Már hozzászoktam, azt hiszem. Könnyen hozzászokom

egyszer, egyszerre, lassacskán viszonylag.

Hozzászoksz viszonylag nagyon.

A kerítés mellett parkoló kocsihoz. Van kerítés,

van kert, kiég a fű, és ha esik, kizöldül,

és

stb. Fű kizöldül ó.

A Dunához. Van három

bányató,

és szombatonként van foci.

Erről majd szépen

le kell mondani.

Nem leszokom, hanem egyszer majd nem megyek

többször. Bizonyos típusú női

tekintetek.

Arról, hogy így, augusztus közepe

felé másfajta gizgaz nő a gyom között,

másféle színArany, más szagok, más mese.

Hogy megveszem,

de nem nyitom ki. Még

ki sem.

Azt, hogy minden mindent lebont,

na, ehhez valahogy!

Fizetek, kijövök, és nem zár be a bolt.

(2003. aug. 10.)

Megfordul velem a szivem,

megfordulok, indulok vissza.

Megállok, és megáll a szív.

Kissé puhulok, azt hiszem.

Nyilván más megkeménykedik.

Szépen kiegyenlítjük egymást,

azér’

van az, hogy mindig megtelik a sétatér.

Nyár vége van, nincs szúnyog, egy csomó

például paradicsomot

nem metaforikusan értve

állítok a kertben elő,

ez-az sárgállik, futkos egy rigó, meleg

van, a szomszéd locsol, kaptam egy küldeményt,

hogy holnap így legyen meg úgy.

Úgyhogy még nem elég.