Berényi Hajnalka Rege a szarvasról és a szegénasszonról
Eccer egy időbe, nagy hegyek mentibe,
de igen régecske, lakozék egy asszon!
Lakozék az penig parányi kunyhóba,
rongyos kicsi házba, egyes-egymagába.
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Szegén vala biza, még férge se vala.
Árva es csak vala, pókja sem es vala.
Siket csendbe éle, kallantyúja síra,
sikkantva rettene még az es a zajra!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Beszéggye elvesze, kedve elenyésze.
Elbúsulá magát, s így fohászkodék fel:
„Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
mit vétettem néked, miért büntecc éngem?”
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Föl es föltekinte a magos egekbe,
föl es fölsóhajta nehéz sóhajtásval,
nehéz sóhajtásval, lelkeszakattával:
„Ne hagyd el az árvát, én Uram, ne hagyd el!”
De válasza onnét nemigen érkeze!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Eccer csak támada vihar a Hargitán,
vihar, szélzúgalom, fanyűvő ártalom.
Viszi el a kunyhót, ontya le a fődre.
Marada az árva künn a fergetegbe,
villám s égzengésbe, nagy erős záporba.
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Reszketve a jámbor kapaszkoda vala
ott egy rossz butykóba, ház gerendájába.
Bédugá a fejit megmaratt szögletbe,
orcáját surcába, magát félelmibe!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Nagy sokára osztán elüle a zápor,
elüle, elszálla: ott sem es lett lenne!
De heába süt nap, heába madárdal,
fényes, nagy nyúgalom óriás havason,
szegénasszon kedve, mint a hóttsiratón!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Feltátá a száját, káromlani Urát
nagy, erős bújába, oly nagy haragjába,
ki szakaszta rea hajléktalan nyomort,
zsúp nélküli kamrát, bütütlen ászokfát:
„Verj, kegyetlen Isten, verd a szerencsétlent…”
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Elakada szava, sűrű, nehéz átka.
Mered a szarvasra, izmos, szép állatra,
selyemszőrű vadra, a nagy agancsosra,
erdő királyára, pompás nagyurára.
Nézvén nézi őtet, látván láttya az es!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
„Szarvas ez, de milyen, csak nézni es álom!
Büszke a tartása, ágas az agancsa,
háta, nyaka csillog, szügye, fara izmos.
Tám a mesebéli, úgy hiszem, a régi!”
Így mondá magába, csak gondolattyába.
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Megszólal a szarvas, a mesebéli vad:
„Ne rizegj, te asszon! Nem lészek rontásod!
Sebült már a lábom, vérrel vérzik hátom,
mosd meg a forrásból, kend meg a kenővel.
Meghálálom, megládd, nem bánod meg osztán!”
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Fut, rohan az asszon, térül, sirül, fordul,
sebit mossa, keni, pókálja, bónyálja
legszebbik kendőbe, ünneplőruhába.
Fekteti betegét jó puha muhára,
s a szarvas es enyhül, enged már a kénnya!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Sebesen az üdő telik, múlik vala,
kilenc holdtőttére kilenc holdelfogyta.
S hát reggelre kelve, szép tavasz-reggelre,
mit láta az asszon, ki nyugoszik ottan
szőttes cihájába, özvegyi ágyába?
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Nem es vala az más, regebéli szarvas!
Regebéli szarvas, emberré váltózva!
Emberré váltózva, ágyába nyugódva,
két izmos karjával rea es fonódva!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Így kezdé a szavát, felemelé hangját:
„Ládd-é, asszon, ládd-é! Immáron ez vagyok!
A te urad vagyok, küzdőtársad vagyok!
Jössztesze karomba, borújj a vállomra,
a te sok jóságod nem veszett el kárba!”
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!
Esztán már így éle ott az a galambpár
Hargita lábjába, rengeteg martyába.
Fiaik, cseléggyök mint égen a csillag:
számos, dógos, erős, merész, nyúgodatlan,
s székelyek nevezék: szarvasnemzeccsége!
– Haj regő rejtem, regő-regő rejtem!