Folt a falon

Úgy tetszett, látok egy foltot a falon. És ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy tényleg van ott egy folt. Vagyis hogy láttam ugyan, és bárkivel vitatkozni is mertem volna róla, de mégis volt bennem egy szemernyi kételkedés. Felálltam, és megérintettem a falat azon a helyen, ahol, mint képzeltem, volt egy folt, hogy megvizsgáljam, nem nedves-e ott.

De a hely nem volt nedves, erre sokkal jobban kezdtem kételkedni a folt létezésében, mint addig, amíg meg nem érintettem a falat. Már éppen el akartam lépni a faltól, amikor valami megreccsent, porfelhő szállt fel, és a fal mentén zöld árnyék terült el. Az árnyék aztán rózsaszínűvé vált. A folt helyén egy lyuk keletkezett. Kitörtem a lyuk szélét, hogy belenézhessek. Ahogy bedugtam a fejem a lyukba, rájöttem, hogy kihúzni már nem tudom.

A lyukban kutyákat és macskákat láttam. A macskák gyorsan futásnak eredtek, majd utánuk a kutyák is.

Valószínűleg földrengés kezdődött.

Mi is a neve?

Együtt tanultam vele a művészeti akadémián, na, hogy is hívják... mindenki ismeri... kiment a neve a fejemből... Mindig így állt, oldalt, kissé távolabb, a festőállványával, a haja göndör volt, mostanra már megkopaszodott, hogy is hívják... a fene... mi is a neve... Sokszor volt, hogy mindegyikünknél hamarabb befejezte a rajzot, már felrakta az alapot is, mi meg éppen csak hozzákezdtünk. Minden évfolyamon dicséretet kapott, ösztöndíjakat, elismerést. Szóval, együtt tanultam vele, de hisz őt ma minden bokorban ismerik. A művelt világban, hogy is hívják... na, hogy is hívják... pedig megjegyeztem... mi is a neve... Emlékszem, együtt indultunk, előbb én, azután meg ő. Ő csak utánam következett. Az ördögbe is, hát mi a neve, teljesen elfelejtettem! De hiszen mindenki ismeri, a kék szín túlsúlyban van a képein a zölddel szemben. Kitűnően rajzolt, festeni viszont gyengébben festett. De azért ötöst adtak neki, mert a festményei a rajzaira támaszkodtak. Azt mondják, az alap – a váz, a csontváz. Ahogy megkapta a diplomáját, mindjárt elindult a csúcsra. Megállítani senki sem tudta. Ma meg már alig tud járni, kövér lett és kopasz, szörnyű! Csak azt akarom mondani, hogy nagykutya lett, de vigye az ördög! De hogy is hívják... ez aztán a memória, igaz? Volt egy kiállítása: majd kiverte az ember szemét a sok kék meg a zöld. Csupa indigó, a fene se tudja mivel együtt! Együtt indultunk, csak engem aztán kirúgtak. Emlékszem, együtt ittuk a kefirt, a nevét meg elfelejtettem. Mindenki tudja, én meg elfelejtettem. Emlékszem, együtt vettünk pirogot, ültünk és ettük. Porcukrot oldottunk fel vízben és együtt ittuk. Ma pedig ő – nézz csak oda! Hogy is hívják, egyszerűen nem bírok visszaemlékezni rá. Majd eszembe jut. Ez már csak így szokott lenni: ott álltam, lehet mondani, egy híres ember mellett, összeakadt a festőállványunk, ugyanabba az ebédlőbe jártunk, sőt mi több, ugyanabban a szobában laktunk, egy alkalommal hagymát csórt a kisszekrényemből, én meg sajtot az övéből. Nagy dolog! Most meg úgy mászkál, mint egy báró, pfuj, a neve meg sehogy se jut az eszembe. Jól rajzolt, nem rajzolt rosszul, az igaz, ezt, tegyük a kezünket a szívünkre, nyugodtan világgá kürtölhetjük, anélkül hogy alakoskodnánk, de a festményei – csupa kékség! Amikor engem kirúgtak, nem jártam tovább a Művészeti Szövetségbe, nagyon is kell nekem, hogy fogadjon ott valaki! Kísérleti munkából van nekem egész rakás a padláson. Experimentális festészettel fogok foglalkozni, akkor majd el fognak ismerni. Ez pedig... hogy is hívják... sehogy sem jut eszembe a neve... Pedig láttam azokat a kék munkáit is – vacakság az egész, csak a rajz tartja össze valahogy. Azt mondja a feleségem: foglalkozz tiszta művészettel, tiszta alkotással, akkor majd dicsőíteni fognak, és beüvegeztetjük a konyhát, mert most kibírhatatlanul befúj a szél. Ez pedig, hogy is hívják... elfelejtettem a nevét... hogy mit művel magával, érthetetlen! Én viszont napközben a magam ura vagyok, esténként pedig díszleteket csinálok, így közel kerültem az operához, a színészekhez, a kórushoz, a koreográfiához. Experimentális munkából pedig van egész rakás a padláson. Experimentális festő leszek, és a dicsőség magától jön majd. Ez pedig, hogy is hívják... mit is csinál ott, ez a... ugyan már! Ez az én díszletezői munkám viszont kitűnő! Csak üldögélsz, felállsz, fogod a dekorációt, ide viszed, oda viszed – ennyi az egész. Csak viszed előre-hátra, vagy egyáltalán nem is kell vinned, csak nézed, hogy viszik a többiek. Vagy leheveredsz valahová egy mázolt kis erdő mögé, és úgy hortyogsz, mint a természet lágy ölén. És tiszta por vagy, amikor felébredsz, és egy órán át csak prüszkölsz. Mintha valami átkozott trojka terített volna be porral. Aztán meg tovaszáguldott a csengettyűivel együtt. Egyszóval, erdők, utak, kastélyok, kertek, tiszta, napfényes égbolt, búzamezők kellős közepén élek... Mindez megvan. Egy művésznek hatalmas a fantáziája, elmélkedni is tud, fantáziálni is. Ezeket a dekorációkat, ahogy mondani szokás, akár a bal lábammal is megfestettem volna, de jobb lesz, ha egyáltalán nem is csinálom tovább. Csak púp a hátamon. Ez pedig, hogy is hívják... majd csak eszembe jut a neve... egy undok alak, és kész! Hát mi volt az ő kiállítása? Hát kiállítás az ilyen? Miféle kiállítás volt az? Nem, az nem volt kiállítás. Csupa indigó volt az egész. Csupa mázolmány. Hát kicsoda ő? Na ki? A nevét sem akarom tudni! Csak egy felfújt hólyag! Mi is a neve... az ördög vigye el... Csak azért sem fogok visszaemlékezni a nevére! Csak azért sem! Pedig tudom, de direkt nem emlékszem vissza rá. Tudom, de nem emlékszem. Nem akarom. Az ő neve és az én nevem. Ugyanaz a két név. Ugyanaz a családnevünk. Volt, hogy összekevertek bennünket. Most pedig? Még csak állni sem akarok mellette, nemhogy menni vagy ülni!

