Michael Shafir új könyve a holokauszt, az európai zsidóság – a második világháború éveiben történt – majdnem teljes kiirtásának napjainkban divatozó tagadásáról szól. A holokauszt (teljes elégetés) vagy genocídium (népirtás) mint szándék és aprólékosan, szakszerűen kidolgozott terv már önmagában is abszurdum, a józan emberi ész és a jóérzés, a legelemibb emberiesség megcsúfolása, nem is beszélve a szándék és a terv könyörtelen végrehajtásáról. Márpedig – végrehajtották. A történelmi tény, az evidencia tagadása – újabb abszurdum, az eredeti abszurditás hatványozása.

A két háború közötti Romániában kb. 800 000 zsidó élt. Ezekből a háború befejezte után kb. 400 000 maradt. Szándékosan nem idézem itt hajszálpontosan (máskor, máshol ismételten megtettem) az egyébként sohasem hajszálpontos hivatalos statisztikákat, amelyekből az adatok származnak. Kerekítek, mert a nagy számok meggyőző erejéről, nem pedig az egyedi (halál)esetek könyvelői nyilvántartásáról van szó. Nos: hová lett a hiányzó négyszázezer személy, emberi lény? Felszívódtak a világűrben? Vagy elrejtőztek valahová, a világ közvéleményének szándékos megtévesztésére? Hol van olyan búvóhely, ahova befértek volna? Nincs más, ésszerű válasz: elpusztultak, de nem csak úgy, maguktól; kiirtották őket. Kb. 150 ezer ember Észak-Erdélyből, a magyar hatóságok uralma alatt és közreműködésével, a többi 250 ezret Románia más területeiről, főleg a Pruton inneni és túli Moldvából vittek el, kergetek a halálba. Vegyük csak példaként, a kolozsvári zsidóság esetét. Kb. 18 ezer emberről van szó, akik itt éltek a városban, szomszédaik, ismerőseik voltak, a városházi anyakönyvbe, mindenféle nyilvántartásba be voltak jegyezve. Deportálták (szinte) valamennyit. Aztán – elenyésző – kisebbségük került haza. Minden akkori kolozsvári lakos személyesen ismert (ismerhetett) deportáltakat, mindenki tapasztalhatta, hogy népes családokból elvétve jelent meg azután ismét egy-egy elárvult személy. Mi történhetett a többivel, ha nem pusztították el őket? Minden megmaradt kolozsvári zsidó ember számos, közelebbi-távolabbi rokonát, elveszett családtagját gyászolta. Csak mímelték volna a gyászt, környezetük – és az egész emberiség – megtévesztésére? Még egyszer: hogy lehet az összes, hivatalos okiratokból származó adatra és milliók személyes memóriájára alapuló evidenciát tagadni? Csakis úgy, hogy az abszurditást ültetik a ráció helyére.

Még egyet: kétségtelen, hogy nem csak a zsidóság szenvedett a második világháború alatt és miatt. És vitathatatlan, hogy minden anyának a saját fia elvesztése fáj legjobban, és minden népnek a saját veszteségei a legfájdalmasabbak. Csakhogy: ismét általánosan ismert, megcáfolhatatlan nemzetközi statisztikák szerint, a legnagyobb vérveszteség, amely egy-egy európai népet a második világháborúban ért, tíz százalék körül mozog. Ez is elborzasztóan sok. Az európai zsidóság azonban – kivétel: összlétszámának hetven százalékát vesztette el. Be kell ismernünk: a holokauszt, a genocídium nem érte el maradéktalanul a célját, nem sikeredett teljesre, hiszen a kipusztulásra ítélt nép hozávetőlegesen harminc százaléka életben maradt. Mégis: a hetvenszázalékos kiirtás tényleges, nem képletes. Méreteit tekintve az emberiség történetében, különösképpen modern történetében egyedülálló genocídium. Ez történelmi tény, tagadása – csak ismételhetem – abszurdum.

