A Mariachi-trilógia

1. Előfutam

A talán megtévesztőnek tűnő cím ellenére nem Godard alapművéről szól ez az elmefuttatás, de még csak nem is a francia újhullámról. Persze van azért a pakliban némi new wave, hiszen Robert Rodriguez nevét általában rögtön Quentin Tarantinóé után szokás emlegetni, amikor az amerikai kommersz film megújulásáról esik szó. És kétségtelenül igazuk van az imígyen szólóknak, hiszen ha munkássága nem is robbant akkorát annak idején, mint a Tarantinóé, mindenképp piedesztál illeti az amerikai kommersz kimerevedő kliséinek kiiktatásáért. A Rodriguez-életmű ide vonatkozó alapfilmje az El Mariachi (1992), amelynek két folytatása is készült időközben: az 1995-ös Desperado, illetve a 2003-as Once Upon a Time in Mexico. Nos, a fenti cím arra a kifulladásra utal, ami ez alatt a tizenhárom év alatt bekövetkezett.

2. A robbanás – A tévedések grand guignolja

Az El Mariachi előtt Robert Rodriguez egyetlen filmet készített, még diákként. Az 1991-es Bedhead furcsa – egyesek szerint hidegrázós – sztorijával, illetve sajátosan nyers képi világával vonta magára a tanári kar és néhány vájt fülű entellektüel figyelmét. Rá egy évre aztán megszületett az a film, amit a szakma csak mint „7000 dolláros csodá”-t emleget máig is. És méltán. Ennyi pénzből nemhogy a korszak egyik meghatározó alkotását, de egy reklámfilmet sem lehet rendesen megcsinálni,  gondolhatná akárki. Rodri-gueznek azonban sikerült. Azért nem írom, hogy Rodriguez és csapata, mert szinte mindent a rendező csinált: ő írta a forgatókönyvet, ő volt az operatőr, producer, vágó – szóval one man show volt ez a javából. Az El Mariachi teljes mértékben szerzői film lett. A történet alapjában véve egy Tévedések vígjátéka-verzió. A városról városra járó vándorzenésznek egyetlen vágya van, nevezetesen, hogy bemutathassa művészetét. Ami azonban a kutyának sem kell. Viszont, szerencsétlenségére, az egyik helyen összetévesztik egy szökött nagymenővel, ugyanis feketében jár, mint az, és gitártok van a kezében, mint amannak. Csakhogy míg a zenész tokjában gitár van, a nagymenőé gyilkosabbnál gyilkosabb fegyvereket rejt magában. Ennyi a történet, amit önmagában véve ismétlésnek is lehet minősíteni, hiszen archetipikus sztoriról van szó. Rodriguez opusza esetében az a szertelenség a nóvum, amellyel a rendező a különböző műfaji és stiláris elemeket egymás mellé helyezi. A film kezdő képsorainak fokozatos feszültségtartalma a hitchcocki ritmusérzéket felidézve fokozódik. A börtön látszólagos nyugalmának felszíne alatt izzik a zene, vágás és kamerakezelés kihangsúlyozta feszültség. Ami viszont Hitchcocknál hiányzik (és ez az a meghatározó elem, ami a Tarantino-féle nagy újítás márkajele), a humor jelenléte. Ami látszólag arra hivatott, hogy egy pillanat erejéig bár, de fellazítsa a túlfeszített vizuális