Az öröklés az a jogilag szabályozott folyamat, amelyben valamely személy vagyontárgyai és személyéhez fűződő jogai halála esetén utódaira átszállnak.1 Az osztást a törvény, a végrendelet vagy a jogi népszokások írják elő. Az utóbbi öröklési mód által szabályozott folyamatba az állam a legritkább esetben szól bele, mert a kis és közepes közösségekben változatos formában, a közerkölcsnek és a közmeggyőződésnek megfelelően a hagyományos szokások a legmakacsabbul fenntartják magukat.

A fiatal generációk képviselői (leggyakrabban házasság alkalmával) öröklés útján válnak bizonyos javak tulajdonosaivá. Az elődök hagyatékának elnyerését minden közösség jól meghatározott szokásnormák által biztosítja. Archaikus falusi társadalmakban az állam által előírt törvények a már érvényben levő, ősiség által védett szokások jelenléte miatt nehezen tudnak meggyökerezni. Ezen jogszokásoknak tájegységenként és közösségektől függően változatos formái alakultak ki. Az egyre szigorúbb állami ellenőrzés hatására azonban több hasonló szokás feledésbe merült, másokat pedig a hatóságok által előírt szabályokkal ötvözve még ma is gyakorolnak.

Célom egy pusztinai család körében gyűjtött öröklési módok ismertetése. A vizsgálat három generációra terjed ki, így alkalmam nyílik nyomon követni egy moldvai csángó falunak a múltban alkalmazott, valamint napjainkban érvényben levő jogszokásait. Az elemzés során F. J. I. (93 éves), egyik fia, N. A. (61 éves), valamint ennek legkisebb fia, N. D. (32 éves) által örökölt javak ismertetésére szorítkozom. Hangsúlyozni szeretném az öröklésben fellelhető generációs különbségeket, ezért a Pusztinán régen érvényesített lány- és fiúöröklés is megjelenik a dolgozatban.

Moldvában az öröklést patrilineáris ágon számították, az ultima genitura öröklési szokást gyakorolva. A szülők még életük ideje alatt a fiú- és lánygyermekek kielégítésére törekedtek, a hagyaték elosztásában azonban a két nem képviselői nem egyenlő mértékben részesedtek. A legkisebb fiú örökölte az apai házat, a többi fiúnak az apa házat épített, míg a lányokat kiházasította. A kiházasítást mint intézményt már a régi feudális jogrendben ismerték. Werbőczy Hármaskönyve szerint az apa a lányokat ingóságokkal házasította ki. Így örökség szempontjából kielégítettnek tekintették őket.2 Férjhezmenetelkor a lánynak az adott közösség által előírt ingóságokkal kellett rendelkeznie, s a férje által örökölt ingatlanokkal közösen megalapozták az új család vagyoni alapját. A kiházasítási javakat a csángók körében zesztré, észtre, esztréportéka, jesztré, gúnya, rongya, jésztreföd megnevezésekkel illették. A javak gyakorlati funkciójuk mellett egyben státusszimbólumként is szolgáltak, a házasulandó lány a jesztré által tett bizonyságot családja gazdasági állapotáról (esetleg az illetőnek a társadalomban elfoglalt pozíciójáról). A hozomány készítése már jóval a házasság szándékának kinyilvánítása előtt elkezdődött, mind az anya, mind a lány együttes feladatát képezve. Ezen munkálatnak gyakorlati funkciója volt, a lányok már fiatalon (16 évesen inget varrtak) megtanultak szőni, varrni.

A 20. század első felében (F. J. I. férjhezmenetelekor) a leánnyal adott ingóságoknak nagy szerepük volt a házasságkötésben. („Vót egy beszéd. Ha fekete vót es, ha csúnya vót es a jány, ha sok fődje vót, vagy sok gúnyája vót, akkó evették, nem nézték, hogy csúnya.”) Akinek a legnagyobb volt („a gerendáig ért”) a zesztréje, hamarább férjhez ment, mint a kevésbé vagyonosak. Ezért különböző eljárásokkal próbálták a kérőt megtéveszteni. A szőtteseket egy ládára tették, melyet oly módon takartak le, hogy a szemlélő ezt is a hozomány részének vélje. Továbbá a festett láda is a jesztré természetes tartozéka volt, az ötvenes évekig más bútordarabokat nem adtak sehol a menyasszonnyal. „A házi festésű és egyre elnagyoltabb mintájú brassói és kézdivásárhelyi asztalosmunkájú ládák helyett (melyet a csángók valamikor szekeresektől, utóbb már csak bákói boltokból vásároltak) vagy 40 éve [1920 körül] megjelent egy, ragasztott csendéletekkel s arcképekkel díszített láda, majd a ’30-as években egy tarka papírflóderes, kerek tetejű utazóláda-forma, amelyet Bákóban gyártanak.”3

