Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból. Horváth Andor fordításában, előszavával és jegyzeteivel

„Természetes állapot-e a monogámia, vagy kizárólag európai intézmény?” – ezzel a problémafelvetéssel, Garabet Ibrăileanu szavaival indult a Korszellem és önismeret című vaskos kötet 1988-ban. Olyan dilemma ez, amely vagy elegáns eszmefuttatásokban, vagy többkötetes összehasonlító antropológiai kutatások révén bontható csak ki. Az elegáns eszmefuttatás persze többeket érdekel, mint egy vaskos szakmunka, és nem is csalódik, aki ennek reményében lapozgatja tovább a Horváth Andor által fordított és összeállított könyvet. A két világháború közötti román esszéirodalom körképével találkozhat benne az olvasó. Egy kultúra a legszabálytalanabb, legszubjektívebb műfajai által ismerhető meg leginkább, s az esszé kétségkívül ezek közé tartozik, rakoncátlannak, nonkonformistának nevezi a könyv utószavában a fordító is, majd így folytatja: „nem bizonyosságokat kínál, hanem kérdéseket, nem hinni tanít, hanem mérlegelni, nem a tekintélyt, hanem az értéket tiszteli”. Így, a szellem függetlenségének bizonyságaképpen eshet szó a kötetben a bolhákról, a disznókról, a hála erkölcstelenségéről éppúgy, ahogy – a kötetkezdő írásban – a házasságról. Remek elemzőkészséggel és stílussal rendelkező szerzők értekeznek, csevegnek e látszólag apró dolgokról, és közben az olvasó szeme előtt alakul ki egy mozgalmas kulturális közeg arcéle – a román kultúra egyik legtermékenyebb, legsokszínűbb korszakáról van szó. Horváth Andor gondoskodott róla, hogy magára a kulturális közegre irányuló reflexiók se hiányozzanak a válogatásból. A szövegek így nemcsak a szövegformálásból és az elemzőkészségből adódóan jellemeznek valamit, hanem közvetlen irányultságukban is, a román szellemiség mibenlétéről írva.

Tizenöt évvel később, 2003-ban újabb hasonló kötetet állított össze Horváth Andor: ezúttal a két világháború közötti román kultúra másik arca mutatkozik meg, a korszak emlékirat- és naplóirodalmának szemszögéből. A Tanúskodni jöttem függelékében is egyértelműen a korábbi kötet folytatásaként kínálja magát (lásd a 479. oldalt), a könyv kolozsvári bemutatóján pedig az is elhangzott: a sorozat terve már a nyolcvanas években, Horváthnak A Hét szerkesztőségéből való kényszerű távozása után megfogalmazódott. A „rakoncátlan műfajok” körképe a tervek szerint a román levélirodalom antológiájával egészülhetne ki trilógiává.

