Egy adott társadalom, közösség vagy csoport fennmaradását és hatékony funkcionálását csakis az egységes normarendszer biztosíthatja. Értékeket hierarchizál, életmodellt állít, biztonságot nyújt a társadalom tagjainak. A normaszegők a rendszer létét veszélyeztetik, ezért büntetésre ítéltetnek a rend fennmaradása érdekében. Néhány moldvai falu esetében azt vizsgáltuk, hogy bizonyos normák megszegése milyen büntetéseket vont és von maga után, mi ezen büntetések funkciója, és mik a következményei.

A deviancia relatív fogalom, de általában három aspektusának, elemének viszonya határozza meg. Ezek a következők: az elvárások (társadalmi normák), ezeknek a megszegése, és az ezt követő reakciók.1 A társadalom ítélete különböző büntetőformákban fogalmazódik meg. A csángók esetében is megfelelőnek találjuk Mauss gondolatát, miszerint bármely büntetés forrása egy vallásos forrás, amely egy tiltás megszegéséhez kapcsolódik. A büntetés ennek a laicizált kiterjesztése.

A moldvai csángók mély vallásossága, kultúrájuk archaikus jellege nemcsak néprajzos körökben közismert. Igaz, Moldvában is minden átalakulóban van, hiszen a kultúra változása törvényszerű, de életvitelüket még mindig nagymértékben a vallás határozza meg. Sőt, az idősebb generációk esetében azt mondhatjuk, hogy életük teljesen a katolikus vallásra alapozódik. Az egyházi tanítások vezérelik életvitelüket, meghatározzák értékrendjüket, erkölcsi magatartásukat.

Az erkölcs közösségenként változik, tulajdonképpen erkölcsön egy közösség által elfogadott, és a hagyomány által szentesített viselkedési és erkölcsi normák összességét értjük.2A csángók identitástudatát nem a beszélt nyelv határozza meg, hanem felekezeti hovatartozásuk. Az „igaz hit”, a római katolikus vallás biztosítja a cselekvésmintákat, a viselkedés, az erkölcs szabályait. Továbblépve, az alap az egyházi erkölcs alapja, azaz a tízparancsolat. Ehhez kell kapcsolnunk a házasság intézményét is, amely szakrális alapokon áll. A házasság szentsége meghatározza, szabályozza a nemi életet, kihat a házasság előtti időszakra, valamint az özvegység esetére is. Közismert tény, hogy a katolikus egyház véteknek tartja a házasságon kívüli nemi életet. Ehhez igazodik a közvélemény is, mivel bűnnek számít minden, amit a közösség elítél. Adatközlőink nagy része halálos véteknek tekinti a törvénytelen gyermeket is.

Történeti áttekintés. A megesett leány halálos vétek hordozója a moldvai csángóknál. A legényt is bűnösnek tekintik, hiszen minden társadalmi rétegre és mindkét nemre érvényesek a vallás által diktált normatív magatartásformák, de ő mégsem annyira megbélyegzett. A boszorkányperek esetében a vádlottak több mint 90 százaléka nő. A szexuális bűnök elkövetésével inkább a nők voltak megbélyegezve, mert mindig is ők voltak a tisztátalanok, a paráznák. Az asszony a vétek kútfeje, a bűnre csábító boszorkány. A boszorkányság mindig összefüggött a szexualitással, általános képzet lévén az ördöggel való közösülés.

A nyilvános megszégyenítés a társadalmi kontroll hatásos eszköze volt. „Olvastam én valahol, hogy az utolsó eset ami megmaradt, megtörtént itt, Piátra felé, 1924-ben volt. Az is ritkának esett. Tehát az első világháború előtt még volt. Stâlpul ruşinii.(szégyenoszlop) Mint a középkorban. Megkötötték, a kezivel hátra. Volt olyan, hogy járomba tették, mint az ökröt, kezivel, nyakával.” (P. M., Szabófalva).

