A kultúra – és elsősorban a tömegkultúra – területén bekövetkező változások általános keretét véleményem szerint néhány egymással összefüggő folyamatban kell látnunk, amelyek különösen az elmúlt másfél-két évben jelentkeztek. Ezek a folyamatok felölelik a lakosság nagy részét, annak – ha nem is az összes, de – a legnagyobb létszámú csoportjait és rétegeit.

Először is évről évre, hónapról hónapra fokozódik a kollektív identifikáció szilárd és megszokott kontúrjainak bizonytalansága, problematikussága (nem az „összeomlásukról” van szó, hanem a bomlásukról, részleges átalakulásukról, a kollektív tudatban betöltött helyük és fajsúlyuk átértelmezéséről). Ez mindenekelőtt a birodalom (a Szovjetunió) kereteire és az etnikumok fölötti közösségre (a szovjet népre) vonatkozik, de az oroszok számára az etnikai önbesorolás formáira is. Mindezekben és a hasonló esetekben az állami-politikai összetevő – mely évtizedeken át a tengely szerepét töltötte be a kollektív önismeret kialakulásában – meggyengül, háttérbe szorul, átalakul.

Szűkülnek a közös, csoportok közötti és fölötti szimbolikus szolidaritás térségei. Eltolódnak az identifikációs fókuszok és mezők – az összállamitól és össznépitől a csoport jellegű (lokális és szakmai), majd a még összetettebb, közbülső, szimbiotikus identifikáció felé. Ezek egyesítik magukban a bizonytalan helyzetben mintegy újból aktivizálódott hagyományos leíró jellegzetességeket (elsősorban az életkort és a nemet) a státus új fogalmával. Ebbe nemcsak az elért sikerek szintje tartozik bele (ami megszokott), hanem a törekvések nagysága és irányultsága is, a jelen és a jövő, illetve kinek-kinek a saját ereje és lehetőségei szerinti magas vagy épp alacsony értékelése. Ez nem pszichológiai, hanem társadalmi összetevő, a partnerek és csoportok sztereometrikus értékelésével és a kölcsönviszonyok egész beépült projektív struktúrájával függ össze. A jelenlegi helyzet sajátos jellemzője, hogy ezeket a részben tradicionális szerepeket egyrészt megszilárdítják és újratermelik a mai tömegkommunikációs eszközök, másrészt, hogy azok szituatív jellegűek, vagy legalábbis rövid távra szólnak.

A másik folyamat a közös tekintélyek és szimbólumok repertoárjának szűkülése: összességében csökken az összetartó erejük, és megváltozik a kollektív szimbolikus panteon struktúrája – más lesz a fontos benne, és más jelleget, jelentőséget öltenek az alkotóelemei. A VCIOM által elvégzett hat „Új év” közvélemény-kutatás (1988–1993), valamint „A kultúra” és „Az oroszok” című kutatások adatai szerint azt látjuk, hogy ritkulnak a válaszadók számára a szimbolikus események és alakok, és hogy a „hősök” sorában a reformer vezetés képviselőit (Gorbacsovot), a politikai szimpatizánsaikat (Thatchert, Busht, Kohlt) és ellenfeleiket (Jelcint) felváltják a tévésorozatok hősnői, a show-műsorok vezetői és hasonlók.

Mindemellett az összeomló közös naptár és a tömegkommunikációs hősök és szenzációk most kikristályosodó új halmaza alól egyre tisztábban előbújnak a más szintű események és alakok. Ezek között van például a lokális – városi vagy régió szintű – orientáció és kommunikáció szintje. Különösen a fiatalok körében növekszik a személyes kapcsolatok struktúráinak jelentősége, a legközelebbi referenciális intézmények szerepe, amelyek vagy közvetítik az általánosabb tekintélyek hatását, vagy épp ellenkezőleg, kompenzálják azok hiányát. Végül pedig kikristályosodik a magasabb, ténylegesen kulturális, a közvetlen tapasztalat fölött álló tekintélyek szintje, amely különböző rétegekben más-más fontossággal bír. Nem annyira a ma már inkább csak az idősebbekre és kevésbé művelt csoportokra jellemző hagyományos keresztény hit alakjairól és képeiről van szó, hanem azokról a mágikus vagy újpogány „erőkről” (asztrológiáról, kiromantiáról és hasonlókról) is, amelyek vonzóbbak a fiatalság számára.

