A nőiség alanyi pozíciói és megélt tapasztalatai Romániában

A nemi identitás, esetünkben a nőiség (mint kulturális reprezentáció és anyagi/társadalmi helyzet, de ugyanakkor mint azonosulási folyamat is) társadalmi felépítése egyszerre történik a különböző (állami) ideológiák, politikák és intézmények szintjén (melyek előírják a normatív társadalmi helyeket és szerepeket a nemek számára) és a mindennapi élet számos helyszínén, ahol a konkrét cselekvők nemi tapasztalatai másokkal való társadalmi kapcsolataik mentén artikulálódnak. A gender mint alanyi pozíció és megélt tapasztalat1 ugyanakkor a társadalmi élet olyan központi mechanizmusa is, mely ennek minden területén és szintjén szervezőerővel bír. Ezért komplex társadalmi és kulturális elemzése megköveteli, hogy különböző (egyéni és kollektív) cselekvők szempontjából és több helyszínen vizsgáljuk, figyelembe véve a köztük levő kapcsolatokat is. Jelen írás egy ilyen típusú vizsgálathoz kíván hozzájárulni.

Mint mindig és mindenütt, úgy Romániában is, a szocialista és posztszocialista Nagy Elbeszélések bizonyos, többek közt az állam által kidolgozott, továbbá különböző politikák és intézmények által megerősített normatív mintákat hoztak létre a nőiségre és a férfiasságra, valamint a nemek közti megengedett, „helyénvaló” viszonyokra vonatkozóan. Ezek a normák alulról jövő támogatás hiányában érvényüket vesztették volna, habár az emberek életét átfogó politikai és gazdasági rendszerek megszabták társadalmi helyüket és kulturális reprezentációik kereteit. Ennek ellenére, elvárásaik és cselekvéseik szintjén, az egyének nem alkalmazkodtak passzívan ezekhez a normákhoz, nem léptek automatikusan valamely előírt alanyi pozícióba, hanem hétköznapi életükben valahogyan értelmezték, megjelenítették azt. A bemutatott interjúrészletekből kiderülnek a nő állampolgárok számára megalkotott alanyi pozíciók – a dolgozó nő és a nő mint anya – összetett jelentései, mégpedig úgy, ahogyan azokat különböző etnikumú, korú és foglalkozású nők megtapasztalták, de úgy is, ahogyan különböző férfiak értelmezték.2

A tanulmány fő részében a kulturális megosztás és a kulturális sokféleség3 jelensége sejlik fel előttünk. Kiderül, hogy az egyének nemtől, etnikumtól, kortól, családi állapottól és foglalkozástól függetlenül osztják azt a felfogást és gyakorlatot, mely a nőt (csupán vagy főként vagy többek közt) a háztartással járó kötelezettségek révén határozza meg és helyezi el a társadalmi rendben. Mindez annak ellenére történik, hogy a nők munkája és családi élete változatos jelentésekkel bír, a vele kapcsolatos tapasztalatok sokszínűek, és az előírt mintákat, kreatív stratégiákkal a nők sokszor megkérdőjelezik, ellenállnak nekik, vagy legalábbis átértelmezik. Végül is ez az általánosan elterjedt meggyőződés és a gyakorlati megvalósulását szavatoló társadalmi viszonyok felelősek, többek közt, a politikai berendezkedéseken túlmutató patriarkális nemi rend4 működéséért és újratermeléséért. A maga során (ideológiái, politikái és intézményei révén) az állam is részt vesz a patriarchátus mint társadalmi és kulturális rend  termelésében és fenntartásában: ahogy az elemzésből kiderül, beépíti azt a szocialista és posztszocialista rendszer szerkezetébe és dinamikájába.5 Mindkét politikai és gazdasági rendszer működéséhez szükséges a patriarkális rend, pontosabban egyfajta maszkulin cinkosság, valamint versengés az állam és a férfi szerepeket betöltő egyének, azaz a nyilvános és a magánszféra patriárchái között.6

A dolgozó nő: az egyenlőség és a különbözőség nagy elbeszélései

A szocialista iparosítás és gazdasági fejlődés körülményei között az állam a nőben elsősorban termelőpotenciált látott. Ugyanakkor, a háztartás vonatkozásában, a nőnek az állami gazdaságban szerzett fizetése a családi jövedelem szükséges elemét képezte. A nők jogainak megszerzését – teljes körű foglalkoztatás, oktatás és politikai részvétel tekintetében – nem a nők mint független egyének mozgalma eredményezte. Éppen ellenkezőleg, ez a szocialista modernizáció átfogó terveinek része volt és mint ilyen az úgynevezett „sokoldalúan fejlett szocialista nemzet” építésének volt alárendelve. A szocializmus azt ígérte, hogy hatalmat ad a nőnek azáltal, hogy a férfival egyenlő félnek, munkásnak és állampolgárnak tekinti őt, tehát annyiban, amennyiben ő is részt vesz a gazdasági termelésben: „A nemek közti teljes egyenlőség feltételeinek megteremtésén azt értjük, hogy az egyéneket nem nőként vagy férfiként kezeljük, hanem állampolgári minőségükben, a párt tagjaiként, és kizárólag munkájuk szerint ítéljük meg őket.” (Részlet Nicolae Ceauşescu a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának plenáris ülésén elhangzott beszédéből, 1973. június 18–19.)

A „proletárdiktatúra” ideológiai elkötelezettsége „a nemi egyenlőség iránt azt jelentette, hogy a proletárok társadalmi és gazdasági meghatározása nemtől függetlenül a magántulajdon hiányára épült” (Gail Kligman 1998. 27.), és új alanyi pozíciót alkotott meg a nő számára. Így jött létre a dolgozó nő mint a munkaerőpiac deszexualizált hőse. A hamis nemi semlegesség ellenére a munkaerőpiac számos mechanizmusa, mint például az ágazati szegregáció7, újratermelte a nemi egyenlőtlenségeket. A nemek közti szakadékot még inkább elmélyítette „a nők számára alkalmas könnyű” munka (textil- és élelmiszeripar, szolgáltatások, oktatás, egészségügy) és a jobban fizetett, „férfiakhoz illő nehéz” munka (fémfeldolgozás, építő- és bányaipar) éles különválasztása. A női munkaerőt foglalkoztató szektorok (a gazdaság elnőiesedett területei) kevesebb beruházásban részesültek, és alacsonyabb bérekkel fizették alkalmazottaikat, mint a „férfiasabb” ágazatokban, és általában a nők a foglalkoztatási hierarchia aljára kerültek. A munkapolitika által termelt egyenlőtlenségek mellett a nők igazi megerősödésének (empowerment) másik fő akadálya az a korlátolt elképzelés volt, mely szerint a munkába állás a nők emancipációjának nemcsak szükséges, hanem elégséges feltétele.8

