Valóban igényli-e társadalmunk a gyermeket?

A különböző retorikák szintjén az erdélyi közélet szereplőinek egyik kedvenc témája a demográfiai utánpótlás. Ezzel kapcsolatosan talán naponta elhangzik valahol egy beszéd, megjelenik egy írás, vagy éppen zajlik egy kutatás, konferencia, kerekasztal-beszélgetés, szeminárium, vitafórum. Mindenhol felmerül a gyermekvállalás fontossága, néhol pedig az elit tagjai majdhogynem előírják a családoknak a gyermekvállalást. Demográfiai mutatóink valóban nem adnak okot a felhőtlen optimizmusra, érthető hát a téma gyakorisága, érzékelhető a fontossága. Az elmúlt évek tapasztalata szerint ugyanakkor szinte szabályszerű, hogy a szociológusok (például az európai demográfiai trendekre hivatkozva) meghökkentően optimista képpel állnak elő. (Eleve mi is lehet nálunk bármely témában meghökkentőbb, mint az optimizmus?) A politikai paletta megfelelő oldalán álló politikus és a hazai magyar újságíró viszont, bármit is mondhat a szakember, kötelességének érzi, hogy apokaliptikus képet fessen, ha a jövőnkről van szó. Az „alanyról” pedig mindez lepereg, hiszen az emberek már megszokták, és minden halad a régi kerékvágásban. A politikus továbbra is helyzettől (és helyzetétől) függően nyilatkozza és teszi azt, ami évek óta immár rutinjává vált. Az alábbiakban csupán egy profán eszmefuttatásra vállalkozom, melyben néhány hétköznapi észrevételemet osztanám meg arról a közegről, melynek bizonyos szeleteiben mindannyian részt vevő megfigyelők vagyunk.

Az első szembetűnő furcsaság, hogy csak a sajtónál maradjunk, például a várandóssággal, a csecsemőgondozással járó témák kezelésének aránytalanul alacsony szintű jelenléte. Míg a retorikai szinten hangoztatott gyermekvállalás-téma jó lehetőség a nemzeti elkötelezettség, a nemzet sorsa iránt érzett felelősség és aggodalom kinyilvánítására, addig ennek gyakorlati, „kivitelezési” problémái iránt érzéketlen az erdélyi magyar sajtó. Gyakorlati vetületei rangon aluli, nem eléggé fontos, „komoly” témák, így már nem is asszociálják a nemzeti érdekkel. Az erdélyi magyarság támogatási rendszere szintén csak „nagy” dolgokkal foglalkozik: a demográfiai helyzetről lehet szemináriumot, vitafórumot, konferenciát, kerekasztal-beszélgetést rendezni (mindezt persze a kötelező protokollkiadásokkal), netán kutatni is lehet, no de cselekedni, ez ügyben minimális szinten valamiben is támogatni azokat, akik gyermeket vállalnak, vagy azokat a szervezeteket, amelyek ezt bátorítanák, rangon aluli. Azok az alapítványok is, melyek alapszabályzatuk retorikájában az erdélyi magyarság megmaradását tűzik ki célul, elsősorban „komoly”, eliteket megcélzó vagy foglalkoztató programjaik, foglalatoskodásaik kapcsán hallatnak magukról (persze ők is csak erre kapnak pénzt).

Az egyszerű halandók e programokban, beszédekben, írásokban mint „felvilágosításra”, manipulálásra váró, saját érdekeiket fel nem ismerő, gondolkozni nem tudó szürke tömegek vannak jelen, vagy teljességgel hiányoznak. Sokszor a korábbi rendszer szelleme köszön vissza e beszédek mögül, az egypártrendszer elitjeinek viszonyulási módja, viselkedési mintái sok mértékben hasonlítanak a maiakhoz (ott is, ahol a személyek nem ugyanazok). A tartalom változott, a forma, a hozzáállás sok tekintetben maradt. Ha ilyen egyszerű lenne minden, akkor elég lenne kimondani a várva várt vezényszavakat: „Szaporodjatok” vagy „Maradjatok itthon”, és a plebsz boldogan tapsolna és engedelmeskedne. Ez a stratégia azonban már elavult (és tökéletesen soha nem is működött).

