Ich bin in mir vergnügt…

Ó, Natasenyka, a dolog egészen másképp van, hát nem érti? Magácska csak ül, és fogja azokat az aranyos-kékes szilánkokat, amelyek nemrég még csipkére emlékeztették, nem az ilyen szilánkos állapotában, hanem amikor még teljes egész volt, és a pásztor meg a pásztorlány boldogan fésülgette a bárányfelhőt. Különben hogyan is érthetné meg a történteket, hiszen a szeme most a zokogás áradatának fátylán át látja csak a világot, és nemcsak a szeme, kedvesem, hanem a füle is – ó, a füle már nem hallja az egységes hangot, amelyet megrázott a katasztrófa robaja – a meisseni váza, a gyűjtemény dísze összetört, és nemhogy csak összetört, de ripityára ment, szétszóródott, csillogó háromszögek és trapézok halma lett. És a kezecskéje? Vagy talán tudnak most valamit is érzékelni a kezecskéi? Ezek egy halott kezei, ezek a csontos csápok tele vannak egy maroknyi nedves anyafölddel, magácska most csak arra képes, hogy simogassa és egymáshoz nyomogassa az élettelen porceláncserepeket. Natasenyka! Miért van továbbra is maga előtt az a fehér terítő – az egész csupa petty és színes folt: minden – ketchup, vadász – reszelt répa, tudni – zöldséges mártás, akarja – mustár, hol – szósz, ül – tövises adzsika, fácán – padlizsánpüré? Miért vacakol még az előszobában az utolsó vendég, aki képtelen arra, hogy a félhomályban elmosódott, szinte teljesen elvesztett körvonalait és végtagjait belebújtassa a kabátujjak szörnyű fekete csövébe? És ez a fagyos, elfeledett lemezjátszó miért játssza még mindig olyan szenvedélyesen a drága szilánkok felett ezt a semmire se való Bachot? Csak a vadászat vidít fel – más a maga helyén zavarában már a macskáéra emlékeztető füle mögötti bársonyos ráncot vakargatná, de maga különben köp arra, mit csinálnának mások, úgy tetszik, valahogy így volt szíves kifejezni magát ma a vacsora alatt. De a hosszú hajú zeneszerző felkiáltott, hogyan, pardon, De Sade vagy még inkább, már elnézést, von Sacher-Masoch, különben nem kell válaszolnia! De maga akkor hajlíthatatlan és szigorú volt, ezek az ósdi ellenvetések a műveltség ellen, ez a bohém környezet, mi valódit tudnának ők mondani, az ő elhivatottságuk… Mégis mivel lehetne összehasonlítani az elhivatottságukat, esetleg a rovarokkal, pontosabban a rovarok elhivatottságával, igen, igen, valaki félretolja őket, és izgatottan felkiált: nem hagyjuk, hogy a szépség meghaljon, vegye csak észre, nem az organizmus, nem az újratermelés, hanem a szépség. Puff! – egy kis étert a pofájához, és a vadállat készen áll, abban az értelemben, ahogyan maga fogadta el őt, maga, az égi palota, a fénylő csillag, akkor, amikor a testét gyakorlottan kiterítették az alkalomhoz illő atlaszra vagy micsodára. Igen, maga így gondolkodott itt a bohém közegről, de látta-e azt a régi szovjet rajzfilmet – amit mint mindig, nyugati mintáról loptak el –, abban volt egy ugyanilyen macska, egy ugyanilyen! És vadásztak rá az egerek, ugyanilyen egerek. Nyafogás hallatszik a háta mögül: a négerek! Natasenyka nem fordul hátra, az idióta, gyengeelméjű tréfák, alliterációk nem a valódi nyelvi tartás jellemzői. Szóval megengedem magamnak a megjegyzést – folytatja –, hogy a macska neve nem véletlen, Leopoldnak hívják, és mindez a szovjet időkben! A Fényességes Leopold megremegett, teste megfeszült, kinyújtotta a lábát, és karmait belemélyesztve a kemény koporsódeszkába, az oldalára fordult. Aztán tenyerét a pofája alá téve újra békésen megmerevedett. Natasenyka igyekezett nem meghallani az effajta beszélgetéseket, arra törekedett, hogy gondolataiban elhatárolja magát tőlük, de hol van ő, az a ragyogó harcos, aki izmos mancsában erősen fogja tartani a Natasenyka szenvedélyeivel átkötözött zsákot, ő maga pedig, mint valami megbékélt Aeol, rátelepszik az asztali beszélgetések barokk