Három dicséret

Nem valami lenézett emberektől jött a dicséret. Az anyám, az apám és egy művész dicsért meg. Szomszédunk, az ismert festő, megerősítette az anyám és az apám dicséretét. Úgy rémlik, nem jártam akkor még iskolába, bár lehet, hogy már jártam, valamelyik alsó évfolyamra

Amikor azt a rajzot elkészítettem, örömömben ugrálni kezdtem – nem tréfadolog egy ilyen rajzot megcsinálni! Berohantam apám szobájába – apám éppen levelet írt a nagyanyámnak, és én egyenesen rátettem a levélre a rajzot, apám pedig lesöpörte az asztalról. Akkor újra rátettem a rajzot a nagymamának írt levélre, erre apám megkérdezte, mi kell. Azt mondtam, tudnom kell, tetszik-e neki a rajzom. Erre azt válaszolta, hogy tetszik. Habár, mint később kiderült, apám azt se látta, mi van odarajzolva. És azért válaszolt csak olyan egyértelműen, mert azt akarta, hogy hagyjam békén.

Anyám éppen palacsintát sütött, az egyik palacsinta majdnem odaégett, anyám éppen odaugrott. Pontosan akkor, amikor én meg hozzáugrottam a rajzommal. Anyám sehogy sem bírta megfordítani a palacsintát – én pedig minél közelebb akartam tartani a szeméhez a rajzomat. Anyám rám kiáltott, hogy azonnal tűnjek el onnan, de én nem mentem el, hanem megkérdeztem, mi a véleménye a rajzomról.

– Elképesztő! – kiáltotta.

Csak később értettem meg, hogy az volt neki elképesztő, hogyan képesek emberek őt ilyen mértékben zavarni a palacsintasütésben. Én viszont nem így értettem akkor anyám felkiáltását.