A fiatal családosok mindennapi profán pelenkaügyei nem adnak lehetőséget emelkedett hangvételű kommentárokra vagy a nemzethalál vízióját megidéző írásokra, így ezen olvasói rétegnek nyújtott gyakorlati tanácsokat, a róluk szóló tudósításokat vagy anyagi támogatásukat már kevésbé tekintik a nemzeti érzelmek kinyilvánítási terepének az újságírók vagy a különböző döntéshozók. Egy másik magyarázat az ilyen témájú cikkek jelenlétének aránytalanul alacsony voltára, hogy míg az elvi szükségességet, fontosságot hangoztató írásokhoz nem kell szakember, a gyakorlatban felmerülő problémákhoz és megoldásaikhoz különböző információk és kismama vagy szakember interjúalany szükségesek. Azaz egy erre képzett szakmai elit. De a téma hangsúlyos jelenlétének, illetve egy (szak)lap hiányának fő okát mégsem a kivitelezés nehézségében, inkább a témához való viszonyulásban látom. Így az akommercializmusban is, ami az elitizmus mellett a hazai sajtó egy másik – szakmai berkekben sokat emlegetett – jellemzője.

Ugyanis az aránytalanság akkor is szembetűnő, ha az ilyenkor oly gyakran hivatkozott nemzetpolitikai szempont helyett a valós piaci igényt vesszük figyelembe, hiszen van kereslet a téma iránt. Kizárólag ilyen tartalmú kiadványok találhatóak a hazai sajtópiacon is: főleg a magyarországi Kismama magazin, Baba magazin vagy az olcsóbb, román nyelvű Mami között válogathat a hazai olvasó. Erdélyben a rendszerváltás után nem sokkal megszűnt Családi Tükör tölthette volna be ezt a szerepet, ha egy ennek megfelelő koncepcióval, üzleties attitűddel rendelkezett volna. Csupán két erdélyi napilapról tudom, hogy volt nagyon rövid ideig megjelenő, ilyen jellegű melléklete. Talán nem mellékes az olvasói empátiát, piacorientáltságot illetően, hogy az egyik helyen a rendszertelenül megjelenő melléklet az egyetlen kisgyermekes anya munkatárs nevéhez kötődik: az erre vonatkozó igény felismerése, és szinte teljes mértékben a kivitelezés is.

A gyermekvállalás hétköznapi dilemmái

Nem is olyan rég az erdélyi magyar elit egy csoportja által megálmodott – nem tudni, milyen fázisban lévő, de állítólag készülődő – nagy projekt ötletét osztotta meg velem egy barátom. A leendő terv alapötlete: pénzjutalom minden harmadik gyermekért. Abszurd ötlet, hogy a magyar anyák a kitűzött (fej)díj elnyerésének reményében egymással fognak versengeni a gyermekvállalás terén. Kételyek egész sora merül fel a program kivitelezhetőségét, de leginkább eredményességét illetően. Az állami költségvetés szintjén is változott már meg rossz irányba a szociálpolitika egyik napról a másikra.

Ma a gyermekvállalás olyan meghatározó, életre szóló döntés, melyet mindenki többnyire egyénileg hoz meg. Az ösztönös érzelmi igény feltétele mellett a racionális érvek játsszák a szerepet a döntésben. A kérdés az, hogy a magánszféra világának e fontos döntését milyen módszerekkel tudja befolyásolni a nyilvánosság. Az állam támogatási rendszere kiemelt fontosságú, de nem kizárólagos tényező. Ezen is sokat lehetne javítani, és a szociálpolitikának ez egyik elsődleges kérdése kellene hogy legyen. Mint általános, közös romániai probléma, úgy tűnik, már kevésbé foglalkoztatja politikusainkat. Fontosak az anyagiak, hiszen egyre költségesebb a gyermekvállalás. Például a legtöbb bölcsődében és óvodában az alkalmazottak fizetésén kívül a villanykörtétől a játékok vásárlásáig minden kiadás a szülők zsebét terheli. Mint sajátos magyar probléma kezelése szerencsés kezdetnek tűnik a magyar állam által (nehézkesen, de mégiscsak) folyósított évi húszezer forintos segély azok számára, akik magyarul tanulnak. Ennek mintájára ki lehetne dolgozni egy gyermeknevelési segélyező rendszert, amelynek elképzelhető, hogy lenne némi hatása az alacsony jövedelmű rétegek gyermekvállalási kedvére. Talán lehetséges volna ez anélkül is, hogy túlságosan megterhelné a magyar államot, „csak” éppen fontossági sorrend szerint drasztikusan át kellene csoportosítani az Erdélybe irányuló pénzeket. De az anyagiak önmagukban még nem gerjesztenének egy babyboomot.

