I/1

Harmincöt évvel ezelőtti eseményeket, történéseket, élményeket hiteles érvénnyel fel lehet-é eleveníteni?! A három és fél évtized hordaléka alatt mi látható, onnan mi menekíthető ki a jelen horizontjára olyképpen, hogy ez a jelen, az akkori eseményeket megértse és befogadja? Az is kérdésként magasodik elém, hogy az 1968–69-es évek fordulójára, az akkori politikai és társadalmi események egészére nem rakódott-é rá a romantika mindent megszépítő – vagy mindent leromboló – távolsága? Mert ugyan az Idő nagy összegző és nagy megőrző, ugyanakkor félelmetesen semlegesítő erők hordozója is! Tapasztalom – tapasztaltam már korábban is – ennek az erőnek megőrző és semlegesítő energiáit, látható és láthatatlan szakadékmélységeit és piramiscsúcsait. Mindebből az következik, hogy az ilyen emberöltőnyi távolság emlékeit, élményeit kellő óvatossággal illene kezelni. Azonban bennem a jelen esetben egy cseppnyi óvatosság sem lakozik, s kétségeim sincsenek. Legfeljebb az okoz kevéske gondot számomra, hogy egy-egy fontos mozzanatot vagy eseményt ma már pontosan nem tudok felidézni magamban; ami pedig még ennél is rosszabb, ha az előbb említett rettenetesen nagy időtávolság valami lényegeset végérvényesen a feledés veremmélyébe zárt. Ám még az ilyen veszteség sem jelent tragédiát, hiszen amiért minden megtörtént ott és akkor: áll ma is a – SZÍNHÁZ!

Amiben a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján még hinni se – reménykedni sem igen! – mertünk, az a színház megállt az időben, kiállt minden próbát, s él ma is.

2

Az elmúlt század hatvanas éveinek második felében már érezhető volt, hogy Kelet-Európa szovjet fennhatóság alatt lévő térségeiben olyan jellegű politikai erjedés kezdődik, amely erőteljes politikai és társadalmi változásokat sürget. Ennek az erjedésnek a folyamata a korabeli Csehszlovákiában a jelzett évtized végére felgyorsult. Ezt a mozgást – a kinti „nagypolitika” zajlásán kívül – elsősorban a Novotny-féle dogmatizmus, másodjára pedig a szlovák nacionalizmus gyorsította. A cseheknek elegük volt Novotnyból, a szlovákok pedig a köztársaság föderális elrendezését sürgették. (Akkor Szlovákia elszakadása túl merész gondolatnak tűnt, bár a hangosabb nacionalisták közül többen nyíltan kimondták az elszakadás szándékát.)

A nagy politikai áttörés akkor történt meg, amikor Novotny lemondott – lemondatták, vagy leváltották – a CSKP főtitkári, majd később a köztársasági elnöki tisztségéről is. A Csehszlovák Kommunista Párt élére a gyengécske nagyszombati járási párttitkárt, Alexander Dubèeket választották meg, a köztársaság elnöke pedig a veterán harcos, Ludvik Svoboda lett.

Az úgynevezett „prágai tavasz” a dubèeki „emberarcú szocializmust” hirdette meg programjában, s ezt a programot naiv lelkesedéssel követte az ország lakóinak zöme. Mi magyarok is. A Csemadok ún. „Márciusi memoranduma” azzal a hittel és bizodalommal készült – s fogadta el a Csemadok akkori Központi Bizottsága –, hogy a magyarság helyzetét az „emberarcú szocializmus” majd rendezi, jobbra fordítja.

A nagypolitikában – a csehek és a szlovákok egymással szembeni régi vitájában – azonban a kisebbségek jogállásának rendezése egyáltalán nem bírt különösebb fontossággal. Ennek ellenére a csehszlovák államszövetség – a föderáció – deklarálásával valami azért mégiscsak elmozdult a holtpontról – a javunkra. Az 1969-ben létrejött szlovák kormányba olyan fiatal magyar értelmiségiek – politikusok – kerültek, akik a szlovákiai magyarság elkötelezettjei voltak. (Ezt azért fogalmaztam ilyenre, mert a korábbi felső vezetésben is voltak ún. „magyarok”, de azok folyamatosan a rendszer kiszolgálói voltak.) Az 1968-ban elfogadott 144. számú alkotmánytörvény is fontos vívmánya volt ennek a társadalmi mozgásnak, amely egyebek mellett „a sokoldalú kulturális fejlődéshez való jogot” is deklarálta.

Természetesen a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának politikai és társadalmi zajlása nagyon bonyolult volt, és gyakorta sovén indulatokat is kiváltott, ugyanakkor a sajtó ebben ez időben ezekről a szlovák nacionalista dühkitörésekről és dührohamokról nyíltan, kertelés nélkül írt. Vagyis 1968–69-ben a cenzúra nem működött. (Csak az érdekesség kedvéért írom ide, a kor jellegzetességét megidézendő, hogy valami miatt Fábry Zoltánnál voltam, s Zoltán bácsi, amikor a „cenzúrátlan” világról esett szó, egészen különös dolgot mondott vagy inkább tett fel kérdésként: „Hogy fogok én ezután írni?!” A kérdés lényege azonban hamarosan érvényét vesztette, mert hisz hónapok múlva vége lett a cenzúrátlan világnak.) Az „emberarcú szocializmus” napjai – ezt a Szovjetunió magatartása egyértelművé tette – meg voltak számlálva. Csak idő kérdése volt, hogy ezzel a kezdeményezéssel, ha úgy tetszik, másféle szocialista berendezkedéssel Brezsnyev és vezérkara leszámoljon. 1968 augusztusában aztán a Varsói Szerződés seregei egyetlen éjszaka véget vetettek a dubèeki különutas elképzeléseknek.