Michael Shafir romániai származású zsidó ember. Tudós közíró, a politikai tudományok doktora, a Szabad Európa Rádió prágai szerkesztőségének egyik vezetője, több nemzetközi forgalomban lévő könyv, számtalan tanulmány szerzője, az East European Perspectives című elektronikus kiadvány szerkesztője. Fő témái: a nacionalizmus, ezen belül az antiszemitizmus, általában a poszttotalitárius társadalom, a demokratikus átalakulás. Sokat foglalkozik az antiszemitizmus megnyilvánulásaival, de nem csak azokkal; feltétlenül megemlítendőnek tartom itt – hogy látható legyen, következetes demokrataként nem csak „haza” beszél – egy, a marosvásárhelyi Alterában nemrégiben megjelent tanulmányát (Michael Shafir: Mişcările xenofobe şi dilemele „includerii” şi „exluderii”: cazul minorităţii maghiare din România, Altera, 2000, 15. sz.), amelynek fő témája a magyarellenes román nacionlizmus.

S most már, végre, magáról a könyvről. Negacianizmusnak nevezik a nemzetközi közírásban azt az irányzatot, amely a holokauszt tagadására szakosodott, s amelynek az utóbbi években mennyiségileg jelentékeny irodalma lett. Nyugaton alakult ki, de – az 1989-es fordulat után – a közép- és kelet-európai országokba is begyűrűzött. Ismét csak abszurditás: a visszanyert szabadság termelte ki a valóság szemérmetlen letagadásának lehetőségét. Shafir könyve nem a negacionizmus nyugati vezéralakjaival – akik közül talán a legismertebb a többszörösen renegát, zsidó származású, volt vezető kommunista pártfunkcionárius, volt katolikus filozófus, később militáns iszlámhívő Roger Garaudy –, hanem a volt kommunista országokbeli publicisztikával, a téma magyar, cseh, lengyel és – nagyobb terjedelemben – román anyagával foglalkozik. És árnyal: nem minden negacionista tagadja a holokauszt valóságát nyílt és durva módon, teljes egészében. Sokan részigazságokat elismerve kerülik meg, ferdítik el, ködösítik a teljes igazságot. Ezt sugallom e jegyzet címében: a bemutatott könyv a tagadás taglalása.

A tagadás mai formáinak történelmi előzményei, az összeomlott kommunista rendszerbe nyúló gyökerei vannak. Ennek hivatalos ideológiája nem tagadta nyíltan a zsidóságot sújtó genocídiumot, „csupán” annak „elfelejtését” – elhallgatását – „szervezte meg államilag”, az ideológiai egyeduralom hatalmi eszközeivel; erről szól a könyv első fejezete. Mint jól tudjuk, a kommunista totalitarizmus a maga eredeti, internacionlista ideológiájáról fokozatosan az egyre nyíltabban vállalt nacionalista, ennek keretében antiszemita ideológiára tért át, ezzel is kinyilvánítva közeli rokonságát a totalitarizmus másik válfajával, a fasizmussal. Évtizedekig alig, illetve egyáltalán nem eshetett szó nyilvánosan a szervezett zsidóirtásról, hiszen mások is, sőt „mindenki” szenvedett a náci agresszió, a német megszállás stb. következtében. Még kevésbé kerülhetett a nyilvánosság elé a helyi, saját hatóságok aktív közreműködése a népirtásban; a lakosság jó részének alkalmasint bűnpártoló közönye még annyira sem. Az egész ügy a nem létezőnek nyilvánított, pontosabban: a nem tűrt témák közé tartozott. Amiről pedig nem beszél(het)nek, az ugye nincs, nem is volt sohasem. Az évtizedekig működő, államilag szervezett elhallgatás volt a kiindulópontja az 1989 utáni negacionizmus összes változatának, amelyek a mélyen a köztudatba sulykolt sztereotípiákat használták fel, csiszolgatták tovább.