A statisztikai adatok9 szerint a posztszocialista Románia gyengén fizetett gazdasági ágazatainak (oktatás, egészségügy, szociális gondozás, textilipar) jelentős részét a női munkaerő képezi. Ugyanakkor fizetésük a jól fizetett pénzügyi és banki területen (ahol a nők hetven százalékban reprezentáltak) sem haladja meg a férfiak fizetésének kilencven százalékát. Általában minden területen a leggyengébben fizetett állásokba alkalmazzák őket, keresetük jelentős mértékben (körülbelül tizenhárom százalékkal) az átlagjövedelem alatt marad, és közel négyszer kisebb százalékarányban töltenek be vezető pozíciót, mint a férfiak. A nemek közti egyenlőség eszméje a démonnak minősített szocialista múlt részeként veszítette el legitimitását a változások első szakaszában. Ezzel párhuzamosan úgy tűnik, a különbözőség újrafelfedezése lett a nők és férfiak percepciójának újabb szabálya, mintha az egyenlőség és különbözőség kizárnák egymást. A munkaerőpiac vonatkozásában ez egyfelől a szexipar előretörését és a női szexualitás áruvá válását jelentette, másfelől pedig a nők alkalmazásában megnyilvánuló diszkrimináció élénkülését és bizonyos (többnyire a szimbolikus és anyagi szempontból presztízzsel bíró) foglalkozások köréből való kirekesztésüket eredményezte. Ahogy az 1990-es években Románia közeledett az európai integráció folyamatában a csatlakozó állam státusához, a nemek közti egyenlőség elvét kívülről megszabott normaként újból el kellett helyezni a társadalmi és kulturális közegben, az élet minden területére vonatkozóan. Ezt tükrözi a diszkrimináció megelőzéséről és büntetéséről szóló kormányhatározat, majd törvény (2000), valamint a férfiak és nők esélyegyenlőségének törvénye (2002). Az 1997 júniusától a parlamentben működő Esélyegyenlőség Albizottság, valamint az 1999 novemberében létesített Nők és Férfiak Esélyegyenlőségének Minisztériumközi Konzultatív Bizottsága szintén ezt a folyamatot illusztrálja. De ezek a törvények és intézmények távol állnak még attól, hogy a mindennapi életbe beépülve fejtsék ki hatásukat.

A dolgozó nő megélt tapasztalatai

A munkaerőpiacon alkalmazott nőkről szóló kis elbeszélések ugyanazt a zavaros képet jelenítik meg az egyenlőség és különbözőség viszonyának leírásában, főként az egyenlőségnek a különbözőség ellenében való meghatározásában, és fordítva, mint amit a hivatalos diskurzusban is megfigyelhettünk: ha a nők és férfiak különböznek egymástól, egyenlőségük elérhetetlen, ellenben, ha a férfiakkal egyenlőkké válnak, akkor elveszítik nőiességüket. Azt mondhatni, a patriarkális rend működése hatékony volt és maradt, ha ezt ennyire rögzítette a közgondolkodásban:

Valójában lehet, hogy a nők egy szép napon utolérik majd a férfiakat. Én nem teszek különbséget a férfiak és nők között, mindkettőjüknek egyenlő esélyük van arra, hogy azt tegyenek, amit akarnak.  (Férfi, 21 éves, alkalmazott, nőtlen, gyermektelen, román)

A nők be akarják bizonyítani, hogy ugyanolyan jó munkások, mint a férfiak, és ők is mindenre képesek. Harcolnak azért, hogy elfogadják őket a munkahelyükön. Ha otthon segíti őket a férjük, akkor minden rendben van, de ha nem, akkor ez az egész nagyon fárasztó. (Nő, 44 éves, alkalmazott, nőtlen, gyermektelen, magyar)

Észrevehetjük, hogy a politikai rendszer átalakulása a mindennapi élet szintjén nem hatott olyan nagy mértékben a női munka sajátos tulajdonságairól vallott nézetekre. Életük keretei megváltoztak, de többségük még mindig meg van győződve arról, hogy valamilyen okból, főleg anyagiakból, a nőknek szüksége van fizetett állásra (igen kevés esetben értelmezték ezt úgy, mint a nő autonómiájának feltételét):

Tízéves koromban jöttem Kolozsvárra a szüleimmel. Elszegődtem cselédnek, de jól éreztem magam, mert pénzt kerestem. Mindenféle mocskos munkát vállaltam mindenütt. Becsületesen dolgoztam, nem volt senkivel bajom. Most kakast csinálok, hogy megéljek, mert a nyugdíjam nem elég. Senki sem mondja nekem, hogy cigány vagyok, mert tiszta vagyok és nem lopok, az emberek már ismernek. (Nő, 66 éves, nyugdíjas, egy gyermek, roma)

Nem szeretem azt a munkát, amit csinálok, de ez van... Én vagyok a családban a kenyérkereső. Házbért kell fizetni, és minden nagyon drága. A férjem börtönben van. Nagyon nehéz. (Nő, 31 éves, alkalmazott, férjezett, egy gyermek, roma)

Másrészt 1990 után, de azelőtt is léteztek egyének, akik úgy gondolták, hogy – ha a családi költségvetés megengedi – jobb, ha a nő otthon marad. Egyesek úgy vélik, hogy még abban az esetben is kevésbé fontos a nő hozzájárulása a családi jövedelemhez, ha fizetett állása van.

Több felelőssége van a családban, nálunk az én feleségemnek nagy szerepe van az egész életünk megszervezésében, én megbízom benne. És állása is van, és a gyerekekre is inkább ő vigyáz... Szeretném őt itthon tartani, szeretném, hogy megengedhessem magamnak, hogy ne küldjem őt munkába, hogy több időt szánhasson számunkra, hogy ne legyen olyan stresszes az élete. (Férfi, 46 éves, líceumi tanár, nős, egy gyermek, román)

Nagy általánosságban az én életem könnyebb, mint a férjemé, mert ő a családfő, ő vállal több felelősséget. Az természetes, hogy az ő élete nehezebb, programja sokkal zsúfoltabb, neki kell több pénzt keresni. Fordítva nem lenne elfogadható. Egy nőnek több ideje kell hogy legyen a háztartásra, a gyerekeire meg saját magára. (Nő, 38 éves, egyetemi tanársegéd, férjezett, egy gyermek, román)

A nők fizetett munkájának jogként való értelmezése nem visszatérő téma, ennek ellenére néhány fiatal nő és férfi narratívája kiemeli azt...