3

Én akkor már Szencen laktam, s a Szabad Földműves szerkesztőségében dolgoztam, az irodalmi és kulturális rovatot szerkesztettem. Amúgy „mellékesen” Szencen a Szenci Molnár Albert Napok szervezésében is részt vettem, s amikor az előbb nagyon röviden leírt társadalmi zajlás megindult, a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén megválasztottak a Központi Bizottság tagjává. Nagy megtiszteltetésnek éreztem akkor ezt, hiszen Ágócs Vali és Polák Imre barátom után én lettem a harmadik legfiatalabb KB-tag. Persze zajlott a „demokratizálódási folyamat”, s ebben a sajtó és a sajtó képviselői az élen jártak. (Pontosabban: a progresszió elkötelezettjei, mert a „régi gárda” sziklaszilárdan kitartott.)

Töredelmesen be kell vallanom, hogy kezdetben ez az egész demokratizálódási zajongás nem nagyon érdekelt. Verseket, novellákat írtam, s a poetika sokkal több izgalmat adott, mint a politika. Ennek ellenére mégis belekeveredtem egy kicsit a politikába, igaz, nem holmi egyéni ambícióktól űzve, hanem akkori főszerkesztőm, Pathó Károly buzgólkodása következtében. Ugyanis Pathó Károly korábban a Csemadok KB főtitkára volt – vagy csak titkára? nem emlékszem pontosan –, s „csemadokos” mivoltát nem tudta soha levetkezni. A Szabad Földműves főszerkesztőjeként is – hogy úgy mondjam – folyamatosan Csemadok tisztségviselő maradt. (Egyébként akkor került e lap élére, amikor Major Sándor főszerkesztő öngyilkos lett. De ez egy más történet, nem tartozik ide.)

Így, amikor a prágai reformok beindultak, minden társadalmi szervezet, közte a Csemadok is megmozdult. Gyűlés gyűlést követett. A mi térfelünkön ezeket a gyűléseket a Csemadok járási bizottságai és az alapszervezetek szervezték-rendezték. E gyűlések zömmel a Csemadok KB által a március 15-én elfogadott program nyomán, e programot támogatva, minden alkalommal egy „rezolúció” elfogadásával zárultak. Az imént említett rezolúciókban az általános megújulási reformok támogatása mellett a csehszlovákiai magyarság jogos követelései is szerepet kaptak, megfelelő nyomatékkal.

Főszerkesztőmmel, Pathó Károllyal számtalan ilyen összejövetelen, gyűlésen vettem részt, s több tucat „rezolúciót” fogalmaztam meg, az előbb említett tartalommal. (A végén egészen jól belejöttem ebbe a „műfajba” is.) Nos, ezekben a beadványokban a már elmondottak mellett új kulturális intézmények létrehozását is sürgettük, azazhogy az általam megfogalmazott rezolúciókban ez az igény szerepelt.

Emlékezetem szerint ezek a „rezolúciók” kívánalmakat, általánosságokat deklaráltak, így egy új magyar színház létrehozása itt még konkrét formában nem szerepelt. Hogy az igény hol és mikor került ismét szóba, azt nem tudom, hiszen ezekben a nagyon mozgalmas hónapokban – 1968 januárjától számítva – száz- és százféle elvárás, követelés látott napvilágot. A kezdeti lelkesedést a szlovák nacionalista megmozdulások zavarták meg, például a magyarellenességet demonstráló vonatok indítása végig Dél-Szlovákián és más, szlovák nemzeti ostobaságok.

Ebben a szokatlan, felfokozott, olykor túlfűtött országzajlásban a szlovákiai magyar térfélen is hihetetlenül nagy változások következtek be. A Csemadok KB ülésén például pillanatok alatt leváltották az egész vezető garnitúrát, Lőrincz Gyulával az élen, s a szövetség új elnöke Dobos László lett. Az Új Szó éléről a betonszilárd dogmákkal körülbástyázott Dénes Ferencnek kellett távoznia.

Mint látható, néhány tavaszi hónap olyan hihetetlenül nagy változásokat hozott számunkra, amelyek a csehszlovákiai magyarság gettóvalóságán belül korábban elképzelhetetlenek voltak. Tetejében a már említett 144. sz. alkotmánytörvény elismerte a kisebbségek államalkotói státusát is. (Igaz, hogy felemás alkotmánytörvény volt ez, mert az azt megelőző 143-ikban csak a csehek és a szlovákok voltak „államalkotók”.)

