Személyközi és szövegközi konvenciók lebomlása egy Móricz-regényben

A 20. század elején született realista regények egy már meglévő mimetikus regénypoétikára való reflexiókként is értelmezhetők. Vagyis nem csupán követik a hagyományt, hanem megpróbálják látni és láttatni a realizmus lehetőségeit és korlátait is. Móricz Zsigmond a magyar irodalom egyik ilyen nagy kísérletezője. Az irodalomtörténet hagyományosan egy mimetikus paradigmába helyezi,1 melynek vonalát Eötvös–Mik-száth–Móricz életműve rajzolná meg. Az újabb szakirodalom azonban arról beszél, hogy már az említett triász középső tagja, azaz Mikszáth életművében is felfedezhetők a realista ábrázolástól való elmozdulást mutató elemek. Eisemann György Mikszáth-monográfiájában több helyen is kiemeli ezeket az elemeket, például az Új Zrínyiász  kapcsán állapítja meg, hogy ez a mű egy „olyan szövegvisszhang, amely önmagát és önmaga előzményét nem történelmi események, hanem történelmi szövegek imitálásának állítja”2. Amennyiben Móriczot ezen hagyomány folytatójaként olvassuk, Az Isten háta mögött című regénye értelmezhető úgy is, mint amely a mimetikus regénypoétikára rákérdező, annak lehetőségeit próbára tevő és határaira reflektáló paradigmába illeszkedik. Az említett regény ilyesfajta értelmezése három alapproblémát vet fel: a történetszervezés mikéntjének, a „valóságábrázolás” módjának, valamint a műből kiolvasható nyelvszemléletnek a kérdéseit.

A mű történetszervezésében (ugyancsak a mikszáthi hagyományt folytatva) elmozdulás történik egy olyan történelem- és világszemlélettől, amely az akkori  századfordulón még általánosnak mondható a magyar irodalomban, de már a 20. század elejére megkérdőjeleződik. A 19. század végéig jórészt még úgy gondolták, hogy a történelem telikus, tehát a valóságot (mint a történelem egy részletét) ábrázoló szövegeknek is egy meghatározott célelv mentén kell „kifejleniük”.3 Móricznak ebben a regényében (mint ahogyan a cím is utal rá) elmozdulás történik egy transzcendens determinizmustól egy másik, személyközi kapcsolatok rendszereként elgondolt determinizmus felé. Ez azt jelenti, hogy a történetet nem egy felső (isteni) akarat irányítja, a különböző események nincsenek a mű egészében testet öltő eszme szolgálatába állítva, vagyis a regény történései nem írnak le semmiféle fejlődési vonalat. A cselekményt előremozdító tényezők a szereplők viszonyrendszerében fel-felbukkanó rések, azaz amikor valaki nem a konvencióknak megfelelően viselkedik, fordulat történik a cselekményben. Erre jó példa a regény talán legfeszültebb pillanata, mikor Veresné, felrúgva az illemet, az asztaltársaság szeme láttára érinti meg könyökével az albíró arcát. A bekövetkező fordulat: az összegyűlt férfiakban ekkor tudatosul szerepük és helyük a többiek közt, „Mintha leesett volna a hályog a szemükről” (96. – az idézett kiadás itt és a továbbiakban Móricz Zsigmond: Öt regény. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1979).

A szöveg az isteni rendezőelv hiányára implicit és explicit utalások formájában is reflektál, azaz nem csupán az említett telikusság lebomlása révén, hanem a címben, valamint a templom leírásában is: „Mállottak voltak a falak, a lilásvöröses vakolat nagy darabokban lehullott, s a szürke malter és a fekete-vörös téglaváz kitetszett. Olyan szomorú volt a templom, az istenháza, mint az árva, akinek nincs gondviselője, mint ez a város, ez a nép, ez az élet, ami itt folyik” (100.). Az axis mundiként megjelenő templom romos, elhagyatott, mintegy funkcióját vesztette, nem tud már kapcsolatot teremteni evilág és túlvilág között, a köréje szerveződő világnak nem válhat méltó középpontjává.