Az ismert festő aludt éppen, én ébresztettem fel a csengetéssel. Ásítozva megállt az ajtóban, én pedig megmutattam neki a rajzomat. Elsimította a hajamat a homlokomból, aztán elcsípte a fülemet, és azt mondta:

– Nagyon jó... nagyon jó...

Aztán azonnal bevágta az ajtót, én pedig újra ugrándozni kezdtem.

De mindez nem volt rendben.

Merthogy egyetlenegyszer sem vettek fel a képzőművészeti iskolába, habár kilencszer jelentkeztem oda.

Merthogy én, mindezek ellenére, egész életemben rajzoltam és festettem a mérhetetlen mennyiségű, senkinek sem kellő képeimet, miközben az anyám tartott el, aki hamarosan betölti a százkét esztendőt. Mert hogy mérhetetlen mennyiségű időt fecséreltem el, de erre csak most jöttem rá.

Merthogy nem hagytam élni másokat, amikor kitartóan az orruk alá dugdostam a képeimet. Mint valaha, gyerekkoromban, az apámnak, amikor pedig ő levelet írt az anyjának. Vagy az anyámnak, aki éppen palacsintát sütött. Vagy az ismert festőnek, aki még föl sem ébredt rendesen.

Szóval legyünk figyelmesebbek egymáshoz!

Látod ezt?

Nyugodt ember vagyok. Egy hivatal szerény munkatársa. Mosolyogva járok-kelek az utcákon. A gyerekek visszamosolyognak rám. Néha pedig, mint ez nyilván érthető, a nők is. Durva szót nem ejtettem ki egész életemben. Még egy macskát sem tudnék megbántani. Kővel sem dobálom meg őket, mint egyesek. Verekedni pedig – isten őrizz! Ilyesmi nem történt velem egész életemben. Még gyerekkoromban sem verekedtem. Tudom, hogy a gyerekek ökölre mennek egymással, de én sohasem tettem. Csupán egy alkalommal, emlékszem, bár régen történt már, ifjúkorom hajnalán, a barátom elkapott és azt ordította: „Na, megverekszünk?” Én pedig azt mondtam neki: „Hogy gondolod, kedves barátom? Miért? Mire jó ez?” Ő erre bocsánatot kért. „Én csak – azt mondja – egyszerűen tréfáltam, ne haragudj...” Hát már hogyne haragudtam volna? És ha megnyomorgatta volna a fülemet? Bármi előfordulhat! Nem szeretem én az ilyesmit.

Tegnap is megyek az utcán. Mint mindig, rámosolygok a gyerekekre, és mint nyilván érthető, másokra is.

És akkor odajön hozzám ez az alak. Mint nyilván érthető, totál részeg.

– Tudod mit? Én megvédelek téged – mondja.

– Kitől?

– Bárkitől!

– Miért?

– Látod ezt? – dugja az orrom alá az öklét.

– Látom.

– Adok egy o-olyat!

– Kinek?

– Akinek akarod!

– Senki – mondom neki –, képzelje el, senki sem szokott engem megsérteni.

Intelligens ember vagyok, intelligensen mindent elmagyarázok neki.

– És látod ezt? – kérdezi, és megint az orrom alá dugja az öklét.

– Látom.

– Adok egy o-olyat!

– Kinek?

– Akinek akarod!

– Miért?

– Látod ezt?

Erre én, ez nyilván érthető, nagyon bánatos és szomorú lettem. Amiért vannak még nálunk ilyen kellemetlen emberek. És isten bizony, abbahagytam a mosolygást. És kedvem támadt odébbállni. Ő pedig hopp, elkapott! A kabátujjamnál fogva. És, nyilván érthető, húzott maga felé. És mutogatta nekem, mint már önök is tudják, az öklét.

Akkor én, meg kell adni, erélyesen kitéptem magam a kezéből, ő azonban újra elkapott. És olyan erősen tartott, hogy sehogy sem tudtam kitépni magam. És akkor, nyilván érthető, az orra alá dugtam az öklöm! Mert akkor már, nyilván érthető, a türelmem, hogy úgy mondjam, teljesen elfogyott.

Ő erre azt mondja:

– Bocsánat!

És azonnal elment.

Ez nyilván érthető.

Brekegés
A szomszédom

 szomszédom brekegett. A legtermészetesebb módon brekegett a rádióállomásokon. Gyakran hallottam csodás hangját különféle gyermekmesékben. Egyenesen virtuóz volt, ahogyan brekegett: bre-ke-ke, bre-ke-ke, bre-ke-ke. Mindig csodálkoztam, hogyan tanulhatott meg egy ember ilyen szépen brekegni.