Az új képletből nem hiányzik a nyílt és teljes tagadás (II. fejezet). Ennek szóvivője minden országban a szélsőséges nacionalizmus – amely kivétel nélkül antiszemitizmus is! – képviselői. Shafir lengyel, cseh, magyar, román s egyéb példákat sorakoztat, amelyek szerint holokauszt egyszerűen nem volt, az egész – kitaláció, sőt: éppen a zsidóság agyszüleménye, a zsidó világ-összeesküvés iskolapéldája, amely a világ zsidók általi leigázását szolgálja. A Nagy-Románia Párt vezére és alvezérei számtalan ilyen kijelentést tettek, a nyugati nega-cionisták fantáziaszületményeire mint „tudományos” forrásokra hivatkozva. Mindenki, aki a világon a holokausztot elismerte, azt elítélte, megismételhetőségétől óvott stb. – zsidóbérenc, sőt legtöbb esetben maga is zsidó, ha származását álcázza is; maga II. János Pál, a római pápa is az.

A teljes tagadás primitivizmusát kívánja elkerülni az a rafináltabb változat, amelyet Shafir (könyvének III. legterjedelmesebb fejezetében) deflektív tagadásnak nevez. Deflekció – eltérés (például a mágneses tű vagy a fény eltérése): esetünkben magyarra inkább elhárító vagy áthárító tagadásnak fordítom. A deflektív tagadás lényege, szerzőnk szerint, a genocídiumért viselt felelősség áthárítása, „externalizálása”, külsővé tétele: sohasem „mi“, mindig „mások” a bűnösök. Ennek három változatát veszi górcső alá, amelyek szerint: a. csupán „a németek”, b. a saját nemzetnek csupán jelentéktelen, marginális elemei, c. maguk a zsidók a bűnösök, ők viselik a teljes felelősséget.

Ami az első változatot illeti: nem vitás, hogy nem „a németek”, hanem a Németországot teljhatalmában tartó nemzetiszocialista rendszer kezdeményezte és hajtotta végre, végső soron, a genocídiumot. A gyászos emlékű haláltáborokat német-náci intézmények szervezték és működtették. Az sem kétséges azonban, hogy azokban az országokban – Dánia, Bulgária –, ahol az államhatalom és a közvélemény energikusan a deportálások ellen lépett fel, nem volt genocídium. Ahol viszont volt, ott sehol sem valósították meg a helyi hatóságok, illetve a lakosság jó részének (az sajnos nem állapítható meg, visszamenőleg, pontosan mekkora részének) olykor hallgatólagos, sok esetben igencsak tevőleges hozzájárulása nélkül. Ez utóbbi aspektus tekintetében a Magyarországra, Szlovákiára, Lengyelországra vonatkozó nemzetközi szakirodalom ugyancsak bővelkedik elrettentő példákban. A romániai helyzet kissé más, innen ugyanis egyáltalában nem szállították német haláltáborokba a zsidókat: a (fentebb említett, durván számított) kétszázötvenezer romániai zsidóval a vasgárdisták, az antoneszkánus hatóságok, a román csendőrség és hadsereg végeztek. Egy adalékot ehhez: Gh. Buzatu nagy-romániás történész próbálkozik a holokauszt olyan meghatározásával, amely szerint az „a német haláltáborokban végbement genocídium” lett volna: eszerint, ami máshol ment végbe, nem esik a meghatározás alá, Románia esetében tehát szó sincs holokausztról (101.).

A b. változat elismeri, hogy akadtak a náci tömeggyilkosoknak hazai bűntársaik, de ezeket egyrészt elenyésző kisebbségnek, másrészt a „néptől” aberráns módon eltérő lelkületű, viselkedésű csoportnak tekinti, amelyet a nép elítélt és kivetett magából, s amelyért a nép és az állam nem tartozik felelősséggel. Csakhogy éppenséggel nem ítélte el, és nem vetette ki – akkor. Valóban bűnözökről van szó, de olyanokról, akik legnagyobb részt hatósági parancsra, az akkori, a hatalmat birtokló és gyakorló államapparátus kezdeményezésére és felügyelete alatt hajtották végre véres tetteiket.