A harmadik folyamat pedig az, hogy a lakosság sok – bár megint csak nem az összes – rétege számára szűkülnek az időbeli horizontok. Nemcsak arról van szó, hogy a növekvő társadalmi és kulturális bizonytalanság közepette zsugorodnak a prospektív orientációk, hogy tágul a szakadék a létezés retrospektív és prospektív tervei között, a jelenhez való viszony és a közeljövővel kapcsolatos kilátások között, hanem arról is, hogy átértékelődik ezeknek a gondolat- és cselekvésvektoroknak a helye a tudatban és a világképben. Ez az értékelés és a folyamán, illetve eredményeképpen létrejövő konfigurációk (közérzet, a meglévő – köztük a megismerési és szimbolikus – erőforrások nagyságáról és jellegéről alkotott elképzelések, az események fölötti uralom megléte vagy hiánya a válaszadóknál, vagy ellenkezőleg, annak az érzése, hogy az ember fölött ilyen vagy olyan külső erők uralkodnak – az államtól kezdve a „földönkívüliekig”) összességükben szubjektíve érzékelhető módon határozzák meg az egyén számára a történéseket, és az új csoportképződés és identifikáció (egyik) alapjául szolgálnak.

Érthető, hogy eközben sokszorosára nő a meglehetősen instabil, szituatív, csoportszimbolikát hordozó és csoportérzelmekkel színezett magatartáskomponensek szerepe, és nő annak a jelentősége, hogy az egyén helyesen tudja „megfejteni” ezeket az új és változó szimbolikus kódokat, mintegy be-, illetve ki tudja kapcsolni az időt, hogy a szó tág értelmében használni tudja azt. Ebből fakad, hogy újabban olyan nagy értéktartalmat kap az „esély”, amelyet, amint arra a reklámok emlékeztetnek, nem szabad „elszalasztani”; s ugyanakkor az esély felfogható feltételes-játékos módon (mint siker), illetve egészen reális agresszív értelemben is (mint demonstratív céltudatosság, „rámenősség”). Ebből ered az új „életérzés”, a jelen affektív átélése, a fiatalság köreiből és szlengjéből elterjedő elképzelések a „kúl életről” vagy ellenkezőleg, a „lúzerségről”.

Így tehát az utóbbi években megfigyelhető egy sor új társadalmi figura, csoport vagy közeg státusát, életmódját, terveit és orientációit jelző minták és szerepek sokaságának felbukkanása, sőt akár tolakodó jelenléte. Nem mondhatjuk, hogy ez a szimbolika és a rá jellemző szemantika annyira szokatlan, hogy egyszerűen érthetetlen volna a többség számára. Inkább arról van szó, hogy társadalmi tilalom alá estek, és más értéktartalmat hordoztak, most pedig egész nemzedékek és társadalmi csoportok számára egyszeriben engedélyezetté váltak, sőt ezeket írják elő számukra – nemritkán épp a legmagasabb állami szintről. Ha azokról a személyekről beszélünk, akik e folyamat során a közvéleményben a példa státusát nyerik el, és jelenleg a tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően a legegyértelműbben töltenek be jelképszerepet, akkor elsősorban a „fiatalságot” (amely hangsúlyozottan független – nonkonform vagy egyszerűen „előítéletmentes”), illetve a „vállalkozókat” kell említenünk. Az ellentétes oldalon pedig, negatív példaként (avagy negatív identifikációként), mindkettővel ellentétes pólusként ott van a szovjet embertípus: a „szovi”.

Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig – meg kell állapítanunk, hogy számos társadalmi csoport fájdalmasan éli át a kollektív szimbólumok deficitjét. A számukra megszokott „régi” szimbolikus konfigurációk elvesztik társadalmi tekintélyüket, és egyre gyakrabban negatív jelentést hordoznak, az „újak” pedig idegenek mind az élettapasztalatuktól, mind az ideológiai színezetüket tekintve; az olyanok pedig, amelyek valamiképpen egyesítenék és összhangba hoznák a „régit” és az „újat”, hiányoznak. A korábbi szovjet, pártokráciához kapcsolódó ideológiát és szimbolikát hordozó politikai szféra, mint már mondottuk, fokozatosan elveszti akár csak a látszatok szintjén is integráló szerepét. Ugyanakkor a peresztrojka időszakának méreteit tekintve tömeges, jellegében pedig sietős politikai mobilizációja és reideologizációja a maga mérsékelten kritikus és részben ellenzéki értelmiségi kódexével már 1990-re megmutatta a maga eszmei, társadalmi és emberi korlátait. Most ez a kódex is (az azt képviselő réteggel együtt) a bomlás állapotában van.

Ilyen körülmények között, úgy tűnik, a csoportok többsége számára érvényes egyetlen közös szféra, amely arra tarthat igényt, hogy egyesítse a különböző társadalmi képződmények szimbolikus orientációit, és ebben az értelemben közvetítse a társadalom különböző szintjeinek, struktúráinak, „kamráinak” kölcsönhatásait, a kollektív tudat valamiféle síkjára vetítve azokat, megint csak egy viszonylag új rendszer, amely a szemünk előtt formálódik mint a szocium létezésének független összetevője – a tömegkommunikáció rendszere. A szerepe épp abban áll, hogy a technika eszközeivel megadja ezt a közös szintet, hogy tervet képezzen a különböző rétegek és csoportok, az eltérő eredet és szemantika értékeinek és szimbólumainak egyezményes összehangolására, képviselve és közvetítve azokat a – legalábbis potenciálisan – legnagyobb létszámú közönségek felé. Mondhatjuk, hogy magukat a csoportokat – a régieket és az újakat egyaránt –, ha valami igazolja manapság, akkor elsősorban a tömegkommunikáció csatornái. A jelenlegi körülmények között új értéklegitimációra van szükségük, és újonnan konstituálják őket a különféle tömegkulturális és tömegkommunikációs eszközök, amelyek a csoport és a személy képének, szimbolikájának társadalmi hangot adnak. Mindeközben e csatornák mindegyikének tevékenysége összekapcsolódik a többiével és tükröződik azokban. Továbbá, miután kilúgozták a meglévő társadalmi szimbolizmust (a különböző csoportok összetételét és jelképpanteonját), azokat a maguk részéről újra közvetítik a személyközi kommunikáció csatornái, a véleményvezérek és a többiek.

A tömegkommunikáció rendszerének új, egyre erősödő összetevője napjainkban a reklám. Ez nem egyszerűen kommunikációs csatorna vagy az azon keresztül közvetített szövegek egyike. Manapság majdhogynem fontosabb a befogadóra kifejtett hatásának a módja (és maga a hatásmodell). Csak néhány jellegzetességét sorolom fel: ötletre, játékosságra épül ugyan, de az üzenete parancsoló, erőszakos nyomást fejt ki a címzettjeire, hangvétele életigenlő, és – gyakran igencsak agresszíven – a tökéletesedés és a változás értékeit hangsúlyozza; a siker szimbólumait demonstrálja, és személyes választásra szólít fel, de nemritkán alternatívák nélkül és ellentmondást nem tűrően; affektíven színezett, sőt akár egyértelműen affektív. Míg az állami diktátumtól és cenzúrától megszabaduló tömegkommunikációs eszközök jelenleg a csoportok kölcsönhatásának új társadalmi terét képezik, addig, mondhatni, a reklám biztosítja számukra a pozitív értéktelítettséget, egy bizonyos kulturális minőséget. Amellett a „reklámhangvétel” az utóbbi időben nemcsak a tömegkommunikációs eszközök közléseit színezi, hanem a létezés egyéb szintjeit és a társadalmi élet más szegmenseit is.

