Norman Manea: Bohócokról.
A diktátor és a művész

Véres és szomorú cirkusz. Izzadságszagú és hideg. Az állatszelídítő lehelete párállik a félhomályban. Beteg, de harsány cirkusz: a nyolcvanas évek Romániája. Az állam: a megtestesült téboly. Egy ambivalens totalitárius rendszer, amelyet kommunistának neveznek, de a fasiszta diktatúrák repertoárjából is merít: soviniszta és antiszemita szólamokban tobzódik. A Norman Manea által bemutatott nyolcvanas években ráismerünk az emlékeinkben élő „aranykorra”, de egy árnyaltabb, számunkra eleddig ismeretlen szemszögből kapunk rálátást a Bohócokról esszéit olvasva.

Az Academia Caţavencu bukaresti szatirikus folyóirat Kertész Imre Nobel-díját, azaz a legutóbbi magyar Nobel-díjat sajátos módon reagálta le. A lap szerzője viccesnek találta azt a kommentárt hozzáfűzni a hírhez, hogy miután a térségben már csak a bolgároknak nincs irodalmi Nobel-díjuk, a románok, tekintve, hogy miért is kapta meg Kertész Imre a kitüntetést, már csak Norman Maneában reménykedhetnek. A találékony olvasó nyilván már ki is találta, miről van szó. Norman Maneát, ahogy ő maga fogalmaz, először ötéves korában száműzték – zsidó volta miatt hurcolták családostól Bukovinából ukrajnai koncentrációs táborba –, másodszor pedig ötvenéves korában, nagyjából ugyanazon okok miatt. Mindemellett persze sokan szeretik azt hinni: Romániában nem volt holokauszt. Manea, mikor elhagyni kényszerült Romániát, amely mégiscsak hazája volt (még ha a haza fogalma, éppen a száműzetése okán végletesen problematikussá is vált számára), és az Egyesült Államokban állapodott meg, úgy érezte, számára „most egy második holokauszt kezdődik”. 

De ezt megelőzték a kegyetlen és ostoba fehér bohóc lehangoló cirkuszában eltöltött esztendők, amelyek mintegy felkészítették őt erre „a második holokausztra”. A kötet esszéi főként a cirkusz irodalmi részlegébe kínálnak betekintést. Lévén, hogy szerzőnk ebben jutott szerephez. Persze Auguste-öt játszott. Auguste Fellini szerint az, akit felpofoznak, farba rúgnak, megaláznak, de humoránál és eszénél van, s ez számára esély arra, hogy megőrizze méltóságát. A kötet címadó esszéje Fellini bohócokról szóló írásának kommentárja, alcíme: a diktátor és a művész. Azaz a fehér bohóc és Auguste. „ha egy fehér bohóc áll előtted, hajlamos leszel rá, hogy te meg Auguste legyél és fordítva. [...] Csupán egy még baljóslatúbb meszes bohócnak, a fasisztának a megjelenésére változtunk mi magunk is meszes bohóccá, amint önkéntelen, fegyelmezett, fasiszta karlengetéssel viszonoztuk köszöntését” – írja Fellini. Nos, a diktátor az a fehér bohóc, aki mindenkit seggberúgásokat osztogató fehér bohóccá változtat, ahogy ezt egy Norman Manea által felidézett jelenet is ékesen illusztrálja. A „nemzet bohóca” váratlanul megjelenik a főváros egyik forgalmas sugárútján szokásos kísérete, a lámpalázas, hajlongó, izgatottan egymás sarkára taposó fehér bohócok társaságában.  A menet megáll, az ablakok, erkélyek megtelnek bámészkodó emberekkel, akiket először sokkol a nagy cirkuszigazgató váratlan, be nem jelentett feltűnése, majd egyszer csak valakik elkezdenek tapsolni, amit egyre többen vesznek át félelmükben. Egy ilyen cirkuszi társadalomban a művész, az író csak Auguste lehet. Az Auguste-ök azok, akik mindig elégedetlenek, mindig hátrányba kerülnek, de legfennebb csak fellázadni tudnak, nem csinálhatnak forradalmat. A játszma, bár időnként tragikusba fordult, a nevetségesség jegyében zajlott. Kétféle szerep kínálkozott: vagy fehér bohóc leszel, vagy Auguste, vagy pedig felválva hol egyik, hol másik. A nevetségesség ördögi köréből nem volt kiút.

