Halász Péter könyvének címe utal arra, hogy a szerző a moldvai csángók körében végzett kutatásainak legfontosabb eredményeit szerkesztette e kötetbe. A könyv tehát egyfajta életmű-kötet. A szintézisteremtés, a kritikus szemmel végzett válogatás, amelynek legfontosabb kritériuma az értékközpontúság, a leírtak hitele, egyfajta önvizsgálat eredménye a szerzőnél. Erre saját bevallása szerint mintegy harmincéves kutatómunka után került sor, amikor úgy érezte, az időközben felhalmozódott írások mennyisége, sokfélesége megkívánta azt, hogy belőlük kötetbe válogatva jelenjenek meg azok, amelyek a néprajztudomány számára a legfőbb szakmai értékkel bírnak. Ezek értő kiválogatására pedig senki más nem hivatott jobban, mint maga a szerző.  A különféle helyeken megjelent tanulmányokból történő válogatás, valamint ezek átdolgozott változata tehát olyan írásokat tartalmaz, amelyeket a szerző évtizedek múltán is magáénak vall. Egyfajta kutatói önarckép megrajzolója ezáltal Halász Péter könyve. A szerző bevallása szerint nem kerültek be a kötetbe azok a publicisztikai írásai, amelyekben a moldvai csángók magyar eredetét és identitását hangoztatta, mivel ezek az írások az evidenciát szajkózzák, komoly tanulmányok között nincs helyük.

A kötet célja a szerző szerint a tényközlés: Ezek a „bokrétába szedegetett” írások nem vitatkoznak senkivel, egyszerűen tényeket közölnek. A moldvai csángók gazdasági/társadalmi működését, történelmét és szokásvilágát elemző tanulmányok helyenként a történeti antropológia módszerével mutatják be életvilágukat, az archaikum mellett éles szemmel figyelve a változásra is.

A könyv elején külön foglalkozik a moldvai csángók néprajzi eredményeinek áttekintésével, a feladatokat számba vevő írás érdekes kiindulópontja lehet a csángóság népéletével foglakozó kutatónak. Hangsúlyozza, hogy az ismeretek gyarapodásával egyre inkább szükségessé válnak a mélyfúrásszerű kutatások. Kiemeli a települések szélesebb körére kiterjedő interetnikus vizsgálatok jelentőségét, hiányolja egy település kultúrájának monografikus igényű feldolgozását. A moldvai csángókkal foglalkozó irodalmat áttekintve megállapítja, hogy arra a tematikai, földrajzi és szakmai egyenetlenség jellemző. A kötetben szereplő írások négy tematikus egységbe szerveződnek, a néprajz főbb tudományterületeinek megfelelően. Ezek az egységek természetszerűen nem tudják átfogni a moldvai csángók kultúrájának azokat a szeleteit, amelyeket a címek jeleznének. Azért nem, mivel ezek az írások kissé esetlegesen ragadnak ki egy-egy szeletet a moldvai csángók népéletéből, nem illeszkednek egy egységes kutatási paradigmához. „Tematikailag nem annyira én terveztem ezt a könyvet, inkább az élet: nevezetesen hogy egy-egy írásom elkészüléséhez és megjelenéséhez mikor volt idő, alkalom és lehetőség” – vall az írások körülményeiről az Előszóban a szerző.  Tematikai sokféleségük, elkészülésük alkalomszerűsége ellenére alapos elemzéseket olvashatunk a moldvai csángók kultúrájának fontos, mindezidáig kevésbé feldolgozott területeiről. Az írások így hát helyenkénti hiányosságai ellenére rendkívül fontos adalékai lehetnek a moldvai csángóság néprajzával foglalkozó irodalomnak. A helyenként történeti megalapozottságú tanulmányok mellett szociográfiai jellegű élettörténeti közlések mutatják be a csángó ember nyelvén a szerző által meglátott moldvai valóságot. A megközelítés sokirányú, éppen ezért egy-egy téma felvezetésekor nem mindig jut el annak teljes átvilágításához. Emellett azonban mindig kijelöli azokat az irányokat, amelyek továbblépést jelenthetnek a kulturális jelenségek módszeresebb feldolgozásához.

A moldvai csángók történelmével foglalkozó rész első tanulmánya a Szent István nevére szentelt templomok sorsával foglalkozik, rávilágítva a moldvai katolikus klérus mesterkedéseire, amellyel a csángóság tudatában máig élő szent király emlékezetét elhomályosítani igyekeztek a templomok patrónusainak megváltoztatásával, a múltat idéző szakrális tárgyaknak a megsemmisítésével. A protestáns vallások Moldvában betöltött szerepéről való elemzésének legfontosabb következtetése, hogy nagy valószínűséggel a  protestáns vallásoknak is szerepe lehetett abban, hogy a moldvai csángók napjainkban is rendelkeznek egyfajta magyar származástudattal és a magyar nyelv ismeretével. A csángó falvak helyneveiről szóló írása a csángó települések keletkezési idejének és a magyar lakosság betelepülésének időbeli megállapíthatóságához kínál érdekes, ám tudományosan még nem teljesen bizonyított módszertani szempontokat. A következő két tanulmány telepesedés-történeti elemzéseket tartalmaz egy 1866. évi földosztáskor  készült onyesti névsor, illetve Románia Nagy Földrajzi Szótára alapján. Az írások célja hitelt érdemlően bemutatni a Bakó megyei falvak nemzetiségi megoszlásának múlt századi állapotát. A forráshasználat világosan jelzi Halász Péter azon felismerését, hogy az erre vonatkozó adatokat a román statisztika az 1930-as népszámlálás óta folyamatosan manipulálja. A történelem című fejezetet két szociográfiai élettörténeti közlés zárja. A szájhagyomány által megőrzött, folklorizálódott történetekből az egyik az 1865-ös agrártörvény után kialakult gazdasási állapotokat mutatja be, a másik egy csángó család Moldvából Baranyába tartó útját írja le. A magyarfalusi család sorsa több mint száz moldvai család sorsát jeleníti meg, akik az 1940-ben az erősödő román nacionalizmus elől szöktek magyar területre. 