Ez utóbbiak közül, mint a viselkedésnek megint csak a szemünk előtt létrejött, viszonylag független és már elismert szféráit vagy „rezsimjeit”, én három típust emelnék ki. Mind a háromra jellemzőek a tér- és időbeli korlátok, amelyek a kereteik között folyó interakciók fontos sajátosságát képezik.

Az egyik típust, amely kizárólag csoportjellegű, és alapvetően a „mieink” összefogását és kollektív szórakozását célozza, „zárt körnek” nevezem: ennek példája az „állófogadás” (tuszovka), ami ugyan korábban is hatékonyan működött, de csak az utóbbi időben vált nyilvánosan legálissá és igazán gyakorivá. A másikat a „zóna” elnevezéssel illetem: ilyen a nagyvárosok utcai élete, amely az utóbbi két évben rendkívül élénk és tipikusan városi (anonim stb.) kommunikáció, a „másfajta életre” jellemző szimbolika, alternatív létmódok, új lehetőségek, illetve részben az elért státusok nyilvános bemutatásának és megszemlélésének színterévé vált. A harmadik a „szituáció” vagy a „kampány”: itt rövid ideig tartó és így vagy úgy szervezett, bár nem feltétlenül tervezett folyamatokról van szó, amilyenek a nagygyűlések, felvonulások, tüntetések, választások.

Gyakorlatilag Oroszország minden polgára, de elsősorban a városlakók nagy gyakorisággal, jóformán naponta kerülnek a nyilvános magatartás felsorolt típusainak hatásszférájába, és tapasztalhatják meg azok roppant egyszerű szerepstruktúráját („dögös” vezér, „újonc”, „bámészkodó”, „idegen”) és szimbolikáját stb. Ennek megfelelően a tömegkommunikációs eszközök repertoárjából vett szerepek jelentős része itt aktivizálódik: itt játsszák el őket ténylegesen. És fordítva: a tévé, a rádió, az újságok nemcsak közvetítik az e keretek között forgalomban lévő szimbólumokat, hanem gyakorta épp ezekre a mintákra építik a saját munkájukat is. Ebből fakad az „utca” érzékelhető betörése az újságokba és a tévéképernyőre, vagyis a gyakran emlegetett „bulvárosodás”.

Összességében a tömegkultúra nyújtja a legátfogóbb elképzeléseket a kollektív jelentőséggel bíró célok vagy értékek elérésének normáiról (miközben részleteiben nem tárgyalja őket). Fontos emellett, hogy sohasem egyszerűen az egyes javakról vagy megszerzésük eszközeiről van szó, hanem bizonyos életútról (életrajzról, annak különösen értéktelített szakaszáról, jelentős fordulatáról) vagy pedig olyan életmódról, viselkedési mintáról, amely ezeket a javakat garantálja, vagy épp ellenkezőleg, elzárja az utat előlük. Azt akarom ezzel mondani, hogy a legfontosabb itt talán nem is a konkrét példa, a magatartásrecept, hanem az emberről és az „igazi” életről alkotott elképzelés. De mielőtt a tömegkultúra jelenleg legnépszerűbb példáinak szemantikájáról beszélnénk, érdemes megemlíteni néhány körülményt, amelyek sajátosan jellemzőek mostani állapotára.

Először is manapság a tömegkultúrának szinte az egésze – a könyvek és a filmek, az áruk és a cégek – „idegen” hatást kelt. A leggyakrabban ez egyet jelent a külföldi eredettel. De sok – sőt talán a legtöbb – csoport számára gyakorlatilag ugyanezt a szerepet játszhatják a közvetített életminták „fiatalosságának” vagy a reklámozott életstílus gazdagságának és elérhetetlenségének demonstratív jellemzői. A lényeg itt nem a külföldi eredet, hanem magának a határnak, a korlátnak a jelenléte, amely elválasztja ezeket a mintákat a mindennapi „realitástól”. Épp e határ hangsúlyozása révén jön létre e minták vonzereje. Az oroszországi válaszadók több mint négyötödének a bosszankodása a tömegkommunikációban megjelenő reklámok miatt így vagy úgy a reklámozott érték negatív elismerését jelzi, amivel természetes módon együtt jár a tiltakozás ennek az elismerésnek a kényszerűsége ellen.

