Elegáns kivitelezésű, jó papírra nyomtatott, szokatlan szerkezetű könyvet tartunk a kezünkben, a borítón D. Macleife a Hamlet egérfogó-jelenetét megörökítő festményének reprodukciója látható.

A Sepsiszentgyörgyön 1992-ben létrejövő The Shakespeare Kingdom House alapítvány 1998-tól a London központtal működő – a világon mindössze 33 tagot számláló – International Shakespeare Association tagja, gazdag szakkönyvtára és rendezvényei miatt vált ismertté. A Nemzetközi Shakespeare Központ terve, mely magában foglalná a Globe színház hasonmását és a Nemzetközi Shakespeare Memorial Parkot, szintén a Shakespeare-ház alapítóját és eme könyv szerzőjét dicséri.

Íme a szerzőnek, Nagy Attilának a prológusban megfogalmazott ajánlása s a megfontolás, mely  Greguss Ágost több mint száz évvel ezelőtt megjelent Shakespeare pályája (1880) című monográfiájának kezdő szavaira rímel (a maga Shakespeare-könyve kapcsán, az egyéb nemzetek gazdag Shakespeare-irodalma mellett szinte vakmerőségnek nevezvén próbálkozását): „Szerzőnek és kiadónak egyaránt meg kell gondolnia, ha egy olyan jellegű új művel jelentkezik, mint a Shakespeare ezerszer című alkotás: milyen közönségigényeket akar kielégíteni? Shakespeare-nek tengernyi az irodalma, minek még egy munkával bővíteni azt? Ezt a […] játékos Shakespeare-t tudatosan szántam gyorsuló időnk olvasó ifjúságának, illetve a gazdag életmű iránt érdeklődők minél szélesebb körének” – írja Nagy Attila, s kicsivel lennebb: „Úgy gondolom, könyvem olyan Shakespeare-rel kapcsolatos releváns információs anyagot és témakörökre osztott gazdag idézethalmazt tartalmaz, olyan formában és terjedelemben, ami alkalmassá teszi a vállalt feladat betöltésére: a második évezred emberéről szóló és elképzelésem szerinti legfontosabb tudnivalók bemutatására.”

Nyilván ezt a feladatot, a kínálkozó anyag zavarba ejtő bősége miatt, úgymond „közmegnyugvásra” megoldani nem lehet. A hatalmas, egyszemélyes vállalkozás, a szinte 9000 oldalnyi és ezer darab kérdés-felelet bámulatra méltó, bátor tettnek bizonyul, mely nem csak magyar ajkúak számára készült Shakespeare-könyv, hiszen valahányszor a magyar Shakespeare színháztörténeti jelenségére/jelentőségére kérdez rá, a szerző figyelme a külföldi olvasóra is kiterjed. A mű román és angol nyelven is megjelent, s így a nemzetközi Shakespeare-kutatás egy méltatlanul árnyékba került területeként, a Kelet-Közép-Európáról szóló Shakespeare-fejezet egy szeleteként is üdvözölhető, jelesül a brit drámaköltőnek az utóbbi két század magyar kultúrájában fontos szerepet játszó hatástörténeti információs anyagául is szolgálhat.

Az olvasó számára először a kérdésirányok sokrétűsége tűnik fel, már akkor is, ha csak a tartalomjegyzéket tekinti át. Az egyes fejezetekben még inkább nyilvánvalóvá válik ez a jellegzetesség. A könyv használatát részletes útmutató segíti.

A kötet ötven témakört, egyenként húsz s így összesen ezer „gondolati egység”-nek nevezett kérdést-feleletet tartalmaz. A könyv lapszámozása csak a bevezető és befejező részeknél jelenik meg. A tájékozódást pedig három szám segíti: a témakör száma, témakörön belüli kérdés, illetve a kérdés összesített száma. A helyes válaszok a kötet végén található megoldásból kereshetők vissza. A témakörök változatosságának illusztrálásaképpen álljon itt néhány: Shakespeare életéről és családjáról, az Erzsébet-kor Angliája, elődökről, kortársakról, társszerzőkről, apokrif drámáiról, a megőrzött autentikus iratokról, a történelem és a földrajzi helyek műveiben, a 20. század színházi produkcióiról, drámákban fellépő személyekről, „arany soraiból” számos idézettel. Az utolsó rész Shakespeare és az utókor témájában a drámaíró máig tartó hatását vizsgálja a különböző művészetekre: a képzőművészetre, a filmművészetre, zenére, drámairodalomra. Ugyancsak húsz-húsz kérdés lenne hivatott megoldani Shakespeare hatása a magyar kultúrára, illetve a Shakespeare-társaságok, szervezetek című témakört. Majd a Tanulmányozásra ajánlott szakirodalom angol nyelven írt, illetve nem angol nyelven írt témakörökben egyenként húsz-húsz, a szerző által fontosnak ítélt, reprezentatívnak tekintett mű emelkedik ki a Shakespeare-nek szentelt hatalmas szövegkorpuszból.

