetunióban. George Polkot Görögországban tették el láb alól, a híres kémet, Volkovot – aki Isztambulban próbált átállni a szövetségesekhez – ott ölték meg, a románokat megmérgezték, a Szovjetunióba behatolt ügynököket leleplezték és kivégezték, azt a pár szerencsétlen magyart pedig, akik összeköttetésben álltak az angol titkosszolgálat otthoni vagy külföldön lévő embereivel, mint például velem Isztambulban, vagy kidobták a hajóból, vagy véletlen autóbaleset áldozatai lettek, vagy csempészés vádjával letartóztatták őket. Mindezt Philbynek köszönhettük.”

Isztambulból az amerikai állampolgárságig Fábry számára hosszú és kalandos út vezetett. Az angol után az amerikai hírszerzés szolgálatába került, s 1949-től a CIA-nek dolgozva szervezte meg a Szabad Európa Rádió New York-i részlegét, amelyet éveken át vezetett. Az álmodozás évei voltak ezek, amikor az amerikai magyar emigráció sok más tagjával együtt csodára várt. Később úgy döntött, lemond az álmodozásról, és felépíti saját amerikai karrierjét. Persze, ekkorra már ismertté vált a legfelsőbb washingtoni és New York-i körökben éppúgy, mint a széles amerikai közvélemény előtt, hiszen az ABC országos televízió-hálózat műsorában például már 1952 húsvétjának vasárnapján nem kisebb személyiséggel készített beszélgetést, mint Eleanor Roosevelt, az Egyesült Államok akkori elnökének felesége. Elszegődött tehát a Dupont céghez, amelynek évekig tartó munkával kiépítette európai és távol-keleti termelési és értékesítési hálózatát.

Aztán miután a hatvanas évek elején külön törvénnyel amerikai állampolgárrá lett, New Orleansba költözött. Itt az ún. Nemzetközi Ház irányítását vette át, s ezt alakította át az első – World Trade Centernek (WTC) általa elkeresztelt – világkereskedelmi központtá. Később a világ sok táján hozott létre WTC-ket, s ezeket a Világkereskedelmi Központok Szövetségébe (WTCA) tömörítette. Ennek az 1968-ban alapított szervezetnek, alelnöke, s nemkülönben a New Orleans-i WTC vezérigaz-gatója huszonöt esztendőn keresztül Fábry Pál vol. Előbbinek, a világ 55 országának 227 városában működtek központjai.

Fábry 1989-ben a Magyar Hitelbankkal közösen megalapította a Pulitzer-emlékdíjat, amelyet azóta is az évente legjobbnak ítélt tíz újságírónak és alkotóközösségnek osztanak ki Budapesten. A díjalapításhoz megszerezte a makói származású, Amerikában híressé vált Joseph Pulitzer leszármazottainak jóváhagyását, s a mintegy háromezer dolláros díjak felét sok éven keresztül saját zsebéből állta.

Az alapítót akkor ismertem meg, amikor 1997-ben a Gellért Szállóban magam is átvettem ezt a rangos szakmai díjat. Két évvel később együtt jártuk be Erdélyt (két, elmaradhatatlan jóbarátja, Kvassay Sándor és Bárándy György társaságában) Nagyváradtól a Békás-szorosig, s onnan Temesvárig. Azon a kiránduláson hívott meg New Orleansba, de látogatásomra csak három év múlva keríthettem sort.

Éppen a kansasi préri kellős közepén, Wichitában élő Kvassaytól érkeztem Atlantán keresztül, s New Orleansről édeskeveset tudtam. Annyit csupán, hogy a Bourbon Street egyik házába kell eljutnom, mert ott lakik Fábry Pál és az általam szintén 1997-ben megismert negyedik felesége, Elizabeth Ann Adams asszony, azaz egyszerűen Betsy, ahogyan azt már megismerkedésünkkor lelkemre kötötte. Fogalmam sem volt arról, hogy a Bourbon Street a város legrégebbi negyedében van, s annak egyik legszebb koloniális kori házába igyekszem. A taxis is szemmel láthatóan meglepetten kérdezett vissza, amikor a címet bemondtam.

Valahogyan nem gondoltam arra, hogy az Egyesült Államokban annyira sikeres karriert befutott Fábry Pál eléggé gazdag emberként vonult nyugalomba ahhoz, hogy a csodálatos házat megengedhesse magának. Persze, később kiderült, hogy amikor a hatvanas években megvette, még senki sem gondolta, hogy később mekkora lesz az értéke. Mint ahogyan az is világossá vált New Orleans-i sétáink, biciklizéseink során, hogy Pali bácsit a városban mindenki ismeri, tiszteli és szereti – a polgármestertől a diplomatákig. A WTC-vezetőnek kijáró tiszteleten kívül ez annak is köszönhető, hogy évtizedekig Belgium tiszteletbeli konzuljaként működött. Visszatérve a házra: soha nem laktam még koloniális korabeli lakásban. Ennél is jobban lenyűgözött azonban az egyemeletes Bourbon Street-i Fábry-házban az, hogy valóságos múzeumba léptem be. Már az előszobában kapkodtam a fejem az egyik 17. századi térképről a másikra pillantva.