szálat. Rodrigueznél (és a műfaj megújítóinak munkái esetében – ne feledjük, Tarantino mérföldkő filmje, a Reservoir Dogs egy évvel az El Mariachi előtt készült) azonban ez a humor nem lazít, hanem tovább feszíti a fenyegető közeljövőt párhuzamos vágásokkal amúgy is túltelítő képsorokat. Azul, a börtönből üzelmeit intéző nagymenő a telefonhoz nyúl, amely éppen akkor szólal meg, hogy közvetítse saját halálos ítéletét. A helyzet önmagában véve komikus, viszont kontextuálisan újabb feszültséggeneráló elemmé válik. (Ez a technika az animációs filmekre jellemző, de erre alább még visszatérek.) A rendező egyébként remek arányérzékkel az akciót felvezető, lassan hömpölygő képsorok legvégére helyezi az említett apró, komikus jelenetet. A különbség kulcsa lényegében az, hogy Rodriguez vágási technikája nem hagy időt a néző számára az ellazuláshoz. Az Azul és Moco között lezajló párbeszéd közben ugyanis a halál angyalai már elindulnak, hogy véghezvigyék sötét feladatukat. És ettől a perctől kezdve darabokra törik a nyugalmas felszín. Rodriguez mindenkit felvonultat a bekövetkező akciókavalkád során Sam Peckinpahtól egészen John Wooig, tisztelegve előttük, ugyanakkor fügét mutatva nekik. Erre a módszerre aztán, amely következetesen végigvonul az egész filmen, Rodriguez kedvére akasztgat rá giccset, kultúrtörténeti eszmefuttatást, romantikát, musicalt, ami éppen eszébe jut. A 7000 dolláros költségvetésből természetesen nem futotta arra is, hogy a rendező kellő mennyiségű filmidőt szánjon a jellemfejlődés ábrázolására, illetve a képi világ finomítására. Ezért aztán a film egészében véve animációra emlékeztet. Rodriguez azonban bravúros módon kihasználja ezt a kényszer-megoldást, mi több, stiláris tőkét kovácsol belőle. A film stílusvilágára talán legjellemzőbb jelenetben a főhős betér egy kocsmába, és felajánlja szolgálatait a tulajnak, aki azonban látványosan bebizonyítja emberünknek, hogy mariachikra manapság semmi szükség. A felgyorsított képsor világosan utal a burleszk-, illetve animációs filmek egyik kedvenc technikájára, melynek lényege, hogy nyugvópontra nincs szükség, mi több, a lecsupaszított történet nem is engedi meg a túlzott lelassulást. Az animációs filmekre emlékeztető másik jellemvonás, hogy a szereplők egydimenziósak. Rodriguez addig megy a jellemfejlődés kiiktatásában, hogy szinte bábuszerűen stilizálja a karaktereket. Időnként olyannak tűnik a történet, mintha valaki papírfigurákat vonultatna el egy szintén papírból készült háttér előtt. A rodriguezi film-világ azonban nemhogy egysíkú lenne, de szinte pillanatonként szétfeszíti a szűkös kereteket. Az eredmény pedig: a tévedések grand guignolja, bábokkal és térzenével. A rendező 84 perc alatt átírja a kommersz film nyelvét. Az El Mariachi minden kétséget kizáróan fordulópontot jelent a műfajfilm történetében.