Az egyén döntéshozatala kevésbé befolyásolható „felülről”. Már nem elég a tekintélyre való hivatkozás vagy egy törvényjellegű határozat, mint a diktatúra idején. A református lelkészek gyermekvállalása ma már szinte fogalom, de sikeres-e mint modellteremtés? Hiszen érdekes módon éppen a református vidékeken terjedt el az egykézés (Kalotaszeg már évtizedekkel ezelőtt „elöl járt” e téren). Valójában mást támogat a társadalom, mint amit nyilvánosság előtt vállal, úgy tűnik, hogy az egyénileg vallott értékek summája talán éppen az ellenkezője annak, amit makroszinten megjelenít.

A gyermekvállalás visszaesésének okai szerteágazóak. A korábbi szociális háló összeomlott, a hagyományos értékrend felbomlott, de oly módon, hogy mindezek helyébe nem léptek új fogódzók. Falun a gyermek már nem hasznos „befektetés” a háztáji mezőgazdaság számára, hanem „tiszta ráfizetés”, akár az egész ágazat. Akár Nyugaton, a fő okok nálunk is a házasság időpontjának kitolódásában, a nők munkavállalásában vagy önmegvalósítási vágyában keresendőek. A modernizáció e jelenségeit viszont Nyugaton a mindennapi élet olyan apró mozzanatainak könnyebbé tételével próbálja ellensúlyozni a társadalom, amelyeknek nálunk nyoma sincs. Gyermekneveléssel, szüléssel, várandóssággal kapcsolatos felvilágosító, tanácsadó, segítő szervezetek sokasága létezik ott. Már a szülésnél kezdődnek a különbségek. Nálunk még – amennyiben megengedik – az apás szülés számít újdonságnak, ott meg aközt választhat az anya, hogy kórházban szül, vagy haza jöjjön a szülész, netán vízben akar szülni az anya. A gyermekvállalás még nem jelenti automatikusan a társasági élet, a nyaralások, netán a szakmai karrier megszakadását. A tömegközlekedésben olyan buszok vannak, amelyekre nem gond felszállni gyerekkocsival, a legtöbb nyilvános hely fel van szerelve pelenkázóval (üzletektől a repülőgépen át a könyvtárakig), a hivatalokban pedig nem förmednek rá a szerencsétlen sorban álló anyára, hogy a gyereksírástól nem tudnak dolgozni, hanem esetleg kitesznek a bankban, de akár az üzletekben is néhány játékot. (Ezt én eddig csak egy háziorvosnál és a Metro üzlethálózatnál láttam, utóbbinál ellensúlyozandó, hogy tízéves kor alatti gyereket nem szabad bevinni.) A gyereküléssel felszerelt taxit vagy hogy a vendéglőkben nincs magas szék, alig merem említeni, de a „baby sitter” hivatalos alkalmazásának lehetetlenségét is, hisz ilyesmire aligha telik a gyereket vállalók legtöbbjének. Ez utóbbit illetően nálunk a klasszikus megoldást halljuk úton-útfélen: vigyázzanak a nagyszülők a gyerekre. Főleg amikor felvetődik, hogy Romániában két év a gyes, de csak hároméves kortól adható napközibe a gyerek (feltéve ha szobatiszta). Mi legyen a kettő között? Egy nagyobb mobilitást biztosító társadalomban egyre több fiatal egyre távolabb kerül a szüleitől, akik amúgy is egyre többet dolgoznak, és nem érnek rá. A gyermek kétéves kora után, ha nincs egy helyben lakó, befogható szabad nagyszülő és a dada (feketén adott) fizetésére sem telik, az anya nem tér vissza munkahelyére, majd a harmadik év után kereshet új állást, netán jön a következő gyermek, ami esetleg a karriertől való végleges búcsút jelentheti egy magasan képzett személy esetében. Ha pedig annyira helyben lakik a nagyszülő, hogy egy lakáson osztoznak, akkor a helyhiány a fő gond. A legtöbbször a csecsemőgondozás ilyen és hasonló napi bosszúságaiból áll össze az az elhatározás, hogy nem kell még egy gyerek. És még nem is említettem az egyelőre gyerek nélküli diplomás lányok elhelyezkedési nehézségeit.