Nagy vonalakban 1968 januárjától május végéig hozzávetőlegesen így zajlott Csehszlovákiában a demokratizálódási folyamat, távlatosabban az „emberarcú szocializmus” megteremtésének a szándéka.

Azonban!

Azonban 1968. június 20-án megkezdődött Csehszlovákiában a Varsói Szerződés egyesített vezérkarának a hadgyakorlata, ami lényegében egy nagyszabású felderítési manőver volt, s az augusztusi invázió – akkori szóhasználattal: a szocializmus megmentése – sikeres végrehajtását szolgálta.

Nem kellett hozzá különösebb szakértelem, sem politikai tájékozottság, hogy bárki felismerje: a Szovjetunió a csehszlovákiai kísérletet, ha szép szóval nem megy, erővel megakadályozza. A magyar ötvenhatos kísérletből is okulhattunk egyebek mellett, amelynek emléke még elevenen élt a köztudatban. Vagyis 1968 júniusában egyértelművé vált, hogy ez a nagyszabású vezérkari gyakorlat a vég kezdete.

És ebben az átláthatatlan bizonytalanságban egy fiatalember elhatározta, hogy Csehszlovákiában létrehozza a második magyar színházat.

Ezt a fiatalembert Beke Sándornak hívták!

4

1968 augusztusa után a korabeli Csehszlovákiában apokaliptikus helyzet következett be. Igazából senkinek sejtelme sem volt – mert nem is lehetett – arról, hogy milyen sorsot szán a brezsnyevi vezetés a fellázadt, hűtlenné lett csatlós, Csehszlovákia számára. Nem lehetett tudni, hogy az internacionalizmus jegyében nyújtott „segítségnek” mi lesz az ára. Az őszi hónapokban az imént említett politikai apokaliptikus zajlás végkimenetele ugyan nem volt kétséges, s szinte bizonyosra vehető volt már, hogy a „prágai tavasz” indította demokratizálódás, az „emberarcú szocializmus” víziója elé gátat vetettek, s megkezdődött a csehszlovákiai politikai erők átrendeződése, a Brezsnyev vezette moszkvai garnitúra szája íze szerint. Ugyanakkor, ezzel egy időben, valami tehetetlenségi erő vagy nyomaték következtében a megkezdődött reformok s a reformok elkötelezettjei is jelen voltak még a döntéshozó szervekben. Azonban a politikai színtéren már megjelent Husák és Bilak is... Bár Alexander Dubèek még a helyén volt, lényegében tehetetlen figurává zsugorodott – e-gyébként is nyafogós, sírós emberke volt –, hiszen itt maradt a szovjet haderő, amely a politikában a brezsnyevi irányelvek visszarendezésének a felügyeletét látta el.

Mivel most a második csehszlovákiai magyar színház létrehozásának az általam megélt emlékeit igyekszem leírni, a politikai és társadalmi történéseket próbálom a lehető legrövidebben ismertetni. Ámbár hiába ez a szándék, teljesen kikerülni, netán kiiktatni ezeket az eseményeket szinte lehetetlen, mert hisz ezek függvényében válik csak igazán érthetővé annak a közös erőfeszítésnek az egyedisége és nagysága, amely ilyen körülmények között, szinte e körülmények ellenére, sikerrel járt. Ugyanakkor ez a kaotikus társadalmi és politikai állapot – bármennyire is abszurdnak tűnhet – komolyan hozzájárult a színházalapítás sikeres beteljesítéséhez.

Hihetetlennek tűnik, de szinte teljes biztonsággal merem állítani, hogy ha például az 1960-as és 1970-es évek fordulóján egy stabil, konszolidált Csehszlovákia létezett volna, a kassai magyar színház megalapítása szóba sem kerülhet. De már 1972 után sem! De lássuk a tényeket.

1969 januárjában megalakult a szlovák kormány, a Szlovák Nemzeti Tanács egyik alelnöke Dr. Szabó Rezső lett. Dobos László tárca nélküli miniszterként a nemzeti kisebbségek dolgait felügyelte. Ugyanez év tavaszán létrejött a Nemzetiségi Tanács, amelynek élére Tolvaj Bertalan került. A második magyar színház megalapításának szempontjából ezek a tények alapvető fontossággal bírtak. Volt kivel – s a legmagasabb szinten immár – felvenni a kapcsolatot.

Tehát volt két olyan esztendő, amelyben a politika a saját belháborúját vívta, s olyan periferikusnak tűnő kicsinységekre, mint egy új magyar színház léte vagy hiánya, sem időt, sem figyelmet nem tudott fordítani.

Beke Sándor egyik nagy felismerése vagy ösztönös „rendezői” ráérzése, annak nagysága, szerintem pontosan abban volt, hogy ennek a helyzetnek az abszurditását megértette, és – nyugodtan írom ide – kihasználta.

Azazhogy: kihasználtuk.