A szereplők közötti viszonyrendszert a szem, tekintet, pillantás által fenntartott „rejtett kommunikáció”4 alakítja, ezáltal a szemkontaktus és a mimika üzeneteinek célja nem csupán „bizonyos társadalmi és erkölcsi normák megkerülése”,5 nem csupán „latens információcsere”, hanem egyben a szöveg rendező faktorát is jelenti. Ez egy újabb pont, ahol kirekesztődik a transzcendencia, hisz „az Isten háta mögött” vagyunk, az ő tekintete nem léphet be ebbe a viszonyrendszerbe. Mindezeken kívül a szereplők azonosításának is alapeleme a tekintet. A szereplők minden számottevő tulajdonságukat arcukon viselik, a mimetikus regénypoétikára oly nagyon jellemző aprólékos leírások helyén jelzésértékű, utalásszerű azonosító elemeket találunk. Például Veres tanító fizikumáról csak annyit tudunk meg, hogy fekete bajsza, nagy orra (7.) és apró fekete szemei (9.) voltak, Veresnét pedig az albíró a hajáról, az aranyfogáról, a gúnyos szeméről és a piros sapkájáról azonosítja be (18.). Látható, hogy minden olyan elem, amely individualizáló erejű, kapcsolatban áll valamilyen módon az arccal. A szereplők rossz fogsora is vissza-visszatérő motívum, akárcsak a kipiruló arc. Szinte mindenki (talán az igazgatón és Kopón kívül) elpirul ebben a regényben, ám a legkülönfélébb okok miatt: harag, szégyen, vágy stb.; a vörös szín azonban tágabb értelemben is fontos: a templom vakolata szintén vörös, a tanítóné sapkája is, végül pedig Veresék neve az, ami ennek a motívumnak nyilvánvaló szimbolikus jelentést ad, a piros szín ebben az értelmezésben a nemi vágyat szimbolizálná, fölerősítve a regény cselekményének ezen aspektusait. Érdemes egyébként elgondolkodni azon, hogy milyen következtetésekhez juttat ebben az esetben az, hogy a templom falának málló vakolata is éppen vörös.

A szereplők számára komoly problémát jelent a másikkal való kapcsolatban megtalálni a konvencionális kereteket. Például már a regény kezdő jelenetében, Veres útja során problematizálódnak a viszonyok gesztusszerű megjelenítései: „akkor meglátta [ti. Veres], hogy szembejön vele egy fiatal kollégája, aki csak helyettesíteni jött a városba, s ezért nem tartotta szükségesnek, hogy megtegeződjék vele” (9.), „Ijedtében, hogy elmulasztja a köszönést, olyan nagyon megemelte a kalapját, ami sehogy sem illett akkor a feszült viszonyhoz, ami köztük volt” (10.), „Máté Pista, aki mindenkivel szemben tudta, milyen módon kell megemelni a kalapot” (14.). Azért fontos ez számukra, mert épp a keretek határozzák meg őket és helyüket ennek a világnak a rendszerében. Tehát itt az egyéni értékek nem előre meghatározottak, és egyáltalán semmilyen érték sem eleve adott. (Ez a bomlási folyamat is a múlt századforduló táján kezdődik a magyar irodalomban.) A regény szövege rámutat arra, hogy semmilyen érték nem a priori, hanem kulturális konvenció eredménye. Már a mű legelején találkozhatunk egy olyan történettel, amely megmutatja, hogy az értéktulajdonítás relatív, kontextuális folyamat. A Maleczkiné történetéről van szó, akit nagyon irigyel a férjétől a csizmadiacéh, mert a vásárban el tudott adni minden csizmát. Közvetlenül utána azonban az elbeszélő megmutatja a dolog másik oldalát is, hogy a csizmadiák „Itthon aztán kibékültek a sorssal, mert Maleczkiné ivott és veszekedett, s természetét egy szent se bírta volna ki, az öreg Maleczkin kívül” (7.). Másik ilyen történet az, amelyben Veres először dicsekszik új automata gyújtójával, majd mikor kiderül, hogy becsapták, túl drágán vette meg, és ráadásul mindenkinek ilyen van, visszatér a hagyományos gyufa használatához. Az értékek relativizációja ebben a szemléletben a művészeteket sem kíméli. Láthatjuk ezt azon, ahogyan megjelenik a képzőművészet, a zeneművészet és a költészet a regény világában: rongáltan, torzítva, esztétikai értékét veszítve. Ám a művészet ilyen láttatása mindig egy-egy szereplő tudatán átszűrve jut el az olvasóhoz, tehát ez is csupán egy perspektívát jelent a sok lehetséges közül. Veresék zongorájának hangolatlansága, az olcsó színnyomat a falon mind az albíró szemén keresztül mutatkozik meg. A regényben megjelenő dalokat előadásuk módja teszi élvezhetetlenné: „A káplán hangja ott kullogott a sógornéé mögött” (29.); „Hosszan elnyújtva üvöltötte az első sort” (35.).