Úgy hiszem, a nőnek joga, hogy legyen állása, és senki nem tarthatja otthon őt erőszakkal. Sok nő számára ez nem lenne elfogadható. Nem fogadnák el, hogy egész nap a lábosok közt üljenek. Általában a nőknek ugyanannyi lehetőségük van, mint a férfiaknak. Mégis az elején többet kell bizonyítsanak, a rossz előítéletek miatt, miszerint a nők nem értenek ahhoz meg ehhez... de ha sikerül nekik ezen átesni, akkor már könnyebb nekik, mert egy szép nő mindig szép nő marad, és ennek senki nem tud ellenállni. (Férfi, 25 éves, alkalmazott, nőtlen, gyermektelen, magyar)  

... együtt az ilyen munka egyéb előnyeivel, mint például az önbizalom növekedése és a kihívások, melyek izgalmasabbá teszik a napi rutint:

Persze, az nagyon jó egy nőnek, ha dolgozik. Pénzt keres, de magabiztosabbá is válik. Egyenlő kellene legyen a férfival. (Nő, 36 éves, tanár, férjezett, két gyermek, roma)

El nem tudom képzelni magam, hogy egész nap otthon ülök a lábosok és tepsik között. Nem is tudok rendesen főzni... Nekem kint kell lenni, hogy minél több kihívást kapjak. Ez az, ami felizgat, a verseny. (Nő, 23 éves, egyedülálló, gyermektelen, román)

Egyes narratívák a karriert befutó nőtől való félelmet jelenítik meg:

A karriernő esélyt jelent partnere számára. De csak akkor, ha nincs uralkodó természete. Ha ilyen, akkor a partnerét lényegtelen lábjegyzetté alakítja át. Az egyezkedés nem kell túlságosan stresszes és traumatikus legyen. (Férfi, 42 éves, egyetemi tanár, író, elvált, két gyermek, román)

Mély ambivalencia rejlik az ilyen típusú munkának a megítélésében abból a szempontból, hogy milyen szerepet tölt be a nők életében: egyszerre minősül áldásnak és keresztnek. Teherként való értelmezése elfogadott, annak ellenére, hogy vitatják méltányosságát – a magyarázatok széles skálán mozognak, biológiai (a nőknek több mindent kell elviselni, és arra születtek, hogy másokra vigyázzanak), gazdasági (a nők bepótolnak a családi költségvetésbe, vagy ők az egyedüli kenyérkeresők a családban) és társadalmi (ha nehezebb is a nőknek, szükségük van arra, hogy időnként kitörjenek a családból) érveket sorakoztatnak fel:

Állásod legyen, aztán menj haza, és folytasd a házimunkával, főzz, vasalj, mosogass, moss, vigyázz a gyerekekre, segíts a házi feladatban, szolgálj ki mindenkit mindennel. Nagyon sok nő élete ilyen. Ez egy kereszt, amit hordani kell. A nők élete nehezebb, sokkal nehezebb, mint a férfiaké, mert nagyon kevés férfi segít a feleségének. (Nő, 48 éves, alkalmazott, elvált, egy gyermek, román)

Otthon nehezebb egy nőnek. Egy szemmel mindig a gyerekeken kell legyen, aztán mos, főz, takarít... De persze nekünk a munkában nehezebb ... (Férfi, 40 éves, alkalmazott, nős, két gyermek, roma)

Fontos kiemelni, hogy minden teher ellenére a fizetett munkát a nők és a férfiak egyaránt az emberhez méltó élet feltételeként értelmezik, ha bármilyen okból az egyén számára ez nem elérhető, értéke lecsökken, vagy ellenkezőleg, felnő egy szelet kenyér fontosságához. Úgy tűnik, a szegénység homogenizálja a nemek közti eltéréseket, de az anyagi helyzet és a nemi meghatározottság mindenképpen kölcsönösen alakítja egymást:

Az egész életem csupa nehézség volt. Soha nem volt állásom. Nem volt hol. Pedig bármilyen munkát elvállalnék, most aprópénzért dolgozom itt meg ott. A fiamat be kellett adjam az árvaházba, mert nincs is, ahol lakjak. Az anyám meghalt, amikor ötéves voltam. (Nő, 26 éves, munkanélküli, egyedülálló, egy gyerek, roma)

A cég megszűnt, és én munkahely nélkül maradtam. Most itt van ez a szekér, és egész nap a piacon vagyok, hordok ezt-azt, hogy egy szelet kenyérre valót keressek. A feleségem meghalt tizenhat évvel ezelőtt, és én itt maradtam három gyerekkel. Nem akarok már semmit magamnak, csak ezeknek a gyerekeknek és az unokáimnak, hogy iskolába menjenek, legyen munkahelyük, keressék meg a kenyerüket becsülettel, és ne lopjanak. (Férfi, 64 éves, nyugdíjas, özvegy, három gyerek, roma)

Néhány esetben a nők és a férfiak nosztalgiáznak a letűnt rendszerrel kapcsolatosan, amikor sokkal biztosabbak lehettek a munkahelyükben:

Előtte jobb volt, tudtuk, mit kezdjünk az életünkkel. Most nagyon drága az étel. Tíz éve egyedül vagyok a gyerekekkel, csak az Isten segít rajtam, hogy élünk. De hozzá vagyok szokva, hogy hallgassak és tűrjek. Soha senkivel nem veszekszem. Inkább nem mondok semmit... elég rossz a világ így is, akárhogy is nézed. (Nő, 40 éves, alkalmazott, özvegy, három gyermek, roma)

1990 előtt jobb volt. Volt állásod, rendes életed, és volt lakásod. A férfiaknak jobb volt, mert a nők kellett egész nap a gyerekek és az étel után járjanak. De nem volt szabadság. Azelőtt minden olcsóbb volt, megengedhetted magadnak, hogy vendéglőbe menjél. (Férfi, 24 éves, alkalmazott, nős, gyermektelen, roma)

Mindezek mellett az emberek úgy vélik, hogy a dolgozó nő egyfajta hatalommal, erővel rendelkezik, éppen azért, mert kenyérkereső. Néhányan azt gondolják, hatalma abban rejlik, hogy képes felfedezni nőies tulajdonságait, azok korlátaival és lehetőségeivel egyaránt.