A fentebb rögtönözve fogalmazott tétel, miszerint a kevésbé kötött szabályok szerint működő szövegek felől jobb rálátás nyílik egy kultúrára, az új könyvet olvasva is érvényesnek tűnik. A „jobb rálátás” természetesen azt jelenti: előzetes elvárásokhoz képest beszélhetünk ilyesmiről. Elsősorban talán a heroizáló, évtizedeken át „hivatalosnak” számító történelemszemlélet által meghatározott szövegkorpuszhoz képest történik elmozdulás; ez a szemlélet a napló- és emlékiratírók magánszférájában szükségszerűen megbomlik. A kilencvenes évekig ez a szólam inkább csak búvópatakszerűen bukkant fel a romániai nyilvánosságban. Másrészt – és itt már a Korszellem és önismeret kontextusát is mozgósító olvasatról van szó – a válogatás a műfajra vonatkozó meglepetésekkel is szolgál. Elvileg a napló és az emlékirat műfaja sokkal személyesebbnek mondható az esszéműfajnál, hiszen több konkrét életesemény, illetve az „önéletrajzi paktum/egyezmény” által hitelesített vélemény, kommentár kerül bele általában. A Tanúskodni jöttem szerzőinek személye révén azonban a leírt események sok esetben egybeesnek olyan (részben) ismert vagy a közéletben közvetlen relevanciával bíró eseménysorokkal, amelyeket történelemmé konstruáltak a történetírók. A beválogatott naplók, emlékiratok írói gyakran miniszterek, miniszterelnökök, közéleti szereplők: szövegeikből nemcsak afféle „kis narratívák”, hanem a szerzők hatalmi pozíciója révén sokszor afféle „kis történelmek” állnak össze. Alexandru Marghiloman, Constantin Argeto-ianu, Nicolae Iorga, I. G. Duca, Octavian Goga hasonló nagyvonalúsággal jellemzik környezetüket, mint a kötetben feltűnő írók, esszéírók, de jellemzéseik sok tekintetben „materiálisabban” épültek be a román történelembe, mint a kívülállóké, hiszen Argetoianunak vagy Iorgának a megnyilatkozásai a kor politikájában sokkal látványosabb tett-értékkel bírtak, mint mondjuk a Tudor Arghezi vagy Panait Istrati szövegei. Magyarán: a korszak politikájáról, közéletéről több dolog derül ki a 2003-as, hangsúlyozottan személyes műfajokat előtérbe állító kötetből, mint a tizenöt évvel korábbiból, amelyben tárgyszerűbb, átfogóbb vagy akár emelkedettebb (de minden bizonnyal unalmasabb) korszakelemzések is helyet kaphattak volna. A második kötet perspektívájából szemlélve ez kifejezetten szerencsés megoszlás: miközben a kötetek hangsúlyai az általános, szellemi jellemvonások feltárása felől a konkrét, politikai-közéleti kulisszajátékok leírása felé tolódtak el, mindkét kötet őriz valamit „eretnekségéből”. Amit az első kötet bolhái jelentettek, az itt talán Tudor Arghezi szövege arról, hogy miért nem lehet és nem érdemes emlékiratot írni.

A már említett szerzőkön kívül az alábbiak szerepelnek a kötetben írásaikkal: Valeriu Branişte, Gala Galaction, N. D. Cocea, Eugen Lovinescu, Martha Bibescu és Mircea Eliade. A rendkívül jól hasznosítható függelék- és jegyzetanyagban, paratextusokban nemcsak a szerzők életrajzi adatairól, politikai-közéleti szerepükről olvashatunk. Az előszóban Horváth Andor részletes eligazítást nyújt a kor történelmi eseményeinek, nemzetközi összefüggésrendszerének tekintetében, lábjegyzetekben újonnan hozzáférhetővé vált forrásokra is ráirányítva a figyelmet. Ugyanitt nyílik lehetőség olyan további szövegek kontextusba emelésére is, amelyekből nem olvashatunk részleteket magában a könyvtestben: néhány reprezentatív idézet, vélekedés erejéig feltűnnek Alexandru Vaida-Voevod, Mária királyné, A. C. Cuza, illetve Eliade és Duca további, korszakra vonatkozó szövegei. Ezekkel együtt a kötet több, mint „bevezetés” a korszak problémahalmazába. A nézőpontok játéka révén valóban panorámaszerű a kép, miközben az egész könyvön végigvonul egy afféle „félhivatalos” hangvétel. Ezáltal a kulisszák mögé is belátunk.

A naplóíró, emlékező személyiségek többnyire ugyanabban a közegben, gyakran ugyanabban a társaságban mozognak. Így nyilván egymás jellemzését sem kerülik meg: nem csupán a jól felépített, jobbára megbonthatatlannak tételezett én tűnik fel egyes szám első személyben, narrátorként, hanem a szövegek dialógusában mintegy kimozdulnak a diskurzusok: kívülről is láthatóvá válik a nézőpont, amely döntően járul hozzá megképződésükhöz. Horváth Andor a történelmi emlékezet működésének kis léptékű modelljét látja e dialógusban: „Tények sokasága és tényszerű kijelentések sokasága – ebből áll a napló- és emlékirat-irodalom szövete. A közöttük létesülő átfedések, korrekciók, cáfolatok és pontosítások: maga a történelmi emlékezet a személyes átélés perspektívájából” (49.).