5

Én az ezt megelőző időben még a Szabad Földműves szerkesztőségében dolgoztam. A Szuvorov utcai épületben azonban már nem éreztem valami jól magamat, elsősorban azért, mert két barátom és szerkesztőtársam, Tóth Elemér és Polák Imre távozása után egyedül maradtam a „régi” gárdával. Ebből következett, hogy amikor az Új Szótól ajánlatot kaptam az átlépésre, habozás nélkül mentem. Csakhamar kiderült azonban, hogy a napilap munkatempója, nemkevésbé „írásigénye”, pontosabban igénytelensége lényegesen eltér attól a magam számára megszabott gyakorlattól, amelyet a Szabad Földművesben úgy-ahogy meg tudtam valósítani. Tetőzte mindezt az a tény is, hogy a mezőgazdasági rovathoz kerültem, egy hozzá nem értő aparatcsik rovatvezető mellé. A mezőgazdaság szakmai kérdései semmi gondot nem okoztak, hiszen öt éven át ezt a szakmát tanultam; az okozta a legfőbb nehézséget, hogy a rovatvezető igyekezett megszabni, hogy mikor miről írjak. Az efféle szerkesztői terror a Szabad Földművesben nemigen fordult elő; ott legfeljebb megbeszéltük, hogy mi kerüljön a lapba. Lényegében a saját terveimet valósíthattam meg. Így fél hónap alatt nagyon elegem lett a napilapból! De hát akkor még fiatal voltam, s úgy-ahogy reménykedhettem helyzetem jobbrafordulásában. Ezzel a reménnyel múlt el felettünk a nyár, s bármennyire is hihetetlennek tűnhet ma, például a Csemadok gombaszögi országos dal- és táncünnepélyét a hagyományokhoz híven megrendezték. Nos, ezen az országos seregszemlén aláírásgyűjtés kezdődött az új színház megalakításának támogatására. Nem tudom, ki találta ki ezt az akciót, az azonban egyértelmű volt már ott és akkor, hogy ez nem egy kockázatmentes megmozdulás. Ugyanis az egész egyféle demonstrációt is jelentett a kibontakozó visszarendeződési folyamattal szemben. Ebben az egész megmozdulásban – legalábbis itt a keleti régióban – olyan egység demonstrálódott, amelyre az adott körülmények között aligha számíthatott bárki is.

Az egészben az volt a döntő, hogy határozottan és egyértelműen kiálltak az emberek az új színház létrehozása mellett. Ha annyi év után felidézem magamban annak a gombaszögi rendezvénynek a hangulatát, kevéske büszkeséget érzek – egy teljesen vert helyzetben volt még bennünk valamennyi maradék elszánás és bátorság küzdeni egy jó ügy érdekében!

A kassai színház megalapításának genezisében ez a gombaszögi megnyilatkozás a későbbiekben meghatározó jelentőségű eseménnyé emelkedett. Hogy miért, azt a későbbi történések egyértelműen bizonyítják, illetve bizonyították.

6

Ahogy az előbbi fejezetben leírtam, ezeket az eseményeket még az Új Szóban éltem meg, s álmomban sem fordult elő – egyébként igen ritkán szoktam álmodni –, hogy az alakuló színházhoz, azon túl, hogy fontosnak tartottam s a magam módján támogattam is a színházalapítást, valaha is közöm lehet, hiszen elsősorban írói pályám továbbépítése volt a mindenekfeletti föladat. Az Új Szó-beli napi penzum elvégzése nem jelentett komolyabb szellemi megterhelést, kivéve a már elmondottakat. Vagyis naponta ingáztam Szenc és Pozsony között. Fogytak a napok, fortyogott a politikai boszorkánykonyha százféle üstjében a százféle politikai narkotikum, amiről ugyan tudtam, de ami különösebben nem érdekelt. Igyekeztem elkerülni a politikai frázishalmazokat, hogy verset s novellát tudjak írni; hogy ebben a társadalmi káoszban valamiféle saját belső rendet – elfogadható rendet – teremtsek a magam számára. S ez úgy-ahogy sikerült is. Ekkor írtam az Első osztályú magányt, a Királyt, a Szép világot, a Fehér piramist, a Kaint meg a Szabad vonulás című verseskötetem darabjait. Mindebből egyértelműen kiviláglik, hogy egy egészen más világban jártam, más világ eseményei-emlékei töltötték ki napjaimat, nem pedig az adott idő napi eseményei vagy eseménytelenségei.

Ám ezt a kegyelmi állapotot az egyik október végi reggel néhány perc alatt gyökeresen megváltoztatta.

Ahogy ballagtam le az állomásról a szerkesztőség felé, a Manderla előtt Beke Sanyiba ütköztem. Ebben semmi meglepő nem volt, ami mégis meglepetéssé lett számomra, azt Beke ott, Pozsony kellős közepén olyan természetességgel közölte, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.

– Jó, hogy találkoztunk – mondta. – Már kerestelek a szerkesztőségben. Kassán új színházat alapítunk, dramaturg kell, rád gondoltam, ha vállalnád.

Így Beke!

A reggeli józanság pillanatában az a gondolat cikázott át rajtam, hogy Beke hülyéskedik. De láttam, hogy nagy elszántság van hallgatása, várakozása megett. Ezért – igyekszem pontos lenni még ilyen időtávolból is – a következőket mondtam:

– Ez olyan komoly ajánlat, Sanyi, amiről itt állva az utcán nem tudok dönteni. Menjünk fel a kávéházba, üljünk le, s beszéljük meg a dolgot.