… el kell ismerjük, hogy a férfiak sokkal racionálisabbak, mint a nők, és sokkal szilárdabb a logikájuk. De a nők magasabbrendűek, mint a férfiak, az ösztöneik tekintetében. Erre kell alapoznunk a tevékenységünket. Ki kell használnunk azokat a képességeket, amelyekben jobbak vagyunk, ahelyett hogy panaszkodnánk azért, mert nem ismernek el bennünket azokon a területeken, ahol a férfiak uralkodnak. (Nő, 30 éves, középiskolai tanár, egyedülálló, gyermektelen, román)

Mások úgy vélik, a nők ereje abban áll, hogy mindig találnak valami tennivalót, és önellátók, ez kölcsönöz nekik hatalmat:

Nyugdíjasként azt mondhatom, hogy nem nehezebb az én életem, mint az övék. Mert ők nem tudnak egyedül meglenni, nem tudnak magukra ügyelni... egy nő mindig feltalálja magát. Még akkor is, ha özvegy. (Nő, 54 éves, nyugdíjas, férjezett, két gyermek, román)

De létezik egy másik meggyőződés is, mely szerint a nő minden terhet elvisel, mert erősebb, vagy fordítva, éppen azért erős, mert minden nehézséget elbír:

Mindenesetre egy nő élete nehezebb. Nekem legalábbis nehezebb volt, mind jó, mind rossz időkben. Nekem jutott ki minden. Mindenki várta, hogy kiszolgáljam. De mi nők erősebbek vagyunk. Mi meg tudunk birkózni mindezzel. (Nő, 52 éves, nyugdíjas, férjezett, egy gyermek, román)

Végül, egyik nézet alapján, a háztartási gépek is a nők megerősödésének feltéte-lévé válhatnak:

A másik dolog meg az, hogy álljanak rendelkezésére dolgok, amikkel időt és energiát tud megtakarítani. Mint nyugaton. Például az, hogy lehessen vendéglőben enni, hogy ne kelljen naponta főzni, vagy hogy legyenek háztartási gépek... Mindez levenné a sok terhet a nők válláról. (Nő, 47 éves, alkalmazott, egyedülálló, gyermektelen, román)

A nő mint anya: a hazafias kötelesség és a nő jogainak nagy elbeszélései

A kommunista párt – a Románia hosszú távú gazdasági fejlődésére irányuló terveit veszélyeztető munkaerőhiány felismerése eredményeként – 1966 októberétől szigorú születési politikát indítványozott, amely szinte lehetetlenné tette az abortuszt, válást, és megemelte a gyermektelen, családos vagy egyedülálló felnőttekre kirótt adót.10 Másrészt, Gail Kligman szavaival szólva, a termékenység ellenőrzése és a szaporodás „alapvetően az identitással függött össze: a »nemzettel«, mint »elképzelt közösséggel«, melyet az állam szolgál és óv, és amely felett gyakorolja tekintélyét” (Kligman 1998. 5.).

„Nincs nemesebb, tiszteletre méltóbb kötelessége a családoknak, nőknek, mint gyereket nevelni és az államot a lehető legtöbb gyerekkel megajándékozni”. (Részlet Nicolae Ceauşescu „Üzenet a Román Szocialista Köztársaság nőinek a Nők Nemzetközi Napja alkalmával” című beszédéből, 1986.)

A gyermekszülést támogató politikának – amely magában foglalta a reprodukció ellenőrzését és az abortusz bűncselekményként való kezelését – nemcsak a munkaerő foglalkoztatását illető politikák szintjén volt jelentős az állam számára, hanem a romániai nemzeti ideológia kereteiben is, amely a maga során fontos szerepet töltött be a szocialista rendszer legitimációjában. A szocialista nemzetet olyan hatalmas családként határozták meg, melynek középpontjában a kommunista párt állt. Katherine Verdery észrevétele szerint (1994) ebben a kontextusban a nő, a nemzet anyjaként, a szocialista államatyának (parent-state) volt alárendelve. Az állam „magára vállalt néhány olyan hagyományosabb szerepet a nevelés és gondozás vonatkozásában, melyek a nőt illették a patriarchális családban”, ugyanakkor pedig „kisajátította a férfiak »jogait« a feleségük szexuális élete és a biológiai szaporodás tekintetében” (Kligman 1998. 26.). Az előbb tárgyalt foglalkoztatási politika – mely a szocialista iparosításhoz kötődött, és a nőket hátrányos helyzetbe taszító foglalkozásbeli szegregációhoz vezetett –, valamint az abortusz bűncselekményként való meghatározása, mely kisajátította a női testet, megváltoztatta a nők alanyi pozícióit, és mind a termelő, mind pedig újratermelő (gyermeknemző) minőségükben a paternalista államnak alávetett helyzetbe sodorta. Egyrészt azt mondhatni, hogy a hiánygazdaság keretei között a nők és férfiak egyaránt függtek a nyilvános patriarkától (a pártállamtól, mely azt állította, hogy minden munkás számára ő biztosította a fizetést, lakást, orvosi ellátást, gyermekgondozást, nyugdíjat). Másrészt viszont észre kell vennünk, hogy a nők függősége kétszeres volt azáltal, hogy az állam a női testet, szexualitást és termékenységet a hazafias kötelesség terévé változtatta.

A „nőkérdés” jelenlétét kutatva a posztszocialista állam politikai napirendjén, megfigyelhetjük, hogy 1989 decemberében azonnal eltörölték az abortuszt tiltó törvényt. Ezt pedig, mint a letűnt rendszer egyik igazságtalan gyakorlatának jóvátéte-  lét, az új hatalom önnön legitimációjának eszközeként használta fel. Nyilvánvaló, hogy a törvény megszüntetése a nők számára a leglényegesebb és legközvetlenebb utat jelentette ahhoz, hogy életük esetleges javulását érzékeljék, és ez történetesen az új politikai elithez fűződött. Noha „visszaadta” a nőknek az ellenőrzés jogát a reproduktív döntés felett, és ebben az értelemben felszabadította őket az állam hatalma alól, valójában ezzel az új állam megoldottnak tekintette a nőkérdést és végleg kihúzta azt a prioritások jegyzékéből. Ugyanakkor az állami gyermekgondozó rendszer lebomlásának következtében számos nő rákényszerült arra, hogy azonosuljon a nő mint csak anya alanyi pozícióval, és teljes idejét és energiáját a családi életnek szentelje. A 21. század kezdetén – az európai integráció feltételeinek hatására, de ugyanakkor a női civil szervezetek (nagy részük a nők hagyományos szerepeihez kapcsolódó tevékenységet folytat!) nyomása alatt is – megjelent néhány kezdeményezés a családi életre vonatkozóan. Mint például a gyermeknevelési szabadság törvénye az apák számára (1999) vagy a szexuális erőszak büntetésére vonatkozó törvény módosítása (2000) vagy legutóbb a családon belüli erőszak elleni törvény (2003). Ugyanezt tükrözi a nőkre és családra vonatkozó politikák fejlesztését célzó szakosztály létesítése 1995 októberében (a Munkaügyi és Társadalombiztosítási Minisztérium keretében) és a Gyermek, nő és családpolitikák ügyosztályának létrehozatala, mely az ombudsman intézményen belül létezik 1998 februárjától.