Büntetőrítus a csángóknál. „Nálunk az a legnagyobb bücsü a nagy lyánnál, hogy megőrezze ü magát. Legyen nagylyán, tiszta ...” 3 Ebben a felfogásban a tiszta ember egyenlő a becsületes emberrel. A tradicionális társadalomban a társadalmi privát és nyilvános szféra nem vált el egymástól. Az egyén szerves része volt a közösségnek, nagyon is függött tőle a magánéletben is. A közösség nem tűrte a devianciát, joga és kötelessége volt azt megbüntetni a fennálló rend megsértése miatt, és ennek a legitimálása, fennmaradása érdekében. Az egyén ügye a közösség ügye is, amit nyilvánosan oldanak meg. A vétkezőt nyilvánosan büntetik és szégyenítik meg, hogy példát mutassanak, a fennálló rend érvényességét igazolják, és működését biztosítsák továbbra is. A közösségi normarendszer ellen vétők a közösségi létet veszélyeztetik.4

A megesett leányt elítélte az egyház és a közvélemény is. Tárkány Szücs Ernő ezt fenti és lenti morálnak nevezi. A büntetés nem marad el, a vétkes nem tiltakozhat, mert a közösségi normarendszer sérthetetlen; nem fordulhat a hivatalos törvénykezéshez sem, mert a keresztény törvény sokkal erősebb.5 Nem tiltakozik, mert a külső szégyen hatására, a belső lelkiismeret is bűntudatot érez, és a szégyen belsővé válása legitimizálja a fennálló rendet. A szégyenkezés olyan affektus, amely saját kulturális környezetünkhöz való igazodásra késztet. 6

A megszégyenítő rítusok hasonlóak, a büntetés helye és ideje ugyanaz: a templom (esetleg a mellette levő parókia), a mise ideje. A szent idő és a szent tér, mivel templomba mindenki jár, így a megszégyenítés nyilvánosabb, elvégre maga a közösség ítélkezik. A templom és a templomtér a közösségi élet centruma faluhelyen, természetes, hogy a büntetések helye is. A rítusok általánosan elterjedettek voltak, Szabófalvától Vizántáig, Szitástól Trunkig gyűjthetőek.

Minél régebbi adatot találunk, annál brutálisabbak a szankciók. Ez az aspektus annak is függvénye, hogy mi a leány bűne: abortusz, tiltott terhesség, avagy csecsemőgyilkosság. Szabófalván az öregek a szüleiktől hallották, hogy a megesett leányt a parókia kerítéséhez kötötték egy lépésnyire, nyakába hámot tettek, a pap pedig az összegyűlt tömeg előtt kegyetlenül elverte, hogy a többi leány példát vegyen. 7

Régen Trunkon a pap a leánynak hámot tett, mint egy lónak, s előjütt az oltárhoz, aztán húzta, kellett húzza az apja vagy az anyja is.8 A klézsei pap ugyancsak durva szankciót mondott ki a bűnös fejére, amikor kiderült magzatgyilkos volta. Bezárta a saját disznóólába. Erre az esetre nemcsak Klézsén emlékeznek, hanem a szomszédos Somoskán is. „Bétette a leányt a pajtába, hol rekesztik a disznókat bé. S vittek neki egy veder moslékot, s mind a disznóknak, öntötték a tékába ... Minden nép, mindenki mentek ott elé, úgy sorra, s mindenki nézett bé oda ... A pap nem oldozta fel soha, soha a bűneit. Abban a bűnben maradt ő. Ő imádkozott, elment, meggyónt, de feloldozást nem kapott soha.”9

Más, enyhébb megszégyenítő rítus a templomban való kiállítás, azaz a vétkesnek az oltár előtt kellett fekete keresztet vagy gyertyát (esetleg valamiféle burjánt is) tartania bizonyos számú vasárnapi mise alatt (egy, három, hét vagy kilenc). Szabófalván hiába vette el a legény a leányt, a vezeklés meg kellett hogy legyen, másképp a pap nem engedte meg a kézfogót. A legénynek is kellett tartania a keresztet, de volt, aki annyira szégyellte, hogy nem állt ki, helyette fizetett (gloabă), csak utána esküdhettek meg10 Az is megtörtént, hogy nem volt elegendő a templomban való megszégyenítés, hanem az apa leányáért is kénytelen volt fizetni.11Pusztinán a pap elétérgyeltette az oltárhoz a leányt és a legényt, és mindenki vette a szenteltvizet, és megszentelte a bűnösöket, csupa locs volt az ingjük.12 Fekete gyertyát is tartott a leány három vasárnapon, amelyet pakurával kentek be, hogy fekete legyen. Néha nemcsak a bűnös pár, hanem a leány szülei is tartották a keresztet, és ha megszületett a gyermek, akkor azt is a karjukon tartották. „Még azelőtt vót olyan es, hogy a legényért kellett üljön az édesapja, s a leányért kellett üljön az édesanyja. Ők széken ültek, és tartották a gyertyát.” (J. A., Szitás) „Aztán va egyszer megsegítte az apja, az anyja es meg kellett segélje. Álltak ők es.” (M. F., Somoska)