Harmincöt év múltával feltehetően ez már anekdotaként hat, de pontosan így történt minden. Ami ezt még tovább fokozta, hogy valóban felmentünk a Grandtba – ahol az időben a pozsonyi magyar értelmiség egyik találkozóhelye volt –, s mire a pincér kihozta a megrendelt feketekávét, én már a Vox Humana Színház dramaturgja voltam… Ugyanis Beke elém tett az asztalra egy nevemre kitöltött szerződést, s én azt habozás nélkül aláírtam.

És ezzel az aláírással olyan szűk három esztendő következett, amelyet életem egyik legnehezebb, ugyanakkor legszebb időszeletének tartok. Hogy miért? A válasz egyszerű: gondolják csak el, hány embernek adatik meg az életében, hogy egy színház alapításának a részese lehet! Ott és akkor természetesen e vállalkozás nehézségére, szépségére, társadalmi és kulturális vonatkozásaira nem gondoltam. Nem is gondolhattam, mert gondolkodásra alig is volt idő. Cselekedni kellett!

A szerkesztőségben az első dolgom az volt, hogy bekopogtattam a főszerkesztőhöz. Amikor Lőrincz Gyulával közöltem döntésemet, főszerkesztőm hallgatott egy keveset, majd ezt mondta:

– Hiszen még meg se melegedett segged alatt a szék.

Ebben Lőrincz Gyulának tökéletesen igaza volt.

– De – mondtam ezután – azt hiszem, Lőrincz elvtárs is egyetért azzal, hogy kell a színház.

Lőrincz Gyula feltehetően nem nagyon ragaszkodott hozzám, nem marasztalt, nem próbált lebeszélni pályamódosításomról, így néhány perc alatt megállapodtunk távozásomat illetően. Gondolom, ehhez az is hozzájárult, hogy Lőrincz Gyula maga is szorgalmazta egy keleten működő magyar színház létrehozását. 1957-ben a Szlovák Nemzeti Front ülésén vetette fel ezt a kérdést: „…a Magyar Falujáró Színház a Magyar Területi Színházhoz csatolva mint gazdasági egység és fiókszínház telepedjék le Kelet-Szlovákiában.” (Idézi Tóth L.: Párhuzamok, kitérők. 148.)

Hanem a munka neheze ezután kezdődött. Feleségem az időben a Kis Építőben dolgozott, Zsolti fiunk négyéves lehetett, s arról Anikónak semmit sem tudtam mondani, hogy a Kassára költözés után hogy s mint lesz, leszünk! Ennek ellenére akkor és ott elhatározásomat elfogadta, azzal, hogy valahogy majd csak elrendeződnek a dolgaink. Egyébként is a Kassára való költözés akkor, 1969 őszén még csak papíron létezett.

Vagy még ott sem!

A MATESZ akkori igazgatója, Dráfi Mátyás a munkaszerződésemet 1969. november 1-jén írta alá, amikor hivatalosan az alakuló Vox Humana Színház lektora és művészeti titkára lettem.

II/1

Több mint tízéves újságírói-szerkesztői gyakorlatot követően – bárha sokak véleményével szemben a színpadi alkotásokat is mindig irodalomnak tekintettem – a dramaturgi szerepkör egyáltalán nem volt valami könnyű munka számomra. Az igazi nehézség mégsem ebből következett. Hanem abból, hogy az a színház, amit én komáromi diákként és később újságíróként megismertem, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a  színházhoz, amelynek egyik napról a másikra belső munkatársa lettem.

Hogy miért? Ahhoz, hogy ez érthetővé váljék, kicsit vissza kell hátrálni az időben.

Az ötvenes évek elején, amikor Komáromban létrehozták a Magyar Területi Színházat (MATESZ), létezett Szlovákiában egy falujáró színház, a Dedinské divadlo (Faluszínház). Nos, ennek a tájoló Faluszínháznak az időben volt magyar részlege is. Amikor a Faluszínházat feloszlatták, annak magyar részlegét a komáromi együtteshez csatolták. Ekkor került Komáromba a Lengyel és a Várady házaspár, Turner Zsigmond, Lelkes Magda, Bottka Zsuzsa, Ferenczy Anna, Bugár Béla, Gyurkovics Mihály és mások.

Ezzel az átszervezéssel hozzávetőlegesen egy időben született egy párthatározat is, amely a keleti magyar régióban létesítendő második magyar színtársulatról rendelkezett, rozsnyói székhellyel. (Ez lényegében a Lőrincz-féle felvetést rögzítette.) Az akkori határozatot követően e majdani, második magyar társulat magvát – ahogy korábban már jeleztem – éppen az egykori Faluszínház magyar tagozatának művészei alkották volna.

Az SZLKP irodájának ez az 1959 januárjában megfogalmazott határozata „A szlovákiai magyar nemzetiségű dolgozók életének egyes politikai kérdései” címet viselte. Az 1959. január 16-án megtárgyalt anyagban a következők olvashatók: „Szükséges lesz megfontolni, nem volna-e helyes a Faluszínház magyar együttesét önállósítani és abból további területi színház alapját megteremteni Rozsnyó székhellyel, ami által lehetővé volna téve a két hivatásos együttes jobb kihasználása.”