Az anyaság és a családi élet megélt tapasztalatai

A kis elbeszélésekben nem találunk a nőt a nemzet anyjaként meghatározó eszméket. De, amint várható volt, szilárd meggyőződések léteznek azzal kapcsolatban, hogy a nők helye a háztartási szférában van, és elsőrendű feladatai a családhoz fűződnek. Megismétlődik a régi történet: mivel a nő az, aki életet ad, vigyáznia kell a gyermekre (és otthon kell maradnia), a férfiak nem alkalmasak erre, mivel nem ők szülik a gyermekeket; vagy: a gyermeknevelés, főleg a kezdeti szakaszban, a nő fe-ladata, ő kell hogy megoldást találjon rá, ugyanúgy, mint azokra a következményekre, melyek abból származnak, hogy fizetett állást vállal a munkaerőpiacon.

A nők mindenekelőtt a családjukkal kell hogy  törődjenek. Vannak nők, akiket ez nem érdekel, csak azt akarják, hogy ők legyenek rendben, hogy szórakozzanak, hogy gondoskodjanak magukról. Én soha nem voltam ilyen. Én azt kell hogy lássam, hogy a családom jól van, és ha ezt látom,  akkor én is jól vagyok. Ha a gyermekeim boldogok, én is boldog vagyok. Egy nőre mindig több teher hárul, mint egy férfira. Így teremtett minket az Isten. (Nő, 66 éves, nyugdíjas, özvegy, két gyermek, román)

Ez a nézet és gyakorlat – együtt azzal, amely betagolja a nőket a munkaerőpiacon – biztosítja a patriarkális rend újratermelését a mindennapi életben. Hátrányos helyzetbe hozza a női szerepeket betöltő társadalmi cselekvőket, mivel anélkül támogatja a nők munkavállalását, hogy változásokat idézne elő a magánszférában. Ily módon a patriarkális rendet pontosan azok az egyenlőtlenségek erősítik meg, melyeket maga termelt a férfiak és nők közti különbségek természetes jellegének hangsúlyozásával  (ilyennek teremtett az Isten, vagy ez a dolgok természetes rendje), és – a helyzet iróniája – teszi mindezt aközben, hogy a nők és férfiak munkaerőpiaci egyenlőségét hirdeti.

A nő sorsa nehezebb. Mert munkahelye mellett neki otthon is dolgozni kell. Így van ez, az én generációm ezt így tanulta meg. Persze sok emancipált nő is van, de a legtöbben így gondolkoznak. És küzdenek a terheikkel. Még mindig mindenütt meg akarnak felelni. Jó anyák és jó munkások akarnak lenni. (Nő, 40 éves, alkalmazott, egyedülálló, gyerektelen, magyar)

Egy éve elváltam, így hát nem lehet a véleményem olyan objektív. De el kell ismernem, hogy egy nő élete nehezebb. Vagyis egy rendes nőé. Mert ő szakács kell hogy legyen a konyhában, úrinő a színházban, és kurva az ágyban, és mosónő és minden. (Férfi, 58 éves, mérnök, elvált, egy gyermek, román)

A körvonalazott helyzetben, paradox módon, a nők azt gondolják magukról, hogy olyan emberi lények, akiknek sokszorozott erővel kell válaszolniuk a többes teher kihívásaira, és nem olyan egyének, akiknek változtatni kellene az igazságtalan munkamegosztáson. Úgy gondolkodnak és cselekednek, mint valami szuperhősök (jó anyák és jó dolgozók), és ezáltal egy új abszurditáshoz alkalmazkodnak: úgy gyakorolják a rendszer által előírt szerepet, mintha az saját döntésük eredménye volna. Mi több, e meggyőződés ára, hogy elfelejtik, a nők is lehetnének saját szabad idővel és saját térrel rendelkező, független személyek.

A nők legtöbbször nem érzékelik a fizetett és a házimunka közötti hangsúlyos válaszvonalat. Ezeket a tevékenységeket egy folyamatos női gyakorlat mentén helyezik el. Néhányan mégis úgy gondolják, hogy lehetetlen egyszerre családot alapítani és karriert építeni:

Persze az lenne az ideális, ha egy nő minden területen tudna érvényesülni. De ehhez sokat kell tanuljon, és szerencséje is kell legyen. Mégis valaki nem lehet egyformán jó mindenhol. Ez olyan, mint a sport. Nem lehetsz győztes, ha nem adod oda magad százszázalékosan valaminek. (Férfi, 39 éves, tulajdonos, nős, két gyermek, magyar)

Megfigyelhetjük, hogy a hivatalos diskurzus szintjén különálló identitásként meghatározott két alanyi pozíció (a dolgozó nő és a nő mint családanya) egy tapasztalatban, a dolgozó nő/anya tapasztalatában ötvöződik. Következésképpen a munkaerőpiacon vállalt fizetett állás átnyúlik a nőiség önmeghatározásába, ennek része lesz, és többé már nem kizárólag a férfiság tartozéka. Ugyanakkor a dolgozó nő tapasztalatai nem azonosak a dolgozó férfi tapasztalataival, következésképpen a nőből nem lesz férfi, és nem veszíti el nőiességét ezen tevékenységek miatt. Ebben a kontextusban viszont a nőiességet az anyaság szinonimájának látják, és azt gondolják, hogy ha egy dolgozó nő nem anya is egyben (csak a karrierjével foglalkozik), akkor férfiassá válik. Másrészt fontos kiemelni, hogy a férfiakat illetően nem következett be számos változás: a házimunka nem vált a férfi (ön)meghatározásának  részévé (a legjobb esetben ezt a nőknek nyújtott segítségként fogják fel), mint ahogyan az apaság sem lett a férfiasság központi eleme. Mindezek tükröződnek a házimunkáról vallott nézetekben. Egyesek azt gondolják, hogy a házimunka elvégzése a nő feladata, ahogy azt a dolgok természetes rendje diktálja, ezért senkinek nem kellene nagy dolgot csinálnia belőle.