Diószegen a fekete kereszt alá ült a leány, egyik oldalára a legény, másik oldalára a szülei. Mindezt három hétig végzik, arra az időszakra, amíg az esküvőt hirdették.13 Közös elem a fekete kereszt, amelyet temetéseken és egyéb egyházi szertartásokon használtak. Azt mondták, hogy Szent Mihály fekete keresztjét fogta a lány, a temetéseken használt keresztet (Cs. A. és Cs. M., Lujzikalagor). „Ádiké feteke kereszt az, melyikvet viszik itt nálunk isten nevébe valóhoz. Feteke ászlójú kereszt.” (Ţ. A., Klézse) „Fekete kereszt vót, fekete pânzája,  vászonja …egyik felől a Krisztus, egyik felől a Szűz Mária.” (Cs. V., Szabófalva) A kereszt mellett vagy helyett a gyertya szerepel legtöbbször, ugyancsak fekete színben. Klézsén szurokkal kenték be, Somoskán fekete szalagot kötöttek rá. „A régveli mise, mikor mondja, azért mondja  a pap. Felöltözik feteke gúnyába. S az kellett üljön a keresztvel a kezibe, melyik bűnös volt. S akkor meglátta az egész világ, , hogy hogy ült a keresztvel a kezibe.  Elől, az egész világ lássa. Feteke ruhában. Keresztvel a kezibe. Feteke kereszt. Gyartyák es meggyújtva. Ott a kezükbe tartották.” (B. J., Trunk)

„Kellett három vasárnapot hallgasson uljan lány egy öl csihány, duduj, uljan szúrós csipkék egymásba. Kellett a templomba tartsa. A mise alatt, ott be a templomba. S tartsa feteke lepedőt, feteke keresztet, hogy szenvedje ki bűnit, hogy ne csánjon... Mondta a páter: »Ott ül a lélek, hogy szenvedi ki bűnit.« Láttam sok ideje. Most, most nem csánnak ilyesmit. (Milyent látott még?) Uljan, hogy gyortyával tartotta, meggyójtva gyortyát a templom előtt, az oltárnál.” (A. L., Forrófalva)

„Régen, mikor megvolt babecskája, akkor a templomba tartott egy keresztet, egy feteke keresztet. Akkor aztán a pap elvitte, megszentelte, s akkor a tras pedeapsa. De most nem. ... Egy vasárnap. Tartotta a keresztet, s akkor kidezlegálták a vétektől. Ő megbánta a bűnjit, s akkor az isten eljertálta.” (Sz. A. I., Lujzikalagor) „Igen, igen, megfestették fetekének (a gyertyát), s akkor feteke keresztet adtak a kezibe. S ki kellett ülje a pedeápszát a mise idején. Amíg mondta a misét a pap, addig ő kellett fogja a feteke gyertyát, a csihányt. Csihány vót kötve a gyertyára.” (F. K., Lészped)

Feltételezhető, hogy régen a fekete öltözet volt általánosan elterjedt, mely jelezte a közösség többi tagjának, hogy a leány gyászolja elvesztett leányságát, becsületét, esetleg elpusztított magzatát. Ha nem is öltözött fekete gúnyába, minél egyszerűbb öltözetben volt szabad a templomba mennie vezekelni. A középkori büntetőrítus elemei szórványosan ma is megjelennek. Néhol nemcsak keresztet, gyertyát tart a leány, hanem mindenféle burjánt, csihányt, büdös növényeket. A nyilvános megszégyenítés mellett a leánynak a csipkelődést, csúfolkodást is tűrnie kellett. A fiatalok elnézőbbek voltak vele szemben, de különböző csínytevések által, illetve verbális síkon ugyancsak kimutatták véleményüket.

