Sokszor hallottam már Beethoven IX. szimfóniáját, kétszer élőben is. De most aztán vége mindennek. Lidérces borzongás futkároz a hátamon, nyers gyönyör és mennyei bizonyosság árad szét bennem. Tele-teleszívom mellkasomat levegővel, mintha úgy nagyobbnak látszanék, és több illetne meg. Wilhelm Furtwängler vezényli a berlini filharmonikusokat, és valószínűleg nem létezik a világon ennél megrázóbb előadás. Fantasztikus, elképesztő, sebes és lefegyverező, könyörtelen és felszabadító, isteni, isteni. Kevés a szó, amivel lefesthetném, türelmetlenül keresgélek, és tényleg semmi remény, sem agyam, sem lelkem, de még csak kezem sem győzi. Élőszóban szívesebben mesélnék róla, mert el kell mesélnem.

De most nem a Kilencedikről akarok beszélni. Ellenben azt még elmondom, amolyan mottónak az ünneplő sorok fölé, hogy ismét tapasztalható, nem elég valamit jól megcsinálni, mert az igazi, a valódi, az egészen más, mint a jó, ahogy Ottlik mondta, a valódi jó nem a jó fokozása, az már egy másik világ. Technika, szervezés, fegyelem, koncentráció, kézügyesség, erő a karban és a tüdőben, valami pazar lemondás, szerelem, igen, szerelem kell: adjuk fel magunkat, és hulljunk bele a másik ölébe. A goethei alkatnak kell hátat fordítanunk, vagyis nem elnyomni a lélek kétségeit, nem átvonulni az életen, nem kicizellálni, hanem sallangmentesen megmutatni mindent. És ha kell, ezt úgy érjük el, hogy cizelláltak vagyunk. Bemutatjuk a cizelláltság személytelenségét. Kimenekítjük a lelket a konvenciókból, a közhelyekből, az absztrakcióból. Miközben nem szégyelljük, kézbe vesszük az anyagot, feltűrjük ingujjunkat, a mandzsettával pedig félreseperjük az orrunk hegyén cseppenőleg meggyűlő verejtéket.

Amikor a tízéves Láthatatlan Kollégiumra gondolok, akkor először a Dálnoki Tábor boldog hete jut eszembe. Az a Tábor ünnepi tűzijátéka volt annak a két évnek, amit együtt töltöttünk, havonként egy-egy délután találkozva a Korunk kis kávézójában. Szétszedni, majd összerakni egy szöveget. Szétszedni, hogy megnézhessük minden elemét, alkotórészét. Összerakni és megnézni, miért volt úgy összerakva, ahogy össze volt, vajon lehet-e másképp. S ha nem, miféle madzagokkal van összekötözve, vagy miféle illesztések kattannak be. Lehet-e új mondatokat beleírni egy remekműbe vagy onnan kihúzni? Fontosak-e a kérdéseink, vagy semmi sem fontos, csak az élmény?

Bár akkor nem is kérdeztünk efféléket. Fúrtunk és faragtunk, feltűrt ingujjal.

Emlékszem, amikor először találkoztunk a Székelykő alatt, és egy hivatalos keretek között zajló beszélgetés során felvetődött, hogy hosszabb távon együttműködhetnénk, akkor hirtelen kirobbant a csillapodni nem akaró nevetés. Azon szórakoztunk, de mennyit, hogy a Látó és a Láthatatlan együtt fog működni.

Nagyobb értelme kevés dolognak van, mint hogy a látók elhiggyék, hogy vannak láthatatlanok. És a láthatatlanok tudják, hogy láthatókká válhatnak.

* A szöveg a Cs. Gyímesi Éva által kezdeményezett kolozsvári Láthatatlan Kollégium megalakulásának 10. évfordulójára íródott.