A háztartási munka az én kötelességem, és én csinálom is szívesen. Így van ez rendjén. Nem nagy dolog. Megcsinálom, és annyi. Tudom, mi a kötelességem. Az ember kell egyék, igaz-e? És akkor kell főzzön is, nemde? Mert nincs pénz vendéglőre. De persze könnyebb lenne a nőnek, ha a férje besegítene neki a házimunkába és a gyereknevelésbe, mindenbe. (Nő, 58 éves, nyugdíjas, férjezett, két gyermek, magyar)

Mi több, a nőket megbüntethetik, ha nem végzik el a házimunkát megfelelően:

Nagyon sok kellemetlen esemény volt az életemben. A legrosszabb az volt, amikor elváltam. A munkahelyem miatt volt. Sokat dolgoztam, éjszakánként is, felváltva, így hát nem tudtam rendesen végezni a házimunkát. Nem volt időm. A férjem többet várt volna el tőlem. (Nő, 35 éves, egészségügyi dolgozó, elvált, gyermektelen, roma)

Mások elfogadják, hogy a házimunkát egyenlően kell megosztaniuk a társaknak...

Az emberek még mindig meg kell tanulják, hogy a nők nem a férfiak szolgái. És el kell fogadják, hogy ha egy nő ugyanannyit dolgozik, mint egy férfi, a családon kívül, akkor nem tud annyit dolgozni otthon, mint amennyit a nagymamája dolgozott, aki egész nap otthon ült, mosott, főzött, takarított meg minden. A házimunka az egy plusz teher. Meg kell osztani a férfiak és a nők között. (Nő, 24 éves, kutató, élettárssal, gyermektelen, magyar)

A nők nagy többségének igen nehéz az élete. Kell főzzön, mosson, és ha senki nem segít neki, akkor az nagyon nehéz, hogy mindezt megcsinálja, miután hazajön a munkából. A legtöbb házban a férj csak hazajön, és ételt kér, meg tiszta ruhát kér. Az nem jó. Az asszonyt kell hagyni néha-néha pihenni is, ez az én véleményem, és segíteni is kell neki. (Férfi, 40 éves, alkalmazott, nős, egy gyermek, román)

... de tudatában vannak annak, hogy legtöbb esetben ez nem így történik:

Az anyám félig román, félig cigány, az apám meg félig cigány és félig olasz. Szigorú ember volt, semmit sem csinált otthon, én meg az anyám meg a lánytestvéreim mindennel ki kellett szolgáljuk. Sok roma családban ez még mindig így van. A nők a férfiak mögött mennek. Még a buszon is ő áll elöl, vagy ő ül. Csak néhány családban tartják úgy, hogy a férfiak és a nők egyenlőek. És ezek nem a legboldogabbak. Mindezt a lányok már kicsi gyermekkorukban így tanulják az anyjuktól, és tizenkét évesen férjhez  mennek, ők soha nem fognak változtatni az életükön. (Nő, 25 éves, egyetemista, szociális gondozó, egyedülálló, gyermektelen, roma)

Leggyakoribb az a nézet, mely szerint a jó férj – legjobb esetben – besegít a házimunkába. Ez az elképzelés tükrözi a meggyőződést, hogy a házimunka nem a férfi feladata, és amellett érvel, hogy a nő az, aki nem engedi őt többet dolgozni otthon:

Igazán sokat segít nekem otthon a házimunkában, a gyerekekkel, mindennel. Mindig mindenre megkérhetem, de majdnem soha nem csinál meg valamit csak úgy magától... (Nő, 32 éves, zenész, férjezett, két gyermek, magyar)

A mi házunkban a feleségem dolgozik többet. Egy magáncégnél dolgozik, és néha tíz-tizenkét órát ül ott naponta, és nem fizetik valami jól. Szóval nehéz, nagyon nehéz. Amikor meg hazajön, nekifog főzni, néha segítek neki, de nem igazán engedi, hogy én csináljam a dolgokat. (Férfi, 50 éves, munkanélküli, nős, egy gyerek, magyar )

A patriarkális rend – alulról és felülről

A megélt tapasztalatok elbeszélései és az alanyi pozíciókat kijelölő diskurzusok feltárták a politikai rendszereken átívelő patriarkális rend kitermelődésének és fennmaradásának módozatait. Ezek azonban nem vezethetők vissza sem a szocialista, sem a posztszocialista rendszerek sajátosságaira, hanem a modernizáció tágabb jelenségéhez kötődnek, mint például a magán- (női) és nyilvános (férfi) élet különválasztása, ami természetesen másként működött/működik ezekben a sajátos kontextusokban. A hagyományos munkamegosztás újratermelésével, a foglalkoztatási szegregációval és – paradox módon – a családi életbe való agresszív beavatkozással a szocialista állam fenntartotta ezt a különválasztást. Az utóbbi vonatkozás – mely ellenállást válthatott ki – a szocialista állam által nem kívánt jelentést nyert. Éppen ez a jelentés készítette elő azoknak a neoliberális eszméknek a posztszocialista legitimitását, amelyek szerint a magánélet szent, és az állam hatáskörén kívül esik, és amelyek, így, a családi életet a magánszféra pátriárcháinak uralma alá kerítik (a nők férfiaktól való függőségét és a családon belüli erőszakot is eltakarva ezáltal a nyilvánosság elől).

A patriarkális rend különböző politikai rendszereken átívelő túlélésének másik alapját Romániában egyrészt a társadalmi nemek közti kapcsolatoknak osztály-viszonyokként való működése szolgáltatja, másrészt pedig az képezi, ahogyan az állampolgárság nemi jelentésekkel telítődik.

A szocialista állam és a maszkulin szerepeket elfoglalók cinkossága a nők ellen fordult (igazságtalan helyzetbe sodorva őket), mivel családi és fizetett munkájuk egyaránt szükséges volt egyrészt az állam- és pártapparátus, másrészt pedig a családfő szerepében levő férfiak számára, akik különféle okokból nem vállaltak szerepet a háztartásban és a gyermeknevelésben. Ma a cinkosság újratermelődik a posztszocialista gazdasági feltételek között, beleértve azt a körülményt is, hogy a domináns szakszervezetek (nagyrészt a férfiak uralta, bukásnak indult iparágakban) hátrányos helyzetbe taszítják a nőket, mivel az előbbiek  gyakorolnak nyomást az állam forráselosztási gyakorlatára.

