Magánnyomozás

1.

Furcsa nemtalálkozások; tárkonyos

levesben főtt bárányszem inkább, amivel még

farkasszemet nézhetsz a leopárddal.

Amikor nincs jelentősége már

az időpontnak; az arkangyal tollúszárnya

leégett, legfeljebb pihék pállanak a

hóna alatt. Ahogyan az ágaskodásban

kimerült lovak pénisze lefittyen:

a békanyálban kihűlt szerelmek üres

hüvelyei. S fönt, a képzeletben a fénylő

fenyőtornyok is csak verskellékek már.

Próféták tágra nyílt szemében felbolydult

tengerár. Kőtáblára rótt törvények előtt

tömegben, vagy kiválva, mindörökre

mint bukott tanulók.

2.

„Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső

szabad időt”

Szabó Lőrinc

Ukrán martalócok. Lóci öregesen

Hajtja le fejét, rejtené dagadt arcát.

A kábítószerek lajstromát hiába is

keresnéd, ügyefogyott gyerek,

Lőrinc-papa már nem ügyeletes.

A gladiátorok kora után a girlandok

kora is leáldozóban. Vagy csak ál-

tünet mindez? Hátad mögött a rezes-

képű zenekar, előtted a lehetetlent

játszó élet. Ziháló madárijesztő. Hazug

mágus. Maga alá csináló haramia.

2002. június 26.

Rekonstruálhatatlan
képességeink

„állat voltam az állatok

s gyökér a gyökerek között”

Szabó Lőrinc

Bágyadt, szendergő lampionfejek.

Valahol messze alvadtvér-sötétség,

hidat bombáznak; hirtelen elforduló

s kecskebukázó búzatáblák:

repülőgépet térítenek el kétszáz-

valahány utasával; rég felszántották a

hősök temetőjét, mint péppé ázott

újság, szétmállik a múlt. Talán az agy

puha anyagában keresendő az ok?

Amiképpen a jelen, mintha

fogalma sem volna mindezekről,

ki nem állhatja s nem is érti a

múltat, mert nem akarja érteni

(„le vagytok sajnálva!”, vagy annál is

elviselhetetlenebb faszinger elődök!),

vagy érti (?), csak hát úgyis mindegy

– életünk elgyökértelenedvén, mint holmi

dísznövény virít még, áttünedezve

az osztályon felüli szállodák

golyóálló vastag üvegfalán.

2004. január 17.

Obsitra váró Trisztán

„mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?”

Szabó Lőrinc

Fejembe szállt az éjszaka. A semmi

zsigereimben terjed, bizsereg,

ami után nem érdemes üzenni:

a perc, mely pőrén perceg (nem veled).

Csak kortyolok, botolván ebbe-abba,

botor tárgyaim gerjesztnek haragra.

Van-e hazugabb, mint az elhányt holmi,

kiben a test hiányát bámulod?

Van-e kiért loholni és lakolni?

Van-e valaki, el-nem-árulód? –

Ha foglya volnék bár az éjszakának,

s értelmemnek nem lenne több kijárat!

Ám így, szétroncsolástól tartva bár

a vágy, mely nap mint nap megütközött,

már nem érzékelem, hol a határ

az eksztázis s az unalom között;

mígnem a halál tiszteletre méltóbb

társam lesz, mint akiért az egész volt.

2004. január 19.