Teázás közben százszor is elmondta nekem: „Kár, hogy nem tudok röfögni meg ugatni is, most háromszor annyit kereshetnék.”

A macska

Késő éjszakáig ottragadtam a barátomnál. Tea, beszélgetés erről-arról. Nézem az órát: éjfél. Nem sok kedvem van kimenni a hidegre, a sötét utcára. De nem mondok semmit, felállok, öltözni kezdek.

– Maradj itt éjszakára – mondja a barátom.

Gondolatolvasó lett, vagy mi?

– Nem - mondom –, nem akarlak zavarni benneteket, megyek haza.

– Az jobban zavar bennünket, ha ilyen későn még elindulsz, maradj csak itt reggelig – győzköd a felesége. – Megágyazunk neked a szobában, mi meg elleszünk a konyhában.

– Nem, nem, tényleg nem akarok zavarni.

– Akkor feküdj le a konyhában, nem mindegy?

Beleegyezem.

A macskájuk meg, egy jókora, puha szőrű kandúr, ironikusan néz rám egyik szemével, és mintha kacsingatna. De én nem is figyelek rá. Gondold csak meg, egy macska. Hála istennek, macskából van épp elég mindenütt.

A konyhában egy nagy fotelben ágyaznak meg nekem. Kényelmesen elhelyezkedem. Elalszom.

Álmot látok.

Hirtelen valami nehéz tömeg zúdul a fejemre.

Felébredek, felugrok. A macska félreugrik, leül, néz rám, mosolyog. A szekrény tetejéről ugrott rám az előbb.

– Sicc! Sicc innen!

Szorosabban magamra csavarom a takarót. Elalszom.

Hirtelen megint puff!

Felugrok, semmit sem értek. A macska oldalt ül, integet a mancsával, szemtelenül vigyorog.

– Hagyd ezt abba, hallod?!

Felugrik a szekrény tetejére, onnan néz le rám gúnyosan. Megfenyegetem az öklömmel. Nyakig beburkolózom a takaróba. Megnyugszom.

És akkor onnan fentről megint rám zuhan.

Hozzávágom a párnámat. Fürgén a szekrény tetejére ugrik. Elkapni nem tudom.

– Vigyen el az ördög! – Újra betakarózom, de azonnal elaludni nem tudok. Szép lassan elszenderedek.

Ekkor a macska egyenesen a fejemre ugrik.

Felugrok. Üldözőbe veszem, megpróbálom elkapni. De állandóan kicsúszik a kezem közül. A zajra bejön a barátom.

– Mi történt?

– Tudod, a macska rám támadt, nem hagy aludni, felülről rám ugrik, gúnyosan vigyorog rám.

Öltözni kezdek.

– De hát mi van veled? Hagyd a fenébe. Hogy tudna rád támadni?...

– Furcsa egy macskád van! – mondom.

Bejön a felesége is.

– Ugyan már – azt mondja. – A mi cicánk... soha senkit se bánt. Aludj csak, aludj, csak képzelődtél.

– Nem bírok újra elaludni.

– Ha zavar a macska, magunkhoz vesszük. Nagy dolog. És akkor nem fog zavarni.

A barátom fogja a macskát, hóna alatt kiviszi a konyhából, és szorosan becsukja maga mögött az ajtót.

Most már megnyugszom, és elalszom.

De alighogy elszenderedem, a macska máris kinyitja az ajtót, felugrik a szekrény tetejére, és onnan zúdul rá a fejemre.

Nagyot dobban a szívem, nem számítottam rá.

Felkelek, és választ sem adva a barátom kérdezősködésére, felöltözöm, elköszönök, és kimegyek a sötét utcára.

Mit akar vajon tőlem? Miért nem hagyott aludni?

Az utcán visszanézek kivilágított ablakukba. A barátom és a felesége integetnek, szemlátomást nem értik, mi történt velem, miért jövök el tőlük az éjszaka kellős közepén. Nem tudják elhinni, hogy a macskájuk utált ki a házukból.

A macska pedig ül az ablakpárkányon, és furcsa mosollyal néz utánam.

– Na mi van, most nincs kire ráugranod?! – Az utcáról megfenyegetem az öklömmel.

Ő pedig mosakodni kezd a mancsával.

Goretity József fordításai