Áldott állapotban van, állapotos, várandós, terhes – ugyanazt az élethelyzetet négyféleképpen jelöljük a magyar nyelvben. Pozitív, semleges, illetve negatív töltetű szavakkal. Melyik a legelterjedtebb? Egyértelmű. Társadalmi méretű freudi elszólás? A pozitív töltetű „áldott állapotot” ma már szinte csak a lelkészektől halljuk, kikopott a mindennapi szóhasználatból. A hivatalos, például az orvosi nyelvezetben sem a semleges várandós szavunk maradt meg, hanem inkább a negatív. Amellyel a leendő anyában tudatosítja a társadalom, hogy amit ő hord, az teher, a magzattal megkezdődött a gyermekvállalás terhe.

A kiútkeresés útvesztői

Több mint öt évvel ezelőtt Kismamaklub néven elindítottam egy olyan programot, amellyel segíteni szándékoztam a gyermeket vállaló fiatalokat. Rövid, laikusok számára is érthető bevezető előadásokat tartanak szakemberek, majd ezt követi az elméleti, illetve gyakorlati tanácsadás várandós, illetve kisgyermekes szülők részére. Hetente más-más szakember a meghívott (pszichológus, nőgyógyász, gyermekorvos, gyógypedagógus, logopédus, mentős, gyógytornász stb., és állandó jelleggel óvónők, zenepedagógusok). A közös vonás a meghívottak szempontjából az, hogy mindenki ellenszolgáltatás igénye nélkül, társadalmi munkaként teszi mindezt. A klub iránt érdeklődők száma magas, volt, aki a tanácsok, volt, aki a kiosztott ruhasegélyek, vagy a gyerektársaság miatt járt ide, de olyan is, aki elmondta, hogy egyetlen közösség volt, ahova eljárhatott, amióta gyerekei vannak, lévén, hogy nem volt kire hagynia őket. E klubbal és szervezésével kapcsolatos élményeim közül néhány nagyon is e témába vágót osztanék meg az olvasóval.

Már az induláskor gondom akadt az újságbeli hirdetéseknél. A célközönség hatékonyabb megszólítása érdekében – akár a program névadásánál – minél közvetlenebb hangot próbáltam megütni. A tanácsadás még rendben volt, de a beszélgetés valahogy mindig előadássá, netán vitaindító előadássá alakult a megjelenő szövegben. Így volt, amikor a szülők elmaradtak, de jöttek a diákok a szakértők előadására. Nem véletlenül alakították át a szöveget a szerkesztőségben, hiszen abszurdnak tűnhetett, hogy miközben az általános jelenség a legmagasabb szakmai színvonalú rendezvény imázsára való törekvés, és ennek szervezői címére vagy a legkompetensebb szakértő státusára, azaz a hiteles elit szerepre történő pályázás, akkor valaki szándékosan a saját rendezvényeinek a beszélgetésekké, tanácsadásokká „degradálásán” fáradozik (miközben sokszor a különböző szakmák nagyjai, egyetemi tanárok a meghívottak). Persze a közvetlenségnek megvan az átka is: „komoly” helyeken megmosolyogják a program „komolytalan” nevét. Tudósításra sem érdemes, komolytalan dolog. Nem elég elvont, túl életszagú ahhoz, hogy újságtéma legyen. Gondolom, pályázataim közül is legalább egy sikerrel járt volna az elmúlt négy év alatt, ha teszem azt Magyar gyermek, magyar jövő alapítvány, A magyar nagycsaládosok egyesülete vagy valami hasonlóan „komoly”, nagyot sejtető nevet adtam volna. Az RMDSZ helyi szervezeténél is – amelynek szárnyai alatt indult a program – csak szóban biztattak: ha bármilyen, a körülmények javítását célzó befektetést vagy minimális anyagi segítséget kértem működési költségre, a válasz mindig ugyanaz volt: nincs pénz. Ha koszorúzásról, protokollról volt szó, mindig akadt, emlékműre akár milliók is. Egy idő után már a helyiséget sem használhattam.