„Tartottak egyszer égyet, moszt megholt, az Isztenke leány. Tartotta ott a Szent Josif felől, miszébe, há. Tartotta gyortyát. Sz a legények melyik állék hátul, kötöttek egy madzagot a zgájkájára, hogy ment ki, húzta a madzagot utána. Nem felejtem el szoha. Valék ilyen kicsike én isz. Sz a pap rikojtotta az ótártul: „Eresszétek ki ezt a pérszónát – mondja – ké odaadta bücsüjét egy szeméremre.” Kacagták, de…” (Cs. V., Szabófalva)

A leányanya nem számít leánynak, de nem is rendes asszony. Nem járhatott se táncba, se asszonyfonóba, se leányfonóba, és a pletykálkodást is tűrnie kellett. „Csak hedegűssel kihedegülték a korbába el talált menni, és számát vették ... akkor hedegülték ki a korbába, mert akkor nem tiszta leány.” (L. S. K., Klézse) A lányok lökdösték, hogy menjen az asszonyok sorába, az asszonyok, meg hogy menjen a lányok közé. A leányok gyöngyből egy szalagot kötöttek, de ő csak kendőt hordhatott.14

A leányanya gyermekét nemcsak bitangnak mondták, ezt mindenhol ismerték és használták, hanem burjánnak, virágnak, burjánból, virágból való bubának, az anyját pedig bubáslánynak.15 Klézsén a gyermeket csipkének, bojtorjánnak hívták, Szitáson virággyermek, Szabófalán burjánbuba, leánybuba. Tehát a vadvirágokkal utaltak „származására” is. A gyermeket néhol marginalizálták, néhol nem. Nehezebben tudtak neki keresztszülőt találni: „Az elsző bubánál tettek egy legényt sz egyleányt. Prétyénok. Burjánbubának nem. Burjánbubának nem tettek legényt sz egy leányt. Ott ment var az öccse, var egy prétyén, legyen megházasoda.” (Cs. V., Szabófalva) Létezik a Bitang ragadványnév is, habár őt nem tartják bűnösnek, hiszen nem tehet szülei vétkéről. Szitáson az volt a gyakoribb eljárás, hogy ha nem is vette el a legény a leányt, de saját nevére tette a gyereket. Legtöbbször a nagyszüleinél nevelkedett, ott lakott az anyjával együtt, mert az nem mindig kapott magának férjet. Sokszor máshová kellett hogy költözzön, vagy ha a faluban is vették el, férje általában egy özvegyember vagy egy szegényebb legény lehetett. Egy valamennyire hasonló szituációban levő, valamiképpen ugyancsak deviánsnak tartott férfira számíthatott. Éppen ezért nem igazán fogadhatjuk el Kotics József kijelentését, miszerint a rítus célja nem az eltávolítás, hanem az integrálás.16 Vétkei vezeklése után sem integrálódik teljes mértékben a leány, nem lesz a közösség teljes jogú tagja.

„Hát úgy fogadták vissza, hogy megkapta az ő részit ... A templomban a haranglábaknál ült. Se a lányok között, se az asszonyok között.”  (D. A., Klézse) „A haranglábakhoz, hol harangoztak. Csak ott. Ott az uljanoknak helyük, ott.”  (M. F., Somoska) „Elvette egy ögyvez ember, elvette. Vót úgy, hogy meghalt a felesége, s akkor elvette. Másfélét nem kapott.” (J. I., Szitás).

A leányanya bűne még súlyosabb volt, ha meg is ölte gyermekét. A középkorban ezért halál járt. A leány utolsó percig titkolni igyekezett állapotát, ennek megfelelően öltözött. Voltak, akik meg is ölték magzatjukat, gyermeküket, annyira erősen élt bennük a tiltás, a bűn fogalma.

Régebben olyanok is tartották a keresztet, akikről kiderült, hogy abortuszuk volt. Nemcsak a gyermek elvétele számított bűnnek, hanem a fogamzásgátlás is. Ha Isten megajándékozta a leányt, lelket lehelt magzatába, akkor azt eltávolítani – gyilkosság. A megesett leányt és párját a pap kiprédikálta a templomban, ez volt egyik leggyakoribb szankció. Kitért a fiatalok romlottságára, egyszersmind korholta a szülőket, amiért nem nevelték tisztességre gyermekeiket. A kiprédikálás névre szólóan történt, a pap elrettentő példaként nevezte meg a bűnösöket. Nem tarthattak esküvői felvonulást, sem nagylakodalmat. A menyasszony nem hordhatott koszorút, Lészpeden pedig maga a pap tépte le a vőlegényről a lakodalmi virágot. A lány nem viselhetett fehér menyasszonyi ruhát, és szülei megtagadhatták tőle a zesztrét, vagy csak egy részét adták át neki.17 „Volt olyan eset is, hogy a pap letépte a menyasszony fejéről a keszkenőt.” (P. M., Szabófalva) „Most es, ha megtudja a pap, hogy valami csalatás van a leányval, nem engedi meg, hogy megesküdjenek fehér gúnyába. De úgy, hogy a templomhoz elmegyen fehér gúnyába, s ott a templomnak egyik sorkában levetkezik, s másba öltözik, s bémenyen a templomba, s ott megesküszik, s mikor kijő, öltözik újra, s mindcsak menyasszony lesz. A csalatottakot nem eskitették meg vasárnap. Azt csak este későn. Annak muzsikaszó sem vót, lakodalom se vót. Csak úgy a rokonyoknak egy asztalkát ha csináltak ők.” (J. I., Szitás). 