Úgy működhet megfelelően és megnyugtatóan a kérdez-felel olvasás és információszerzés, hogy először elolvassuk a hosszabb kérdésrészt. Tegyük fel, hogy ez egy Shakespeare-színész életrajzi adatainak néhány elemét és alakításának kiemelkedőbb dokumentumát eleveníti fel. Utána választhatunk a három lehetséges megadott név közül. Hogy semmi kételyünk ne legyen, a megoldásrészhez kell hátralapoznunk, hogy bizonyosak lehessünk abban, John Philip Kemble, Edmund Kean és Charles John Kean közül ki is az a híres tragikus színész, akiről S. Coleridge azt írta, „hogy sztár volt, aki minden más színész fölött uralkodott” (11–13–213). A sztár: Edmund Kean, a 794. oldalon leellenőrizhetjük magunkat.

A szokatlan, de érdekesnek és műfajilag úttörőnek bizonyuló kérdés-felelet módszer jól alkalmazható s részben szerencsés eljárásnak is tartható, hisz elkerüli a szigorúan tudományos célzatú tanulmányok agyondokumentált, részletes jegyzetapparátussal ellátott, de egy szélesebb közönség bevonására alkalmatlan és olvashatatlan módszerét. Ilyen szempontból értelmezhető a kötet elején Böszörményi Péter ajánlásának állítása: „A megismert anyag alapján a készülő kötet mind szakmai, mind közönségsiker-gyanús!” Minthogy az irodalmi műfajok jelentős része aszerint is elkülöníthető egymástól, hogy formanyelvük milyen partnerközönség sajátos igényeihez igazodik, egy másik felosztás pedig a művek közönséghatásából indulva ki, e hatás terjedelmének vizsgálata felől közelíti meg a műveket, Nagy Attila adatgazdagságában lexikonszerű  könyvének műfaji besorolása ilyen szempontból nem a kevesekhez szóló elitirodalom, hanem a befogadók legszélesebb körének megcélzását is szem előtt tartó elgondolásból a bestsellerekre emlékeztet, ellenben  jó arányérzékkel tudja ezt a kérdés-felelet módszert Shakespeare népszerűsítésének érdekében  tudományosan felhasználni, s ez korántsem jelent szakmai szempontból elmarasztalást.

A kérdésrész ugyanis nem egyszerű kérdés, hanem jóval több ennél. Árnyaltan vázol egy komplex problematikát, hogy a végén egyszerűen csak egy személynévre kérdezzen rá. Ilyen horderejű például a 71-es kérdés. Shakespeare szerzőségének izgalmas problematikája, alighanem a Nagy Attilát egyik legélénkebben foglalkoztató tárgy, mintegy négy és fél oldalon áll előttünk, végül az angliai királyi udvar egyik jeles, költő s drámaszerző urára, egyes shakespeare-ológusok szerint a Shakespeare-drámák igazi alkotójának nevére kérdez rá: Edward de Vere, Oxford XVII gróf a „megfejtés”. (4–11–71).

Nem könnyű feladat előtt áll a recenzió írója, mivel ezer kérdésről kell szólnia Shakespeare kapcsán.  Nos, a bírálóknak tisztjükhöz tartozik a sokrétű téma változatosságát, a válogatás munkáját ellenőrizni, amihez a kihagyásra ítélt anyagot éppúgy fontolóra kell venni, mint a könyvbe bekerülő kérdéseket. Mielőtt hangot adnánk a recenzens kötelező kifogásainak, előre kell bocsátanunk, hogy e sokrétű kérdésgyűjteménynek valóban sikerült közérdekűvé válnia, s ha nem lesz is olyan olvasó, aki minden egyes témakör kérdéseiben egyforma érdeklődéssel mélyed el, olyan sem igen lesz, bármilyen célból is ütötte fel a könyvet, aki a kiválasztott témák közül ne találná meg a neki valót, legyen az Shakespeare darabjainak filmes adaptációival, bábfilm és animációs filmváltozataival vagy akár az Othello egyes részeinek fordításvariációival kapcsolatos kérdéskör. Az ezer kérdést felölelő gyűjteményt a Shakespeare-szakirodalom búvárain kívül legalább annyi haszonnal forgathatja a színháztörténész, a fordítás gyakorlatára kíváncsi olvasó, az órájára készülő irodalomtanár és a Shakespeare drámai világa által megérintett érdeklődő.

Nem állítjuk persze, hogy e kötet megszerkesztésének ez volt az egyetlen üdvözítő módja. Egy-két válogatási dilemmát alighanem magunk is másképpen döntenénk el. Mivel a kötet bevallottan igyekszik „játékos Shakespeare” könyvet nyújtani, a Ki mit tud az évezred emberéről? című vetélkedő alapanyagából nőtte ki magát, és Erdélyben jelenik meg magyar nyelven, a fordításvariációk irodalmi érzékkel kiválasztott szemelvényein és egyes megkapó témákon kívül más izgalmas és érdekes témával is szolgálhatna, hisz a Shakespeare-irodalom és a magyar színháztörténet egyaránt bővelkedik ilyen jellegű tárgyakban. Szívesen olvasnánk a könyvben a  Macbethről mint a világirodalom legbaljósabb sorsú darabjáról. Richard Huggett angol színész a „skót darab” előadásainak megannyi baljós történetét feljegyezte Természetfeletti a színpadon címmel írt könyvében. A félelmet gerjesztő tragédia felújításait katasztrófák sorozata kíséri. I. Jakab korában tilalmi listára került, és kegyvesztett lett a boszorkányok előtt is.