Másodszor, a tömegkultúra termékei „magas” csomagolásban jelennek meg. Más szóval a lényegüktől eltérő kulturális perspektívából ítéltetnek meg. Így például azoknak a lektűröknek a kemény borítója és elmaradhatatlan védőborítása, amelyek Nyugaton – már nagyon régóta! – zsebkönyv méretben és puha fedéllel jelennek meg, a kezdő könyvgyűjtőkre jellemző képzeteket keltenek, vagyis hogy ez „igazi” könyv (s ezt sugallja az áruk is). Itt is demonstratív módon hangsúlyozódik a távolság, s emellett a „magas kultúra” képzete paradox módon újratermeli a befogadó alacsonyabb értékpozícióját. A „kultúra” ilyen nézőpontból mindig „idegen”. Végső soron az ember önmagától – a korábbi, normatívan meghatározott identitásától – való elidegenedését látjuk magunk előtt. A fogyasztó számára ez az elidegenedés mutatkozik az elmozdulás, a változó környezethez való alkalmazkodás mechanizmusaként. Ugyanekkor itt a mintegy „kölcsönvett” kulturális mintának magának a szerkezetében fennmarad a korábbi, a hordozója által már látszólag elvetett norma. Csak most az önmagához, a kulturális mintához és a saját helyzete változásához való kettős, bizonytalan viszony formájában őrződik meg. (Gyakorlatilag ugyanez megy végbe az ezzel ellentétes folyamat során, amikor is a tömegkultúra beszivárog a tőle hagyományosan elzárt szférákba, mondjuk, az értelmiségi sajtóba, amelyre ma jellemző a szinte mindent elborító cinikus, szadista valóságábrázolás és a gúny: itt az „idegen” mindig „antikultúra”.)

A VCIOM-nak a legutóbbi két évben végzett közvélemény-kutatásai azt mutatják, hogy a lakosság legtöbb csoportjának olvasói és a nézői érdeklődése néhány alaptémára fókuszálódott. Általánosságban a mindegyikben központi szerepet játszó problémagócot úgy határoznám meg, hogy ez az „eset” („sors”), az „affektus” és a „más” („a valóságon túli”). Műfaji-tematikai szinten ez az érdeklődés viszonylag szűk körre korlátozódik. A könyvek között ez a krimi (a válaszadók 36 százaléka ezt olvassa a leggyakrabban), a történelmi irodalom (24), a kalandregények (20) és a szerelmi történetek (19). A tévéműsorok közül – amely ma a legtöbb emberhez eljutó kommunikációs csatorna – ezek a hírműsorok (72), a sorozatok (63), a könnyűzene (39), a vetélkedőműsorok (33), a bűnügyi krónika (29). A legnépszerűbb újságok közül egyértelműen a városiak emelkednek ki (a legutóbbi két hónapban a megkérdezettek 58 százaléka ezeket olvasta a leggyakrabban), az Argumenti i fakti (39), a SZPID-Info (21), a Komszomolszkaja Pravda (18) és a Trud.

A tömegkommunikáció világa mindemellett elég tisztán megoszlik két tényező – a befogadók neme és életkora tekintetében. Így például a könnyűzene iránt főként a fiatalság érdeklődik, azon belül is különösen a nők (60 százalékuk ezt nézi a legszívesebben), a hírműsorok iránt pedig az idősebb emberek (85 százalék). A sport és a bűnügyi krónika iránt a legaktívabb korban lévő – negyven év alatti – férfiak érdeklődnek (41 százalék). Különösen élesen szétváltak e tényezők szerint az olvasott újságok (az „újakat” a fiatalok választják, a „régieket” inkább az idősebb olvasók) és a rádiócsatornák (ahol hasonló a helyzet).