füstgomolyagára, tényleg, hol van ő, hogy az ördög vinné el. Natasenyka egyedül van, egyes-egyedül, és nincsen nyugalma, nincsen! Különben pedig félre, szomorú árnyék, Natasenyka igazságos önmagával szemben, elismeri, igen, máris elismeri, hogy a környezetét csak az önmagával szemben érzett nagy megvetés miatt nézi le, és a tulajdon dilettantizmusa egyszerűen feldühíti, példának okáért itt ez a kantáta, de hogy ki írta, mi a címe? Mi ez, kérdezi Natasenyka csodálkozva, mi ez, és érzi, hogy végérvényesen kiadta magát, a vörös hajú dzsesszénekesnő egy csöppet elmosolyodott, maga most Phoebus és Pan vetélkedését látja. Különben, fontoskodott tovább a göndör hajú filmkritikus, különben nem tűnt fel önnek, hogy már Bachban is van valami nietzscheiánus? Isten meghalt, de az istenek nyugodtan élnek, és semmit sem tudnak a monoteizmusról – szól közbe a hosszú hajú zeneszerző. Natasenyka sohasem nézi meg a beszélgetőpartnere kezét, mint ahogy ezt valaki ott szemben tette (ha egyáltalán helytálló itt bármiféle szembeállítás), őt mindig a haj köti le, amit nemcsak megbámulni jó, hanem plusz még a lehető legjobb módja a jellemzésnek is… Jó lenne ezen a télen Európába menni – zárja le a témát a dzsesszénekesnő, narancsszínű száját kerekre tátja, nyakát előrenyújtja, de a füst csak formátlanul gomolyog, semmi füstkarikák. Megint nem sikerült. Hm, Európába, valahová… az Áldott Városba – segíti ki a filmkritikus, a zeneszerző pedig váratlanul hangos, durva nevetésben tör ki. Jussanak el odaföntre a kívánságaim – bohóckodik tovább égre meresztett szemmel a hosszú hajú, Natasenyka jól megfigyelheti kreol arcát, amely most megremeg a nevetéstől.

A könnyei kiszáradnak, Natasenyka nem tud sírni többet, hirtelen világosan megérti, hogy végül is teljességgel magára maradt. A szalonkultúra nagyon jó volt akkor, amikor a ház tele volt szolgákkal, de manapság? Mert most azonnal neki kell látni elmosogatni, összefogni a terítőt és kirázni a fürdőkádba, és amikor mindez rituális cselekedetek szerepét töltené be, és az éles morzsákkal a síkos fajanszra hullanának a szétfoszlott emlékek is az elvesztegetett időről, de mégsem, Natasenyka továbbra is elégedetlen marad – önmagával is, a vendégeivel is, meg a feszes csevegéssel is, vagy az ő gondolatai talán nem ugyanazt a papagájkodást jelentik, jobb lenne egyáltalán nem gondolkodni, tanulni és végül meditálni, vagy mit. Hallgasson el a fecsegés! – Natasenyka, nem főzne magának egy kávét, magának és nekem, áttetsző tudattalanjának. Istenem, milyen hányingerkeltő ez a „tudattalan” szó is… Kávét, minél hamarabb kávét! És a váza? Itt a málnaszínű cipellő, itt a csíkos harisnya, a német loknik, a mimózafák és a bárányok alpesi tenyészete, a pásztorsíp, a valamikor gólyahímes rét, a valamikor aranyos csipkeszegély; kicsoda, Natasenyka, mondja csak meg, kicsoda feltételezte volna, hogy előttünk olyasvalami terül el, aminek köze van a művészethez? Csipkeszegélyek, azt mondta, csipkeszegélyek? – A víz kavarog a koromfekete, füstös dzsezvában, a csipkeszegélyek, amelyeket ő maga talált ki, örvendenek. A kiszáradt orcák viszketnek, a bőr már-már kicsattan, de az ajkak továbbra is szétnyílnak, a szobában továbbra is Bach mormog valamit, és minek kellett így leinnia magát? Úgy tetszik, az a költő már eleve részegen jött, hát, nem tudom, maga mindig hajlamos egy csöppet rosszabbat feltételezni az emberekről, mint amennyire rászolgálnak, ráadásul van egy olyan furcsa szokása is, hogy úgy gondoljon rájuk, mint utolsó gazemberekre, csirkefogókra, söpredékre, de csak post factum. Kezdetben majdhogy nem égi angyalok, no mindegy, angyalok vagy sem, mindenesetre minimum a legjobb barátai, a fivérei, a nővérei. És amikor valamennyien szétszélednek, akkor maga, Natasenyka, felbátorodik, hát ez a helyzet! A helyzet