A darab babonás utóéletére bővebb magyarázatot ad, hogy a negyedik felvonásban a boszorkányok bájoló versét Shakespeare egy17. századi fekete mágia szertartás szövegéből ollózta ki. A nézőtéren ülő boszorkánymestereket elképesztette, hogy nyilvánosság előtt elhangzik titkos receptjük. Állítólag megátkozták a titkaikat kifecsegő színdarabot. Már 1606. december 26-án előadták a tragédiát a Király Színészei. Lady Macbethet Hal Berridge nevű fiúszínész játszotta volna, de rejtélyes eredetű lázban hirtelen meghalt. Szerepét beugrással a szerző vette át, akinek a Kapust kellett volna játszania. Amszterdamban (1672) a címszerepet játszó színész tompa kelléktőrét felcserélte igazi gyilkoló eszközre: a nézők szeme láttára, nyílt színen megölte a Duncan királyt alakító színésztársát. Sir John Gielgud neve többször is előfordul Nagy Attila könyvében más kontextusban; 1942-es Macbeth-sorozata alkalmával meghalt három színész: Duncan és a két boszorkány alakítója. Továbbá öngyilkos lett a díszlet- és jelmeztervező. A darabhoz elkészített tervei között leltek rá. S hogy ne említsünk egyéb példákat, Roman Polanski esete közismert. A baljós előjelek ellenére belefogott a tragédia leforgatásába. Egy éjszaka a Manson család rátört a villájára. Lemészárolták a rendező feleségét, Sharon Tate-et, valamint a ház vendégeit (1969). A magyar színháztörténetben Molnár Gál Péter a  Tarr Béla rendezte Macbeth tévéfelvételének akadályait említi, de akár Upor Péter, a Miskolci Nemzeti Színház művészének bemutató előtti tragikus halála (1971) is bővíti sajnos a tragikus Macbeth-előadások statisztikáját.

A kötet magyar fordításanyagának gazdagsága nem jelenti a magyar Shakespeare-színészek ugyanilyen gazdag sorának szemléltetését. Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István és Janovits Jenő előforduló neve nem állhat a többiek helyett:  Pergő Celesztin, Feleki Miklós, Egressy Gábor, Lendvay Márton,  Molnár György, Paulay Ede, Nagy Imre, Szacsvay Imre, Komáromy Alajos vagy Székelyné Ungár Anna, Déryné, Kántorné, Prielle Kornélia, Laborfalvy Róza, Jászai Mari, Boér Emma, Márkus Emília, és még sorolhatnám csak a múlt színháztörténetének jeles Shakespeare-alakítóit, nem is említve a maiakat.

Feltétlenül kiemelendő a kötet Textuáriumnak nevezett része, amely a kötetben szereplő idézetek művek szerinti gazdag jegyzéke, majd rangsorolva vannak az idézetek fordítói, a művek kronológiája, illetve a fordítások időrendje szerint is. (815–849.) Ezek az adattárak könnyed eligazításul szolgálnak, és a magyar Shakespeare-fordítók sokaságát lennének hivatva szemléltetni. Ilyen szempontból nem győzzük csodálni a válogatás gazdagságát és nyitottságát, mely Aranka György első magyar – még Wieland német átdolgozása után született – Shakespeare II. Richardjának fordítástöredékétől (1785) két évszázad fordításgyakorlatát képes átfogni a szemléltetésként szereplő kérdésrészekben egészen  Mészöly Dezső, Jánosházy György, Eörsi István és Nádasdy Ádám legújabb fordításáig. Azonban pontosan a gyűjtés gazdagsága jogosít fel arra, hogy ha a kéziratokban  máig fennmaradt Shakespeare-fordítások említését nem is elvárva ezen jegyzéktől, mégis sajnáljuk Döbrentei Gábor irodalomtörténeti és színháztörténeti szempontból is kiemelkedő, 1830-ban nyomtatásban megjelent Macbeth-fordításának kimaradását. Hiszen Döbrentei fordít először angolból, és nem német átdolgozás után teljes Shakespeare-drámát. Első, prózai fordítását, mely 1812 előtt született, megsemmisíti (minden valószínűség szerint ezt a prózában készült Macbeth-et játssza Kolozsváron 1812 áprilisában a Wandza Mihály igazgatása alatti társulat a Wesselényi-féle lovardában), verses fordításával 1823 körül készül el, s ezt adják elő 1825 októberében az országgyűlés alkalmával Pozsonyban, bár kinyomtatásával 1830-ig kellett várnia.

E néhány hiány és kifogás felsorolásával azonban anélkül estünk túl a recenzens kötelező zsörtölődésén, hogy értékelésünk lényegét meg kellett volna változtatnunk: az anyagválogatás gazdag és a legkülönfélébb olvasói rétegek igényeit tudja egyszerre kielégíteni.