A későbbiek során ez a pártdokumentum volt – lett! – az egyetlen olyan használható hivatkozási alapunk, amellyel hathatósan lehetett érvelni, ugyanis az SZLKP KB határozatai szinte kötelező érvénnyel bírtak.

Amikor Beke Sándor hozzálátott a második magyar színház megalapozásához, ez a párthatározat ismert volt, és érvényességét senki sem vitatta, vagy nem merte vitatni. Az is szinte természetesnek látszott, hogy ennek a színháznak a törzsgárdáját a volt „faluszínházasok” adják majd. Valóban Lengyelék, Váradyék Gyurkovics Mihállyal együtt csatlakoztak Beke Sándor kezdeményezéséhez.

Hogy Komáromban a MATESZ-en belül ez a kezdeményezés milyen indulatokat váltott ki, arról odaérkezésem előtt halvány sejtelmem sem volt. Az az igazság, el sem tudtam képzelni, hogy lehetnek ellenzői, sőt nagyon komoly ellenfelei a MATESZ-ban egy esetleges új magyar színháznak!

Komáromba érkezésem után azonban szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az összefogás helyett az egymásra uszulás, a féltékenység, a rosszindulat uralkodik a Fuèik utcai épületben s túl azon is.

Lehangoló, több annál: elkeserítő tapasztalatokra tettem szert napok alatt új munkahelyemen. Az épület második emeletén kaptam egy szobácskát, amelyben egy ágy és egy íróasztal volt az egész berendezés. Nem mintha különleges elbánásra számítottam volna, de kedvesebb, barátibb fogadtatásra mindenképpen. Tudomásul kellett vennem azt a tényt, hogy azok, akiket korábban barátaimnak vagy legalábbis jó ismerőseimnek tartottam, valami irreális metamorfózison mentek keresztül, s egyik napról a másikra nem ellenfeleim, de ellenségeim lettek. Döbbenetes tapasztalatokkal gazdagodtam!

Az elkeserítő élmények ellenére azonban dolgoztunk. Beke Sándorral immár közösen, az 1969–70-es műsortervet igyekeztünk összeállítani, ami azonban szinte egyenlő volt a lehetetlennel. Ugyanis ha Csendes László is csatlakozik a kassai társulathoz, összesen hét színésszel számolhattunk. Lengyelék, Ilu és Feri, Váradyék, Rózsika és Béci, Gyurkovics Misi, a fiatal Varga Zsuzsa és Csendes Laci, ha… Mert Csendes Lacit igyekeztek lebeszélni arról, hogy vállalja a Kassára költözést.

Ezt a mizériát megoldandó, fiatal tehetségek számára felvételit hirdettünk; jelentkeztek is vagy húszan, s a felvételi próbajáték után került a társulathoz Kövesdi Szabó Mária, Tamás Jolán, Bittó Eszter, Érsek György, Horváth Lajos és mások. Ugyanakkor sikerült a műszaki részleget is kiegészítenünk, oly módon, hogy azon fiatalok közül néhányan, akik nem kerültek „színészi státusba”, ám tehetségesnek láttuk őket, a műszakiakhoz kerültek, súgónak, kellékesnek, világosítónak, azzal, hogy a színpadon is igényt tartunk rájuk. S ez így is történt. Ezzel a megszaporodott társulattal a tervezés már könnyebb volt, ám ha azt mondom, hogy az 1969–70-es évadra egy felújítás mellett öt bemutató került a műsortervbe, nos – ennek a megvalósításához bizonyos fokú fatalizmusra volt szükségünk. S nem csupán a művészi munka szempontjából, bár az sem volt lebecsülendő feladat, hanem azért, mert 1969 őszén még az sem volt bizonyosra vehető, hogy a Vox Humana valóban új színház lesz-é. E teljes bizonytalanság ellenére a Két úr szolgája című Goldoni-darab próbáit megkezdtük Komáromban, a szerint a műsorterv szerint, amelyet a majdani kassai színház művészeti tanácsa 1969. október 18-án hagyott jóvá. (A művészeti tanács tagjai: Beke Sándor, Gál Sándor, Lengyel Ferenc, Csendes László és Várady Béla.)