3. A túlfutás – a tragédia tragédiája

Alig három évvel később a Mariachi ismét felbukkan a mexikói kisváros utcáin... Ezúttal azonban nem spanyolul beszél, hanem angolul, nem Carlos Gallardo játssza, hanem Antonio Banderas, a film pedig nem 7000 dollárból készül, hanem több millióból. Az exzenész bosszúhadjáratot indít azok ellen, akik annak idején szerelmét megölték. Gyakorlatilag ennyi a Desperado története. Rodriguez persze igyekszik menteni, ami menthető. Időközben Tarantino elkészítette a Pulp Fictiont, amelyben tökélyre fejlesztette a „beszélgetős akciót”. Rodriguez is ezen a vonalon halad, részben bár. A film elején maga Tarantino is megjelenik egy cameo erejéig. Egyébként az első húsz perc az, ami némileg emlékeztet az első rész életszerűségére. Steve Buscemi, a Mariachi lelkiösmerete, beszélget egy kocsmárossal, aztán két másik ipse beszélget ugyanazzal a kocsmárossal, közben eldörren néhány száz lövés, és... a többi néma csend. Rodriguez hiába próbálkozik a jól bevált recepttel, a költséges díszletek kilökik magukból az animációs sztorit, mint idegen testet a szervezet. A humor és az animációs elemek jelen vannak ugyan, csakhogy képtelenek működni. Ennek következményeképpen a film inkább tragédiaként értelmezhető, illetve lenne értelmezhető, ha nem válna fokozatosan önmaga karikatúrájává. És ez a momentum minden tragédia tragédiája. A rendező képtelen feloldani a lehetetlen helyzetet, vagy ha tetszik, visszaadni azt a hangulatot, amelyet három évvel korábban olyan remekül megteremtett. És bárhonnan is nézzük, az ok végül is a hollywoodi gépezetben keresendő. A lehető legolajozottabban működik minden, finoman kidolgozott párbeszédek és akciójelenetek követik egymást, de éppen ez a kidolgozottság az, ami miatt a több kevesebbé válik. És amikor az utolsó balettszerű vérfürdőt követően a Mariachi kilép a képből, a néző egyszerűen nem érti, miért volt szükség a folytatásra. A szó szoros értelmében felpuffasztott produkció egyszerűen kipukkan. Megmaradnak ugyan az új stílus alaposan kidolgozott elemei, ám a Pulp Fictiontől eltérően ezeket nem tartja össze semmi. Hiányzik a kötőelem.

4. A kifulladás – Nincs tovább

Sokan azt hitték, a Desperado után Rodriguez nem fog, nem mer majd ismét hozzányúlni a témához. Nyolc évig nem is mert. De végül 2003-ban vászonra került a legújabb Mariachi-változat. Személy szerint úgy gondolom, hogy Rodriguez egyik áldozata a hollywoodi mozigépezetnek. Nem találok más magyarázatot arra, miért vállalta volna az eleve túlrágott csont újrafeldolgozását. Az Once Upon a Time in Mexico már a Desperadóra sem emlékeztet, bár szinte mindenki újra képbe lép, aki annak idején szerepelt benne. A Mariachit ismét a bosszú hajtja, hiszen, mint kiderül, a két film között bizonyos gonoszok megölték újabb szerelmét. Ezt a szálat így nem volt érdemes megfilmesíteni, hiszen a Desperado alapvetően erről szólt. Ezért a készítők belekeverték a történetbe a hazafias szálat, nemzeti hőst faragván a Mariachiból, aki szinte úgy jelenik meg a vásznon, mint mondjuk Mel Gibson a The Patriotban. A Mariachi-trilógia harmadik darabjában immár nyoma sincs mindannak, ami a korábbi darabokat jellemezte. Először is eltűnik a korábbi részekre jellemző egyszerű történet: a szálak reménytelenül bonyolultak, a néző egy adott pillanatban egyszerűen nem érti, mi miért történik, ki kiért vagy éppen ki ellen harcol. A párbeszédek csak árnyékai a korábbiaknak, a profi kidolgozás elnyomja azokat a trouvaille-okat, amelyek az El Mariachiban robbantak, a Desperadóban pedig még tetten érhetők voltak; az egyetlen Rodriguez-jelenség pedig, amely továbbra is működik – az akciójelenetek parádés kidolgozása –, nem elég ahhoz, hogy száz percen keresztül lekösse akárki figyelmét. A rendező eljutott addig a pontig, amelytől titkon minden független filmes retteg. A filmipar bekebelezte. Árnyékfilmje nem több egy hatalmas költségvetésű tucat-darabnál, amely jó, ha videón megállja majd a helyét. Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy vannak olyan filmesek, akiknek nem szabad pénzt adni, és akkor remek filmeket készítenek. Quentin Tarantinóval ellentétben Robert Rodriguez ilyen rendező. A dolgok jelenlegi állapotából kiindulva azonban az a gyanúm, hogy számára nem adatik meg immár ez a lehetőség. Sajna.