az, hogy akkor egyből részegesek, aljasok, és ami a fő, álszentek lesznek belőlük, mellesleg pontosan ez az, ami dühíti, az álszentség! Hát a maga, a maga álszentsége, az talán őszinte, az talán tiszta, mint a szent forrás, vagy mi? Úgy van, úgy van, így is kell velem bánni, undorító és tisztátalan vagyok, egy igazi szörnyszülött! De hát miért, már megint mindent eltúloz, én egyáltalán nem erre gondolok. Úgy kell nekem! Úgy bizony! Szóljanak a harsonák, peregjenek a dobok! De nem, igazán nem, tényleg, igazán nem! Szóljanak csak! Duguljanak már végre el azok a harsonák, már magának is hányingere támad az önmegalázás idióta pátoszától. Igazán jól rátalált azokra a harsonákra, jobb lenne, ha boldogulhatnánk fém nélkül, sokkal nyugodtabb lenne valami mulandó, gyertek csak, játékos hullámok… Ó, igen, Bach, a lemezjátszó, ki kellene kapcsolni, de lusta vagyok odamenni, nehogy megint rá kelljen nézni az összemocskolt asztalra… Pontosan, mindjárt idehozom a hamutálat, van ott valami ilyen antik izé, valami egyedi darab, Cvetnoj bulvári vétel. Hol is van, na hol is van? Ja, igen. Rágyújtanánk, csak hát van-e cigarettánk? Hogyne lenne, méghozzá első osztályú virginia. Miféle Virginia? Nem Woolf véletlenül? Mindenesetre magát patologikusan vonzzák az arany szegélyek és szalagocskák, olyanok, mint amilyenek példának okáért oda vannak rajzolva. Héraklész. Ó, nem, most nem az előadóteremben vagyunk, hanem a konyhában, látja ezt a ragyogó csempét, hazugság, éppen hogy szaros, mint a tűzhely is, meg minden egyéb, kiömlött a kávé, hát persze, a kávé. A konyhában. Hát akkor Herkules. Herkules a válaszúton. Mint ahogy maga is, Natasenyka, válaszút előtt áll. És egyáltalán nem a szalon-ingerlékenysége miatt, most egészen másról van szó: megragasztani vagy nem ragasztani a vázát? Az a részeg dzsesszénekesnő, hogy rosszabbat ne mondjak róla, aki egy kilométerre bűzlött a piától, alighogy nyöszörgött valamit az elefántról meg a porcelánboltról, és ez máris… és még szavalt is valamit, hogy csak fenekedjenek rám az ellenségeim, vagy talán valami finomabbat, hogy ó, csodálatos nap, várva várt század. Valami ilyesmit. Tett egy ügyetlen tánclépést, valahogy oldalazva, hátranyomta a könyökét, meggörbítette a hátát, és a könyökét egyenesen nekivágta a vázának! Éppen a maga meisseni vázájának, Natasenyka, elragadó kis áldozatom, tulajdon kétes szórakozásainak buta áldozata! Mint Anna Pavlovna Scherer, de hallgatok, hallgatok. Szóval össze fogja-e ragasztani, a szombatnak lassan vége szakad, és éjszaka, ó, az éjszaka leple alatt együtt fogjuk összeragasztani a vázát! Van ebben az egészben valami komédiaszerű, és még hozzá a könnyek! Na és? Vagy talán a komédia nem lehet katartikus? No ne beszéljen hülyeségeket! Miféle katarzis ez, istenem! Csak szálljon a vidám harsonák dübörgő hangja! Jól rátalált ezekre a harsonákra! No, ha nem akar trombitákat, akkor engedélyezzen legalább egy könnyű kis vonós cincogást, ó, Natasenyka, hát erről van szó! Hiszen maga nemcsak arra lusta, hogy összeragassza ezt a gyönyörűséget, hanem arra is, hogy odamenjen és kikapcsolja az önmaga nagyságától teljesen odáig lévő Bachot! Gyerünk csak ragasztgatni! Egész éjszaka! Csak azért is! Dicsérd a szerencsédet, áldott Szászország! Hagyjunk mindent úgy, ahogy van, nézzük csak meg inkább, mi van a hűtőszekrényben. Mintha rejtőzne még ott egy kis maradék torta, a váza pedig, képzeljék csak el, a váza miatt szétszéledtek a vendégek, ha-ha! A vendégek már csak ilyenek! A váza pedig, ha-ha, váza! A fenébe vele! Sacher, ha-ha, Masochhoz, engedelmükkel… Dobja ki inkább a maradványait, igyanak csak belőle a holtak, vagy egyenek belőle, rakják bele a hervadt virágaikat, nekünk semmi szükségünk rá, semmi szükségünk rá, ez a dolog lényege, ha-ha-ha!

Goretity József fordítása