A c. változat az antiszemtizmus legszélsőségesebb megnyilvánulása: eszerint a zsidók maguk az okai az antiszemitizmusnak s így végső következményének is. Nem új eszme ez sem, maga Hitler sem ismerte el, hogy irracionális zsidógyűlölet vezérli, kedvenc jelszava ez volt: Deutsche, wehrt euch – németek, védekezzetek! A védekezés leghatékonyabb módja természetesen az Endlösung, a kártékony ellenség teljes kiirtása. Nem kívánom az erre a változatra vonatkozó, bőséges illusztratív anyagot részletezni, amelyet Shafir a legutóbbi évek román, magyar, horvát közírásából bemutat. Csupán azt említem: a kriminológiában ismert taktika a felelősségnek az elkövetőről az áldozatra való áthárítása: a megerőszakolt nő az oka balsorsának, miért öltözött, viselkedett kihívóan; nem a rablógyilkos, hanem a megtámadott fél az oka saját halálának, miért próbált az erőszakos behatolónak ellenállni, hiszen az csupán néhány értéktárgyat szándékozott „békésen” magával vinni.

A IV. fejezet az ún. „szelektív nega-cionizmust” tárgyalja. Ez, szerzőnk szerint, hibrid természetű, az előző változatok valamiféle ötvözete: elismeri a holokauszt általános valóságát, azt, hogy az máshol megtörtént, azt viszont teljességgel tagadja, hogy nálunk, a mi országunkban hasonló megesett volna. Következetlen változatról van szó, egy és ugyanaz a szerző nemritkán tér át a teljes tagadásról a deflektív, majd a szelektív tagadásra. Ennek a fejezetnek a példanyaga főként az utóbbi évek román közírásából származik, olyan szerzőktől, mint például Ion Coja, aki szerint Romániában egyetlen zsidót sem öltek meg, a Vasgárda semmiféle gyilkosságot sem követett el – mindent csak rosszindulatú, sőt kriminális szándékkal tulajdonítanak neki, kompromittálása céljából, sőt tulajdonképpen egyáltalán nem is volt antiszemita. A kordokumentumok semmisek, az evidencia nem számít.

A tömeggyilkosság sajnos nem ritka az emberiség történelmében, különösképpen a 20. század vérzivataraiban nem az. A második világháború után alakult ki Közép- és Kelet-Európában, a Szovjetunió befolyási övezetében a keleti kommunista blokk. Fokozatosan derült fény az új „láger“ egész területén folyó tömeges, kegyetlen, véres, sok millió emberáldozatot követelő repressziókra. És felmerült, magától értetődően, a szovjet Gulágban, valamint a többi kommunista állam szovjet típusú Gulágjaiban végbement tömeggyilkosság és a holokauszt közötti összehasonlítás lehetősége és szükségessége. Ezzel szoros összefüggésben kialakult egy mára világméretűvé vált vita fasizmus és kommunizmus mint a totalitarizmus két változatának együvé tartozásáról, illetve különbözőségükről. Jobb, elfogadhatóbb volt-e egyik a másiknál? Legitimizálható-e egyikük a másik elleni küzdelem szükségességével? Melyikük bűnei bocsánatosabbak a másikénál? A vita egyik aspektusa, amelyet egyes szerzők szívesen megkerülnek, a kétféle totalitarizmus eszmei forrásai, eredeti ideológiái közötti különbség. Ebbe a vitába, amelynek immár könyvtárnyi irodalma van, szerzőnk nem bocsájtkozik, magam sem kívánok itt belemerülni. Marad a tömeges, gyilkos erőszak gyakorlatának kérdése. Ebben a vonatkozásban megkerülhetetlen: a holokauszt és a Gulág összehasonlítása. Michael Shafir könyvének utolsó, V. fejezete a holokauszt „összehasonlítás általi trivializálásával” foglalkozik.