Argetoianu, a kötet egyik legérdekesebb szerzője több alkalommal is csípős módon jellemzi Iorgát, prófétai, sértődékeny egyéniségként. Martha Bibescu naplójában Argetoianu tűnik fel ambivalens figuraként. Argetoianu jellemzése felől valóban szembetűnő, ahogy Iorga saját mítoszát írja szövegében, egy-egy odavetett megjegyzésben a korszak legfontosabb közszereplőivel véve körül magát. Ezáltal megtörik a szövegek áttetszősége, közvetítetlenséget imitáló jellege. Láthatóvá válnak diszkurzív stratégiáik, önlegitimáló eljárásaik: mindaz, ami voltaképpen az önéletíró műfajok legfontosabb jellemzője. A nézőpontok játéka ugyanakkor más, tágabb értelemben is megvalósul. Nemcsak az egyes személyiségek egymásról alkotott véleménye, az uralkodóhoz való viszonya fogalmazódik meg, hanem az is, ahogy az egyes román politikai pártok, régiók viszonyulnak egymáshoz. Kiderül, hogyan látják az erdélyiek az ókirályság-belieket, a baloldaliak a liberálisokat, a németpártiak a francia irányultságúakat. Horváth Andor megtalálja a módját, hogy egyes kulcsfontosságú eseményeket éppen azoknak a szereplőknek a szemével láttasson, akik valamilyen módon egyszerre belső és külső, távolságot teremtő pozícióból figyelik a folyamatokat.

Kiváló példája ennek a „köztes” elbeszélésnek az, ahogy Valeriu Branişte újságíró beszámol a Memorandum-per lefolyásáról, annak előzményeiről és a korabeli erőviszo-   nyokról. Konstrukciójából egy „radikális” és egy „mérsékelt” román csoport képe bontakozik ki, amelyek csak kivételes pillanatokban képesek arra, hogy egyfajta koalíciót alkossanak. Rendkívül kritikus az a kép, amelyet Branişte a „mártír” szerepében tetszelgő politikusokról és közéleti szereplőkről vagy a politika zavaros vizeiben halászó kalandorokról fest. Eugen Brote, a Memorandum „kiadója” például vérbeli caragialei figuraként jelenik meg. Különösen  érdekesek az emlékirat analitikus részei: az a gondolkodásmód például, amely a korabeli Monarchia rendelkezéseinek logikáját végigkövetve, azokat visszájukra fordítva teszi meg válaszlépéseit. Ehhez a magatartáshoz kapcsolódik aztán Jancsó Benedek jellemzése, amely a Braniştéhez hasonló „mérsékelteket” veszélyesebbeknek láttatja a „radikálisoknál” (107.). Éles szemmel mutat rá Branişte mindazokra a taktikai hibákra, amelyeket az érintett román közszereplők a Memorandum-per során elkövettek, akárcsak arra, ahogy egy hosszas érdekegyeztető folyamat révén mégis saját javukra billentették el a magyar külpolitika szempontjából komoly baklövésnek számító per mérlegét. A nézőpontok játékában külön csemegét jelentenek az olyan passzusok, amelyekben a magyar közélet ismert figurái tűnnek fel, ezúttal erdélyi román perspektívából. Branişte sajtóperében például a korszak egyik kitűnő magyar prózaírója szerepel: „Az ügyész Gozsdu Elek volt (jelenleg a temesvári Ítélőtábla főügyésze), híres magyar regényíró és jeles szónok” (106.).