Továbbá az állam és az egyének (nők és férfiak) közötti kapcsolatot (vagyis az állampolgárságot) a szocializmus alatt az aktív/domináns és a passzív/alárendelt közti viszony terminusai határozták meg. Ebben a rendszerben a nők képezték a „néma” kisebbséget két értelemben is: részben a paternalista állam ellenőrzése alatt álló „elnőiesedett” (értsd: gyenge, alárendelt) társadalom részeiként, és részben mint nők, mivel rájuk hárult – modern identitásra való jogosultságuk ellenére (a munkaerőpiaci részvétel tükrében) – a hagyományos családszerkezet fenntartásának felelőssége. A posztszocialista rendszerben is számos esetben találkozunk a passzív/női és az aktív/férfi felosztással, mint például a profitorientált szféra szemben a nonprofit szférával vagy a munkanélküli és alkalmazott státusa, szemben az alkalmazóval/munkaadóval vagy éppenséggel a szegény szemben a gazdag emberrel: a létező nemi szegregációt bemutató statisztika11 szerint a nonprofit szféra (oktatás, egészségügy, szociális gondozás, civil szervezetek) erősen feminizált, továbbá a munkaadók csupán huszonnégy százaléka nő, és általában az egyedülálló nők fizetése kisebb, mint az egyedülálló férfiaké. Arra a következtetésre juthatunk, hogy a romániai posztszocialista patriarkális rendet az úgynevezett „szervezeti testvéri (fraternális) szövetség” kifejezéssel jellemezhetjük.12 Ezt illusztrálja a névleges és tényleges testvéri szövetség beágyazottsága: a férfiak számbeli uralma az állami intézményekben, domináns többségük a lényeges döntéshozó szervekben, miközben a nők az alacsonyabb presztízzsel rendelkező „puha” (soft) területeken tevékenykednek, az egyenlőség politikáját támogató programok hiányoznak vagy gyengén finanszírozottak, a nők számára különleges jelentőséggel bíró politikák pedig marginálisak.

A patriarkális rendet viszont nem csak felülről termelik, a nők és a férfiak nem passzívan adják elő az előírt társadalmi szerepeket. A személyes történetek megmutatták, hogy a nőket (csak vagy főleg vagy többek közt) a családi háztartás kötelességei mentén meghatározó és elhelyező koncepció és gyakorlat a megkérdezettek közös attribútuma nemtől, etnikumtól, kortól, családi állapottól és foglalkozástól függetlenül. Mindezek az elképzelések és gyakorlatok továbbra is léteznek, annak ellenére, hogy a nők munkájához és családi életéhez rendelt tapasztalatok és jelentések igen változatosak. Mindenekelőtt fontos leszögezni: ezek önmagukban nem jók, de nem is rosszak. A nők elfogadják ezeket, és sokukat elégedettséggel tölti el az, ha sikeresen eleget tesznek vállalt kötelességeiknek. De nem szabad elfelejtenünk, hogy amennyiben ezen különbség alapján határozzák meg a nők szerepét, és helyezik el őket a kulturális és társadalmi rendben, akkor a nemek közti különbség nem ártatlan, hanem hierarchiákat és hatalmi viszonyokat implikál. És fontos emlékeztetni arra is, hogy az említett hierarchiát legitimáló folyamatban pontosan azokkal az érvekkel nézünk szembe, amelyek szerint a nők örömmel fogadják el helyzetüket, boldogok, és ha nem is elégedettek, beletörődtek női sorsukba. A nők és férfiak között termelt különbség azonos magával a hierarchiával, mely hátrányos helyzetbe sorolja a nőket: a nyilvános és magánszféra különválasztása magában hordozza a nyilvános szféra pozitív értékelését a családi élettel szemben, a fizetett munkáét a nem fizetett házimunkával szemben, a társadalmilag jelentősnek tartott problémát a személy számára értékes problémával szemben, a kulturális alkotást a biológiai szaporodással szemben, az egyhangú házimunkát a kihívásokkal teli házon kívüli világgal szemben. Végső soron ezen eszmék általános elterjedése és a megnyilvánulásuknak teret biztosító társadalmi kapcsolatok felelősek a patriarkális nemi rend alulról történő működtetéséért és újratermeléséért. Ezeknek „köszönhető” az, hogy ez a rend a nőket nemcsak hogy a családi szférában helyezi el, hanem le is becsüli őket elfoglalt helyük miatt, és ha megengedi is (!) a nők részvételét a munkaerőpiacon, akkor is fenntartja (főleg vagy kizárólagosan) számukra a családi szerepet, és ezáltal a nőkben – a többszörös terhek nyomása alatt, valamint a velük járó csalódások miatt –  számtalan frusztrációt idéz elő.

Napjaink Romániájában az elfogadható nemi rendre vonatkozó elképzelések sokkalta bonyolultabbak és sokrétűbbek, mint amilyet egy ehhez hasonló tanulmány megragadni képes. A mindennapi életben nők és férfiak egyaránt különböző nemi rendek párhuzamos együttlétét tapasztalják különböző helyszíneken, miközben fenntartják a patriarkális rendet. Ezt végső soron a (felülről jövő) hivatalos diskurzus/gyakorlat és az (alulról) megélt tapasztalatok együttműködése/cinkossága eredményezi. Mindeddig a szocialista és a posztszocialista társadalmak domináns gyakorlata igazolta, hogy olyan rendszerek ezek, amelyek a nőket alárendelték/alárendelik magasabb eszméknek (mint például a nemzet, az állam vagy a család). Nem ruháztak rájuk hatalmat mint független személyekre, hanem arra nevelték őket, hogy boldogan szolgálják az érvényben levő szent társadalmi programokat (mint például a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom vagy a reform projektjét). A mindennapi életről szóló történetekből kiviláglik, hogy az egyének mindig átértelmezik – bizonyos fokig – a nekik szánt helyet. A nők nemcsak áldozatok, hanem a rendszer aktív szereplői is. Ebben az esetben a kérdés az, hogy ellenállnak vagy alkalmazkodnak, megváltoztatják vagy újratermelik a rendszert. Tulajdonképpen ez nem is vagy/vagy, hanem inkább és/és kérdés, mivel a folytonosság és a változás, az alkotás és az újratermelés között húzódó határvonal nem annyira merev. De egy dologban bizonyosak lehetünk: a feminizmusra szükség van ma Romániában ahhoz, hogy mielőtt teljes eltűnésére kerülne sor, legalább ki lehessen tolni a patriarkális rend határait.

irodalom

Barrett, Michele: Women’s Oppression Today: Problems in Marxist Feminist Encounter. Verso, London, 1988. (1980.)

Connell, R.W.: The State, Gender and Sexual Politics: Theory and Appraisal. In: Radtke H. Lorraine (ed.): Power/Gender: Social Relations in Theory and Practice. Sage, London, 1994.

Einhorn, Barbara: Cinderella Goes to Market. Citizenship, Gender and Women as Movements in East Central Europe. Verso, London, 1993.