Ma már nem olyan szigorú a büntetés, nem tartanak fekete keresztet, de nincs nagylakodalom, néhol a pap csak hétköznap adja össze őket. „Când era mireasă, há akkor egy része még tartotta, hogy nem tett koronát a fejire.” (Ţ. A., Klézse) „Há má az eltölt a menyasszonyi koszorú... annak nincs má koszorú, mert a koszorút má elfútta a szél. ... Nincsen nagy nunta, a keresztapa vagy kettő, a páter nem engedett többet, csak egyet vagy kettőt. (S a nunta mikor volt?) Hét által, szerdán este vagy szombat este.” (M. F., Somoska)

Utólag a kiprédikálás is nevek nélkül történik, persze mindenki tudja, kiről van szó. Igaz, hogy a pap általánosságban beszél az ifjúság romlott erkölcseiről, de kivételek is akadnak, vagy legalábbis akadtak. Megfelelő pénzbírság ellenében a kiprédikálás is elmaradhat, egyedül a pletyka, mint a társadalmi kontroll informális eszköze, képviseli a közösségi szankciót. „Pletyka nélkül lehet? (kacag) Pletyka nélkül manap sincsen. Mindenkit megpletykálnak, mindenkibe kapnak valamit.” (J. I., Szitás) Vannak kivételes esetek is, például Lészpeden még néhány éve is tartották a keresztet, mert a pap szigorúbb volt.18 De általában a hetvenes évekre, legkésőbb a nyolcvanas évek legelejére datálják az adatközlők az utolsó esetet, amikor valakit kiállítottak. Ezt legalábbis Klézsén és környékén. Szitáson is hasonlóan vélekednek. „Hetvenbe kezdett fogyni ki az ilyesmi, itt-ott még került egy-egy, de kiveszett.” (J. T., Szitás) Szabófalvi adatközlőink szerint a második világháború után eltűnt ez a büntetési forma. „Attól, vót a kettedik rázbél, attól van ötven esztendő, nem? Nem vótam nagyon kicsike, de ez vót hamarább a rázbéltől, hamarább.” (Cs. V., Szabófalva) „Máj lék negyvenkilenc-ötven, máj úgy vót, azóta nem.” (B. C. V., Szabófalva)

Az utóbbi két-három évtizedben megváltozott minden: az erkölcs, az udvarlási szokások, a társadalmi kontroll is. A fiatalok már nem tekintik az egyház tanításait annyira normatívaknak, habár nem szakadnak el teljesen tőle. „Nekünk úgy vót. De mi nem mentünk sem templomba, sem ... Mük megesküdtünk, kelengye, rokolya nem ... tudod, az a menyasszonyi fehér ... azt nem lehetett, de mük nem mentünk templomba.” (C. B. C., Klézse) „Lehívott a pap, megkérdezett ... hát ő vitatkozott. Há velem hiába vitatkozott! (A falubeliek nem pletykálták?) Hát mindegy vót. Hát nekem mindegy vót! ... (Ezt régen bűnnek tartották, nem?) Nem érdekel! Nekem nem bűn semmi!” (C. B. I., Klézse) „(A templomban nem prédikálták ki?) Nem, minket nem. Sem az elsők nem voltunk, sem az utoljára. Addig elé es vót, aztán es vót.” (C B. C., Klézse)

Az idézett házaspár esete világosan jelzi a változásokat. Igaz, a férj több éve Magyarországon dolgozik, új környezetében más viselkedésmódokat is elsajátított, valamelyest elszakadt a falu életétől, kikerült a csángó falvakra oly jellemző római katolikus egyház hatalmának hatósugarából. Az ideiglenes migráció, a tömegkommunikációs eszközök erőteljesebb elterjedése, az oktatás laicizálódása, a szórakozási lehetőségek gyökeres átalakulása meghatározza az erkölcsi normarendszer fokozatos átalakulását.