A Fényes jövő című komédia valójában a legszomorúbb, és legdermesztőbb szomorújáték volt. És ennek egyik fejezete az író és a cenzor esete. Avagy egy irodalmi mű rituális megcsonkításának a története. A nyolcvanas évek irodalmi közegének megértése szempontjából rendkívül érdekes a A cenzor jelentése című esszé, amely teljes terjedelmében közli a szerző Plicul negru című regényéhez írt cenzori jelentést. Megjegyzendő, hogy a cenzúra intézménye ekkor már hivatalosan nem létezett, a cenzort „a dolgozó nép” helyettesítette, amelyet természetesen egy profi cenzor helyettesített. Az esszé végigkíséri a regény viszontagságos útját, a kiadónak leadott első változattól kezdve a (csonkított formában való) kinyomtatásig. Felvetődik a kérdés: ki a nyertese e játszmának? Az író-Auguste és jóakarói, mivel íme, mégis sikerült kijátszani az éber cenzúra tiltásait, olyan könyvet juttatva az olvasóknak, amelyet a Hatalom nem néz jó szemmel, vagy a cenzor és a Hatalom, mert íme, mégis sikerült nekik megcsonkítani egy műalkotást? Ugyanezen dilemmát veti fel az Egy interjú története. Ez az 1981-ben megjelent interjú és az általa kavart vihar volt talán az első lépés azon az úton, amelynek végső lépéseként az író végleg (?) kilépett a cirkuszból, az emigrációt választva. Tulajdonképpen az interjú volt az a hívó szó, amely a porondra hívta a bóhózat baljós szereplőit, a Lírai Dagályt azaz Adrian Păunescut, a Gazdát, azaz Eugen Barbut, Corneliut, azaz Vadim Tudort és másokat. Ez utóbbi név (Corneliu) csak látszólag semmitmondó az előbbi kettőhöz képest, hiszen nyilvánvalóan utal a hírhedt vasgárdista vezérre, Corneliu Zelea-Codreanura. Az egész történetnek a legjellegzetesebb figurája az ismeretlen titkosrendőr, aki mintegy lezárja (vagy inkább végérvényesen nyitva hagyja) az ügyet azzal, hogy sugallja a szerzőnek az emigrálás lehetőségét. Közben a szemünk láttára születik meg újra „a szadizmus és makacs butaság démona” (Ionesco). Nem véletlen az idézet, hiszen az abszurd színház atyja ezzel a két világháború közötti fasizálódó Romániára utal. Az inkriminált interjú pedig egy hírhedtté vált vezércikkre való igen kritikus reagálása miatt lett állami ügy, mely vezércikk félreérthetetlenül jelezte, hogy a rendszer a fasiszta „hagyományokhoz” kíván visszatérni, és zöld utat adott a gátlástalanul sovén és xenofób uszításnak. Aminek a következményeit mi, kisebbségiek saját bőrünkön tapasztalhattuk. Számunkra azért lehet reveláció ez a könyv, mert íme, ezt mások is tökéletesen tisztán látták, még ha ezek a mások nincsenek is sokan. A kor sajtójába becsúszott disszonáns hangra azonnal hiénakórus válaszolt: kezdődhetett a bál. Egy furcsa kutyakomédia: a nem létező szólásszabadság bohózata. Nem az ellenvéleményt megszólaltató író megsemmisítéséről volt szó. Csupán ellehetetleníteni, elbizonytalanítani, megzavarni, hiteltelenné tenni őt, ez volt a játszma tétje. A legabszurdabb jelenet: amikor a szekuritátés tiszt bókol az „európai szelleműségű írónak”, megvallja, hogy az apjához hasonlít, végül igazat ad neki az interjúügyben, huligánoknak nevezi a Manea által nemes egyszerűséggel halálkommandónak nevezett gárda (Vadim, Barbu, Păunescu et comp.) tagjait, miközben arra nem tud magyarázatot adni, miért élveznek ezek a huligánok teljes immunitást. Nos, érthető, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, amellyel a rendszer feltárta abszurd mivoltát, és amelynek révén az író felismerte, hogy „az álnok kettősség a legváratlanabb irányból csaphatott le bármelyik pillanatban”. 1991-ben Norman Manea elgondolkodik azon, vajon melyik osztályon teljesíthet szolgálatot a megváltozott nevű Intézmény derék alkalmazottja, amely 1985 nyarán felkereste őt. Nos, most már nagy valószínűséggel megmondhatjuk: bizonyára európai integrációs ügyekkel foglalkozik.

Szorosan kapcsolódik a kommunizmus és fasizmus összefonódásának a témájához az Eliadéról szóló esszé, amely a beszédes és egyébként magától Eliadétól származó Felix culpa címet viseli. Ez a Felix culpa Nae Ionescu iránti rajongása és implicite a vasgárda iránti szimpátiája. Az esszében olyan idézeteket olvashatunk Eliade 1930-as évekbeli publicisztikájából, amelyeket nem könnyű megemészteni, és amelyek leginkább a nagy nemzeti költő, Eminescu hasonszőrű megnyilvánulásaira emlékeztetnek. És még csak nem is ez az oka, hogy Mircea Eliade antipatikus személyiségnek tűnik. Inkább az, amiért Cioran azt mondta rá: omul fără destin. És ezen egészen mást, netán pont az ellenkezőjét kell érteni, mint Kertész Imre sorstalanságán. Eliade valahogy mindig a felszínen maradt, mindent könnyen megúszott. Bár Céline ugyanolyan hangnemű írásokkal kompromittálta magát, ő részben megfizetett érte. Eliade soha nem került hátrányos helyzetbe nézetei miatt, soha nem keveredett reális konfliktusba a hatalommal, úgy tűnik, mindig a hatalom oldalán állt. Távol állt tőle, hogy valaha is megbánja ifjúkora bűneit. Sőt sértődöttségének ad hangot, amikor ezt számon merészelik kérni tőle. Norman Manea Eliade-esszéje mégsem a gyűlölet hangján íródott. De bármennyire igyekszik, semmit nem tud felhozni Eliade mentségére. Naplójában nyoma sincs megbánásnak, bűnössége beismerésének, csakis felix culpaként emlegeti fiatalkori eltévelyedését. Ugyanilyen kétértelmű a kései kommunista rendszer Eliadéhoz való viszonya. A tomboló ateista kampány közepette kiadták a főművének tartott Vallási hiedelmek és eszmék történetét, és a kis példányszámban megjelent könyvet szétosztották a párt privilegizált tagjai között. Ha pedig tekintetbe vesszük Eliade 1989 utáni szédületesen felívelő népszerűségét, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az elfogulatlan, nyugodt, türelmes hangvételű írás ezen kvalitásai mellett is eleven húsba vág. Mindent egybevetve egy igen-igen kellemetlen könyv tehát a Bohócokról, amely értékes adalékokkal szolgál a lidércnyomásos nyolcvanas évek megértéséhez.