Aztán lassan, napokon át vettem birtokba a lakást, a régi keleti maszkokat, a Buddha-szobrokat, a híres európai és amerikai festők munkáit. Valóságos múzeumban laktam, s szobám falára két Salvador Dali-munka mellett – tiszteletemre – régi erdélyi térképek kerültek. Pali bácsi minden részletre figyelt. Mint ahogyan ahhoz is ragaszkodott, hogy reggelente maga szolgálja fel nekem a belső teraszon a kávét, a narancslevet és a meleg croissant-t. Szégyelltem magam, de nem volt mit tenni, a házigazda ellentmondást nem tűrően közölte: maradjak ülve. Reggeli után kibicikliztünk a városba, megmutatta nekem minden zugát, épületét, utcáját. Bekukkanthattam kertekbe, gyönyörű házakba, s elbámulhattam a minden egyes sarkon zenélő dzsesszeseket. Valamennyi ilyen minikoncert közben azt próbáltam kifürkészni, vajon melyik muzsikusból lesz a következő Armstrong. Persze, kevés idő jutott az efféle gondolatokra, mert Pali bácsi húzott: gyerünk tovább.

Csodáltam fiatalosságát, s közben végig meséltettem, hiszen rendkívül jó humorú ember, s a régi dolgokról elmondott sztorik, történetrészletek és összefoglalók mindig célratörőek és tanulságosak voltak. És, persze, vidámak, mert a poént a végén mesterien elhelyező mesélő minden egyes esetben kiváltotta belőlem a jóízű kacagást, amiért pedig külön is hálás voltam és vagyok mindmáig. Betsyvel hármasban jártuk végig a legjobb éttermeket, gourmandok lévén ők ketten is, de magam is nemkülönben, s mindent mi jó vagy különleges, végig kellett kóstolnom. No, nem bántam meg semmit, de ha a New Orleans-i mártásos kacsamellre visszagondolok, ma is összefut a nyál a számban. Bárokba néztünk be, kedves, hangulatos kiskocsmákba, s szívtam magamba azt a kozmopolita s könnyed frivol hangulatot, amely ennek a városnak minden egyes zugából gőzölgött a dögmelegben. Estére lehűlt valamelyest a levegő, megtelt a Bourbon Street mindegyik bárja, s kezdődött a lájf, azaz az éjjeli élet, sok dzsesszel, nem kevés itallal és rengeteg szép lánnyal fűszerezve. Az utca megvadulva hömpölygött, ugyanarra a ritmusra táncolt, s míg a lányok lent, trikóikat egy-egy pillanatra hirtelen felemelve pucér mellüket meg-megmutatták, a fiúk az erkélyekről üvöltöttek, s a produkciót vállalót azonnal a legolcsóbb műanyagból készült „gyöngysorral” jutalmazták. Volt lány, akit nyakán kilenc-tíz ilyen gyöngysor ékesített.

A Mississippi deltájába egy nagyon forró napon csak Betsyvel kettesben mentünk el. Végigmásztuk a lápok egy részét, hogy karnyújtásnyi távolságból csodálhassam meg az élővilágot, amely itt is pazar. Amikor kiéhezve az egykori francia telepesek (a franciák az 1800-as évek elején adták el Louisianát az amerikaiaknak) maradékai, a cajun (ejtsd: kéjdzsön) népességhez tartozók egyik kiskocsmájában kövér kagylókból és osztrigákból készült sűrű zöldséglevest kanalaztam, s az ínycsiklandozó étel felől érdeklődtem, Betsy hozzáértő, magyar emberhez feleségül ment és az erdélyi konyha különlegességeit is jól ismerő asszonyhoz illő egyszerűséggel bökte ki: – Ez a kéjdzsön csorba! – Nem felejthetem el megemlíteni, hogy egyik nagyanyja – Béres Ilona – révén Betsy is magyar származású, de ő már harmadik generációsként, a nagymamától távol élve a nyelvet nem tanulhatta meg. Ennél inkább tudja az ételek magyar nevét, s főképp azokét, amelyeket szeret, köztük fő helyen pedig a palacsinta áll. Betsy egyébként kitűnően fényképez, s képeihez Pali bácsi ír remek riportokat a világ megannyi táján tett kirándulásainkról. Az erdélyi útjukat megö-rökítő remek írás, ötven másik társaságában, Betsy hatvanöt fényképével „Detours” címmel került nemrég a könyvnyomdába.