Fischer, Mary Ellen–Doina Pasca Harsanyi: From Tradition and Ideology to Elections and Competition. In: M. Rueschemeyer (ed.): Women in the Politics of Postcommunist Eastern Europe. M.E.Sharpe Inc., New York, 1994.

Fischer, Mary Ellen: Women in Romanian Politics: Elena Ceauşescu, Pronatalism, and the Promotion of Women. In: S.L. Wolwick and A. G. Meyer (eds.): Women, State, and Party in Eastern Europe. Duke University Press, Durham, 1985.

Gullestad, Marianne: Cultural Sharing and Cultural Diversity. Doing Interpretative Analysis in a Modern Complex Society. Ethnologia Europaea, 1991. 21. 87–96.

Hall, Stuart: The Question of Cultural Identity. In: S. Hall–D. Held – T. McGrew (eds.): Modernity and its Futures. Polity Press, Cambridge, 1992. 273–327.

Hall, Stuart: Who Needs ‘Identity’? In: S. Hall – P. du Gay (eds.): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 1996.

Kligman, Gail: The Politics of Duplicity. Controlling Reproduction in Ceauşescu’s  Romania. University of California Press, Los Angeles, 1998.

Kuhn, Annette–Anne-Marie Wolpe (eds.): Feminism and Materialism: Women and Modes of Production. Routledge, London, 1978.

Lovenduski, Joni: Sex Equality and the Rules of the Game. In: F. Gardiner (ed.): Sex Equality Policy in Western Europe. Routledge, London, 1997.

Magyari-Vincze, Enikő (ed.): Femei şi bărbaþi în Clujul multietnic. Vol. I-III (Women and Men in the Multiethnic City of Cluj, Volumes 1-3). Desire, Cluj, 2001.

Men and Women in Romania. Published by the United Nations Development Program and the National Committee on Statistics, Bucharest, 2000.

Moore, Henrietta: Feminism and Anthropology. Polity Press, Cambridge, 2000. (1988.)

Moore, Henrietta: A Passion for Difference. Essays in Anthropology and Gender. Polity Press, Cambridge, 1994.

Pateman, Carole: The Sexual Contract. Polity Press, Cambridge, 1988.

Verdery, Katherine: From Parent-State to Family Patriarchs: Gender and Nation in Contemporary Eastern Europe. In: K. Verdery: What was Socialism, and what Comes Next. Princeton University Press, Princeton, 1996. 61–83.

Jegyzetek

1. A rendszer és a cselekvő alany (agency) viszonyának megértése végett az itt használt identitásfogalmat Stuart Hall (1992, 1996) és Henrietta Moore (1988, 1994) munkáira alapozom. Az alanyi pozíció fogalma az angol „subject position” fordítása.

2. Az elemzés többnyire egy 2000-ben Kolozsváron végzett multidiszciplináris esettanulmány eredményeit használja fel. Az esettanulmány a román, magyar és roma családokra jellemző nemi rendek közötti különbségeket és hasonlóságokat vizsgálta a szocialista és az utána következő időszakban (lásd Magyari-Vincze [ed.] 2001).

3. Marianne Gullestad (1991) szerint az általa „cultural diversity and cultural sharing”-nek nevezett mechanizmusra különösen a komplex társadalmak elemzésekor kell figyelnünk. A norvég antropológus úgy véli, hogy a közösen osztott kulturális fogalmak problémamentesnek, normálisnak és természetesnek minősülnek egy társadalomban – tulajdonképpen a jelentéstulajdonítás keretét képezik –, a kulturális különbségek pedig e közös keretnek tulajdonított jelentések szintjén artikulálódnak.

4. Katherine Verdery (1996) nyomán patriarchális nemi renden olyan rendet értek, melynek belső, „alkati” egyenlőtlenségei a férfi szerepek betöltőit részesítik előnyben, a nőket a magánszférába, a férfiakat pedig a nyilvános szférába helyezik el, még akkor is, ha az előbbiek jelen vannak a munkaerőpiacon.

5. Állításom arra a feministaállam fogalomra alapoz, melyet többek közt R.W. Connell (1994) tárgyal. Ő  rámutat arra, hogy egyfelől a nemek közötti viszony dinamikája szervezi az államot, másfelől pedig az állam strukturálja a nemek közti kapcsolatokat. Az állam mint a hatalom központi intézménye, képes szabályozni a szexualitást és a nemek közötti viszonyokat a társadalom egészére nézve, különböző állami és magánintézményekben, de megvannak az eszközei arra is, hogy a nemi rend kategóriáit megalkossa, és ezáltal központi helyet foglaljon el a szexuális politika terén kialakuló érdekcsoportok és mobilizáció tekintetében.

6. Ezek a gondolatok, amelyeket írásom végén fejtek ki, arra a marxista fogantatású feminista nézetre hivatkoznak, melyet többek között Anette Kuhn és Anne-Marie Wolpe (1978), valamint Michele Barrett (1980) képvisel a nőknek mint anyáknak és munkásoknak a kapitalista gazdaságban betöltött szerepe elemzése kapcsán. Egyrészt azt emelik ki, hogy a munkaerő termelése és újratermelése a családon belül megy végbe a feleség munkája által, akinek – ezért – a meg nem fizetett munkája szükséges a tőkefelhalmozáshoz és a többletérték termeléséhez, másrészt pedig felismerik a szimbolikus hatalom erejét, pontosabban a hegemón (heteroszexuális és patriarchális) nemi rend hatását a nők és férfiak kulturális reprezentációira és anyagi feltételeire.

7. Mary Ellen Fischer és Doina Pasca Harsanyi megfigyelése szerint (1994) a nem kommunista társadalmak ezen tipikus mechanizmusa tovább működött a kommunista párt uralma alatt.

8. Amint Barbara Einhorn (1993) észrevette, ez az elképzelés a szocialista forradalom és a női emancipáció közti kapcsolatból származik. És mivel ezt kiegészítette a hamis nemi semlegesség (valójában a nemek közti különbségekkel, valamint a családi szexuális munkamegosztással és a szexuális diszkriminációval szembeni nemtörődömség), mindez nem csupán újratermelte a nők alárendelt helyét, hanem anya-dolgozó-háziasszony szerepükben hármas teher alá helyezte őket.

9. Megjelent az Országos Statisztikai Bizottság és a United Nations Development Program közös kiadványában Men and Women in Romania (2002) címmel

10. Ahogy azt többek közt Mary Ellen Fischer (1985) is észrevette.

11. Men and Women in Romania (2000).

12. A kifejezés jelentőségét (organizational fraternity) Joni Lovenduski (1997) fejti ki.