Az üzenet egyértelmű: múltra, fesztivizmusra adunk, csendes jövőépítésre nem. E téren nem igazán van alternatíva: a kis, önmagát ellenzékinek tartó mikrokörnyezet reprodukálta az erdélyi magyar „nagypolitikát”.

Családalapítás: az esküvő szerepváltozásai és értelmezési lehetőségei

Társadalmi hazugságok egész sora kapcsolódik nálunk az esküvő fogalmához is. A házasulandók a legtöbb esetben már rég együtt élnek, az esküvő nem sokat változtat a viszonyukon, esetleg az anyagi helyzetükön, ez esetben pedig az egész show egy egyszeri (családi?) üzleti vállalkozás. Befektetéssel, profittal, annak rendje és módja szerint. A nászéjszaka sem a „nászéjszaka” már (szerencsére), és a nászút sem az első kirándulás vagy huzamosabb együttlét.

No persze azért vidéken a koreográfiába még beletartozik az esemény státusszimbólum-értéke (megmutatom én a falunak, szomszédnak, hozzám még többen fognak eljönni, fontosabb személyek stb.). Megrendezése, mérete, lefolyása beszédtéma (meg nem rendezése annál inkább). A Ki mennyit adott? című fejezet (összejön-e a ház, autó?) szintén fő téma vidéken és városon egyaránt. Elvégre városaink a maguk módján még e folklór terén is ruralizálódtak.

Habár közhely, hogy mint intézmény válságban van, a család már rég nem az, aminek a társadalmi hazugságok tartják, a törvények vagy a nyilvánosságot jellemző konzervatív gondolkodásmód kényszerítő ereje nem sokat változott. Ha nincs házasság által szentesítve, akkor a viszony nem létezik – ez a hivatalos álláspontja a bankoknak, az adóhivatalnak, az egészségügyi biztosítónak. Sőt egyes intézmények szerint nem is én vagyok a gyermekem apja, ha párommal nem vagyunk összeházasodva.

És itt érdemesnek tartom saját, személyes családtörténetem egy részletét is elmesélni: a lényeg, hogy a feleségem, mivel nem volt hivatalosan is az, nem tudott kolozsvári személyit kérvényezni a rendőrség lakossági nyilvántartó osztályától, hiába volt a közös gyermek és hiába éltünk évek óta együtt. Az évente felújítandó ideiglenes pecsét megszerzésével járó hercehurcát eluntuk, valami véglegeset szerettünk volna. Fölöttébb utálom a formaságokat és a velük járó sorbanállást, kilincselést. Két mód volt erre: hivatalosan megesküdni, vagy hivatalos, alaposan megindokolt, jegyző előtt hitelesített befogadási szerződést kötni. (Azóta ez megváltozott: már elég csak a rendőrségi alkalmazott előtt írásban vállalni.) Utóbbinak persze feltétele a saját lakás. Így hát végül is beadtam a derekam, hiszen az összes ügyintézési variáns közül a házasság bizonyult a leggyorsabb és legolcsóbb eljárásnak. Naiv voltam.

Mikor végre elhatároztuk, megesküszünk, akkor – az esküvőn, a hivatalosan is elismert család születése szentnek tartott momentumában – a hatalom képviselője másképpen határozott. Az ok: a feleségem felé fordulva magyarul is igent mondtam, mielőtt a házasságközvetítő felé is kimondtam volna a szó román megfelelőjét, a „da”-t. Ma már közel húsz bírósági jelenésen is túl vagyunk, de még mindig nincs egyértelmű, hivatalos válasz arra az egyszerű kérdésre, hogy házas vagyok-e vagy sem. Harmadik éve a házasságkötés pillanatában leledzem, és egyelőre még csak nem is sejtem, meddig.