A ládát fenyőágas szekérre rakták, arra pedig a jesztréportékát, így vonult a lakodalmas menet a vőlegény házához. A láda mellett fokozatosan más bútordarabok is kerülnek a hozományba, míg az előbbi teljesen kimarad, és átveszi helyét a mobila (bútorzat). Régi típusú jesztrés ládát Pusztinán a hetvenes években vitt magával a lány utolsó alkalommal fenyőágas szekéren, azóta pedig itt teljesen eltűnt a hozományból.

A leánykérést követő időszakban a vőlegény és a menyasszony szülei szóban megegyeztek a hozományról, így nagyon kevés esetben készültek „pereferum”-levelek. Gyakoriak voltak azonban az ígérgetések, alkudozások, amelyeknek nagy szerepük volt a házasság sikeres kimenetelét tekintve. („Mentek az anyjáék is. Ígértek. Te mit adsz a lányodnak, te mit adsz a fiadnak?”) Vagyoni helyzetüktől függően a szülők a jesztrét állatokkal is kiegészíthették, ezeket a testvérek rendszerint egyenlő módon örökölték. („Kellett adjon barmokat. Kinek, melyikek javasabbak vótak, adtak egy borjút, más adott juhat, tyúkfélét, kellett adjon a jánynak.”)

A lány az ingatlanok közül földterületre volt jogosult, amelynek osztása helyenként nem egyenlő arányban történt a testvérek között. Mivel a ház apai ágon öröklődött, a lány csak akkor volt jogosult a szülői ház öröklésére, ha nem volt fiúgyermek a családban, illetve ha a fiútestvére meghalt, és nem volt más nőtlen fiúutód. A hozomány a házasságot követően is ági vagyonként volt számon tartva, amely értelmében, válás esetén (ami nagyon ritka jelenség volt a hagyományos csángó közösségben) a lány által örökölt javak teljes egészében visszakerültek az apai házhoz. A feleség elhalálozása esetén a jesztré újra a szülői házhoz kerülhetett, abban az esetben, ha nem volt gyermek, akit jogos örökösnek tekintenek.

A hatvanas években (N. A. házasodása idején) még szigorúan előírták a hozományt képező javak számát. Ha valaki ezt megszegte, és úgy ment férjhez, hogy nem gondoskodott a kelengyéről, arról a közösség elítélően azt mondta, hogy „az ördög lapáttal ráütött, hogy menjen férjhez”. A fiú öröksége szinte teljes mértékben az ingatlanokra szorítkozott. Ennek legértékesebb darabját a ház képezte, melyre – mint említettük – a legkisebb fiúgyermek volt jogosult, a többi fiúnak pedig házat, házhelyet biztosított az apa. („A kisebbiknek a volt a kötelessége, hogy gondozza az öregeket, ő maradt a házhellyel, a házzal, kanállal, tállal.”) A legkisebb fiú a ház öröklésével a szülők feletti gondviselésre is köteles volt. Az öregek nem kellőképpen való gondozása esetén a többi gyermek megfoszthatta a szülői ház öröklési jogától.

A fiúörökség másik jelentős részét a földterület képezte. A földbirtok a testvérek közt nemektől függetlenül legtöbb esetben egyenlő részekre oszlott. Az osztás két részben történt: házasságkötéskor (az apa általa meghatározott földterületet juttatott a fiataloknak) és a szülők halála után (az általuk még művelt földet osztják fel az örökösök). Halála előtt az apa a birtokról hagyakozott, akaratának engedelmeskedve mindenki az általa megjelölt telket mondhatta magáénak. Hagyakozás hiányában a gyermekek saját belátásuknak megfelelően rendszerint egyenlően osztják fel. A felsorolt ingatlanok (ház, földterület) mellett a fiúk örökölték az apa szerszámait, valamint a szekeret és az igásállatokat.

Végrendelet írása, akárcsak a pereferum-leveleké, ritkaságnak számított. Ez a tény részben a magas fokú írástudatlansággal is magyarázható, másfelől pedig az illető társadalom szerkezeti tulajdonságaival. Ennek értelmében hasonló tranzakciók megkötésekor nem tartották fontosnak a feltételek írásba foglalását, hanem időszakos újratárgyalással emlékeztették a feleket a kölcsönös kötelezettségekre. A „testamentek” megjelenése által azonban már inkább az állam által igazgatott öröklési norma érvényesül a hagyományos közösségekben is. Ma már a végrendelet útján elnyert javakra mások nem tarthatnak igényt. („Melynek úgy adja, hogy leírja, annak van egy értéke. Mikor eccer leírta, akkor a másik nem szabad bévegyüljön.”)