A társadalom című fejezet nyitó tanulmánya a moldvai csángók táji-történeti tagolódásáról a téma újszerű megközelítését és eredményeit tekintve rendkívül jelentős társadalomnéprajzi elemzése Halász Péter munkásságának. Az eddigi kutatások klasszikus etnikai hármas felosztásánál, a települések közti különféle jelenségek (viselet, beszéd, rokonszenv, falucsúfolók, búcsúba járás, házassági kapcsolatok) elemzésével, a falvak közti kapcsolatrendszerek feldolgozásával jóval differenciáltabb táji-etnikai tagolódást mutat be a szerző.  A kapcsolatrendszerek differenciálódásában, a csángó népesség belső szerkezetének alakulásában az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet tulajdonít a táji tényezőknek. Külön tanulmányban foglalkozik a moldvai csángók belső társadalmi berendezkedésével. A csángóság zárt és homogén társadalmi szerkezeti tényezői mellett felhívja a figyelmet annak tagolatlan voltára is. Azok között az okok között, amelyek a legfontosabb szerepet játszották abban, hogy Moldvában egy differenciálatlan társadalmi szerkezet alakuljon ki, a nemesség hiányát, a társadalmi munkamegosztás alacsony fokát és a vagyon szerinti rétegződés szinte teljes hiányát említi. Egy elemzése az egyház és a csángó közösségek gazdasági kapcsolatával foglalkozik. Kiemeli, hogy az az elidegenedett viszony, ami napjainkban is jellemzi a faluközösségek és az egyház kapcsolatát, az egyházi szolgáltatások túlzottan elanyagiasodott jellegéből fakad. A fejezet végén rövid írásban rögzíti tapasztalatait a moldvai csángók magyarságtudatáról. 

Alapos megfigyelésekből született elemzéseket olvashatunk a csángó falvak gazdálkodásáról is. A veteményezés tárgykörét feldolgozó munkájában a termesztéstechnológiai sajátosságok és a termesztett vetemények munkakultúrájának részletes bemutatása mellett kitér a gazdasági tevékenységekhez fűződő világnézeti tudattartalmakra is. A termesztett növények hiedelmeivel foglalkozó rész fontos hiánypótlója erről a tárgykörről való eddigi ismereteinknek. Moldva gazdasági életében fontos szerepet betöltő és nagy múlttal rendelkező szőlőtermesztő kultúra feltárására is vállalkozik egy írásában, érdekes párhuzamot fedezve fel a moldvai és a mediterrán eredetű vörösbor-készítési technológiák között. A ló és a szarvasmarha gazdasági jelenőségéről írott tanulmányában kitér arra, hogy a csángó falvakban és Erdélyben napjainkban is a szarvasmarhának van hangsúlyosabb gazdasági jelentősége, eltérően Magyarország középső vidékeitől, ahol az igaerő szerkezetében a hangsúly a lótartásra tevődött át. Külön tanulmányokban foglalkozik az emberi erővel végzett teherhordás különböző válfajaival, valamint a csángók árutermelésének és cseréjének módozataival, amely viszonylag kevéssé vizsgált tárgyköre a magyar néprajztudománynak. Összesítő jellegű írást közöl a csángó falvak kendertermesztő kultúrájáról, találó metaforával a hétköznapi munka hőskölteményének nevezve ezt az igen fontos termesztési ágazatot. Egy, a népi gasztronómia tárgykörébe tartozó írásában egy régi böjtös ételt, az összetört kendermagból készített zsufa nevű ételt mutatja be. A honcsánt szappan című írásában a házi  készítésű szappan technológiáját vizsgálja meg, külön kitérve annak a gazdasági és társadalmi életbe való beágyazottságára is.

A népszokások című fejezet első, társszerzővel (Erőss Mónika) írott tanulmánya szemléletes képet fest a nők hagyományok által szabályozott életmódjáról, a női szerepekről a leányság, a házasélet és a terhesség időszakában. A kecskemaszkos alakoskodásról való elemzésében kiemeli, hogy egy új, átvett szokással állunk szemben, amelynek gazdag variációs szokáselemei azonban egyre inkább uniformizálódnak a televízió közvetítette színpadias urálás és a román települések kulturális hatása miatt. A kötet utolsó tematikus részében részletes elemzést szentel a tavaszi ünnepkör színes szokásainak és hiedelmeinek. A kötet utolsó tanulmánya a „vízbevető hétfő” ünnepi szokásaival foglalkozik.

A könyv az Európai Folklór Intézetnél jelent meg 2002-ben, a szerző saját fotói dokumentálják, a borítót Takács György képének felhasználásával Kaszta Mónika tervezte.