Ha általánosságban akarjuk megfogalmazni, hogy a tömegkommunikáció ma milyen emberképet közvetít, akkor azt mondanám, a legfőbb alak a „próbálkozó ember” (a „játék embere” vagy az „esély embere”). Ugyanakkor azok a lehetőségek, amelyek kipróbálását felkínálják neki, jellegzetes kettősséget hordoznak magukban. Ha ez a „más”, akkor lehet gyönyörű vagy borzalmas. Ha ez affektus – akkor lehet a másikban való teljes feloldódás vagy robbanó agresszivitás. Összességében azt lehet mondani, hogy a szép érzelmek és a brutalitás vonzereje ma szintén az életkor tengelye mentén rétegződik; a horrorfilmeket a fiatalabb férfiak kedvelik, éspedig leggyakrabban a közepes iskolázottságúak, közepes jövedelműek, akikben minden bizonnyal felgyűlik bizonyos civilizálatlan energia, amelyet sem a munkában, sem a családban nem tudnak kiélni, és nem kapnak elegendő társadalmi elismerést. A fiatal nők ugyanakkor az iskolázottság arányában vagy átveszik a férfi szerepeket s azzal együtt a férfiak ízlését is (mondjuk, kedvelik a krimit vagy a sci-fit), vagy közelebb áll hozzájuk a melodráma, de akkor osztoznak ebben az idősebbekkel. Amellett érdeklődésük középpontjában a női szerep (feleség és anya) hagyományosabb formája áll. Jellemző, hogy éppen a család problémáival foglalkozó sorozatok vonzzák őket, nem pedig a szerelmes regények: az idősebb korosztályokhoz tartozó nők, beleértve a műveltebbeket is, azokat ritkán olvassák.

Két szó befejezésül. A tömegkultúra a változásokhoz való szimbolikus alkalmazkodás rendszere. Olyan típusú alkalmazkodásé, amely gondoskodik róla, hogy e változások folyamata és tartalma rutinszerűként tűnjék fel. A jelenlegi tömegkommunikációs eszközökben (még a hírműsorokban is) fontos a szilárd, nap mint nap ismétlődő keret (a műsorvezető személye, a képi megformálás, a műsor felépítése és a többi), amely normalizálja és legalizálja mindazt, ami történik. Jellemző, hogy még a mi fogalmaink szerint legegzotikusabb témákat is, mint például az erotika, a tömegkommunikáció anonim központi csatornái közvetítik, nem pedig a kísérletező fiatalság vagy a bohém művészvilág marginális csoportjai.

Az oroszországi tömegkultúra napjainkban, miközben feldolgozza a különböző csoportok szimbolikus világait, egyesíti a korábbi rendszerek bomlástermékeit és az új, átmeneti képződményeket, amelyek tartalmuk szerint közvetítő szerepet töltenek be, összetételük pedig szokatlan, meghökkentő. Jellemző rájuk a szemantikai többrétegűség és a túlzás. Ez a fajta „szertelenség” az átmeneti korszakok ismert jelensége, amikor is a szigorú ízlés számára nyilvánvaló rútság párosul a kétségtelen és helyenként tolakodó vitalitással. Így például a mai színpompás neonreklámok mellett ott vannak a lerobbant házak és utak, azok mellett pedig a tömegek szembeötlő aktivitása, kirajzásai.

Az ilyen világ megteremti a maga virtuózait. Ez egy expanzív világ, amely a hős hagyományos képzetét is átalakítja a maga ízlése szerint. Mondjuk, a politikus imidzsét is: megjelenik a demagóg szerepköre. Azt gondolom, a televízió tömeghatása a sikeres és gátlástalan showman vonásainak kiaknázásával nem kis mértékben előre meghatározta a győztes figuráját a legutóbbi választásokon – Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkijét (természetesen itt különbséget kell tenni a siker tömegkommunikációs tényezői és annak korántsem játékos politikai következményei között).

1994

M. Nagy Miklós fordítása