A recepció felfigyelt arra, hogy az albíró pozíciója kitüntetett,6 mégpedig azért, mert reflexív pozíció, ironikusan viszonyul mind önmagához, mind a környezetéhez. Azonban nem az övé az egyetlen érvényesülő nézőpont. A különböző nézőpontok sokszor észrevétlenül váltakoznak.7 Az ő szemszögéből nézve úgy tűnik, hogy ő egy jobb világ értékei felől ítéli el a kisváros világát. Ennek a feltételezett jobb világnak a jellemzői az albíró perspektívájából, szabad függő beszédben íródnak körül: szépség, harmónia, műveltség, finomság, tisztaság, erkölcs. Mindezeket ő a közjegyzőné otthonában véli megtalálni. Az irodalom és a művészetek is mind csupán ebben a közegben létezhetnek. Az albíró az irodalmi hagyomány felől olvassa a valóságot,8 tehát egy olyan értékrendet kér rajta számon, ami annak nem sajátja. Egy lehetséges értelmezés szerint épp abba hal bele, hogy nem ismeri fel az értékek szituációfüggőségét. Azt a fajta interpretációt, mely szerint ez a regény a kisvárosnak valamiféle elítélő, leleplező bemutatása lenne, aláássa magának a regénynek a szövege, hisz az albíró épp azon vétek miatt hal meg, amely miatt elítélte Veresnét, és amelyet az ráadásul el sem követett. Kiderül, hogy az erkölcstelen kisváros képe egy, az albíró tudatán keresztül megmutatott torz kép, és hogy valójában az örök értékek Kánaánjaként leírt elit világ az, ahol a feltételezett erkölcstelen tettek megtörténnek. Mint látható, itt nem a kisváros világa lepleződik le, hanem a különböző szereplői perspektívák torzításai, tehát a regény szövege rendre gátat vet annak az értelmezői beállítódásnak, amely valóságtükrözőként fogná fel.

A regénybe számos különböző műfajú vendégszöveg (népdal, naplójegyzet, klasszikus óda) emelődik be. A különböző szövegműfajok bemontírozása, valamint az intertextuális utalások révén Móricznál a szöveghagyomány a jelentésképzés részévé válik. Mikszáthnál még komoly problémát jelentett eredeti és másolat viszonya, ezért vált kérdésessé számára önnön szövegeinek eredetisége. Móricz már reflektál rá, hogy bár a szöveghagyomány hatásán fölülemelkedni nem lehet, az erre való utalások új értelmeket hozhatnak létre. A Bovarynéra való explicit és implicit utalások kapcsán jelzi Kulcsár Szabó Ernő, hogy ez az intertextuális viszony „a Bovary úr megszégyenülésével analóg bekövetkezést készít elő. Bármily különös azonban, a cselekmény nem tesz eleget az így felkeltett olvasói elvárásoknak […] Az Isten háta mögött kétértelmű kapcsolatot tart a Flaubert-regénnyel: igazolja is, de cáfolja is a két mű közti megfelelésekre berendezkedő olvasás jogosultságát.”9 Gondolatmenete végén eljut ahhoz a megállapításhoz, hogy „az eseményszintet poétikailag a történések bekövetkezésének hiánya jellemzi”.10 Vagyis szövegek találkozása más szövegekkel, illetve egymáshoz való viszonyuk alakítja a jelentéseket, mint ahogyan ebben a regényben a szereplők viszonyrendszere teszi ugyanezt.