2

A művészeti munkán kívül a Vox Humana Színház státusának véglegesítése – pontosabban: elfogadtatása a legfelsőbb szerveknél – jelentette azt a másik nem akármilyen feladatot, amelyet sürgősen meg kellett oldanunk. Az időben Beke Sándor és Dráfi Mátyás között olyan feszültté vált a viszony, hogy Dráfi Bekével már nem volt hajlandó tárgyalni. Mivel korábban a pozsonyi éveim alatt Dráfi Mátyással jó barátságban voltam, az a naiv hit élt bennem, hogy ennek a barátságnak az alapján számomra könnyebb lesz Matyival bizonyos feszültségeket feloldani a kettéválás végbevitele szempontjából, annál is inkább, mert bíztam abban, meg tudom győzni őt arról, hogy ha segíti szándékainkat, az számára is haszonnal járhat. De Dráfi Mátyásnak a színházon belül rossz tanácsadói voltak! Így, amikor – Bekével egyetértésben – bekopogtam a direktori szobába, nem megértésben, de még csak nem is barátságos fogadtatásban volt részem, hanem kemény s hihetetlenül drasztikus elutasításban. Amikor Matyit arra kértem, hogy nyugodtan, emberi módon beszéljük meg, mit miként lehetne a helyére tenni, Dráfi felugrott az igazgatói székből, az ajtóra mutatott, és rám üvöltött: „Tessék kimenni!” Ma is magam előtt látom jeles színészünket ebben a lehetetlen, számomra mulatságos pózban, mint valamely középkori tragikomédia szánalmas főszereplőjét... Nevetséges volt. A póz, a hang, az álságosság külön-külön és együtt is. Egy ember, akivel korábban együtt hülyéskedtünk-komédiáztunk végig a pozsonyi Duna-parton, felnőttekhez méltatlan dolgokat művelve, olykor egymás inggombját leszakítva – merthogy volt ilyen gombletépős játékunk –, nos, ott és akkor a MATESZ Fuèik utcai székházában a hatalom megtévesztettje s egy jó ügy ellenzője volt. Később Matyival, mert én haragot tartani legfeljebb ha öt percig tudtam, már amikor ismét „csak” színész volt, azaz civil emberré lett, a  barátságunk megújult, s tart máig, annak ellenére, hogy a színház megalakítását ma is hibás döntésnek tartja.

A fentiekből látható, hogy a színház vezetésével, amiként Bekének, nekem sem sikerült eredményesen tárgyalni. Ennek ellenére – még ugyan Komáromban – minden úgy zajlott, mintha már igaziból két színházunk lett volna. Egyik oldalon folyt a Két úr szolgájának próbasorozata – délelőtt, délután, sőt olykor este is. Közben – mert kellett – hetente akár két-három alkalommal is feltrabantoztunk Bekével Pozsonyba a Vox Humana Színház ügyeit intézni.

Az egyik ilyen minisztériumi kilincselésünk közben – Miroslav Válek egyik helyettesével, az ukrán származású Vasil’ Chomával tárgyaltunk, aki a kisebbségi ügyek mindenese volt –, az az apróság derült ki: nemhogy két, de egy színházunk sincsen! Ugyanis a MATESZ de facto létezett, ám de jure nem. Ez az abszurd helyzet pedig abból következett, hogy a MATESZ-nek nem volt alapítólevele!

A valóságban ugyan évek óta volt MATESZ, de jogilag nem létezett.

Namármost, ha egy színház jogilag nem létezik, annak egy kihelyezett részlegét önállósítani sem lehet, még ha a jó szándék erre nézvést meg is volna. De erre se jó szándék, s mint kitűnt, jogi lehetőség sem volt.

Ez a gubanc ott és akkor azért tűnt kibogozhatatlannak, mert emberi számítás szerint egy színházi alapítólevél elkészítése, jóváhagyása, átadása stb. akár hónapokig is eltarthatott. Nekünk pedig néhány óra időnk volt arra, hogy ezt megoldjuk, mégpedig azért, mert Dobos Lászlónak annak a szent napnak az estéjén a Vox Humana Színház jogi és egyéb ügyeit a miniszteri kollégium elé kellett terjesztenie jóváhagyás végett. Ennek a miniszteri kollégiumnak a döntésén állt vagy bukott a második magyar színház ügye. De mert egyetlen jogi hivatkozásunk sem volt, ott és akkor úgy tűnt, minden eddigi igyekezetünk ellenére kudarcra vagyunk ítélve. Vasil’ Choma miniszterhelyettes sem volt járatos – civilben egyetemi tanár – színházi alapítólevelek ügyében, még tanácsot sem tudott adni, mitévők legyünk, pedig a jóindulat, a szolidaritás nem hiányzott belőle. Nekem, de Bekének sem volt fogalma arról, miként is nézhet ki egy ilyen alapítólevél, mit kell tartalmaznia, hogy formailag a jogi és egyéb szempontoknak megfeleljen.

Ahogy most felidézem magamban azokat a perceket a Szuvorov utcai épületben, egy abszurd dráma kibontakozásának a prológusát látom: csupa fal és fal fog körül bennünket, valami bután megépített labirintus, minden kivezető út nélkül. Ismertem ennek az épületnek minden zegét-zugát, hiszen tíz évig itt dolgoztam a hetedik emeleten, akkor mégis ezt a labirintusszerű falrendszert éreztem – a kiút teljes hiányát.

Sokáig ültünk csendben Bekével a minisztériumi folyosón, s nem volt szavunk. Nagy sokára aztán Sanyi a következőt közölte (nem mondta – közölte!):

– Megírjuk az alapítólevelet.

Mivel abban a helyzetben semmi egyéb megoldás nem mutatkozott, Beke mondatára rábólintottam. Aztán pedig valamiféle magunk biztatására körülbelül ezt mondtam a rendező úrnak:

– Ha elkészülünk vele estélig, s Dobos elfogadtatja a minisztertanács ülésén, akkor lesz a MATESZ-nek alapítólevele, és lesz Kassán színház.

– Igen – gondolkodott Beke hangosan –, Kassán, mert Kassán van villamos...