A kötet legolvasmányosabb szövege a Branişte-visszaemlékezés mellett kétségtelenül az Argetoianu-memoár és napló. De nemcsak stiláris szempontból, az anekdotikus megformálás olvasóbarát jellege miatt emelkednek ki ezek az írások a többi közül, hanem a politikai összefüggések feltárását tekintve is. Branişte emlékiratából megtudhatjuk, milyen politikai stratégiák körvonalazódtak a 19. század végén az erdélyi román közéletben, milyen volt a viszony az erdélyiek és az ókirályságbeliek között, hogyan folytak le akkoriban a politikai perek, milyen volt egy magyarországi börtön „mikrotársadalma”. Argetoianu a nagystílű játékosok kedélyével számol be a két világháború közötti bukaresti politikai élet fordulatairól, a királyi udvar belső ügyeiről. Érdemes egy hosszabb idézet erejéig felmutatni azt a jellegzetes problémamegoldó készséget, amely az akkor miniszterként tevékenykedő szerzőt jellemzi. A király öccse, Miklós herceg éppen rangon aluli házasságot kötött titokban, amelyet a királyi család semmiképpen sem akar törvényesként elismerni. Argetoianu közbelép: „Elmagyaráztam a jogi tényállást, és közöltem vele, hogy mindössze két megoldás kínálkozik: a házasság törvényes úton való, bírói érvénytelenítése (egy botrányos eljárás minden hátrányával egyetemben), vagy pedig a házasság tényleges érvénytelenítése a Tohan községi házassági anyakönyv kicserélése útján. A király hosszan, kérdően nézett rám. »Rendkívül egyszerű, Felség. Az anyakönyvbe Miklós herceg házassága van utoljára bevezetve. Elhozatom a községházáról a jegyzőkönyvet, és kicserélem egy új anyakönyvvel, amelybe bemásoltatom az év során kiállított összes iratokat, leszámítva a hercegét, és ezzel vége!« E szavak hallatára a király arca felderült, és kiegészítésképpen hozzátette: »Természetesen csak azután, hogy a bírót és a jegyzőt leváltotta!« – »Természetesen, Felség!«“ (135.) Ez a gyakorlatba is ültetett megoldás jelzi: Argetoianut nem kellett félteni abban az időszakban, még akkor sem, ha néha más, hozzá hasonló kaliberű „játékosok” az ő politikai számításait húzták keresztül.

Eugen Lovinescu a birtoklás biztonságához kapcsolja az emlékirat-műfaj kifejlődését. A kötetben is olvasható írása a szabad átörökítés lehetőségét és igényét fedezi fel a korabeli román kultúrában, azt a jegyet, amely korábban hiányzott belőle: „amiképpen Franciaországban a tulajdon biztonsága a gyapjúharisnya nemzeti intézményéhez vezetett, a faj történelmi tartamának tudata pedig ahhoz a rendkívül gazdag emlékirodalomhoz, amely a nemzedékeket és a századokat a közös érdeklődés szoros szálaival fűzi össze, ugyanúgy minálunk a tulajdon bizonytalansága elsorvasztotta az előrelátás és a takarékosság szellemét [...]. Az emlékirodalom mint a nemzeti literatúra egyik lehetséges ága csak most, az elmúlt évtizedekben kezdett erőre kapni, azáltal, hogy népünk megszilárdult egy életképes államalakulatban, tehát azáltal, hogy létrejöttek a lélektani feltételek” (366.). Kétségtelen: a két világháború között fellendül a román kulturális élet, és egy rendkívül összetett, mozgékony, életteli világ bontakozik ki a kortársak tekintete előtt. A figyelő tekintetek pedig „tanúskodnak”: szövegekké írják át tapasztalataikat. A Horváth Andor által összeállított kötet valóban az énelbeszélő műfajok korabeli életképességét mutatja.

A két világháború közötti időszak szerencsésnek mondható a magánszféra műfajai szempontjából, viszonylag kevés a tabutéma – gyakori, hogy ironikus hangon vagy éles kritikával számolnak be a kötet szerzői a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő figurák viselt dolgairól. A második világháború után, a cenzúra és öncenzúra „hatékony” működése miatt évtizedekig csak minimális lehetőség nyílik a magánlevelek, naplók, hiteles emlékiratok íródására és (bár posztumusz) megjelentetésére. Ezért is fontos és érdekes jelenleg, a napló- és emlékiratirodalom újabb felvirágzása idején újraolvasni a Tanúskodni jöttem szövegeit, analógiák után kutatva.

*Kriterion, Kolozsvár, 2003.

Horváth Andor, lapunk főszerkesztő-helyettese márciusban 60 éves. Erőt, egészséget, további sikerekben gazdag éveket kíván neki ez úton is a szerkesztőség.