A louisianai farmok világát dr. Gergátz István orvos, Magyarország New Orleans-i tiszteletbeli konzulja és felesége, a legjobb amerikai elektronikus havi hírlapot író-szerkesztő Juli hozta közelebb hozzám, akikkel egynapos kirándulást tettünk a környéken. Ők is nagy tisztelettel beszéltek Fábry Paliról, aki amolyan fix pontnak számít errefelé.

A Mississippi gátján éppen azt figyeltem nem kis izgalommal, hogy nekimegy-e a folyamon átvezető hídnak az egyik hatalmas teherhajó. Onnan, ahol álltunk, ugyanis az ütközés elkerülhetetlennek tűnt. Szememet figyelve, Pali bácsi megsejtette gondolataimat. – Ne félj, csak innen nézve tűnik úgy, de majd mindjárt meglátod, hogy szépen áthalad a híd alatt – mondta kacagva. Persze, igaza lett, mint mindannyiszor életében, amikor helyesen sejtette meg, látta előre a történéseket. Mert Fábry örökké egy lépéssel előbbre látott a legtöbb embernél, s megérezte, merre megy majd a világ, s neki benne mit kell tennie. Ez sokszor az akasztófától mentette meg, máskor olyan úttörő vállalkozások felé vezette, amelyekre, mint saját elgondolásainak valóra váltására, ma büszkén tekinthet vissza. Így volt ez a Szabad Európa Rádió elindításával, a multinacionális cégek valósággá válásában nagy szerepet játszó Dupont-impérium kiépítésében, s az ott szerzett tapasztalatok alapján a WTC-hálózat kialakításával is.

A hídtól jobbra álló magas épület a New Orleans-i WTC egykori épülete. Miután a New York-i WTC-ikertornyokat fél évvel korábban, 2001. szeptember 11-én a nemzetközi terrorizmus lerombolta, az itteni tornyot is eladták. Szálloda lesz belőle, ha igaz, az egyik legnagyobb hotellánc égisze alatt.

Figyeltem Pali bácsi arcát, amikor mindezt elmeséli. Nyoma sem volt rajta a szomorúságnak. Pedig nem lehet könnyű egy embernek megérnie, gondoltam magamban, hogy mindazt, amit évtizedek alatt sok és nehéz munkával felépített, hirtelen lerombolják, szétverik. Félénken kockáztattam meg a kérdést:

– Mondd, nem fáj?

– Micsoda? – kérdezett vissza.

– Nos, látni, hogy a megvalósításaidat, életed fő művét New Yorkban repülőgépekkel teszik a földdel egyenlővé, itt pedig, ahol az ötlet maga kipattant, szállodává alakítják – böktem ki.

Mosolyogva nézett rám.

– Nézd, amikor én azt a világkereskedelmi központot megálmodtam, azért volt rá szükség, hogy a külföldön befektetni, kereskedni akaró üzletemberek egy helyen megkaphassanak mindent, amire a célországban szükségük lenne: jogi, kereskedelmi, pénzügyi, biztosítási és egyéb információt. Bejött az ember a WTC-be, s ott egy helyen mindent megtudott, amire szüksége volt. Ma már minderre semmi szükség! Az internet tette fölöslegessé a világkereskedelmi központokat. A New York-i sem volt már az, aminek nevezték. Különböző cégek irodái működtek benne, de az eredeti célhoz már édeskevés köze volt. Tudod, nagyon sajnáltam azt a sok embert, aki a New York-i merénylet áldozatává vált, de a tornyokat mint fő WTC-szimbólumo-kat nem bántam. Lejárt az idejük, mint ahogyan azé is, amelyet itt látsz – mondta.

Mosolya csak a végén vált szomorkássá, mint a rosszat nem szívesen elmondó látnoké, de akkor is csak egyetlen másodpercnyire.

Az is lehet, persze, hogy az erős napfényben nem jól láttam, s az a fél könnycsepp nem is csillogott ott a szeme sarkában. Tény, hogy azonnal ismét felpattant a biciklire, s kacagva így szólt:

– Hagyd ezt, gyere, megmutatom neked „a vágy villamosát”! Születésnapi bulikra és érettségiző diákoknak szokták manapság a szülők kibérelni. De ugye, tudod? Hogy is kérdezhetek ilyesmit? Persze hogy tudod: A vágy villamosát itt írta Tennessee Williams, 1947-ben, amikor én még Törökországban... 

A közeli téren egy csinos fekete lány trombitájából nagy erővel sírt fel a dzsessz.

Inkább odakarikáztunk.