Összehasonlítani szabad és kell, és összehasonlítás a tudományos ismeretszerzés elmaradhatatlan, legitim eszköze, ezt Shafir expressis verbis leszögezi (pl. 131.). Csakhogy a hasonlóság – nem azonosság. Az összehasonlítás mint tudományos eljárás egyaránt magában foglalja a hasonlóságok és a különbségek megállapítását, valamint ezek súlyának mérlegelését. Ha az összehasonlítás pusztán a számszerűségre összpontosít, ha arra szolgál, hogy az összehasonlítás egyik tagját ezáltal lekicsinyelje, jelentéktelenné nyilvánítsa, sajátosságától eltekintsen, akkor tudománytalanná válik, nem a történelmi igazságot, hanem annak meghamisítását szolgálja. Ez a szerző – saját véleményem szerint is helyes – álláspontja. Hadd tegyem hozzá: Shafir visszautasítja a Gulág lekicsinylésére egyes zsidó (izraeli) szerzők által tett kísérleteket is (126–127.). Elutasítja egyben „a szenvedés“ zsidók általi „kisa-játítására“ irányuló vádat is (132.). Csupán a zsidó szenvedés tényleges sajátosságának elismerését szorgalmazza.

A kommunizmus évtizedekig állt fenn, uralma időben végtelennek látszott. Hitler uralma csak tizenkét évig tartott, de ésszerűen nem lehet érdeméül tekinteni, hogy csupán ennyit. A szovjet és a csaltósállamok Gulágjaiban életüket vesztett, ártatlan áldozatok száma nyilvánvalóan többszörösen meghaladja, összességében, a holokauszt áldozatainak hatmilliós számát. Csakhogy nem a kivégzettek számának könyvelői számontartása az alapkérdés. A gyilkosság – gyűlöletes bűn, bárki is az áldozat, a tömeggyilkosság különösképpen az, a tömeg létszámától függetlenül.

Miben áll tehát a holokauszt semmivel sem egyneműsíthető sajátossága? Abban, Shafir szerint (130.), hogy a zsidó etnikum mint olyan maradéktalan kiirtását célozta, s nem a fasiszta rendszer(ek)en múlott, hogy ez csak háromnegyed részben sikerült. A kommunizmus esetétől eltérően a megcélzott etnikum egyéneinek semmilyen esélyük sem volt a megmenekülésre. A zsidóból semmiképpen sem válhatott az árja világrend „új embere”. A kommunista pártállam elfogadta, sőt megkövetelte az alkalmazkodást, a maga valós vagy vélt ellenségeit sújtotta, ezek közül sokat „átnevelni”, engedelmessé tenni, nem mindenképpen kiirtani kívánt. A kommunista rendszert a lakosság túlnyomó többsége, kisebb-nagyobb kompromisszumok árán, túlélte. Hadd tegyem hozzá: mindenki a maga lelkiismerete szerint kötött vagy nem kötött kompromisszumot, mindenki meghatározhatta a kompromisszum saját maga számára elviselhető szintjét, ez a szint személyenként széles skálán különbözött. A holokauszt céláldozatai a kompromisszum semmiféle esélyével sem rendelkeztek, esetleges egyéni megmenekülésük a vak véletlen eredménye volt.

Végezetül még egy rövid megjegyzés. A szerző az utolsó két fejezetben többször utal arra, hogy az utóbbi években valamelyest változott a központi román hatóságok hozzáállása az itt tárgyalt kérdésekhez: több ízben a negacionizmus ellen foglaltak állást, minden esetben azonban gondosan kihangsúlyozták – ami különben is nyilvánvaló volt –, hogy külföldi nyomásnak engedve teszik.*