Az utolsó probléma, melynek tisztázását a felvetett kérdés megkívánja, a műben körvonalazódó nyelvszemlélet milyensége. Ez a kérdés szorosan kapcsolódik az előző kettőhöz. Fentebb arról volt szó, hogy a regényből kiolvasható egy olyan szemlélet, mely a szöveghagyomány kiiktathatatlanságát állítja (vagyis azt, hogy a már meglévő szövegekhez nem viszonyulni lehetetlen), illetve az értelemtulajdonítás helyzetfüggőségét hozza játékba. Ez a két szempont a nyelvbe zártság hatásaként is felfogható. A nyelviség a mű több pontján jelenik meg problémaként, két példát említenék: abban a jelenetben, mikor Lacinak buja történeteket mesélnek illetlen kifejezésekkel: „Nem élvezetet jelentett számára a soha nem hallott brutális mesék raja, hanem fájdalmat, kínt […]. Mintha összezúzódott volna benne valami. Égett, főtt a teste, s mintha izzó parázzsá vált volna, úgy párolgott el a nőről minden, ami szépnek, ideálisnak tetszett rajta valaha” (44.); másodszor pedig amikor Veres próbálja elmondani az albírónak, hogy felmerült benne a gyanú, hogy a felesége megcsalja: „A tanító nem volt megelégedve előadásával […]. Már amint szaggatottan elmondta, érezte, hogy közönséges kisvárosi extrasággá vált az egész történet” (77.). Ezekből az idézetekből egy olyan nyelvszemlélet olvasható ki, amely szerint nyelvben való megfogalmazásával létmódjában változik meg a kimondott, amely láthatóvá teszi, hogy a jelölő és a jelölt között távolság van. A nyelvben az egyéni érzések magasztossága általánossá, hétköznapivá fokozódik le.

Összegezve az elmondottakat: Móricz regénye a realizmus ábrázolástechnikájától való tudatos elmozdulásával olyan lehetőségre világított rá, mint a szöveghagyomány értelemkölcsönző erejének felhasználása, valamint az értékek helyzetfüggőségének és a nyelvbe zártságnak a problémái. Az Isten háta mögött egy olyan világot ír körül, amelyben az értékek relativizálódása és a transzcendencia elvesztése miatt mind az ember, mind az irodalmi mű egyetlen lehetősége, hogy olyan kontextust írjon maga köré, melynek viszonyrendszerét kontrollálni tudja.

Jegyzetek

1. L. Király István: Mikszáth Kálmán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1960. 455–487.

2. Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona, Bp., 1998. 63.

3. Eisemann György beszél a már említett monográfiájában arról, hogy már Mikszáthnál elmozdulás történik ettől a történelemszemlélettől, Mikszáth történelmi műveiben a történelemnek egy olyan szemléletére világít rá, mely szerint „[az] időkülönbség […] nem a múlt és a jelen eleve adottnak tekintett, absztrakt felfogású rétegeinek ütköztetése, hanem az elbeszélés implikációja lesz. Miáltal nem a nyelvi megformálástól függetlennek, nem eredendőnek tekintett történelmet hoz szóba a visszanézés perspektívája.”  I. m. 144

 4. Benyovszky Krisztián: Nézőpontok kereszttüzében. Megjegyzések Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényéhez. Irodalomtörténet, 2003. 3. 481.

 5. Uo.

 6. Schöpflin Aladár jegyzi meg például az albíró figurájáról, hogy „némely helyen, úgy látszik, az író nézeteinek tolmácsa”.  L. Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. In: Uő: Móricz Zsigmondról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1979. 38.

 7. „Móricznál sűrűn és bizonyos fokig jelöletlenül váltakoznak a harmadik személyű előadásmódhoz társuló nézőpontok.”  Kulcsár Szabó Ernő: Beszédaktus, szerepkör, irónia. Az Isten háta mögött mint elbeszélés. Alföld, 1993. 4. 174.

 8. „Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk, a karikatúrának! Ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerű közönségesség. Hol vannak azok a színek, hangulatok, amiket a francia kisváros ködös emléke a könyvön keresztül meghagyott?” (17.)

 9. Kulcsár Szabó: i. m. 162.

10. I.m. 162.