A mai világban a társadalmi ellenőrzés átalakulóban van, változik az életvitel, az erkölcsiség. A szankcionálás esetlegesen az egyház, de inkább a szűk családi kör feladata. A közösség ítélete csak pletyka formájában fogalmazódik meg. A társadalmi kontroll egyre jobban kivonul a magánszféra területéről, ami a társadalom változását jelzi, ugyanis régen a közösség nagy része tevékenyen részt vett a büntetésekben, attól a tudattól vezérelve, hogy ők, azaz a közösség bünteti meg a vétkezőt. Bizonyos közösségi elégtétel volt a válasz a vétek elkövetésére.

Adatközlők

Forrófalva: Antal Luca (1932) – Peti Lehel gyűjtése; Klézse: Cochior Bălan Cristina (1970); Cochior Bălan Ioan (1967); Duma András (1955); Ţuţui Ana (1942); Lészped: Fazekas (Colonel) Katalin (1936) – Papp Éva és Sebestyén Emese gyűjtése; Lujzikalagor: Csernik Antal (1937); Csernik Antalné Marica (1945); Szentes Andriskáné Ilona (1929); Somoska: Máris Ferencné Szép Bori (1914–2002); Szabófalva: Brisulné Clampă Valéria (1935); Császár Véta (1928); Perka Mihály (1936); Szitás: Jancsi Anica (1932); Jancsi Istvánné Elek Ilona (1921); Jancsi Teréz (1950); Trunk: Bordás János (1926) – Peti Lehel gyűjtése.

JEGYZETEK

1. Newman 1997. 198.

2. Nagy 1989. 227.

3. Imreh–Szeszka 1978. 199.

4. Balázs 1999. 377.

5. Moraru–Dimişcă–Coşa 2002. 111.

6. Heller 1996. 13–14.

7. Imreh–Szeszka 1978. 206.

8. Nagy 1994. 54–55.

9. Pozsony 1994. 231.

10. Imreh–Szeszka 1978. 206.

11. Pilat 2002. 233–234.

12. Kotics 2001. 38.

13. Uo.

14. Bosnyák 1980. 197.

15. Csoma 1997. 213–214.

16. Kotics 2001. 36.

17. Coşa 2001. 77.

18. Kotics 2001. 39.

IRODALOM

Balázs Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. Pallas-Akadémiai Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999.

Bosnyák Sándor:  A moldvai magyarok hitvilága. Folklór Archívum 12. Bp., 1980.

Coşa, Anton: Cleja. Monografie etnografică. Editura Semne, Buc., 2001.

Csoma Gergely: Moldvai csángómagyarok szerelmi varázslása. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében  II (Szerk.: Laczkovits Emőke) Veszprém–Bp., 1997.

Heller Ágnes: A szégyen hatalma. Osiris–Gond Könyvkiadó, Bp., 1996.

Imreh István–Szeszka Erdős Péter: A szabófalvi jogszokásokról. In: Népismereti dolgozatok. (Szerk.: Kós Károly–Faragó József) Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978.

Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Kriterion Könyvkiadó, Buk.-K-vár., 1997.

Kotics József: Mások tekintetében. A Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék Könyvei 4. Miskolc, 2001.

Moraru, Alois–Dimişcă, Ioan–Coşa, Anton: Pildeşti. Monografie istorică. Editura Presa Bună, Iaşi, 2002.

Nagy Olga: A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1989.

Nagy Olga: Népi változatok szerelemre és házasságra. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1994.

Newman, D. M.: Sociology, Exploring the Architecture of Everyday Life. Pine Forge Press Thousand Oaks, 1997.

Pilat, Liviu: Comunităţi tăcute. Satele din parohia Săbăoani (secolele XVII–XVIII). Editura „Dumitru Mărtinaş”, Bacău, 2002.

Pozsony Ferenc: Szeret vize martján. Kriza János Társaság Könyvtára 2. K-vár., 1994.

Pozsony Ferenc: Ceangăii din Moldova. Asociaţia Etnografică Kriza János, Cluj, 2002. 

Tárkány Szücs Ernő:  Magyar jogi népszokások. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1981.