A lány és a fiú által örökölt javak felvázolása arról tanúskodik, hogy a múlt század elején és közepén viszonylag még ugyanazon jogszokások voltak érvényben. A hatvanas, s kiváltképpen a hetvenes évek folyamán alapvető módon megváltozott az értékrend. Ezt a tendenciát a csángó falvakban tetten érhető kései polgárosodással lehet magyarázni. Ma már nem szigorúan előírt a hozományba foglalt javak száma, azonban még elhangzanak hasonló kijelentések a vőlegény anyja részéről: „Hozzám nem jössz bé csórén. Legyen mobilád, dulápod, mert én csántam házat a fiamnak. Te öltöztesd fel mindenvel szépen a házadat.” A házat ma is az utolsó fiúszülött örökli, azonban az állam által előírt öröklési törvények hatására a többi testvért ki kell fizetni ebből.4 Háziszőttesben és bútorzatban a fiú nem részesült, de azok a családanyák, akiknek nem volt lányuk, mindig biztosítottak a fiúnak is jesztrét. („Ki akar adni, az ad, ha akar adni az anyja. De neki van háza.”)

A vizsgált család utolsó generációját képviselő N. D. legkisebb fiúszülöttként a szülői háznál maradt; mindkét testvére elköltözött (lánytestvére Pusztinán, fiútestvére pedig Bákóban él). Ennek ellenére N. D. köteles kifizetni a felértékelt szülői birtok kétharmad részét testvéreinek. A csángó falvak sokgyerekes családjaiban a szigorú jogszokások által biztosították az elhalt elődök vagyontárgyainak öröklését. Bár sokszor az elődöktől örökölt szokásnorma érvényesül, ma már számukra is az állam által szabályozott örökösödési törvények jelentik az előnyösebb megoldást.

A kiházasításkor kapott jesztrével, a szülőktől örökölt ingatlanokkal az ifjú házasok családjuktól független életet kezdenek. Vagyoni alapjukat kiegészítették még a lakodalom alkalmával a rokonoktól kapott háztartási eszközök (csésze, tányér, villa, fazék) és élelem (tyúk, burgonya, törökbúza). A család többi tagja és a rokonság az új házasoknak ma inkább elektronikai felszerelést (mosógépet, hűtőszekrényt, televíziót, vasalót), edényeket és evőeszközöket, valamint különböző ipari cikkeket ajándékoz. A lakodalmi mulatságra összehívott vendégek pénzösszeggel segítik az új családot.

A térség hanyatló ipara miatt a fiatalok egyre nagyobb arányban más országban (Olaszország, Magyarország, Spanyolország, Izrael) vállalnak munkát. Ezért házasság alkalmával az örökölt földnek nem tulajdonítanak értéket. („Örökölünk, csak nem vagyunk itt az országban, akkor nem nagyon dolgozzuk.”) A fiatal generációk számára az értéket más javak képezik, ennek következtében az öröklés útján birtokukba került hagyaték egyes darabjainak eszmei értéke egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. A vásznaknak, melyek a jesztré elengedhetetlen részét képezték, ma már a szobabelsőt dekoráló funkció jut. Bár szőtteseket még ma is visz magával a lány, ezt nem szokás közszemlére tenni, hanem a menyasszony szükséges ruházataként tekintenek rá. Jelenleg az öregek által ismert jogszokások már nem egyeznek teljes mértékben a gyakorolt törvényekkel, éppen ezért a csángók öröklési szokásait is változásukban lehet kutatni.

JEGYZETEK

1. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1981. 707.

2. Vö. Tárkány Szűcs: i. m. 395.

3. Uo. 194.

4. Régen a házépítés egyben a házasodás előfeltételét is képezte, ma a házzal nem rendelkező legények is házasodhatnak. A szülők nem tudnak házat biztosítani minden fiúgyermeknek, ezért azok összeköltöznek az öregekkel, mindaddig, míg a két szülői ágról kapott támogatással maguknak lakást építenek.

*A tanulmány a kolozsvári BBTE Néprajz és Antropológia Tanszéke kutatási programjának keretén belül készült a Kriza János Néprajzi Társaság anyagi támogatásával.