Gyalogosan indultam haza vendégségből, és olyan utat választottam, amelyiken addig csak ritkán jártam. Kicsit be voltam csípve, ami megmutatkozott azon is, milyen témát választottam elmélkedésre: a felsőbbrendű dolgokról gondolkodtam. A metafizika és az alkohol közvetlen kapcsolatban állnak egymással: a titokzatos szláv lélek több évszázados evolúció eredménye. Hát a narkotikumok? Ó, a narkotikumok külön beszélgetés tárgyát képezik, a narkotikumok okkultizmust produkálnak. Különben senki sem garantálhatja, hogy ez így is van, pontosabban senki sem tud rábökni az ujjával, hogy aszongya, ez itt az ok, az meg ott az okozat. Megbotlottam, de azért megálltam a lábamon. Késő van már, sehol egy árva lélek, sötét van, csak egy-egy ablakban látszik világosság. A környék meglehetősen idegen, senkit sem ismerek errefelé. Persze erre a boltra itt ráismerek, sprottnit vettem itt úgy egy vagy két évvel ezelőtt. Az egyik utcai lámpa csak pislákol, a másik pedig egyáltalán nem szolgálja azt a célt, amiért eredetileg odaállították. A harmadik meg könnyező szememben teljesen elveszíti a körvonalait, és valami elektromos medúzává alakul. Hideg van, a hó, mint a tél láncra vert kutyája, keményen szembefordul velem. Egy alagsori lakásban lámpa ég: belessek? És figyelmet sem fordítva az ablakrácsra, belestem. Egy halovány égő lóg le úgy félméternyire a csupasz dróton, egy szabálytalan alakú szoba közepén; ismeretlen tartalmú dobozok néhány sorban egymás hegyén-hátán, egy asztal, az asztalon bádogbögre és teáskanna, semmi egyéb, és senki sincs a szobában, de nem is kell hogy legyen. Igen, gondoltam, éppen itt és éppen így kell hogy legyen, másként nem is lehet. Egyre csak könnyezem. Letöröltem a kabát ujjával, aztán továbbindultam. Egy buszmegálló, de sem busz, sem a busznak nyoma nem látható, igaz, milyen nyoma is lenne hajnali fél háromkor. A buszmegálló háta mögött az a ház viszont valahonnan ismerős; ja, emlékszem már, egy másik kerületben van egy pontosan ugyanilyen. És az emberek nyilvánvalóan itt másmilyenek, más szabályok szerint élnek, másként keresik a kenyerüket. Minden ablak sötét, csak egyből szűrődik ki fény, az viszont be van függönyözve. De azért felágaskodtam, és megpróbáltam belesni a narancsszínű szöveten át. Valaki háttal ül, valószínűleg a konyhában; könyökével időnként alig észrevehetően megmozdítja a függönyt. Aztán a fény kialszik, de egy pillanat múlva felgyúl a szomszédos szobában. Megpillantottam valakinek a fejét, valószínűleg inkább csak a haját – nem tudni pontosan, férfiét-e vagy nőét, egy kéz egy polc felé nyúlt, levett onnan valamit, aztán eltűnt. Amint így nézelődtem, egyszerre összerezzentem; nagyon rosszul kezdtem érezni magam – továbbindultam, illetve, az igazat megvallva, futásnak eredtem, a fogam csak úgy vacogott, és addig futottam, amíg egy üres kirakat üvegében meg nem pillantottam magam. Csak gyorsan haza, innen már nincs messze. Átvágtam az úton – autók persze már nem járnak, csak a rendőrlámpa működik óramű pontossággal. Itt egy kis park, amelyikben hét- vagy nyolcéves koromban hol a mieinkké, hol fasisztává váltam, hogy vagy győzedelmeskedjek, vagy legyőzzenek. Most jön a rendőrkapitányság: világosság van, de benézni se nem túl érdekes, se nem veszélytelen. Még egy utca, ez még kisebb. Ha úgy megyek, mint eddig, van esély rá, hogy tizenöt perc múlva otthon leszek. Egy gyár, ki tudja, mit gyártanak benne: itt is van több ablak, mindegyik világos. Egész nap dolgoznak bent, titokzatos igazolásképpen. Az ablakokon nem lehet belátni, úgy a harmadik emelet magasságában vannak. De hisz minek is, így is nyilvánvaló minden. Mire hazaértem, kijózanodtam. Lakásom ablakából csupasz faágak látszanak, egy depó teteje, a tetőn hó; ha pedig valaki kívülről nézne be, aligha találna itt valami érdekeset. De sohasem éreztem még ilyen fájdalmat és ilyen vidámságot. Le sem vetkőztem, csak úgy aludtam el.

Goretity József fordítása