Erre, emlékezetem szerint, nemcsak elképedtem, de fel is fortyantam Bekére. Miféle hülyeség ez a villamossal?! Véleményemet, amit ezzel kapcsolatban kiborítottam, nem írom ide, ám Beke válasza megérdemli, hogy újraéledjen.

– Tudod – mondta makacs megszállottsággal –, amelyik városban van villamos, az a város el tud tartani egy színházat...

Ezt az érvet nem lehetett cáfolni. Ezért kellett Rozsnyó helyett Kassa.

Arra pontosan emlékszem, hogy a fenti pár mondat úgy dél tájékán hangzott el, tehát emberi számítás szerint három-négy órányi időnk volt az alapítólevél megfogalmazására, Doboshoz való eljuttatására – és a megélésre! Trabantommal Szencre bő fél óra alatt eljutottunk, s nálam, szenci lakásunkban hozzáláttunk a színházi alapítólevél világra segítéséhez – természetesen szlovák nyelven írtuk. Amikor az első fogalmazással elkészültünk – a piszkozattal, a szó szoros értelmében –, áthívtam a szomszédból Polák Imre barátomat, aki kitűnően beszélt szlovákul, s megkértem, javítsa ki a szövegünket. Imre a javítást természetesen elvégezte, hiszen tisztában volt azzal, hogy történelmet csinálunk, s azt követően le is gépelte, mert gépelni is tisztábban gépelt nálam. Az alapítólevél, azon túl, hogy a MATESZ létezését demonstrálta, egy bekezdésben a második magyar színtársulat létrehozását is magában foglalta. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy később, Takáts Emőd igazgatóskodása idejében új alapítólevél készült, amibe viszont azt is beleszerkesztették, hogy ez a „másik színház” meg is szüntethető.)

Mire idáig jutottunk, bizony már alkonyodott, s minden elmúló perc ellenünk dolgozott. Azt is mondhatnám – lévén színházról szó –, hogy a helyzet drámaivá fokozódott. A letisztázott, harmatfriss „alapítólevéllel” nemsokára már ismét Pozsonyban voltunk. (Hogy mire volt képes egy Trabant, ha kellett!!!) Dobost a helyén találtuk, s előadtuk, miként állnak a dolgok, s azt is, hogy ebben a helyzetben – kényszerhelyzetben – ezt a lehetőséget tartjuk alkalmasnak a megoldásra. Dobos László vállalta a vállalhatót, de előbb még javasolta, hogy Tolvaj Bertalan is nézze át az alapítólevél szövegét, nyelvi szempontból. Berti, aki a Nemzetiségi Titkárság vezetője volt, ezt percek alatt elvégezte, majd az egészet Dobos titkárnője lesokszorosította, Laci pedig hamarosan magával vitte a minisztertanács ülésére.

Nem merem állítani, hogy ekkor kilátásaink rózsásak lettek volna. Ültünk Dobos miniszteri szobájában, s vártunk valamire, égi jelre, biztató szóra? Nem tudom. De arra határozottan emlékszem, hogy újra körülkerítettek a szürke labirintusi falak, amelyek délelőtt a Szuvorov utcai épület folyosóján megjelentek.

Sokáig, végtelenül sokáig várakoztunk.

Nem éreztem az időt, az idő múlását. Az tudatosult csak bennem, hogy valami olyat vittünk végbe ezen a napon, aminek sikere vagy kudarca vállalásunk szempontjából végleges érvénnyel bír.

Beke, szokásától eltérően, hallgatott, s nekem se volt egy csipetnyi mondanivalóm se.

Elmúlt kilenc óra, amikor az illetékes miniszteri referens – sajnos a nevére nem emlékszem, talán Trún volt – kezében a színházi alapítólevéllel bejött Dobos László szobájába, s odaült hozzánk.

– Je to v poriadku, chlapci – közölte a tényállást, vagyis hogy az alapítólevél dolga rendben volna. Még annyit tett hozzá, hogy a szöveget néhány helyen a szlovák jogi terminológiához kell igazítani.

A labirintus szürke falai semmivé foszlottak!

Amikor az illetékes referens magunkra hagyott, Beke hosszú idő után megszólalt, de csak ennyire futotta neki:

– Öregem!… Öregem!…

Hát persze! Én voltam az idősebb...

(Sajnálatos módon ennek az általunk fogalmazott alapítólevélnek egyetlen példányát sem őriztem meg. A sietség, a költözködések közepette valamerre elkallódtak. A Thália Színház harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségen Beke Sándortól megkérdeztem, nincs-é nála ebből a fontos dokumentumból, de kérdésemre nemmel felelt. Feltehetően az időben minden példány – az első fogalmazvány és a letisztázott másolatok is – ott maradtak Dobos László miniszteri irodájában. A miniszterek elé terjesztett másolatok sorsa is ismeretlen. Nemrégiben Dobos Lászlótól is megkérdeztem, nem őrzött-e meg ebből a dokumentumból egy példányt. Azt válaszolta, hogy minisztersége idejének minden fontos dokumentumát egy csomagban megőrizte. Van tehát remény, hogy Dobos László archívumából ez a rendhagyó színházi alapítólevél egyszer előkerül majd.)