A pereken a helyi hatalom is hivatkozik a törvényre, az ügyvédünk is. Mi is a családalapítás szent jogára, a hatalom is. Szó szerint például a „moment solemn”-re, amit nem lehet holmi magyar szóval elkomolytalanítani – értsd: elrondítani. Az anyakönyvvezető a román kiejtéssel próbálta „szalonképessé tenni” neveinket. Közbeszóltam és kijavítottam, elvégre én is elég engedményt tettem az állam felé azzal, hogy elfogadva, teljesítve a játékszabályait, beindítottam a házasságkötés hivatalos folyamatát. Az állam képviselője is elfogadhatná anyanyelvem olvasási szabályait. Végigjártam, eleget tettem az összes ügyintézési formának, gondoltam, megbír annyi intimitást a hivatalos ceremónia, hogy az embert tényleg a házastársával adják össze, azaz ne egy eltorzított nevet mondjanak ki egy szentnek nyilvánított pillanatban, valamint a feleségem felé a saját nyelvünkön is mondhatok egy igent. Csak utólag jöttem rá, hogy a kiejtés korrigálásával mennyire felkurbliztam a hivatalnok kedélyállapotát, mikor az igen–dázás után már a Tiszán túlra küldött igennel beszélni.

Számomra a hivatalos papírok által létező család mint intézmény üres formalitást jelentett, mégis ennek etnikai dimenziója miatt e része kezdett fontossá válni. Korábban pusztán egy lehetőség volt, amivel, ha akarok, élek, ha nem, nem – legalábbis így hittem én. De amikor brutális módon megfosztottak e jogom gyakorlásától, különböző módon megaláztak, sőt tudatosítani igyekeztek, hogy ebben a formában ez soha nem is állt jogomban, akkor hiánya fájni kezdett. Amikor a szabadság gyakorlásának lehetősége elé falakat húz a hatalom, akkor válik hirtelen érezhetővé a hiány. Ha etnikai dimenziói vannak a tiltásnak, akkor nemzet elleni támadásként is értékeli az ember. Az addigi egyéni lehetőség fontos közösségi üggyé válik.

E ponton bezárul a kör, visszaérkeztem a kiindulóponthoz. Egy (a hatalom szerint nem megfelelő) helyen kimondott szó nagyobb nyilvánosságot kapott, és jobban felkarolt üggyé vált, mint a több évi közösségszervezői munka. Egyetlen szó gesztusértéke, szimbolikus üzenete lázba hozta a sajtót, mindenki tudósított az esetről. De hát a szimbólumoknak nálunk mindig is nagy jelentősége volt. Ezzel nem is lenne baj. Számomra aggasztó, hogy úgy tűnik, szinte minden energiánkat ebbe fektetjük, figyelmünket csak ez köti le.

Miért nem ismeri fel az elit az egyes jelenségek – mint például a gyermekvállalás – esetében az elvi kinyilatkoztatás és annak gyakorlati vetületei közötti összefüggéseket? A szemlélet, miszerint az elit dolga az iránymutatás, a kinyilatkoztatás, minden bizonnyal a 19. században kialakult, majd a kommunizmus által – más szempontok alapján – megerősített, de ma már sok tekintetben idejétmúlt messianisztikus értelmiségi szerepre vezethető vissza. Sőt, ma olykor fordított folyamat megy végbe: az előre kitalált szerephez, „nemes” ügyhöz próbálnak igényt, asszisztáló tömeget toborozni.

A mindenek fölött álló közösség és vezetői roppant terheket, feladatokat követelhetnek meg a jelentéktelen egyéntől, nyilvánosságuk megköveteli az egyes, értéktelen individuum alkalmazkodását. A közösségi szinten, nyilvánosság előtt felvállalt értékek „gyakorlati vizsgáin” az egyén rendszerint elbukik (maga a vezető is), ami a maga során természetessé is válik. De a visszacsatolás a nyilvánosság irányában elmarad. A Vezér és a nép más-más szinteken mozog. Egyesek a kommunizmus, a kelet-európaiság, a balkániság, mások az ortodoxia ismérveiként azonosítják e jegyeket, lényeg, hogy egy olyan térségben fejlődött ki ez az attitűd, ahol az emberek különböző normákat megkövetelő önkényuralmi formációk alatt megszokták, hogy mindig mást kell(ett?) mutatniuk, mondaniuk, mint amit valójában éreznek, vagy teljesíteni tudnak, és így különválnak a nyilvánosság előtt és a magánéletben felvállalt értékek. A szimulálás, az alkalmazkodás a mindennapok alkotóelemévé, belső habitussá vált.

*Részlet egy hosszabb esszéből.